HÍREK

Anzelm OSB
Homilia

Evangélium Szent János könyvéből (Jn 5, 24-25)
Jézus mondja: „Bizony, bizony mondom nektek, aki hallgatja szavamat,
és hisz abban, aki küldött engem, annak örök élete van.
Nem megy ítéletre, hanem már átment a halálból az életbe.
Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljön az óra, sőt már itt van,
amikor a halottak meghallják Isten Fiának a hangját,
és akik meghallják, élni fognak.”
Ezek az evangélium igéi! - Áldunk téged, Krisztus!
Alapige: „átment a halálból az életbe” (Jn 5, 24-25)

Kedves Erzsébet, Eszter, Juli, Anna és Nóra!
kedves gyászoló Család, s mind, akik ismertétek és szerettétek Miklós testvérünket!

Az Írás szerint Miklós testvérünk „átment a halálból az életbe”
- nem az életből a halálba, hanem a halálból az életbe ment át.
Mi is itt mindnyájan arra vagyunk hivatva,
hogy Isten Igéjét hallgatva, Miklós képeit, tipográfiáit szemlélve
Krisztussal együtt átmenjünk a halálból az életbe.
(Személyes kapcsolatunkból egy emlék)
1993-ban a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban ballagó, érettségiző első osztályom tablójának tervezésére Miklóst kértem meg. Miklós az arcképek közé elhelyezett egy piktogramot, amelynek a feloldása: Bene valete! (Élj boldogan!)
– akkor így segített, a középkori pápai oklevelek záróformulájának beidézésével segített:
Miklós a búcsúzás nehéz időszakában szavakat adott.
Mi is itt mindnyájan búcsúzni gyűltünk egybe Miklós koporsójánál,
és nehezen találjuk a szavakat…

A halálból az életbe vezető úton néha azt tapasztaljuk,
hogy úti társaink megelőznek, máskor, hogy lemaradnak mögöttünk.
A gyász idején azt tapasztaljuk, hogy nem kapunk visszajelzéseket a másiktól,
hogy nincsenek visszajelzések.
A halálból az életre vezető úton néha azt tapasztaljuk, hogy tartósan elidegenedünk egymástól, megszakad a kapcsolatunk. Szeretteink halála idején ezt éljük meg:
véglegesen eltávolodunk egymástól.
Miklós halála ez elé a nehéz tapasztalat elé állít bennünket:
Miklós már nem fogadja el azt az ételt, ajándékot, szavakat, amiket mi neki hoztunk…
A halálból az életben vezető úton gyakran tapasztalom önmagamban és úti társaimban,
hogy halogatjuk megtérésünket, halogatjuk döntéseinket,
hogy halogatjuk a legfontosabb látogatásokat, szavakat és gesztusokat.
A halálból az életbe vezető úton az út innenső szakaszán, a földi életben
van mikor halogatunk, s van, mikor hallgatunk.
Mégis időről időre képessé válunk meghallgatni testvérünket,
házastársunkat, gyermekeinket és unokáinkat.

A halottak többé már nem halogatnak, hanem hallgatnak, odahallgatnak.
Jézus a halálunk után történő folyamatokról egyértelműen azt mondja:
„Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljön az óra, sőt már itt van,
amikor a halottak meghallják Isten Fiának a hangját, és akik meghallják, élni fognak.”
Tehát többé már nincs halogatás, csak hallgatás, mély figyelem, odahallgatás van.
Az Ige hallgatója az Ige által formálódik Krisztus képmásává,
halló, látó emberré, az örökélet polgárává.
Igen, azokat a szavakat, amiket mi neki hoztunk, már nem fogadja, azokra már nem válaszol. Azonban azok az igék, amiket Krisztus érte, üdvösségéért kimondott,
azok Miklós testvérünket ellenállhatatlanul átformálták,
megformálták és alkalmassá tették Őt az örökéletre.
Miklós halálában alkalmassá vált, hogy Krisztussal kapcsolatra lépjen, vele beszélgessen.

Kedves Testvéreim, hogyan maradhatunk kapcsolatban azzal az emberrel,
aki előttünk ment az Isten Országába?
Megboldogult Miklós és közöttünk a feltámadt Krisztusba vetett hit teremt és formál közösséget. Krisztus táplálja bennünk
a kiengesztelődés és az Isten országában való találkozás reményét.

Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára megáll porom fölött.

Krisztus legyen a mi reményünk, aki megszületett értünk, hogy osztozzon életünkben,
szenvedett értünk, hogy osztozzon fájdalmunkban.
Meghalt értünk, hogy Istenhez vezessen, és feltámadt értünk,
hogy itt, Miklós koporsójánál állva is maradjon reményünk.

Mielőtt elengedjünk Miklós testvérünk testét a földbe,
búcsúzzunk el tőle Krisztus Urunk tanítása szerint:
ha vétkezett ellenünk, bocsássunk meg neki,
ha mi vétkeztünk ellene, bocsásson meg nekünk az Isten!
Ha szeretetet kaptunk tőle, legyünk érte hálásak;
ha szerettük őt, bízzuk rá Istenre, hogy a szeretet a síron túl is összekössön minket.
Mikor hamarosan visszatérünk az életbe, ne feledjük el halottainkat, akik előttünk elmentek.
Mert Isten akaratából ők emlékeztetnek minket arra,
hogy hová tart az éltünk: hogy ne csak a láthatókra nézzünk,
hanem a láthatatlanokra: mert a láthatók ideig valók, de a láthatatlanok örökkévalók.

Befejezésként engedjék meg, hogy Szent Benedek Regulájának záró mondatát idézzem:
„Bárki vagy, aki a mennyei hazába igyekszel,
teljesítsd ezt a kezdetnek írt igen csekély regulát!
Így aztán legvégül Isten kegyelmével eljutsz majd
a bölcsességnek és az erényeknek előbb említett csúcsára!”

Kedves Testvéreim,
mi is itt mindnyájan arra vagyunk hivatva,
hogy Isten Igéjét hallgatva és Miklós képeit szemlélve
Krisztussal együtt átmenjünk a halálból az életbe,
és addig is, míg úton vagyunk engedjük magunkhoz közel Krisztus Reguláját,
hogy szomorúságunk örömre változzon!

Bene valete! (Élj boldogan!)

Závada Pál
Szüts Miklós temetésén

A búcsú perceiben annak a régi tanárnőnek a rigmusa jár a fejemben – tán még valami háború előtti reggeli imából való –, amelyet Miklós úgy idéz föl, hogy memoárja címébe is emeli: „Az élet szép és élni jó, a Földön élni ünnepély”. Hát elég meredek. Hogy nem tartott tőle, hogy közhelyesnek avagy tévesnek, laposnak vagy éppen túlhabzónak fogjuk találni választását? Mert hát az élet nemhogy nem folyton ünnepély, de még csak nem is mindennapos öröm. Nem szólva a más imákba foglalt siralomvölgyről.

Drágám, de hát ez költészet!, mondhatná erre, nektek magyarázzam a nem-szó-szerinti jelentést?

Miközben hátha mégis makacsul komolyan gondolja ennek az állításnak a tágas életörömét.

Sok mindent fölidézhetnék, ami ővele szép volt, jó – vagy még ünnepi is –, de most itt édesanyjának a temetése is eszembe jut. Homályba vész már, Miklós mit hogyan intézett – és talán felváltva mondtak el a szerzetessel egy imát? –, az a szertartás mégis úgy felelt meg a liturgiának, hogy személyes volt, az ő ízlésük szerint volt rájuk szabva, rokonszenvesen.

Hogyan voltak képesek ővele az ünnepi fölmutatási alkalmak is, a köznapi otthoniak vagy az útközbeniek is ennyire vonzóak lenni, annyi örömöt nyújtani? Nyilván alkotóművészetének egyszeri csodája, s egyben személyes jelenlétének varázsa révén – de ez még csak a kályha, nem a válasz.

Szüts Miklós lenyűgöző képei a műtermekkel, lakásaink falaival, a kiállítási terekkel, sokszor pedig a hozzájuk vezető utazásokkal együtt idéződnek föl emlékeimben. Közös élményünk, hogy évtizedeken át Miklósnak és Erzsébetnek vannak a legnagyszerűbb kiállítási alkalmaik, ahová örömmel kísérjük el őket, mondunk megnyitó szavakat is, ha kell – sose felejtem el, mennyire izgultam először a Vigadóban, ’91-ben... És mit nem adnék megint olyan izgalomért, mint amikor a Kiscelli Templomtérben vagy Stuttgartban kellett okoskodnom friss képeinek színe előtt...! Milyen jó emlékezni a közös győri vagy pannonhalmi kirándulásokra – meg Szarvasra, ahol aztán beültünk a termálvízbe... Na és a Bartók 32-ben a Winterreise!, micsoda buli volt utána! És az az este a Nemzeti Színház festőműhelyében? – meg hát a Miklós által szervezett Nemzeti-búcsúest ’13-ban!

De most már csak a múlt év szeptemberi, Vojnichcsal közös kiállítást mondom – a a Sztregova utcai Artusban –, ahol még jó sokáig ücsörögtünk együtt.

Miklós most elmegy. Isten veled, drága barátom! Mi még maradunk egy darabig – az emlékeddel, a zsugorodó időben gyarapodó emlékeinkkel.

Fotó: Paraszkay György / Facebook

Parti Nagy Lajos
Búcsúvignetta

Először azt gondoltam, megírom,
aztán hogy fejből mondom,
aztán hogy mégis jobb papíron,
nehogy túl találjam
lépni az időt, amiből már
tizenöt másodpercet elhasználtam.

Két és fél perc búcsúvignetta,
épp csak egy intés, tenyérnyi cetli,
szavakkal mennyiben lehet
festőt temetni?

Pereg egy gazdag, hosszú film,
Winterreise időtlen nyárban.

Fehér zipzárját a mennybolt kinyitja,
mind akvarell, a száraz ég,
a holdsugár, a napsütés,
hulló almák, kongó harang,
ahányan így együtt vagyunk,
mind elmegyünk,
mind akvarell.

A tényre rábólint az agy,
s bár mint vizes szivacs
a szív még visszamosná,
válik a hiány huzamossá
az emlékezet munkaasztalán.

Életem talán
legfontosabb élő festője volt,
a barátom volt, nagyon szerettem,
belefestett a verseimbe,
beleírtam a képeibe
át- és nem átvitt értelemben.

Tegnap a honlapján nem találok,
csak fekete betűket:
500 belső szerverhiba
mintha az öröklétre most
kéne átállítódnia.

Ne beszélj sokat, mondaná,
holott szerette, ha beszélnek róla,
mint aki tud és imád élni,
egy melankohedonista.

Nem fogok, mondanám,
mármint sokat beszélni,
a legrövidebb temetési beszéd
az lett volna, ha nem halsz meg,

égve hagytad a folyosón a villanyt,
minden világos, még sincs nappal,
még hogy egy szög nem figurális –
de mindezt majd még megírom pontosabban,
ahogy lehet.

Isten veled.

Fotó: Paraszkay György / Facebook

Szabó Marcell
Hiányzik a képről egy alak

Sosem láttam sietni. Késésben igen, de sietni, kapkodni soha. Ez akkor is így esett, ha éppen autóba ült és nagy sebességgel közlekedett. Bár évekig jártam vele hajnalonta úszni, elképzelni sem tudtam, nemhogy futni, de azt sem, hogy szaporázza a lépteit. Hiányoztak belőle az erősen szándékolt mozdulatok, bármelyik ponton eltérülhettek, rájöhettek valódi és újabb rendeltetésükre. Miklósba mégsem szorult semmi lusta, tohonya vagy petyhüdt. A felindulást ismerte, de rendre egyfajta érzékeléselméleti kíváncsiság tartotta vissza attól, amit hevességnek hívunk. Aggálya volt a tempó. Ennek a mozgásformába öltözött észjárásnak a megtapasztalásához elég volt megszólítani, és nyomban kiderült, milyen bámulatosan sebesen felhúzza, megépíti bárhol a beszélgetés látható és láthatatlan építményeit. És mert a beszélgetés számtalan otthonát ismerte (a vallomást, a kitérőket, a hallgatást, a dorgálást és a bátorítást is), a nagy intenzitáskülönbségek sem hiányoztak nyugodt barátom eszköztárából. Kudarcot vallok, ha érzékeltetni szeretném, mennyire szenvedélyes beszélgető volt. És hogy miféle alakokat öltött ez a szenvedély, amikor vele és nála időztem – ő közben alapozott, festett, különböző állapotban lévő képekről és képkeretekről gondoskodott.

Így volt ez Miklóssal, a sebességgel, a barátsággal és a festéssel.

És ennek a kivételességnek volt kivételességében is rendhagyó viszonypontja, cselekvője és megmutatkozása: Miklós keze.

A barátom keze párnás volt, de nem puha, a szorítása nem alaktalan. Olyasféle pontos és halk létező, amelyet a hosszú használat nemcsak tökéletesít, de meg is szépít. Különösen jól állt neki, igazán hasznát vette az élők és az élettelenek cirógatásában. Megdöbbentően szeretett tapintani, kézbe venni. Hüvelykujját, ezt sokszor megfigyeltem, élvezettel húzta be, rejtette marka takarásába. Ez az odaadó tapintás feltétele is, ha apró tárgyat forgatunk, vagy finom papírral, szövettel ismerkedünk közelebbről. Én a magam eretnek módján ebben a szobrászt ismertem fel, egészen apró tárgyak alkotóját, egy miniatűrfestőt, órásmestert. Ilyenkor csak két-két ujját használta, és a korlátozásban féltés és érzékiség valójában egymásra fenekedett. Nehéz volt eldönteni: kisajátítja magának, vagy átadja magát a megismerendőnek.

Volt Miklósnak egy visszatérő kérdése, nem is az övé volt, rendszeresen nekiszegezték, ami egyszerre bosszantotta és izgatta, de nem tudott szabadulni tőle. Banalitásában szeretett volna méltó választ adni rá. Úgy megválaszolni, hogy ne lehessen föltenni többé. Kisiklatni a lehetőségét is, hogy ilyen szamárságot gondoljanak. Hülye kérdésre szeretett volna briliáns választ adni. A kérdés pedig úgy hangzott, hogy miért nincs a képein emberi alak.

De ahogy okos lényével Miklós már nem tart ellen ennek a butaságnak, kérdezem: nem egy ilyen hiányos tájban állunk? Nem ilyen kép egy temetés? A temetés mint tájkép. Miközben több alak már nem is férne ide, nincs is más rajta, csak alakok, alakbőség. A csoportképünk többek között ezt is átalakítja. Hiába az alakok, attól még nem lesz alak a képen. Nem úgy van megcsinálva. Senki nem áll igazán magában, nem kivehető. Többes és egyes szám nem szólítják meg egymást, gomolygásból nem lesznek gomolygások. Körvonalazódik azonban, alkalomhoz illően kiválik, akit ez a temetéstáj olyannyira fájlal. A kirajzolódás mutatja, hogy hiányzik a képről egy alak. Legyünk pontosabbak: hiányzik a képnek ez az alak. Miklós hiányzik neki.

Drága barátom, Isten veled!

Fotó: Paraszkay György / Facebook

Bán Zsófia
Édes Miklós.

Szinte hallom, ahogy imádott Anyukádat idézve, mondanád: Hab’ich eine Nacht gehabt!, és mondom most, jobb híján, én.

Most a jobbnak nagy híja van, növekszik a tél.

De ne legyünk hálátlanok, annyi mindent volt jó, együtt. Nincs kész a leltár, nem sorolom. Az élet, az volt jó együtt. A tudat, hogy vagy, és ha hívlak, beleszólsz: Bucikám. Az életünk topográfiájának természetes viszonyítási pontja voltál, beépültél a tájba, mint egy szép, erős híd, a tájak pedig a képeidbe. Már nem tudok úgy nézni égre, dombra, tengerre, hogy ne a festményeidet lássam rájuk kopírozódni. A hiányod belemosódik egy fénylő Szüts-akvarellbe.

Ahogy a térdét csapkodja egy jó poén után. Tényleg, hol a nevetésünk?

Ahogy egy toszkán olajligetben ül és olvas. Mondják, festőnek nem kell olvasni, ő mindig olvasott. Ha kedvére valót talált, már jött is az ajánló. Csapjál bele gyorsan, mert ez valami csoda.

Ahogy lelkesedik, ahogy áradozik, és kalapot emel a tehetség előtt. Az ő sugárzó tehetsége előtt azonban nem akaródzott kalapot emelni azoknak, akik a kóvedet hivatalból osztják. Zavarbaejtő lehetett, hogy annyian szeretik, emberként, művészként. Büszke volt arra, hogy a legutóbbi időkig csak a Tűzoltóságtól kapott egy életmentő díjat. Ezt sokunktól megkaphatta volna cserébe a tudatért, hogy történjék bármi, ő van, és dolgozik.

A kalapja. A piros sálja. A palettának használt porcelántányérja. A derűje, a szorgalma. Hogy dacára mindennek, a műterembe menni kell. Nulla dies sine linea.

Ki fogja most ezt helyrehozni? Kivel fogom megbeszélni, hogy milyen volt a temetés, az élet, a minden, nap mint nap.

Édes Maestro. Nem felejtünk. Hogy is tehetnénk, ha egyszer épp ezt hagytad ránk, ez a feladvány, kicsikéim, a mindennapi dolgozat, a penzum: remember me, emlékezzetek, és mi, tolongó kis strébereid, legalább ebből, mindnyájan csillagos jelesek leszünk.

Kísérjenek angyalok és égi franciakrémesek.

Fotó: Paraszkay György / Facebook

Szüts lányok (Eszter, Júlia, Anna, Nóra)
Papa

Papa, te vagy az egyetlen, akinek tudom a telefonszámát fejből! Mi lesz most velem, ha bajba kerülök? És ki fogja azt mondani nekem, hogy díszbe öltöztetem a szívem, amíg várom, hogy találkozzunk? És azt ki fogja mondani, hogy úgy gyere mindenképp, hogy ehessünk együtt? Kivel fogok caput mortumról és payns greyről beszélgetni? És a legszebb szürkékről?

És ki előtt nem lesz gáz soha, hogy olyan kurva rondán beszélünk (tőled tanultuk...)?

Hiányzol bazdmeg!

Olyan jó lenne még egyszer elmenni veled Triesztbe, esküszöm, minden sarkon kapnál egy fagyit, és megint elmennénk az Ausoniába. És most már tudnánk, melyik kabin van legközelebb a tengerbe vezető lépcsőhöz, ahol még árnyék is van. Mert ugye nem kell újítani! Tudjuk, jó’ van na.

Még mindig nem tanultam meg tételben vásárolni. És fogalmam sincs, hogy kell érvényesülni. Mondjuk ezért ne aggódj, ez már bőven passzé... A túléléshez meg úgyis a humor a legfontosabb.

De akkor mi van, Papa, ha nincs senki, akinek félig olyan jó a humora, mint neked, és akivel még csúnyán beszélni sem lehet?

„Most mi van? Mit mutogatsz? Megtankoltál? Hányas kút? Itt állok a sor elején, ne bassz ki velem, kicseleztem egy csomó labancot... még mindig nem értem! Fingtál? Vagy mi van? Ja, hogy magyarok…”

Hogy is volt...? Hogy a tavasz a kedvenc évszakod? Néztük, hogy sorban nőnek ki a krókuszok a kertben, meg a tulipánok egyre hülyébb helyeken.

Most itt énekel egy rigó mellettem, ennél szebb, esküszöm, nincs is. És kurvára remélem, hogy te is hallod. Hogy onnan nézve a tavasz még szebb.

Párizs, az egy szar hely. De ha a te szemeden át nézem, meghalok, olyan honvágyam van utána.

Az is eszembe jutott, mikor Bretagne-ban nyaraltunk, mindennap esett az eső, és csak a mi teraszunknak nem volt teteje. Úgyhogy te kiültél a teraszra úszószemüvegben cigizni, mert nyaralunk bazdmeg.

Meg a szicíliai nyaralásunk, mikor kocsival mentünk végig Olaszországon, és minden városban meg kellett állni Lorenzettit nézni, ami előtt festményenként negyvenöt percet időztél. Nórával már megbolondultunk, de ha panaszkodni mertünk, akkor azt mondtad: „Tahó vagy, kislányom”.

Meg Acsára mikor mentünk, szólt a Pachelbel, és mindig vártuk a „kedvenc hidunkat”, ami pont szépen bekeretezte a tájat.

Minden nyaraláson összevesztetek a mamával azon, hogy eltévedtünk, szerinted azért, mert „Csingacsguk” zsebkendőnyire hajtja össze a térképet. És minden körforgalomnál háromszor mentünk körbe, ameddig a mama kitalálta, hogy merre fordulunk. Te meg mondtad, hogy hát végül is ezt is lehet, hogy itt körözünk örökre.

Jaj, meg hogy a tenger, az szerelem! Mindegyikünk mindig felhívott telefonon, ha a tengerparton voltunk, hogy halljad a hullámok susogását. És te is mindig felhívtál minket, ha mentél.

Az autós nyaralásokat is tőled tanultam. Soha nem fogok vezetni, de hogy hosszú autóútra menni jó, amikor tök fáradtan éjjel megállunk egy szar kávéra a benzinkúton, vagy aludni egy fél órát Párizsban egy parkolóban, mielőtt elindulunk, és te „egy seggel” levezetsz hazáig. És persze volt, amikor beragadt egy Dés-cédé a kocsiba, és mire hazaértünk, már mindketten tudtuk kívülről, ahogy a stoposok is, akiket az odafelé úton vittél a budaörsi Agip kúttól Saarbrückenig.

A legeslegfontosabb, amit tőled kaptam, azok a testvéreim. És ezt nem csak én kaptam, hanem a gyerekeim is, ez a legnagyobb ajándék, most is itt állunk egymás mellett.

Tőled kaptam az ünnepeket is. A karácsonyt, amit a legeslegjobban csináltál, az igazi varázslatot. Nem voltál ajándékban annyira jó, mint a Krajó, de a várakozást és a csodát a legjobban csináltad. A húsvét is szép volt, és imádtam a kertben keresni, csak a kurva hosszú misék ne lettek volna, azt de komolyan vetted, bassza meg…

A templomi éneklésért hálás vagyok, meg hogy bármilyen szent helyre be tudok menni, mert van egy hely, ahol otthon vagyok a világban, még ha megannyi képmutatást is láttam benne. A komolyzene és az éneklés, éneklés a kocsiban, az de jó volt, amikor a bogárral a hatalmas hóban mentünk Zsennyére, és termoszból ittuk a teát. És én is számíthattam rád, pedig igyekeztem elkerülni ezeket a helyzeteket, de többször is megmentettél.

– Szevasz, drágám.

– Szia, Papa, nem rosszkor?

– Dehogy, te sosem rosszkor.

– Figyi, csak azért hívlak, hogy ne lepődj meg, be kell ugranom valamit elhozni az Ulászló-pincéből, de van kulcsom, csak nem akartam rád törni.

– Jó-jó, persze, de azért egy kávéra csak följössz, meg elszívunk egy cigit, nem?

Fölmegyek, bömböl a Chopin, tárva-nyitva az ablak, füstöl a cigi a hamutartóban, te pedig ott állsz a kötényedben ecsettel a kezedben.

– Szevasz, bucikám, jövök máris, csinálom a kávét, csak olyan kurva gyorsan szárad ez a vanta black, egy perc, és megvagyok.

Szóval mit tanultam tőled? Hát ezt, a hétköznapokat, hogy minden apróságnak meg lehet és meg kell adni a módját, ünnepet egy gyors beugrós kávézásból is lehet csinálni. Egy sonkás szendvicset is fel lehet vágni apró katonákra, mindegyikre pöttyinteni egy kis majonézes tormát és beleszúrni egy fogpiszkálót, ez máris egy feast. A reptérre is azért megyünk ki két órával gépindulás előtt, hogy tutira legyen idő még nyugiban meginni egy kávét. Cigizni sem azért cigizünk, mert nikotinfüggők vagyunk, hanem mert cigizni jó. Főleg ahogy te cigiztél.

Nehezen engedtünk el itt a végén, ezért ne haragudj ránk.

Összehoztál megint minket, mennyit sírtunk és mennyit nevettünk.

Köszönöm a halálodat, a haldoklásodat, Papa, és mindent, amit úgyis tudsz,

és el sem kell mondanom. Szia, Papa.

-----------------------------------------------------------------------------

A beszédeket a március 14-én elhunyt festőművész, Szüts Miklós temetésén, 2024. március 27-én a Farkasréti temetőben a szerzők olvasták fel, illetve Szabó Marcell szövegét Urfi Péter, a Szüts lányok írását Alföldi Róbert.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Váli Dezső

Élve Egyházunk fölhatalmazásával -
elmondtam érte a teljes búcsút; bűntelen az Úr előtt.