S.O.
Szeretnénk, hogy arról mesélne a művész úr, hogy az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szak után hogy lett a festészet a fő irányvonala?
V.D.
Jó napot kívánok! A belsőépítészet kerülőút volt, azt mondta az akkori mesterem, még főiskola előtt, akkor már festettem, hogy ne menjek a Képzőművészeti Főiskolára, mert nem vesznek föl, mert nem tudok rajzolni. Viszont az Iparművészeti Főiskolán minden háttérművészeti dolgot, beleértve a kortárs festészetet - amit itt akkor nem tanítottak – megkapok, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Nemcsak a gótika szakralitását ismerem, hanem a gótika statikáját is. Komplex világnézetet, nagy többlettudást adott, egy házat látok keresztmetszetben is. Annak idején, 40 éve, elgondolkodtam azon is, hogy egymás mellett harminc háziasszony főz reggel, hogy ez milyen fölösleges. Akkor én ezt így gondoltam.
S.O.
Pályája elején a művészúr belsőépítészettel foglalkozott, meg grafikával, stúdióban is dolgozott. Ez mennyire hatott ki a későbbi tevékenységére, vagy akár a blog…
V.D.
A blog akkor még messze volt, meg minden egyéb. Diploma után két évig még az építészetből éltem meg, terveztem egy antikváriumot a Ferenciek terén, egy édességboltot. Vártam a pillanatot, hogy kiugorjak.
S.O.
A festészet már korábbi elhatározás volt.
V.D.
Mondom, arra érettségim előtt találtam rá. Utána jött az öt év belsőépítészet. Bálint Endre volt akkor egyetlen szakmabeli ismerősöm. Egyszer vittem a hónom alatt egy képet mutatni, és meséltem, hogy amint lehet, szeretnék szabadúszó lenni. Épp akkor ottlévő barátjának bemutatott, egy alkalmazott grafikusnak. Aztán kiugorva utolsó munkahelyemről évekig abból éltem, hogy az ipari vásárokon éjjel négykor méteres betűket ragasztottam pavilonok tetejére. Négy-öt éjjel-nappali munka volt, és abból két hónapig lehetett festeni.
S.O.
Akkor nem párhuzamosan, hanem először pénzszerzés, utána művészet.
70-ben már volt kiállítása és azt Bálint Endre nyitotta meg. Hogyan alakult ez a lehetőség?
V.D.
Bálint Endre akkor erre alkalmasnak tartott.
S.O.
Hogy ismerkedett meg vele?
V.D.
Erre nem emlékszem. Elfogadott, ő egyébként is szerette ezt a pozíciót, hogy hozzá jár egy nagyon fiatal festő nagy áhítattal. Az első kiállítást tényleg ő nyitotta meg.
S.O.
Utána aztán nagyon sok kiállítása és igazán rangos helyeken, a Műcsarnoktól az Ernst Múzeumig. A kiállítások hogy alakultak, milyen kapcsolatok révén?
V.D.
Később a kiállítások… Úgy emlékszem, akkor meghívták az embert majd besorolták, valamelyik évre. Emlékszem egyszer az Ernst Múzeumban – abból cirkusz is volt – én jelentkeztem, és aztán ezzel vissza is élt az akkori igazgatónő. Meghívták az embert. Így öregen meg lett egy stabil galéria-kapcsolatom, meghívnak két évente kiállítani. Igen, ez a Godot Galéria. Elég ügyetlen az egész struktúra, mert csak délelőtt vannak nyitva, meg az első emeleten van, de egy rangos hely, 25 éve működnek, ami ritkaság.
S.O.
Mi annak az oka, hogy a képei hátuljára ráírja, hogy külföldre nem lehet eladni ezeket a képeket? A galériák nem annyira szerettek volna szerződést kötni?
V.D.
Fiatal koromban két fontos döntést hoztam. Az egyik, hogy minőségre és nem mennyiségre és mindenképpen eladásra szeretnék dolgozni. A másik fontos döntés volt, - ezt valahol láttam és azonnal átvettem -, hogy a képeimnek leltári számot adtam, opuszszámot. Ezt a képek hátára is jó nagy betűkkel is ráírtam. Nagyon utálják a galériások, mert ízléstelennek tartják, hogy a festmény képcímébe kötelezően beteszem ezt a számot. Akkor avval mentegetőzöm, hogy Mozartnál is így van.
Először vitt ki a Fiatal Művészek Stúdiója fiatalokat Párizsba. Ott kellett árakat adni; ott kaptam észbe, hogy egy képemet nem akarom, hogy külföldre kerüljön. Hogy nem vagyok én olyan nagy festő, hogy a világban szétszórjam a munkáimat. Viszont egy kisebb kultúrkörben, Magyarország, munkám működőképes. Avval a példával illusztráltam, hogy mondjuk, van egy kiállítás Buenos Aires-ben, és ott valaki lát egy gyönyörű képet. És alá van írva, hogy Barcsáy... sentendre..., nagyon szép és megragadja, és holnapra elfelejti. Egy magyarnak sokat mond ez a látvány és ez a szó, hogy sentendre. Ráírtam a képekre magyarul és angolul, hogy nem mehetnek a képeim külföldre véglegesen. Tehát kiállításra igen. Erre nem gondoltam, de nyilvánvaló, evvel elvben is kizártam magam az összes magyar galériából, hiszen nem kérhetik el az érdeklődő személyazonossági igazolványát. Én ugyan galériákkal nem foglalkoztam, vagy alig került oda képem korábban is, de evvel kizártam magam. Úgyhogy kezdettől csak otthonról adok el képet. A Szentlélek kitalálta nekem az internetet és csináltam egy honlapot, adatbázisnak szántam. Nagyon sokba került és négy évig csinálták, de egy valódi adatbázis. Az adatbázis azt jelenti, hogy - excelben maguk tudnak gondolkodni -, egy képre rá lehet keresni képcím szerint, opuszszám szerint, méret szerint, tulajdonos szerint. A fotóimnál a képen lévő személy szerint is. A gyerekfotóimat így kerestem meg a legutóbbi könyvemnél. A szereplésnapóban pedig a képek tulajdonosai, restaurálás, szereplések.
S.O.
Az is nyilvános?
V.D.
Az ég világon mindenem nyilvános a sárga földig. Kivéve természetesen, amit a tulajdonos letilt. Esetleg a nevét is.
S.O.
Ez nyilvántartó rendszernek indult, nem blognak, az volt a cél…
V.D.
A blog mellékesen született, arra jó, hogy ezért néznek meg naponta. Az új képeket sokszor már félúton megmutatom. A képek mutatása, itt van egy súlyos kérdés, hogy az ember a javát publikálja, vagy mindet. Nyilván mindkettőre szükség van. Hoztam is mutatni az életműkatalógusomat, hogy ezt én hogy oldottam meg. Minden évből csak egy kép. Sok művész úgy elront el katalógust, könyvet, sőt kiállítást is, hogy túl sok mindent megmutat, a legjobb képeknek gyengébb változatait is. Szerintem ez hátrányos.
Az az összes művekre is értelemszerűen szükség van. A honlapomon a festményekre dátum, korszkok stb. szerint lehet keresni, és van egy válogatott csoportosítás is. A honlapon a kiállításaim is dokumentálva vannak, újabban ott a virtuális séta is. Volt, aki ennek alapján jött vásárolni.
S.O.
Egy gyűjtő megnézte és…
V.D.
A kiállításokon, például a 2014-es műcsarnokin nyilván a legjobb képeimet válogatták ki. Úgy csinálattam a virtuális sétát, hogy ha ráklikkelek, akkor feljön max. méretben a kép, mellette ablakban a címe, adatai. A forgalmazásra is nagyon jó lehetőségs. Hozzám rég óta úgy jönnek vásárolni, hogy egy opuszszám listát hoznak, hogy ezt szeretném megnézni. A honlapon mind az 1200 képem, amit meghagytam, mármint nem dobtam ki.
S.O.
Hány százaléka, ami megsemmisült?
V.D.
Majdnem a fele, 1100. Ez alkati kérdés. Vaszkó Erzsébet nagyon szigorúan szelektált. Bálint Endre egyszer jókedvében odaadott egy nagy mappát, hogy ebből válogathatok. Lapoztam… szemét, szemét, szemét, remekmű, remekmű, szemét, szemét, remekmű. Négyet választottam, abból mentem ki Norvégiába.
S.O.
Eladásra került?
V.D.
Muszáj volt eladnom, mert kaptam egy másfél hónapos ösztöndíjat, mindent fizettek, csak az útiköltséget nem. S nekem egy vasam se volt
S.O.
Láttam, hogy nagyon sok ösztöndíja volt.
V.D.
Sok. A Fiatal Művészek Stúdiójától. Most nem tudom, hogy milyen most a rendszer, de ott rendszeresen. Az első években. Aztán a Derkovits díj. Az a belsőépítész a diplomám miatt volt fontos, befogadtak festőnek. Nem tudom, hogy él-e még a Fiatal Művészek Stúdiója, funkcionál-e. Akkor minden állami, központosított volt, és ennek arányában mindenre figyeltek és vigyáztak is, és segítettek is alkalmasint.
S.O.
Fontosak az ösztöndíjak… kultúrkör, kapcsolatok szövődtek...
V.D.
Kapcsolatok nem, magányos alkat vagyok. Már 40 éve leírtam, hogy nekem nem társaság kell, hanem 2x4-es faléc, kötegelve.
S.O.
A blog… elég sok külső személyt behív…
V.D.
A blog. Most 570 olvasóm naponta. Egy ismeretségi kör, olyan értelemben, hogy ők ismernek engem. Gyakran már félkész képet felteszek, tudom, ez érdekli az embereket. Vadidegen embertől levél, csak ennyi: „túl piros”. Visszaírtam neki, köszönöm, megnézem. És hogy tudom, ilyenkor két lehetőség van, elvenni a pirosból vagy hozzátenni.
A blog kétségkívül ismeretségi kör. Bernát Aurél szerint a festészet Magyarországon kétezer embert érdekel. Ez egy szűk, zárt kör, tudomásul kell venni. Erre a problémára végül két belső válaszom született. Az egyik, hogy mozdonyvezetőből is kevés elég. A másik pedig egy nagyon szép élményem volt, szociofotózásból éltem egy-két évig. Sárospatak legszélén, a cigánynegyeden fotóztam egy kétszobás kis házacskát, ahol egyik szobában csak egy üres szekrény, a másikban egy vaságy tele rongyokkal. Az apuka börtönben és két kis gyerek volt csak otthon. És a falon rajzszöggel egy újságból kivágott fotó. Nyilván nem a vacsoravendégek örömére lett kitéve. Ott ütött meg, hogy milyen elemien fontos az emberek számára a kép. Ugyanis lényegében fölemel. Kinek az Istenre mutat, kinek a tisztábbra, a jobbra, a vágyott szépre.
S.O.
Ha valaki keresi meg önt, látja a festményeket, de más témát szeretne, portrét, saját lakásáról belső képet? Hajlandó ilyet?
V.D.
Megrendelésre nem. Egyszer tettem kivételt, valamilyen csúcsvezető igazgató, zsidó, keresett meg, hogy ikonfalat szeretne a falára az ágya fölé, de elég a zsidó bánatból, ezért legyen rózsaszín, világoskék, legyenek rajta héber betűk, de azt ő megadja, azok legyenek feketék és még öt ilyen utasítás. Elnevettem magam, olyan abszurd, hogy elvállaltam.
S.O.
Gyakorik az ilyen kérések?
V.D.
Nem, nem. Négy-ötre emlékszem az életemben.
S.O.
Nincs hiánya a galériás kapcsolatoknak? Nem érzi hiányát?
V.D.
Ez ritka történet, volt, hogy egy galéria felajánlotta, hogy legyek a belső tagjuk, aztán közösen átgondoltuk, hogy nincs rá ok. Szokva vagyok, hogy mindent magam csinálok, szervezek, gyakorlatilag a honlapon mindent keresztül adok el. Ezt mindenki megcsinálhatja, ma már egy óra alatt lehet csinálni egy honlapot. Akinek nincs kedve, akkor … van egy gyűjtő barátom, tőle tanultam egy éve… Instagram. Nála van vagy 80 képem, kitalálta, hogy kár, hogy az csak raktárban van, páncélteremben… egy éve rájött, hogy hogy lehetne publikálni és megtette ezt az Instagramon, és azt mondja, ma 62 ezer olvasója van. Őrület. Ezt maguknak is teljes körűen javaslom, ezt a formát, hogyha eladni akarnak…
S.O.
Meséljen a napirendjéről művész úr, ami elég kötött.
V.D.
Napirend, az alkati kérdés. Én így tudok a leghatékonyabban működni. 05:23-kor vekker, vagy 30 éve, akkor egy imaóra, 7-órakor uszodába, kilométert úszom. Hazatérek. Gyerekeket annak idején óvodába meg iskolába kellett vinni. Akkor az első két órában a blogomat írom, azt hazudom magamnak, hogy még nincs elég világos festeni. Aztán festek és kettőkor lefekszem aludni, mert fáradékony vagyok nagyon. Az internetes aláírásomban is ott, hogy ilyenkor alszom, hiába keresnek. Délután még dolgozom, sokáig volt egy olyan vekkerem, ami fél 10-kor szólt, hogy abba kell hagyni a munkát. Már nem dolgozom annyit. Negyed 11-kor oltok. Az életválasztáshoz ide kapcsolhatom, hogy 20 éves koromban egy nagy döntést kellett meghozni. Vagy szerzek egy műtermet, ott dolgozom, majd ötkor haza és fölnevelem a gyerekeimet. Vagy együtt van a család a műteremmel, amikor este 10-ig dolgozhatok, de délelőtt beszalad a feleségem, hogy ’légyszi 'hozz fel két tejfölt’. Az utóbbit választottam, és nagyon jól jártam vele, időben is, szeretetben is, és működik. Előfordul, hogy pizsamában a képen még egy kicsit belejavítok, ágyam szemben van a készülő képpel. Ami sokszor keserves látvány.
S.O.
Hogyan alakult ki az, hogy a kereteket ön csinálja, és mindig egyformára.
V.D.
Kézügyességem és belsőépítész tanultságom. Kezdetben nekem szóba se jött, hogy hihetetlen ezer forintokért kereteket csináltassak. Kitaláltam egy egyszerű, otthon megépíthető léckeretet, amit aztán hozzá is tudok a képhez festeni, barna, arany, ezüst, vagy fekete színekkel. Egy korai Ernst múzeumi kiállításra beadtam egy másfél méteres képet Mellé szorosan nagyon színes képek kerültek, akkor észbe kaptam, hogy ezeket kicsit el kell távolítani tőlem, és akkortól egy nyolccentis szélesítő lécet is hozzá teszek. Ez bevált. Szögeléssel, enyvezés nélkül, fűrész és szög kellett hozzá csak. Működik, ma már annyira, hogy most visszavásároltak Hollandiából egy 40 éve odakerült képemet, és a gyűjtő kérte, hogy csináljak hozzá egy Váli-keretet, úgy autentikus. Ma már ezt meg is követelik, személyi jegy.
S.O.
Szakmai titkot elárulna nekünk, hogy az árazás hogy alakul. Ön dönti el, vagy alku, méret számít?
V.D.
Az alkunál nagy viszket a hátam, zavar… ha jelez egy néző, hogy nem lehetne ez olcsóbb? Általában már azt szoktam mondani, hogyha jön egy gyűjtő, hogy fix áraim vannak. Az árat én döntöm el. A keretek peremén rajzszög, kék, sárga, piros. Melyik a legdrágább, a középárú, a legolcsóbb. Jött egy gyűjtő és rögtön megmondtam, hogy annak a három rajzszögnek mi az árfekvése. Kiderült, nem jó a szisztéma. Megtetszik valakinek egy kép, és elbizonytalanítja a sárga rajzszög, hogy ez talán nem is jó. Most az van, hogy a képeim kisebb hányadán piros rajzszög, és azt mondom hozzá, hogy a képeimnek egységes az ára, a piros rajszög kiemelt, 30%-kal drágább.
A kis és nagy képeim egyforma árban. Mert a minőség nem mérettől függ, meg ettől a nagy képek relatíve olcsóbbak, amiket egyébként nehezebb eladni, kevés lakásban férnek el.
S.O.
Akkor nem méretfüggő…
V.D.
Nincs kapcsolat. Illetve. Erről 40 éve beszéltem egy Képcsarnok-zsűrorral, mondtam, hogy te, miért tettétek ezt a képet ilyen magas árra. Azt mondta, hogy – olyan nagy. De nem jobb a másiknál. Ez igaz, de mégis nagyobb vállalás. Ebben is van igazság.
S.O.
Sokszor szerepelnek képei árverésen. Nyomon követi ezeket? Mi a véleménye ezekről az árverésekről?
V.D.
Erről sok véleményem van. Nem mindenki tudja, hogy egy árverező ház képes arra, hogy egy mínusz 5 minőségű festőből nagy festőt csináljon. Most ez elmúlt 15 évben nagyon határozott példát láttam erre. Ennek a háttere, hogy fölvásárolta a hagyatékot és vagyont csinál belőle.
A galériáknak egy része ilyen értelemben nem tisztességes. Aztán a galériáknak van egy rangsora, illetve még nincsen, ez a magyar kultúra terhe, hogy evvel a rendszerváltozással mindenki árusít, amit akar, akinek ez eszébe jut… ez is sokfajta manipulációra, meg minden egyébre ad lehetőséget, és sok butaságot is tapasztalok, a szakértelem hiányát. Tőlem egy munkát tízed ár értékben kínáltak, a többi galériához viszonyítva. Rögtön megvettem.
S.O.
Nyomon kíséri a képeit?
V.D.
Igen. De Galériákba adnak be képeimet, és nekik nincs joguk a megvett kép tulajdonosát velem közölni. Miden kép a hátán magyarul és angolul, kérem jelezze a nevét és címét. A szerzői jogba beletartozik, hogy kölcsönkérhetem későbbi kiállításra is.
A nagy galériáknak van egy rangsora, a Virág Judit és a Kieselbach. A Virág Juditnál egyszerűen azért vagyok ott, mert leginkább oda adják be képeimet. Ő öt élő művésszel foglalkozik csak, mert azokat tudja eladni. Illetve lassan nyitnak, hogy fogynak a régi képek.
S.O.
A Godot Galériával ez egy élő, működő kapcsolat, most is volt kiállítása.
V.D.
Ez egy olyan kapcsolat, hogy elég öreg lettem, kétévente meghívnak egy önálló kiállításra. Most volt éppen, délelőtt hozták haza az anyagot. Semmit nem adtak el, szegények. Nagyon elegánsak velem, eladásból kapnának 25-30%-t. Ez szokatlanul kevés. Cserébe én, ha valaki jön, hogy láttam a Godot-ban egy képét, és azt szeretném megvenni, akkor én megküldöm a Godot-nak a %-ot.
S.O.
A galéria nem nagyon hoz vevőt.
V.D.
A legutolsó kiállításon vettek pár képet. Lehet, még ilyenkor jön egy-két ember, aki látta, de elkésett, vagy azt hiszi, hogy nálam olcsóbban megkapja, mint a galériában, és ezért kivárja a zárást.
S.O.
Láttam a honlapon a 52 műve van a Nemzeti Galériában. Ezek hogy kerültek oda?
V.D.
A fele grafika. Nagy kiállításokról, főleg a korábbi években vásároltak, aztán erről leszoktak, mert mikor már Derkovits díjat kaptam, attól kezdve nem szégyelltem, hogy nem festőnek végeztem. És úgy gondoltam, hogy elég jók a képeim ahhoz, hogy ajándékozhatom őket. Minden magyar múzeumnak adtam. Volt olyan, hogy a képet olyan jónak gondoltam, hogy amint megszáradt, föltettem a Trabantom tetejére és egyenesen vittem a Galériába, és a portán leadtam. Őrzik.
S.O.
Hogy történik? Írnak köszönő levelet?
V.D.
Múzeumok ezt adminisztrálják, nagyon szorosan. A köszönőlevél részletkérdés, nem emlékszem. Sőt, hogy 20 éve a képcímembe kötelező jelleggel bevettem az opuszszámot, akkor a Galéria becsülettel átírta az egész katalógusát. Ez egy egyszerű technikai szám evvel minden adminisztráció nagyon jól kezelhetővé válik. A-val a festményeim, B-vel a grafika, C az írásaim, F a fotó, satöbbi. Van M is, kisfiam Mikica, kérte, hogy őt is számozzam be.
S.O.
Láttam, hogy Sugár Gyulának is készített egy honlapot. Milyen apropóból?
V.D.
Sugár Gyula egy nagyon értékes ember volt a számomra. Közepes rangú festő, öngyilkos lett 60 éves kora körül. Akkor maradt abba a kapcsolatunk. Ő valamiért szakmájában teljesen ambíció nélküli volt. Nem javaslom maguknak, hogy ilyenek legyenek. Fogalma se volt a képeiről, hova kerülnek… eladta a Képcsarnok, Gyuszinak az volt a véleménye a szabó se jár az elkészült ruhája után. Az életműve eltűnt, mert eladták. Úgy gondoltam, összeszedem, amit lehet. Befizettem az Axioartba, és evvel minden létező aukcióba, katalógusba beléphetek. Induláskor két képről tudtam, az egyik, a valahai legszebb, az nálam volt, valaki ajándékba megszerezte nekem. Ezt aztán egy év után a Pécsi Múzeumnak ajándékoztam, természetesen. Elkezdtem a honlapot csinálni két képel, most 540-néll tartok, ami megvan fotókkal és adatokkal, úgyhogy belátható az életműve. Van ehhez kapcsolatom, s az enyém mellett ez is a Széchényi Könyvtár tulajdonába került: Kutató halálom után is hozzájut.
S.O.
Amikor volt a Műcsarnokban a kiállítás, akkor az adatbázisból kerültek összegyűjtésre a képek?
V.D.
Az adatbázisom mellett van egy táblázat is, ahol a képcím, a tulajdonos és elérhetőségei együtt megvannak. Csak ez szigorúan titkos, ez 12 számjegyű jelszóval. Ezt odaadtam a Műcsarnoknak, amikor életmű-kiállítást akartak csinálni nekem. Úgyhogy minden adatuk megvolt, nem kellettem. Még külföldről is hoztak be képeket.
S.O.
Akkor csak ők válogattak abból az anyagból.
V.D.
Ezt nem is bántam, mert én elfogult lehetek. Kizárólag ők csinálták. Hatalmas levelezés, még jogi kölcsönvételi szerződéseket is kellett kötni, pláne külföld…
S.O.
Hasznosnak bizonyult az adatbázis.
V.D.
Keres valaki, és fogalmam sincs, hogy kicsoda, akkor megnézem az adatbázisban, hogy ismerős-e vagy nem. Jó ha tudják, ez egész egyszerűen egy Excel táblázat. Természetesen sok oszlopa van és nagyon nagy.
S.O.
Jól értettem, a Műcsarnok kiállításnál is volt, hogy valaki utólag megkereste?
V.D.
Nem emlékszem. Ezek a történések százával vannak, nem tudok visszaemlékezni egy eseményre. A megvásárlásnál számomra sokkal nagyobb megtiszteltetés, egy barátom írta most, egy órát eltöltöttem a Godotban. Ez az igazi értékmérő. Kis kiállítás volt, 15 képpel, ezt szeretem. Ha vásárol valaki, sokágú történet lehet. Lehet trezorálás, értékmentés, befektetés, lehet az, hogy a barátjának… a legaranyosabb, egy apuka az egyéves kislányának vett képet. Akinek a neve most ott szerepel a sok név között, teljes rangú gyűjtőm.
S.O.
Tegyük hozzá, hogy a legutóbbi kiállításon az ekkora készült könyvét ajándékozta a résztvevőknek.
V.D.
Írok is, sokkal jobb, mint festeni. A honlapomon a blogom, a napi napló. Ebből már nem tudom, hány könyv lett, szerkesztők segítségével, ebből egyszerűen a javát kellett kiemelni… most két napja megint megjelent egy könyvem, Zs. Napló, Zsófi lányomról. Az előző, amit szétosztottam, M Napló, Miklós fiamról, gyerekkorától történetek, fotók. Hogy 1998. június 7-én ő a Balatonban mit hülyéskedett, és nekem van róla egy jó fotóm… Hogy ezt szétajándékoztam, ez egy másik szférája a problémának, lépjünk eggyel hátrébb, – egy festménynek nincs értéke. Tökéletesen röhej, hogy most nálam 1millió forint egy kép, 1mill. 300 ezerért adom a kiemeltet, Virág Juditnál egy régi képem 700 ezer és máris kérdéses, hogy mit miért adok mennyiért. Petri Gyurka költőnek ajándékoztam egy képemet, mert nagyon tiszteltem. Akkor ő fönnakadt azon, hogy miért adom ajándékba. Ez az ajándékozási kérdéskör… azt mondtam neki, csezdmeg, 500 Ft-ért itt van az éjjeliszekrényemen a köteted, az egész életműved, minden értéked itt van nálam, 500 Ft. Akkor most ez hogy van? Az összes forintosítás a művészet területén nevetséges. Az a kultúrának a rendje, meg egy szokásjog, meg hogy muszáj. Ezért van ez az ajándékozás… ezt a szétajándékozott könyvet 500 példányban csináltunk, nekem 6 mill-be került az előző, abból meg fognak vásárolni hetet a boltokban, mert nincs reklámozva. A rokonság kap tízet. Mi legyen van a többivel? Ez nekem 6 mill. Ft veszteség? Ennek a fogalomnak nincs értelme. Ezt szoktam csinálni, hogy ajándékba adom. Most kezdjek el ott árusítani… nincs is jogom hozzá, akkor számlát kéne írni, satöbbi. Hát vigyék.
S.O.
Egyébként az is egy reklámfelület.
V.D.
Egyébként maga módján minden, amit magamból adok, reklám. Hiszen a blogban, hogy beteszek egy félig kész képet, meg aztán a kész képet aznap, tulajdonképpen ez is reklám. Bocsánat, én egyszerűen magamat, vagy a kultúrát terjesztem, ez összemosódik. Ebben benne van az anyagi érdek, hiszen ebből van egy nagy fekete autóm, sajnos még van. Már nagyon szeretnék nem vezetni.
S.O.
Arról meséljen még művész úr, hogy nagyon rangos költők, írók voltak, akik a kiállításait megnyitották, Spiró... hogy alakultak ezek a felkérések, ezek baráti kapcsolatok?
V.D.
Nem vagyok társas lény, nem érdekel a beszélgetgetés. Az volt az életformám 40 évig, hogy minden márciusban távol a családomtól a kecskeméti alkotóházban dolgozom egy hónapot. Meghívtam Szüts festő barátomat, és 20 évig együtt voltunk, ő a szomszéd műteremben. Neki volt egy rangos baráti köre. Ilyenformán megismert engem is az ő társasága. Ajándékoztam is nekik képeket, elfogadták. Ebből szinte véletlenül, dehogy véletlenül adódott, hogy nagyon sok fontos, értékes embernek, írónak, költőnek, zenésznek lett Váli képe. Aztán egyszer csináltunk egy könyvet a képeimről a 90-es években, akkor egy baráti ötlet, ne én írjam hozzá a szöveget, hanem ezek a képtulajdonosok. Így került Esterházy, Dávid Kata, Dobszay, Jelenits atya, Petri György és Zsófi lányom is egy kötetbe... negyvenen írtak, jó móka volt. Reklám ez is, igen.
S.O.
Nagyon szépen köszönjük. Ha van még valami, amit a művész úr megmutatna,
V.D.
A dokumentálásról. A blogot, a napi naplót tettem legfölülre helyre a honlapomon. 25 év, nyolcezer gépoldal. Papíron a Széchényi Könyvtár és a Tudományos Akadémia levéltárában vannak. Mindent mindig két példányban csináltam.
Az előző képemet két napja fejeztem be. Már ez is a honlapomon, dátum szerint választható, ami elindul 1960-nal, befejeződik 2025-el, alatta a hamisítványok...
S.O.
Hamisítványok is vannak?
V.D.
40 körül, interneten is látok ilyet, meg hoznak is, nevetve. Valaki hozott egyet, hogy bocsánat, most vette, hogy hiteles-e… adtam neki vígaszul egy valódit. Van, aki az opuszszámot is próbálta a hátoldalán hamisítani.
Még valami. A honlapra nyomdai minőségben is fölteszem minden képemet, letölthetően. A menüben a 21. pont a copyright kérdés; hogy mindenem ingyenesen felhasználható. Debrecenbe leutazik a riporter egy kiállításról egy cikket írni, nem biztos, hogy elvisz egy fotóst magával, leveszi a honlapról és van illusztrációja a cikkéhez. Olyan is volt, hogy egy kiadó telefonál, hogy kedves művész úr, egy képét fölhasználtuk könyvcímlapnak. Múltidőben. Mondom: köszönöm, hogy szóltak. Tőlem ajándék, és megint csak reklám.
Köszönöm a figyelmüket.