2025.09.27..                            html-2025/falusi-interju.htm       C.22933-937

Falusi Ágnes kérdezi VD-t nyilvános gyűjteménye számára.
VD.: itt a magam számára eltett változat
F.Á.: https://www.humansofbudapest.com/

Á: úgy kerestem meg Önt az első email-váltások során, hogy alapvetően nem a munkásságára szeretnék fókuszálni, hanem a magánemberre a képek mögött — pontosabban talán arra, hogy ez a kettő hol és hogyan találkozik. mertem mindezt azért, mert huszonöt éve vezet egy elképesztően őszinte online naplót a honlapján. mit jelent Önnek a Válinews? van ebben egyfajta egészséges — vagy egészségtelen, majd Ön megmondja — exhibicionizmus, vagy inkább korlenyomat, önkifejezés, memoár, örömforrás akár?

D: gyerekkoromtól napló, dolgaimat rendezni, másodlagos, hogy már más is olvassa. írni, azaz gondolkodni önmagában is mulatság, azonban nem csak az. onnét kezdem, hogy amikor az ember lelkiismeretvizsgálatot tart, vagy valamin töpreng, az első mondata hazugság. önmagát alul, vagy túlértékeli, elkeni bűnét. a blogon látni, az ötödik-tizedik átfogalmazásra hogyan tisztul le ez, és ez tanulságos. ilyenformán közérdekű, amit írok.

Á: nagyon rezonál velem, amit most említett, mert én is régóta naplózom a gondolataimat, és arra jöttem rá egy idő után, hogy nemcsak másokhoz kapcsolódom ezzel, hanem leginkább saját magamhoz, a saját érzéseimhez is. annál nagyobb és elvitathatatlanabb ereje az írásnak nem nagyon van, minthogy az ember elkezdi saját magát egy picit jobban megérteni. ha már naplózásról esett szó, a kilencvenes évek elején megjelent az Élet és Irodalomban Esterházy egyik írása a Válinewsról, ahol kapott azért hideget-meleget. a spektrum pozitív oldalán egy fához hasonlítja a naplót, amelyik folyton nő, lombosodik, fejlődik, de ír arról is, hogy bár nagyon gazdag anyag, mégis törmelékes, és állandóan érezni, hogy egy festőember van a sorok mögött: nem jótollú, nincs igazán viszonyban a nyelvvel. hogy érintette Önt ez a kritika? jól reagál egyébként a kritikára?

D: Esterházyra odafigyeltem, a kritikákat udvariasan megköszönöm. de hát nem fontos. mit tegyek, ha lábujjhegyre állok, se tudok tehetségesebb lenni, se író, se festő.

Á: nyilatkozta egy interjúban, hogy nem volt jókedvű gyerek, és a Katával való  többévtizedes házasság is tele volt konfliktusokkal. azt hiszem, úgy fogalmazott, hogy nem volt ez egy boldog házasság. kemény szavak ezek, és számomra azért is megdöbbentőek, mert amennyit én visszaolvastam a naplóban (éveket), azok alapján nekem úgy tűnt, hogy nagyon mély intimitás van Önök között.

D: Kata nő, én pedig férfi, ezért a legtöbb konfliktus. amúgy, mondják, egy művész nem igazán jó férjanyag :-))

Á: egy ismerős kérdésére, hogy Kata ellátása mennyi idő naponta (napi hét etetés, eszközmosás, négy gyógyszeradagolás fecskendővel) és ez mitől veszi el az idejét, azt válaszolta, hogy ez inkább csak életritmusbeli változást okozott, és sokkal fontosabb, hogy vannak sűrű villámtalálkozások. anélkül, hogy romantizálni szeretnék egy súlyos betegséget — közelebb hozta Önöket a diagnózis óta eltelt öt év?

D: igen, ez az öt év közelebb hozott. az első időkben nagyon terhelt a halálközeliség súlya, a Szentlélek segített. igazán közel most kerültünk egymáshoz, gyönyörű történet. esti sétánk, ülünk a parkban a tóparton, felolvasok neki egy Illyés-verset. ilyenkor lelassul a világ, távolabbi mezőkről is beszélgetünk, régi élmények.

Á: hol helyezkedik el ebben az egyenletben a főiskolai nagy szerelem, Zsófia? mostanában sokszor írt róla. nem zavarja ez Katát, vagy hogy alakul ez a dinamika Önök között?

D: nincsenek már rejtett dolgaink. pár hónapja Kata figyelmeztetett, mikor mailben veszekedtünk, hogy ne baszogasd a Zsófiát, az egy nagyon rendes ember. nem szerelem ez már — vénemberek vagyunk, ő öt dédunokával — egy szerelem emléke, barátság. de hatvan éve nagyon nehezen lábaltam ki a fájdalomból, mikor elbúcsúztunk. a férfiak szeretnek valamit csinálni is szerelem ürügyén, hát én sokat írtam, verseket.

Á: inspirálta?

D: igen. évtizedekig olykor álmodtam is vele, és ez egy furcsa történet. minden álmom, hogy valami zűrös helyzetben vagyok, ő belép, és evvel minden megoldódik. szóval tudat alatt — ha ez a lélektani megfogalmazása — nem búcsúztam el tőle. a nappalaimban nem volt benne, álmaimban igen.

Á: annak idején azért döntött végül a képzőművészeti tanulmányok helyett az Iparművészeti Főiskola mellett, mert a mestere, Sugár Gyula, azt mondta, hogy inkább azt próbálja meg, mivel rajzolni nem tud. tényleg nem? mármint ez egy technikai jellegű dolog volt, vagy sokkal inkább szólt arról, hogy egyszerűen nem lett volna hiteles, nem lett volna művészi ereje annak, amit rajzol?

D: szerencsére nem tudtam rajzolni. felvételin egy portré. egyik tanár ki is mondta, hogy itt rajzot nem tanítunk, úgy kell idejönni, hogy azt már tudja a diák. pedig nem szabadna tudniuk. azt majd hosszú évek során, együtt a szellemi-lelki gyarapodással, akkor lesz egy vonal személyes vallomás.

Á: írta az egyik bejegyzésben, hogy tulajdonképpen mindegy, mit fest az ember, hogy mi a téma, ennél mélyebben fontosak a dolgok. hol mélyebben? mit jelent ez pontosan?

D: aki kérdezősködik, hogy az ott a képen sámli vagy asztal, az a műből valószínűleg semmit nem hall meg. minden művészet végső soron szakrális mondanivalóval — egy remekmű villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. A színek, ritmusok, formák által.

Á: beszélt arról egy interjúban, hogy az olajfestéket azért használják a profik, mert mindent meg lehet vele csinálni, de magától semmit nem tesz meg, míg az akvarell hajlamos néha önállósítani magát. utóbbi tényleg ilyen macskatermészetű? az olaj pedig amolyan precíziós szerszám, ha jó kezekben van?

D: igen, az olaj ilyen, egy hétig is alakítható, így van kitalálva. az akvarellpapír beszívja a festéket, ott sok minden megtörténhet. bár én az olajjal is úgy festek, hogy szerepet szánok a véletlennek is, az nagy kincs tud lenni. ugyanis az nem én vagyok, hanem valami, amit kapok, és  több, mint én.

Á: olvastam, hogy a műterem ablakait buborékfóliával fedte be. most látom is, és jó, hogy viszonylag távolabb ülünk az ablaktól, mert nehezen tudnám legyűrni a késztetést, hogy ne induljak meg kipattogtatni őket! mitől volt zajos a fény? hol zavarja az alkotófolyamatban?

D: letakartam, hogy ne lássak ki az ablakon. 1965., harmadéves főiskolás, még a Móricz Zsigmond körtéren, az ötödik emeletről kilátás a Gellérthegyre, és pausszal letakartam ablakaimat, egyik napról a másikra. azóta is ragaszkodom hozzá. magam számára is rejtély, hogy miért történt. Illetve ez összevág avval, hogy nem járok moziba, és nem nézek televíziót. alkalmatlan vagyok földolgozni azt a rengeteg impulzust, aminek a legtöbbje fölösleges is.

Á: tizenhat éves korában kapott az édesanyjától karácsonyra egy üres, fekete fotóalbumot, amire fehér ceruzával azt írta rá: mégis szép az élet?!, és aztán elkezdett olyan dolgokat beleragasztani, ami ezt bizonyította. mik voltak ezek?

D: egy valamire emlékszem, de ez képviselheti a többit is. országos bajnok második kétpárevezésben, 1960., és az edzőtől, mi, a kissrácok, egy üveg pezsgőt kaptunk. ennek címkéjét beleragasztottam emlékként. maga az evezés is nagyon fontos volt számomra, itt tekintettek először embernek. Amúgy ebbe az albumba színes papírokat ragasztgatva fedeztem föl a szakmát, a képcsinálást.

Á: ha most, 82 évesen, adnék Önnek egy üres, fekete fotóalbumot, milyen címet adna neki, és mivel töltené meg?

D: szellemes kérdés, élet-összefoglalást kér tőlem. azonban itt mellébeszélnem kellene, feleségem leendő halála ügye, de ez nem a beszéd, ez az ima területe. tehát, hogy mi az életem ma. csöndes elégedettség, hogy elképesztően gazdag életem volt, sok értéket termeltem, és termelek ma is. ez a fekete album ma a honlapom.