2025.07..                            html-2025/honvagy.htm       C.22832 - 833

In: Egyszervolt ember / prózai írások 1964-1971
megjelent: Élet és Irodalom, 1964. szeptember 5.

ZELK / HONVÁGY

Lassú, alattomos eső. Nem zuhog, hangja sincs, s láthatatlan,
Vékony szálakkal fúródik a földbe. Aki most lépne ki a szabadba,
azt hinné: növényt, embert üdítő idő szállta meg a tájat. De
aztán észrevenné, hogy a fű már elfekszik a tócsában, s a lom-
bok oly csüggedten bújnak össze, mint az ázott tyúkok. S ez a
kétszáz ember fedél híján az ég alatt hál, munkahelyük a titkos
benzinraktárt álcázó erdő, pihenőhelyük a mocsárrá vált tisztás
vagy a vizet csorgató fák töve. Nyolc napja szakadatlanul esik.

Nem is fog elállni soha- gondolja a költő, aki szótlanul ül
a sárban, s nézi sáros ruhájú, sáros arcú társait. Fél éve még
senkit sem ismert közülük. Se az orvost, se a négy ügyvédet,
se a két tanárt. Se a kereskedőket, s a Teleki téri árusokat.
Csak a mellette ülő fiatal szűcssegédre emlékszik a Szalmás
kórusból. Ez, a nála tíz évvel ifjabb fiú, aki benzineshordót
görget, lőszeresládát cipel helyette is, azelőtt is tudta, most is
elhiszi róla, hogy költő. A többieket nem lehet becsapni.

Valamennyien józsefvárosiak. A költő az egyetlen zuglói.
S ifjú pártfogója tudja: ha hátát egy vizes fának vetve is, most
is Zuglóban jár. Mint mindig, a lefekvés előtti pihenőben.
Már másodszor mondja csak úgy maga elé: „Irén…” Most
száll le a Fémlemezgyár előtt a 67-es villamosról, befordul a
Balázs utcába, s mikor kinyitja az aprócska lakás ajtaját, egy
soknevű puli rohan a lábához. Ciró, Móci, Botyó – ez mind
ennek az egyszem kutyának a neve, s érti is valamennyit, csak
azon csodálkozna, ha egyszer az igazi, a törzskönyvbe írt
nevén szólítanák: Rónaőrző Eperszem…

Esik. Milyen jó ilyenkor az ablaknál ülni, míg Irén teát főz
a konyhában, s tányérra rakja az Erzsébet királyné úti hentes-
nél vásárolt töpörtyűt. A hónap vége van, egy-két nap múlva
megjelenik a Magyar Csillag, vajon benne van a vers, amit né-
hány hete Illyésnek adott?

S ekkor egy szó, a szomszéd fa alatt, arra ébreszti, hogy a
többiek is tudják a varázslatot, ők is otthon járnak. A Rákoczi
úti papírkereskedő hangjára ismer:

- Hány kávéház van a körúton? El tudnád sorolni, ha a
Margit-hídtól a Boráros térre mégy?

Öten is felelnek:

- Luxor… Club… Viktória… Kristály…

Menetel a sáros, rongyokba öltözött század a Körúton. Már
a költő is velük lépdel, de a Nyugati pályaudvarnál lemarad,
s utánuk kiált:

- A Terminust kihagytátok… A Podmaniczky utca sar-
kán…

Megtorpannak. Igaza van ennek a munkára ügyetlen, fél-
szeg alaknak, tényleg ott van a Podmaniczky utca sarkán az
öreg kis kávéház. S már tudomásul veszik, hogy a költő is
velük megy az Oktogon felé.

- Edison… Béke… Kovács… Abbázia… S te, hogy is
hívják azt a kártyatanyát a Dob utca sarkán? Aztán a Miami…
Bucsinszky… A New York… Az Emke… a Simplon…
a Miénk… a Spolarich… a Deák… a Baros… a Valéria…
a Ferenc…

Már ott állnak a Boráros téren. Még van idő a lefekvésig

Most plakátokat nézegetnek. Egy öreg ékszerész meg sem áll

gyermekkoráig: [...]