2024.08.                   html-2024/ketto.htm                C.22233 - 22239

Francis Jammes (1868 - 1938)

Semmi sem nehezebb, mint arról írni, ami valóban egyszerű. Talán azért van ez, mert a befogadás mindig inkább a bonyolultat, a rejtett mondanivalót keresi. Francis Jammes-nak pedig, legalábbis az első megközelítésben, mintha nem lennének titkai. Költészetéről először a tisztaság jut eszünkbe, a szavakban meg- vagy újrateremtett képeknek áttetsző egyértelműsége. Kezdetben csaknem egyértelműnek érezzük viszonyunkat ehhez az éppen titoktalanságában rejtélyes költőhöz- Második, szinte önmagátólfelbukkanó kérdésünk már e titoktalan lét titkait keresi.

Francis Jammes nevéről és műveiről 1910 körül kezdett hallani a magyar közönség. Addig csak azok ismerték, akiket különösebben érdekelt az európai líra. A Van Bever és Léataud-féle kétkötetes kitűnő antológia 1908-ban életrajzi és bibliográfiai adatokat is hozott róla; s pár évvel később Kosztolányi Dezső már lelkesen fordította az új francia költő bensőséges, impresszionista verseit.
Jammes ekkor már csaknem három évtizede dolgozott, s a századforduló óta a modern líra egyik legkiválóbb mesterének, a szív apostolának, szent embernek számított. Áttörő sikerét 1897-ben érte el De l’angélus de l’aube à l’angélus du soir című kötetével. A cím: egy francia alexandrin-sor. Ez a verseskönyv – A reggeli harangszótól az esti harangszóig – mintegy százhúsz költeményből áll, és messze Párizstól, a Pireneusok alatt, Orthezben, egy hatezer lakosú határvárosban, körülbelül tíz év alatt íródott. Az akkor harmincéves költőnek 1891 óta már jelentek meg plaquette-jei, vagyis versfüzetei, egy orthezi nyomdásznál; az új, nagy kötet aztán magába olvasztotta az előző könyvecskéket, s a belőle áradó tehetség, egyszerűség, természetesség, jóság és keresztény morál egyszer s mindenkorra megalapozta Jammes hírnevét. Tíz évvel később már divat lett, hogy a fiatal írók a nagyvárosi kultúrából el-elzarándokoljanak Orthezbe, az agyagpipából pöfékelő, csöndes, szakállas költőhöz, ehhez az újkori és irodalmi Szent Ferenchez, aki mosolygós, öreg édesanyjával együtt élt a nagy hegyek alján, izoláló, idilli magányban, s aki 1905-ben, valami „nagy erkölcsi válság” után, nyíltan és végleg visszatért a katolikus egyházba. Sok verset írtak arról a glicíniás kúriáról, melyben a költő lakott. Legszebbnek a Charles Guérinét tartják. Guérin 1873-ban született, nagyon tehetséges fiatal költő volt, szintén elégikus és katolikus lélek, A magányos szív és A belső ember című verseskönyv szerzője; korai halála után, 1907-ben Jammes tartott gyászbeszédet a sírjánál. Ami néhány állandó jelzőt a költő orthezi otthonáról olvasni szoktunk, az többnyire a Guérin verséből elindult és könyvről könyvre vándorló gazdátlan idézet. A hódoló baráti elégia azonban egyebet is elárul. Ha hihetünk neki, Jammes-nak olyan volt a háza, mint az arca: repkény-szakáll borította, s egy fenyő árnyéka. Az udvar alacsony falán aranyos moha nőtt, a kertben kút állt és babérfa, körötte fű, éneklő tücskök. A veranda kövén kutyák, a házigazda fehér-fekete szalmakalapban, nyílt szemében bánatos mosollyal, ment vendége elé. A tűnődő ablak villákra, mezőkre nyílt. Ott voltak a költő pipái; s a verseskönyvek között a tájat tükrözte a vitrin. Egy hosszú és szomorú virágvasárnapon történt ez az emlékezetes látogatás, az élősövényről cinkék daloltak be, kint harang zúgott, kocsik mentek, kolompos-ökrös szekerek a kékszürke ég alatt… Csakugyan idilli világ; s hogy Jammes szavaival, egy prózaidézettel zárjam le a környezetrajzot: „A messzeségben, az árnyas dombokon túl, a Pireneusok csillogtak, mint valami mennyei vízesés.” A költő a verseiben szintén elég sok tárgyi adatot közöl magáról és családjáról. Irodalomtörténeti bevezetők elmondják, hogy 1868. december 2-án született, Tournay-ben, ebben a Felső-Pireneusokhoz tartozó, ezerszáz lakosú faluban vagy mezővárosban. Anyai nagyapja, Jean Baptiste, a doktor, akit a versek sokszor emlegetnek, az Antillákon, a goyave-i őserdőkben élt, Guadeloupe szigetén, ahová öccsével vándorolt ki, sok-sok esztendővel Francis születése előtt. Szerencsét próbálni hajózott a Kis-Antilláknak erre a szigetére, Haiti és Venezuela közé; a cukornádas, kávés, kakaós és vulkanikus földön azonban, La Pointe à Pitre-ben, anyagilag romlásba döntötte a sok földrengés, egészségét pedig aláásta a klíma, úgyhogy hamarosan meghalt: Goyave-ben temették el. A hozzá fűzött emlékek később rendkívül megragadták a kis Francis képzeletét, s talán ezek tették költővé: prózai és verses művei száz és száz villanással idézik a kalandos ős alakját, és néha más családi barátét, aki szintén bejárta a világot. Jammes édesapja még az Antillákon született, négerek és kreolok közt, aztán hazatért, és Orthezben nőtt fel, talán azoknál a fekete ruhás, szigorú és jóságos hugenotta néniknél, akik később még Francist is nevelték.
Az apa állami tisztviselő lett, az özvegye a kis Jammes-mal együtt visszament Orthezbe. A rokonok közt, Felső- és Alsó-Pireneus megye falvaiban és mezővárosaiban nevelkedett aztán a gyermek Jammes. Egész verseskönyve – Souvenirs d’Enfance (Gyermekkori emlékek) – foglalkozik ezeknek a korai időknek az élményeivel: Lay tanító úr elemi iskolájával, az első álmodozásokkal, Fiteau bácsival, a jegyzővel, Fourcade úrral, a jókedvű és gazdag patikussal, aki a kisfiút betegségei idején gyógyítgatta, a korán elvesztett természetrajongó édesapa horgászásaival, a távol-nyugati és távol-keleti családi ereklyékkel, az első természeti s a még erősebb belső vallási benyomásokkal, az árvízzel, Denagiscarde úrral, az öreg közjegyzővel, halott játszópajtásokkal, mindenféle színes, tropikus képekkel, melyeket Épinalban megcsodált, kis nénjével, aki a közeli Pau-ban lakott, a gyermeklélek szomorú és boldog kalandjaival, a tournay-i átköltözés után a Latourneau kisasszonyokkal és a zsoltáréneklő, szent életű öreg nagynénikkel, akiknek retikülében mindig akadt édesgyökér és mentacukor az unokaöcs számára. Valósággal egy francia Szegény kis gyermek panaszai ez a kötet; de Jammes-nak a múlt idő használata, a visszapillantó, emlékidéző attitűd megtartása révén sikerült elérnie benne a felnőttes affektációt.

Alig hiszem, hogy a mai olvasó másképpen viszonyulna Jammes-hoz, mint ahogyan kortársai viszonyultak. A francia költészet túl volt azokon a nagy kalandokon, melyeknek izgalma mindmáig nem ült el, a modern művészetnek azokon a nagy történelmi eseményein, amelyek nekünk éppen olyan - vagy legalábbis majdnem olyan - megrázóak és frappánsak, mint amilyenek hajdani olvasóik számára lehettek. Túl volt a baudelaire-i és rimbaud-i szimbolizmus óriási drámáján, mely egy sok évszázados világképet ingatott meg: ember és világ - vagy ahogyan ezt szinte szinonimaként használhatjuk —, ember és valóság viszonyát. A világ megmozdult az ember látása vagy látomása szerint; a valóság érzete kitágult a mindig jelen levő jelképesség irányába - csakhogy az ember ezzel biztonságát is elveszítette. Talán nem is biztonságát, hanem bizonyosságát - az érzékcsalódások éppen olyan értékűek lettek, mint a valamivel jobban kontrollálható konkrétumok; a művészet s ezen belül a költészet valóságossága számára megkülönböztethetetlenek.

Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba Add meg, Uram, hogy olyan napon szólítson el az ég, amikor porzik az ünnepi vidék. Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami kedvemrevaló utat választani a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat. Fogom majd botomat, megyek az országútra, s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz: Francis Jammes vagyok és az égbe indulok, mert a Jó Isten a poklot nem ismeri. S folytatom: Jöjjetek, kék ég barátai, kik csak fületekkel hessentitek, szegények, szelíd állatok, a bögölyt, botot s a méhet… Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet, hiszen úgy szeretem, amikor fejüket lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve. Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve, vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit, púpos kannák előtt roskadozó csacsik, tömlőhasú terhes nőstények, rogyadozók, s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket kimarnak és körülülnek makacs legyek. Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben. S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús, és add meg, hogy a lelkek édenében égi vized fölé hajolva, olyan legyek én is, mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket az örök szeretet tükrében nézegetik. Szabó Lőrinc fordítása

Hallod a borbolyás kerten át Hallod a borbolyás kerten át a barackfáról a pirók dalát? Dala, mint a tó, tiszta, szép, benne remeg és fürdik az ég. Szívem csak fáj, sírva, zokogva, bár akadt több, s egy tán ma is - bolondja. Az első halott. Halott a második; - s nem tudom, hol jár a harmadik. De van még egy kedvese, a mostani: édes, mint a hold sugarai... Ma délután meglátogatom, sétálunk majd a városi utakon... Vajjon villák közt? furcsa kerteket járunk be? fénylő városrészeket? Rózsák, babér, vasrácsok, zárt kapu: mintha titokra volna mind tanú. Ah! volnék gazdag, rögtön oda költöznénk, én és Amaryllia. Amarylliának hívom. Én, tulok! Nem, nem vagyok az. Poéta vagyok. Úgy gondolod, nem szomorú, ha húszéves valaki és poéta? Tárcámból csak tíz frank került elő s két sou, hogy lőport vegyek. Dühitő. E tényből viszont az következik, hogy Amaryllia magamért szeret. Se a Mercure-nél, sem az Ermitage-nál nincs fizetésem, se senki másnál. De ő igazi Amaryllia, s mint én, épp oly kemény koponya. Ötven frank kéne, hogy boldogok legyünk. Van szívünk; s légyen mindenünk?! Lehet, ha Rothschild megszólítaná, hogy: "Gyere csak"... - azt mondaná: "Fügét magának öregem, én a barátom szeretem..." És ha Rothschild azt felelné: "Ki hát a boldog izé... Az... Ki az a... poéta?" - ő rávágná: "Francis Jammes úr!" De ebben is lenne valami szomorú: úgy vélem, Rothschild nem is sejtené, hogy ez a név kié. Szabó Lőrinc fordítása

Ekkor tűnt fel a Pireneusok egyik kisvárosában egy költő, aki úgy látta a világot, legalábbis verseiben oly módon próbálta meg láttatni, mintha ez az alapvető szemléleti változás (mely az ember stabilitását ingatta meg a világban) soha meg nem történt volna. Jammes költői világa valós képek regisztrálása, majdhogynem ábrázoló, tájleíró költészet- de éppen ez a majdhogynem teszi valóságos költővé. Mert Jammes-nál -s ez az, ami saját korában is anakronisztikussá, a költői fejlődés nagy folyamatában paradoxszá teszi művészetét -a tárgyak, a látható és látott világ sohasem válik jelképpé; de sohasem is szűkül jelentés nélkülivé. A jammes-i lírának éppen az a sajátsága, hogy a dolgokhoz való odafordulásban mindig megnyílik a dolgok saját, titkos lelke (például nagyon jellegzetesen az Ebédlő című versében). ez a megnyílás annak az intimitásnak a következménye, amellyel a költő mégiscsak a szimbolikust idéző áhítattal fordul az őt körülvevő világhoz; olyan, a jelképeshez hasonló tartalmat lát bele, mely mégsem nevezhető jelképesnek, hanem inkább egy gyermekihez hasonló világmodell konzerválásának. A felnőtt férfi azonban tisztában van e látásmód gyermeki, naiv természetével - ebből fakad az érzelmeknek az a nagyon finom vibrálása, mely a van örökös érvényessége mellett az igaz-nem igaz finom áttűnéseit okozza költészetében. Mintha rejtett idézőjelek közé helyezné mondanivalóját, s ez az idézőjeles kifejezésmód voltaképpen a minden dolog meglátásában követhető érzelmesség. Jammes tájleírásai (melyek mindig az ismerős környezet, a kert, a kisváros, egy-egy tájkép mikrokozmoszára szorítkoznak) nem ábrázolások, hanem reflexiók, a dolgok azért hajlanak el a van megingathatatlan egyértelműségétől, mert megroskadnak az érzelmek súlya alatt. A „bánat", melyért Jammes imádkozik, voltaképpen a hangulatok intenzitásának átélése, e hangulatokból s a hozzájuk kapcsolódó érzelmekből azonban (legalábbis azokból, amelyeket verseiben megjelenít), hiányzik a feszültség. Leginkább talán a nosztalgia egy különös határesetének nevezhetnénk; egy olyan ember érzelmei ezek, aki minden aktuális szomorúsága ellenére megtalálta helyét a világban, s ebben a helyhez kötöttségben (mely egyáltalán nem kényszer, hanem szabad választás eredménye) megtalálta a dolgokból áradó harmóniát is. Úgy tűnik, mintha ez a harmónia hordozná magában a tárgyakból sugárzó szelíd szomorúságot, mely talán a túlságos közelségből és a mozdulatlanságban az idő mégis-múlásából fakad. Jammes egész életét a Pireneusok egy kisvárosában, Orthezben töltötte. Köztisztviselő volt, környezetének megbecsült tagja, és későbben megbecsült -nem lehetetlen, hogy túlbecsült- tagja a francia irodalmi életnek, aki azonban sohasem engedett Párizs és ott élő barátai hívásának. Szerette kertjét, rózsafáit, az ódon házat, melyben élete nagy részét töltötte, szeretett vadászni, kóborolni a tájon, szerette a téli esték pipafüstös, meghitt szobalevegőjét, csodálta a vele és körülötte felnövő gyermeklányok suta báját. Valószínű, hogy nincs még egy költő a világirodalomban, aki ilyen mértékben redukálta volna magát egy szűk táj, a természet egy változatlan aspektusának témájára. Ebben a körben tűnik fel az a néhány meghitt ismerős, aki benépesíti világát, nemegyszer az emlékek segítségével. Mintha ők is a táj részei lennének, egy színes képeskönyvben megjelenő alakok. Bármennyire is érzékeny volt a szenvedésre és a megaláztatásra, költészete nagyjából idill: a redukció nemcsak a látás, hanem az érzelmek mezejére is kiterjed. Ezt a kételytől és drámaiságtól mentes, naiv, szinte panteisztikus rajongást mondhatnánk hitnek és szeretetnek is (mindkettő jellegzetes témája Jammes-nak), ha a mi mai fogalmaink szerint a hithez, csakúgy, mint a szeretethez, nem tartoznék a megszenvedettség. Jammes hite, mely természetes következménye a természetbe s így a teremtettségbe átolvadás rajongásának, e miatt a túlságos, kétely nélküli egyértelműség miatt áll messze a mai olvasótól. Gide szavai egyszerre jelzik közel- és távolállásunkat: „Ma talán Jammes az egyetlen közöttünk, aki, úgy látszik, épp így írta volna meg életművét, ha máskor született volna, akármikor, vagy ha nem ismerte volna kortársainak írásait. Ö, akiben nyoma sincsen ambivalenciának, így lesz mégis olvasói ambivalenciánk kiváltója, és így lesz ez a költészet, melyet soha meg nem érintett az abszurditás, abszurd-dá ebben a korban, melyben Jammes szigetvilága egyszerre tűnik valóságnak, álomnak és egy káprázat mesterséges továbbépítésének."
Beney Zsuzsa

Vissza

copyright © László Zoltán 2015
e-mail: Literatura.hu