1986.10..                            html-2025/tamas-istvan.htm       C.22517 - 521

Tamás István: Viszontlátásra tegnap

Ne telefonálj. Tíz-tizenkétezer kilométerről ne telefonálj, mert semmi értelme nincs. Hagyjuk ezt a politikusoknak. Telefonáljanak ők a pénzükért; remélem, van még mit mondaniok egymásnak. Írjál inkább. Vagy talán ne is írjál. Olvassál helyette. Olvasd szabad idődben Petőfit, Jókait, Mikszáthot, Aranyt, olvasd Babitsot, Kosztolányit, Déryt, Illyést. Őbennük olyan jogaink vannak, amelyeket senki sem vehet el tőlünk. Az óceánon átjön ugyan a hang, de engem eléggé zavar, hogy halak úsznak a kábelek körül, a mélyvíziek teste hidegen világít, delfin siklik, talán éppen egy cápa is rohamoz: hatalmas hajók fegyvereket visznek valahonnan valahová; fent repülőgépek döngenek el egymás mellett kiszabott folyosóikon; államférfiak táviratokat küldenek a különgépek fedélzetéről az alattuk lévő országokba vagy ahol csak egy kis sziget van. oda; igaz, hogy felfedezetlen már alig lehet, de hátha mégis, és lakhat ott egy szerecsen király, aki sohasem kapott még dísztáviratot, noha egyre súlyosabb aranypaszományokat visel a vállán. És árfolyamok, még tőzsdei hírek is repülnek a tengerek felett, az egyiket egy bécsi bankár várja Prinz Eugen Strasse-i irodájában, amelynek ódon ajtajain ragyognak a vörös rézkilincsek. a másik meg arról tudósít, hogy a világnak valamelyik sarka nagy robajjal megfordult. Mi ezek mellett a mi szavunk? Vigyázz magadra, vigyázz magadra, várlak, maradj, tanulj, élj. Szeretlek - értelmetlen, ostoba a szó apa és lánya között, nem jelent semmit. Kivált, ha nem is mondják ki. Ez a szó, más hangzásban, régen jelentett valamit, az élet elején, s a férfikor kezdetének ujjongó éveiben, amikor reszketve vártam egy telefont, egy levelet, egy ilyen szót valakiktől, akik ki is mondták, de régen elsüllyedtek a múlt avarjában, csak egy maradt meg, holtunkiglan.

Szép, intellektuális ősz van most itthon, elszánt lányok süttetik magukat delenként a tóparti szürke köveken, ülve vagy félig fekve, „az álmok népének közepette”, mert hogyne ismernék ők az Anatole France-mottót valamelyik regényének a címe alatt, ezért is intellektuális az ősz. Mindig az jut az ember eszébe, amit más mondott. H. László, a szülészorvos. miközben szobája ablakában könyököltünk cigarettázva a tavaszi éjszakában, és néztük az újonnan is holt panelváros halk fényeit, várva, hogy a nővér a karjára vegyen és behozzon megmutatni, azt kérdezte, mit írjunk be, május 31-én vagy június 1-jén szülessen-e. Mondtam, hogy május 31-én, nem azért, mert igaz, hanem mert szebb. Fogalmam sem volt még arról, hogy a szép is igaz, a választásnak tehát nem volt jelentősége. Így most ez szerepel az útlevélben, amelyet néhány hete fehér és fekete vámtisztek és biztonsági alkalmazottak forgattak a kezükben, összehasonlítván fényképedet az arcoddal. H. akkor a kórházablakban még azt mondta, hogy nemcsak gyerek, gond is születik ilyenkor; ezt sem, azt sem értettem, mi az ördögöt ért az ember huszonhárom-huszonnégy éves korában? Ha mindent elolvasott, amire addig ideje volt és mindent megtanult is, amire kényszerítették, még azt is, bár ösztönösen viszolyogva a kifejezés tartalmának a hülyeségétől, hogy új típusú ember születik, semmit. Vagyis éppen amennyit most, újabb negyedszázad után, amikor, ha akarnám, finom japán asztali kvarcóra praktikus és rút grafikával megkomponált reszkető jeleiről olvashatnám le az időt, nem pedig a régi családi falióra római számairól, amelyekre pillantva nagyapád hivatalba indult, nagyanyád kiadta rendeletét a lánynak, dédapád kinyitotta a boltot, messzibbet nem tudok a minapi tegnapról.

Hazádnak rendületlenül, mondtam magamnak, s amit magamnak mondok, azt neked is mondom, a múltkor, egy rossz éjszaka különösen fájdalmas pillanatában, de aztán megnyugodva aludtam vissza magamat a semmibe, mert nyomban az is eszembe jutott. hogy hiszen a haza sem rendületlenül ... Vagy mégis? Lám, a külföldi társ mellé korszerű nagylelkűségében még olyan útlevelet is ad, amivel akár naponta haza lehetne repülni, megnézni a postaládában a leveleket, megölelni a nagymamát, elfutni a kijelölt patikába, Cotazym Forte-t hozni, ami pedig nem egyszerű, mert elöljáró főorvosnak kell hitelesítenie az igényt, hogy ne jusson visszaélő bűnözök kezébe, akik gyomorgyengeséget színlelve akarják kijátszani a gyógyszerimportáló egészségügyi szervezeteket, ha lenne már rendszeres Föld-Föld űrhajójárat, ami nemsokára lesz. Adott egyetemi diplomát is, többszöri felvételi próbálkozás után, mert természetesen befolyásos protektort keresve kezdtem, s ígéretében megnyugodva utaztam el valami külföldi eseményre, ahol telefonon ért a hír, hogy kiröpítettek. Ilyenféleképpen volt utána is, mígnem beláttuk, hogy Magyarországon ezt is, mint mindent késedelmesen, kanyargósán és rendellenesen lehet elintézni, de azért hazádnak rendületlenül, mégis, és mindig. Mert hol vagy otthon? Csak a nyelvben. De ehhez tudni kell azt, hogy Lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet, meg Tündér Tihany, felelsz-e énnekem, ha még egyszer azt mondom, ifjúság — csakhogy titeket inkább arra tanítottak, honnan származott a költő, mint arra, hogy mit írt. Igaz, ez tíz- tizenkét éve volt, de végigolvasva egy irodalmi tankönyvedet, bár én is ilyenféléből tanultam már, eltűnődtem, ha ezek a költők mindig csak az elnyomással, a szolgasággal, meg az osztálykorlátokkal foglalkoztak, hogyan lett a magyar költészet? A furcsa az, hogy amit a szálkás szavú és szószátyár tankönyv állít, abban voltaképpen van igazság, csakhogy nem a művekből vezet el a tanulsághoz és gondolathoz, mert bizalmatlan, tudathasadt és gyanakvó, hanem a frázist akarja élménnyé tenni, mit nem lehet, s azért nem is érdemes megtanulni.

A bajok elmúlhatnak. A kedélytelenség tartósabb. A sóhajnak is ereje van. Átszáll a nagy vizek fölött. Talán valahol a tenger közepe táján meg is pihen. Egyszer, az Atlanti-óceán egén, a repülőgépen kigyulladtak a jelzőlámpák, megszólalt a kapitány, hogy szíjazzuk be magunkat, le kell szállni, soron kívüli tankolás lesz, mert a nagy ellenszél miatt a motorok elfogyasztották az üzemanyagot. Mutatták is az óceánban a kék szigetet, Santa Maria, ha jól emlékszem, akkorának látszott, mint a nádas csuhéjfolt Badacsony és Kisörs között a tóban; uramisten, hogyan találja el ez a hatalmas gép, nem száll-e mellé? Eltalálta. Talán a sóhaj is új erőre kap azon a kis szigeten, aztán újra felemelkedik, átváltozik. esetleg pára lesz belőle vagy szív alakú könnycsepp, és megérkezvén a túlsó partra, leesik és szétporlad egy háztetőn, senki se veszi észre. Nem szerettem azokat a háztetőket. Ki tudja, miért nem szeret az ember bizonyos háztetőket? Mert laposak? Mert vörösek és hetykén ferdék? Mert a tűzlétrákról. amelyek a házak külső falain éktelenkednek, egy-kettőre föl kell futni rájuk? S a legújabb százhatvan emeletes felhőkarcolóét miért nem? Amelyek alól, a panoráma élvezetére kiképzett kis üveg-ülőkékből lehet lepillantani a városra. Azokat meg azért nem, mert a szédítő magasból felülről látni a madarakat, amelyek lent lengenek; tisztességes ember nem felülről nézi a madarakat, micsoda dolog az? Nem is hiszem, hogy a madarak ne tiltakoznának a durva indiszkréció ellen. Ember ilyesmi miatt már úgyse tiltakozik manapság, megszokta. Mindent meg lehet szokni a természetünk jótékonyan átrendezi az alkalmazkodó képességünket. Szemem se rebbent egy minapi reggelén a vidéki nagyváros cukrászdájában, ahol kávé mellett kora reggel egy hivatal nyitására vártam, hogy gyerekkocsival igyekvő, elegánsan öltözött kismamák egymás után jöttek be, útközben felhajtani egy-egy konyakot vagy cseresznyét, némelyikük kettőt, sietősen, hogy később, megszabadulván a szeretett tehertől, sörrel folytatódjék a tétlen délelőtt. Az Assisi rongyosan és szegényen és józanon volt boldog, ők így.

Itthon már lassan lekopaszodnak a fák, ablakom előtt a falról lecsüngő vadszőlő levelei vörös vércseppekként repkednek a levegőben, s összeütődve finoman zörrennek; a pusztulás szelíd lázadása. Dió pereg, mandula hullik, decemberig tartó lassú munkálkodás délutánonként felszedegetni, majd örömteli lecke kigondolni, hogy kinek ajándékozzuk el, mert összejön belőlük tíz-tizenöt kiló is az év végéig, megfontolt hajladozásom eredményeként, de még a tavalyiból is van, amit veled együtt szedtünk fel. Látod, hát éppen ilyen dolgok miatt ne telefonálj, mert nagyon nehéz ezt elhallgatni, a gyümölcsösládákban barnálló tavalyi diót és mandulát, amit össze kellene már törni, megtisztítani, és szokás szerint elajándékozni, mert ugyan mi másról érdemes beszélni? Talán, hogy miként rendeztétek be a konyhát? Vagy mivel üti el napjait utcaszomszédotok, az ottani külügyminiszter? Biztosan van neki egész napra való dolga, reggel elmegy, este hazatér, ha közben nem ütik agyon. Ha meg agyonütik, lesz másik, ilyesmi állásra mindig akad madár. Itt van ez a kiskereskedő is, nem messze tőlünk. Rossz helyen az üzlet, eddig valamennyi tulajdonosa tönkre ment, de mindig van valaki, aki új akarattal újra kezdi, mert azt hiszi, hogy majd ő. Adler bácsi, a dunaföldvári öreg ortodox zsidó kereskedő, gyermekkorom fekete kabátos szomszédja nem ment tönkre, mert tudta, hol kell az üzletnek lennie, ámde Őt meg az egész családjával együtt elégették. A nyáron mutattam neked a házát, azaz csak a helyét, mert most Tüzép-telep van ott, akaratlan mementó, de ez nekik már mindegy, hiszen elszálltak egy lengyelországi kéményből, föl egyenesen a mennyországba.

Ne telefonálj, mert úgyis egész nap a telefont nézem, és amikor megszólal, csak ilyen tegnapi dolgokat tudok mondani, még akkor is, ha nem ezeket hallod, hanem a színpadias érdeklődést, hogy most mi van éppen ott nálad. Talán a szó megtéveszt, de lelked mélyén tudod már, hogy aki elutazik, az a képzeletünkben újra megszületik, a jelen múlttá változik, szorongás markolja a szívet, hogy támadhat valami gyermekbetegség, gyulladás, torokfájás, gyomorrontás. kanyaró, skarlát, óvodai baj, iskolai baj, felfordulhat a csónak a balatoni szélben, a gaz fiú nem megy el a randevúra, egy tanár az egyetemen a tizenharmadik századi normann fonetikáról faggat, és mérgelődöm, mi az, talán neki van akkoriból való hangszalagja?

Levesszük a fehér nyári zsalugáterokat. Évről évre ismétlődő imbolygás a létrán, tavasszal föl, ősszel le, jönnek a külső üvegtáblák, amelyek napfényes téli délutánokon, ha kintről nézzük, sárgán tüzelnek, de bent csak a hideg hiány, ami szamárság voltaképpen, hiszen sehol semmi csapás, mert igazán nem az, hogy valaki jó helyre ment, s majd visszajön.

Elment a jövőbe, s itt maradt a múltban, a viszontlátás tegnapi lesz. Az évek már nem előre osonnak halkan, mint a gyíkok téli szállást keresve a kövek repedései között, hanem visszafelé mennek, a néma múlandóságba, s ami gyenge sugaruk maradt, azt talán még kiadják. Tudom persze, hogy mindez nem így van, de hol itt az ész? A lélek kormányzatának dolga ez, s így is marad, javíthatatlanul, bár az értelem mosolyogva fogja föl, hogy igaza volt a tizennyolcadik századi diplomatának: jaj a rossz kormányzatoknak, és háromszor jaj nekik, ha meg akarnak javulni.