Nem. A Jakuba János, az ‒ azt hiszem, pártkarrier révén került ide ‒ egy szomorkás, csöndes ember volt. Az teljesen mindegy, hogy milyen festő volt, ebből a szempontból. Nem túl sok vizet zavart, és nem túl sokat segített. Arra emlékszem, hogy a Csomay meg az én asztalom összeért, azokon tíz órakor fekve aludtam. Bejött és suttogva leszidta a többieket, hogy miért alszik a Váli, aztán kiment. Nekem a rajz nagyon nehezen ment, a legelső félévi vizsgakiállításnál majdnem kirúgtak. Úgy tudom, hogy a tanárok egymás között mondták, hogy „ez abszolút nem belsőépítész, annak nem felel meg”. Visszahallottam, hogy a Vass Antal tanszékvezető békítően mondta, hogy „majd, majd…” Akkor így kaptam egy kettest. Ez azért volt kritikus, mert ha egyes, akkor kirúgnak. Aztán valamennyire megtanultam rajzolni, amennyire ott lehetett, és amennyire képes vagyok. Nem tudok lerajzolni ma se egy arcot, nagyon nehezen.

De a felvételin azt nézték, hogy portrét hogyan rajzol valaki, nem?

Megmaradt annak  a rajzomnak a fotója. Valószínűleg ők is így vélték, hogy azt nem lerajzolás szempontból kell nézni, hanem művészi értéke szempontjából, és úgy értékelhető volt. Szóval egy rossz rajz mögött lehet látni tehetséget, és fordítva is, így történhetett. Azon túl, hogy azt hiszem, hogy ott is az egyik tanár csalt a kedvemért, összecserélt két rajzot.

Ezt gondolja csak, vagy tényleg így volt?

Valami ilyesmesmit mesélt anyám, akinek az a tanár kollégája volt… és esküszöm nem tudom, nem lehetetlen. Mindegy, kedves történet. Egy anya mindent megtesz. Azt hiszem, hogy Kádár Jánosnak is írt, hogy engem vegyenek föl, mert ő kitüntetett Kiváló Tanítónő volt.

Akkor teszek egy gyors kitérőt. A Nemzeti Levéltárban találtam rengeteg ilyen levelet Aczél elvtársnak címezve, hogy szeretnék, hogyha felvennék a gyereküket.

Igen, ehhez az anekdota, valószínűleg igaz. Senkitől nem rettegtek ott fent, csak a művész-özvegyektől, akik ostromolták őket, hogy a férjüknek csináljanak múzeumot.

Még egy kicsit arról beszéljünk, hogy akkor bútor-szék irány volt az első évben, másodévben lakás, és akkor harmadévben eljutunk a házig.

Úgy emlékszem, talán harmadévben jutottunk el a házig. A Szroghnak egy mosolyára emlékszem csak, meg ahogy nyúl a krétához, és mondja, hogy: „persze én nem tudok úgy rajzolni, mint maguk”, és felrajzol egy házat gyönyörűen. Nem tudok visszaemlékezni… A diplomámra emlékszem, meg talán az előzőt is fel tudom idézni, hogy mit csináltam, többre nem. Ja, talán igen! Még gináziumban elvittek minket Sopronba. Storno-ház, átriumudvarral. Attól a látványtól megrendültem. Arra nem emlékszem, hogy üveggel volt-e fedve. Úgyhogy negyedében, mikor turistaházat terveztem valahova a budai hegyekbe, abba teljesen fölöslegesen átriumot tettem.

 Diplomamunka - ide most egy anekdota - negyedévben kihirdették, választhatunk erre feladatot. Utaztam föl Pestre téli szünidei Veszprémből, és a vonaton kitaláltam egy Kelet-Ázsia múzeumot. És tudtam, hogy most valami történt, hogy életemben először komplex látomás egy házról.  Le is rajzoltam rögtön. És akkor jött a tanári értekezlet, ahol kiadták a diplomamunkákat. Kihirdették, hogy válozás bizonyos épületeket rendbe akar hozni, és nekik nagyon jó lennének tőlünk ehhez gondolatok. Nekem kiosztottak egy városligeti épületet, diplomataklub lesz. Mondtam, hogy „nem.” Mondták, hogy: „de, hát, ez most így fordult.” Én meg mondtam, hogy ezt megígérték. „Most akkor ezt zárjuk le, - mondta a Szrogh - az első tanítási napon jöjjön be a tanári értekezletre, és akkor ezt ott lezárjuk.” Bementem, Szrogh kérdezte, mi újság, mondtam, hogy „nem”.
Úgyhogy a Városligetbe a föld alá Kelet-Ázsia múzeumot csináltam. Másodjára valami ok folytán nem a rám kiosztott tanárral konzultáltam, aki teljesen mást mondott. És észbe kapva attól kezdve három tanárral párhuzamosan korrigáltattam, mindegyikük teljesen mást mondott egymás ellenében. Tudtam, hogy ebből baromi sokat tanulok. Annyira, hogy előző évben elvittek minket tanári autókkal talán a Pilisbe, egy erdei tisztás közepén egy kis román kori templomba. Gyönyörű volt. A múzeumtervemnek volt egy alagút indítása, és oda egy jel kell, oda valami tornyot képeztem, amire Jurcsik tanár úr azt mondta, hogy „egy torony nem torony”. (És üvegprizmákat javasolt jelnek, csakugyan az is lett a felső világítás.)  Aztán ezt visszamondtam a Szroghnak, és

Az említett kiránduláson kiérve az erdőből megláttuk a gyönyörű kápolnát, mellettem Szrogh ‒ akinek persze mindent visszamondtam ‒ odasúgja nekem, hogy „egy torony nem torony?” És nevetünk; mondom, „ezt mondja meg Jurcsik tanár úrnak". Azt mondja, „nem merem.”

Szellemiségben mennyire lehetett mondjuk a tanári gárdát homogénnek mondani? Szerintem egy kicsit választ is kaptam, hogy mindenki saját egyéniség volt, de mégis volt talán valami közös szellemiség, ami összetartotta ezt a tanári gárdát.

Nem emlékszem ennek látható jeleire, de ők mindhárman kiváló építészek voltak,  és nyitott emberek, akik harmonikusan összedolgoztak.

Jó, ez számomra megnyugtató. Tehát, hogy akkor hallgatóként nem érzékeltek olyat, hogy bármiféle fajta széthúzás vagy dominanciaharc lett volna.

Nem, a Szroghnak volt önbizalma. A Jánossynak abszolút volt, kicsit túl sok is. Mert ő nagyon okos és okoskodó… annak a fölényével, amit nem is nagyon titkolt. Jurcsik Károly pedig Angliából jött haza, nagyon jó épületekkel, őt kevésbé szerettem, de hát nagyon jó volt, igen.

Mit gondol, hogy mik voltak a legnagyobb előnyei annak, hogy önök ott Zugligetben tanultak? Akár magára a helyszín minősége akár a várostól való távolság szempontjából.

Hát maga is ismeri az építészetet… tehát egy olyan építészeti környezet avval, hogy  vagy 6 megálló, már kint a sorbeépített házaktól, az lélektanilag egy nagyon súlyos effekt anélkül, hogy ezt valaki verbalizálná. Első félévben sokat sétáltam a saját parkunkban, aztán soha többet. Tehát egy nagyon nagy rangérzet. Nagyon szerettük az épületet. Aztán  Csomayék negyed?évben a Gondűző kerti épületet áttervezték, ilyenek is voltunk. Mi a főépületben voltunk, A B. épületben a textilesek, és az ebédlő, ahova délben átjártunk. Elegáns, jól működő, és nagyon szép hely volt. Az egésznek a súlyát, azt éreztük. A háromnegyed 8-as 58-as villamosnak, amire a Moszkva téren felszálltunk, Jakuba-kocsi volt a neve, mert ha azt lekéstük, akkor már késtünk, és ez 1962-ben nem csak neki, hanem nekünk is számított. Este hatig bent voltunk. Egy fiú nem járt be a Marxizmus-Leninizmus órára tőlünk egyetlenként, ez kuriózum volt. Reggel nyolctól este hatig, vagy még tovább, ez egy súlyos effekt, önmagában.

És jártak el aztán máshová is? Vagy az, hogy reggel nyolctól ott voltak tíz órán keresztül este hatig, azután már inkább mindenki ment haza, és a saját dolgát csinálta? Vagy volt még valamilyen hely, ahová jártak közösen?

Szombat délben mentünk a villamsohoz Zsófival, és egy textiles lány ‒ akiket végtelenül lenéztünk, gyönyörűen öltözködtek ‒ hátrafordult, hogy „hova mentek?” És a kérést nem értettük. Egymásra néztünk, hogy természetesen jön föl hozzám Csomay, szombat délben vagy másnap reggel. Csináltam egy második kétméteres asztalt az enyém mellett, és rajzoltuk a feladatot. Ilyen feladatmennyiség mellett bulizásra nemigen volt idő.

Ez kifejezetten az Ön évfolyamára volt jellemző? Vagy a többieken is ezt látták?

Igen, mindez kifejezetten csak ránk vonatkozott. Ez az elkülönülés - rang ‒ benne volt a Főiskola légkörében is.

Ha már itt a szóba kerültek a textilesek, más szakokra mennyire volt rálátásuk? Mennyire volt interakció más szakokkal?

Nem volt, nem tudok róla, és nem emlékszem ilyesmire. Tanári próbálkozások a közös munkára, diplomamunkámhoz valami drapériaterv is készült. Ennyi, és nem több.
Voltak közös előadások délutánonként, művészettörténet, marxizmus, esztétika, talán közös volt az ábrázoló geometria is. De párja közülünk akkor senkinek nem más tanszakokról volt.

Igen, ez is egy motiváció lehet. Egyébként ez nagyon érdekes, hogy amikor a Pogány Frigyest megválasztották főigazgatónak, ő nagyon hangoztatta, hogy az építészetnek egyfajta szervező erőnek kell lennie a többi társművészethez. És lehet, hogy volt valami mögöttes szándék, hogy a diplomamunkákban legyenek ilyen összedolgozások.

Lehet, igen. Ez pedagógiai taktika. Mikor Pogány lett a szegény Hincz helyett rektor, olyan jól adott elő, be-bejártunk művészettörténet előadásaira.

Azért is nagyon érdekes időszak ez 1962-től 1967-ig, mert hogy ezalatt volt Hincz Gyula főigazgató, volt egy ’63-as év, amikor ő igazából nem is nagyon járt be a Főiskolára. Ebből valami érződött a hallgatók számára? Akár, hogy van valami politikai szituáció a háttérben?

Semmi, nem. De a Hincznél, gondolom, nem is nagyon lehetett negatív politikai szituáció…

Lehet, hogy csak nyugdíjba akart már menni… De lényeg, hogy a ’63-as évben már nem nagyon volt jelen, már a főiskolai tanácsokra sem járt be.

Értem. Hát ő festő volt, nem tudom, hogy miért tették ide, és itt mit csinált. A nagyon erős tanszék, az építészkar, egy zárt egység volt.

És mondjuk, amikor a Pogány megjelent a színen, annak volt így hallgatói szinten volt hatása bármire?

Nem tudok róla. Annyi, hogy egy többlet: hallgattuk őt, ami egyébként egy művészettörténetet is hallgató hallgatótól egy súlyos jel. Hogy még az Újvárinál is jobb. Pedig ő is nagyon jó volt, temészetesen minden óráján ott voltunk. Avval együtt, hogy minden órán elaludtam egy pár percre a vetítésben, sötétben…

Hát a vetítés könnyen okozza ezt... Ha be van sötétítve, akkor nehezebb ébren maradni. Tulajdonképpen akkor mondhatjuk azt, hogy a Főiskolán belül az építészek azok egy zárványt képeztek?

Igen.

Önnek ebben az időben volt kapcsolata a Képzőművészetire járó hallgatókkal?

Nem. Tőlünk elment első év után egy lány a festőkhöz, sikerült átmennie. Még akkor úgy gondolkoztam, hogy esetleg jó lenne… de őneki az apja ott tanított, úgyhogy neki ezt egyszerű volt elintézni. Nem, nem volt. A későbbi szakmai életemben volt komoly hátrány, hogy semmi ismeretségem nem volt. Hát azok is egy zárvány voltak, pláne akkortájt, és az összes vezető pozícióba ők kerültek, és eszükbe se jutott engem például egy zsűribe meghívni.

Igen, erről az átpozícionálásról majd még mindenképpen beszéljünk. Akkor most tényleg jön az anekdotázós rész: milyen volt a kapcsolata az osztálytársaival?

Semmilyen. Egy év után nem tudtam még a tizenkettőnek a nevét igazán. Nem volt velük kapcsolatom, nem érdekeltek. Egyébként l voltam foglalva  Csomayval, az mindent lefedett. Sokkal többet tudott nálam, sokkal érettebb volt. Szakmailag is, művészileg is. Mondtam neki, hogy „be foglak hozni.” Próbálok visszaemlékezni  közösségre. Évente volt valamilyen gólyabál, amikor most a fotókat látom, hogy maskarában… el se mentem.

Tehát, hogy akkor így bent voltak a teremben reggel nyolctól este hatig, és igazából mindenki elvolt a saját kis asztalánál? Úgy értem, hogy Csomayval Önök osztoztak egy egymás mellett lévő asztalon…

A többiek nem voltak zártak. Tehát egy természetes… Még egymással lefekvés kapcsolatok is, ezek létrejöttek. Sokat dolgoztak később elegánsan túlórában, este az osztályteremben, évfolyamunknak megengedték, hogy fél éjszaka bent legyünk. Van fotó erről, hogy bent van egy magnó, még főznek is, fiúk, lányok. Én ebben nem vettem részt. Ők: ha néhány ember napi tíz órát együtt van egymással, annak van kötőereje. A Csomay most azt mondja, hogy a barátnői afőiskoláról származnak... szóval ez is egy jel.

Már érintettük, hogy a MÉSZ székházba jártak könyvtárazni. Külfölddel való kapcsolódásuk volt azontúl bármilyen szinten, hogy folyóiratokat láttak?

Nem volt semmi. Nekem az égvilágon semmi. Utazni még ha lehetett volna, se tudtam volna, anyagi okok miatt. Akkor még nem is tudtam, hogy mit kell egy utazással csinálni. Édesanyám elvitt Prágába gimnazista koromban, egy-két ilyen élményem van.

Arra vonatkozóan, hogy mi történt az építész-belsőépítész világban külföldön, arra volt rálátása?

Up to date nyilván nem, de az egésznek a frekvenciáját ismertük a folyóiratokból.

A MÉSZ székházban voltak ezek a folyóiratok, a Főiskola könyvtárában nem voltak ilyenek?

Erre nem emlékszem. Egyáltalán nem emlékszem a Főiskola könyvtárára, hogy használtam volna. Még a helyét sem tudom, hogy akkor hol volt. Azt hiszem, ahol most az igazgatói iroda van a főépületben.

Igen, aztán volt a Gondűző is, szóval egészen sok helyen megfordult a könyvtár. Ha az intézményben nem volt önnek fontos a könyvtár, az is egy teljesen jó válasz. Két dolog jutott még ez eszembe, hogy amikor a Szrogh elment egy ilyen féléves tanulmányútra, arról mesélt önöknek?

Igen, nevetve mesélte, hogy tévedésből küldték őt ki, mert tulajdonképpen nem oda kellett volna, vagy mást kellett volna. Mexikóban volt, vagy Amerikában, iskolaépítés témával. Arról mesélt, igen.

És esetleg más tanárokon keresztül volt bármi információjuk? Most igazából azt próbálom feltérképezni, hogy mondjuk a Jánossynál elég egyértelmű, hogy amikor Dániában volt, az mennyire meghatározó volt az ő építész munkásságára. Ezeket a tapasztalatokat hogyan adták át Önöknek?

Ez direktben úgy manifesztálódhatott volna, hogy hivatkozik arra, hogy ezt Dániában így csinálják. Ilyenekre nem emlékszem. A tudásukban benne volt. Pédául Jurcsiknak, aki Szekszárdon városközpontot csinált klinker téglából, az ötletet Angliából hozhatta. Tulajdonképpen számomra mindegy, hogy ezt mennyire verbalizálták, hogy mindevvel rendelkeznek, ez benne volt a korrektúrájukban.

Ha már korrektúra… mennyire lehetett kísérletezni náluk?

Mennyire lehetett kísérletezni? Abszolút toleránsak voltak, mint a legjobb tanár. Tehát hogy a diának egy hibás gondolatára így reagált „akkor ebből milyen irányba menjünk tovább?” Mint az az egy torony az alagút bejáratánál…

 A negyedik volt Vámossy Ferenc, de ő szerencsére csak ép. szerkezettant tanított, aránytalan nagy memóriával. De egyébként ez a három ember bőven elég volt. Tizenketten voltunk, erre három tanár, csak építészetre.

Búvópatak kérdés, hogy fontos volt-e, hogy belsőépítészetet vagy építészetet tanítanak hallgatói szempontból?

Élveztük az építész feladatokat, és igyekeztünk megoldani. A Jánossy halkan megmondta, hogy „mi magukat szándékosan túlképeztük. Mert mi hoztuk a II. világháború előtti magyar építészeti kultúrát, mert mi még azt tanultuk, ezt maguknak adjuk tovább, egy szakadék fölött.” Reimholz az Kossuth-díjas építész lett, a Csomay is, Rex is épített. Ha úgy adódik, akkor én is egész jó építész lettem volna, méghozzá azért, mert az építészetnek a leglényegét tanították meg. Ezt is mondták, lehet, hogy egy tokot nem tud még fejből lerajzolni, azt majd az első munkahelyen megtanulja. De hogy mi az építészet, azt most megtanulták.

Meg lehet fogalmazni, hogy mi az építészet így? Vagy ez inkább egy tapasztalat?

Hát ennek egy így sok értelmét nem látom, definiálni ezt a szót, hogy építészet. Ami felől nekem ez érdekes, hogy kialakult egy építészeti gondolkodásom. Egy kiállításkatalógusomban írtam, hogy az Iparművészeti Főiskolának azt köszönhetem, hogy nem csak a gótika áhítatát ismerem, hanem a gótika statikáját is ‒ és ennyivel több is vagyok a többi festőnél, hogy anyagban, térben, metszetben, függőleges és vízszintes metszetben látom a világot. Mikor azon elgondolkoztam, hogy micsoda őrület ‒ mert akkor még ezt annak tartottam ‒, hogy elmetszek egy házat és egy, kettő, három, négy és a hatodik emeleten,az asszonyok ugyanazt főzik, ahelyett, hogy egyben csinálnák - akkor még ezt így gondoltam. És aztán szegénységből kifolyólag is nagyon sok bútorunkat magam építettem.

Korábban említette, hogy volt tanári tapasztalata. Ez az Iparművészeti Főiskolán volt?

’67-ben diplomáztam, és ’72-ben kezdtem tanítani a nyári Szőnyi István Szabadiskolában,  5 évig csináltam, aztán abbahagytam, mert túl fárasztó volt. Aztán egyszer bekéredzkedtem a Képzőművészeti Főiskolára, akkor ott adtak egy kurzust, meghirdettem: "Hogyan fessünk szép képeket?!" Tán egy év volt, akkor a diákok kérvényezték, hogy akkor legyen ez még egy év, az Svábyék nem engedték. Azt hiszem félév végéig még informálisan bejártam hozzájuk.

 Itt, az Iparon is jelentkeztem tanítani, az akkori rektor egy beszélgetés után elutasított. '90-ben aztán egy évet tanítottam képzőművészetet az építészeknek, és az jópofa dolog volt, mert hozták hozzám az építészeti rajzokat is, hogy ahhoz is hozzá tudtam szólni. Ott akkor második félévben akartak nekem műtermet csinálni, hogy én is tudjak itt dolgozni… Egyszer egy órát itt tartottam a műteremeb, és mondtam, aki a Lukács uszodában reggel 7-kor korrigáltat, eggyel jobb jegyet kap...
De jóbarátom később mondta, ő már októberben tudta, hogy én egy év után otthagyom avval, hogy nincs időm rá. És egy év után ott is hagytam. Azért is, mert nem főtárgy volt nekik a képzőművészet, és ha én rajzot oktatok, akkor nem rajzolni tanítottam volna, hanem festőnek lenni tanítottam volna, gondolkodást ‒ és arra itt nem volt igény. És akkor ez így nekem se volt igazán érdekes.

És volt olyan dolog, amit a saját főiskolai ‒ mondjuk így ‒ szellemi örökségéből szeretett volna átadni a hallgatóinak?

Hát én nem szerettem volna semmit átadni, én átadtam. Én az egész építészeti gondolkodást megkaptam, és még nagyon sok egyebet emberi érés tekintetében, és azt továbbadtam. Kétféle tanártípus van. Az egyik annyira szereti a gyerekeket, hogy mindent át akar nekik adni. A másik fele, az pedig annyira szereti a tárgyát, és azt még át is adja. És én ez voltam. Volt úgy később, hogy egy imaközösséget vezettem, és mondtam, hogy „ti nem érdekeltek, a közös munka érdekel.” Volt, aki elsírta magát, és a maga módján igaza volt. És egyébként ez se rosszabb tanár. Engem nem a hallgatók érdekeltek.

Van-e még bármilyen olyan történet, amit szeretne megosztani velem a főiskolai éveiről?

Erre nem készültem föl, pedig nagyon szívesen anekdotáznék róla. És egyébként az súlyos információ tud lenni, az anekdota, sokszor valami lényegesre mutat rá. Például, hogy ötödévben mentünk át a Zsófival az egyik épületből a másikba. Ő cseresznyét evett, és elment mellettünk a Szrogh, és odaszólt, hogy miért köpi vissza a magot a zacskóba. Ez nagyon sok mindent megmutat a mi akkori világunkból. Vagy egy másik,hogy amikor a Csomay elhagyott ‒ hála Istennek ő engem, és nem én őt ‒, valami lánynak elkezdtem udvarolni. Nagyon láttam a különbséget. Ötödév, a Szép Ilonkába jártam paradicsomos káposztát ebédelni, és a szomszéd asztalnál a Szroghék ebédeltek. És ott a lánynak írt szakítólevelemet odaadtam Szroghnak korrigáltatni. Válasza zseniális volt, azt mondta: „Dezsőke, hány nyara van még?” Mondom: „nem értem, tanár úr”, azt mondja: „nekem úgy hat-hét”. Ennyi volt a korrektúra. Tökéletes. Más. Már diploma pár évvel meghívtam a zebegényi szabadiskolába, és tartott egy esti előadást, és hazament kocsival, és nem tudom miért, mentem én is vele. És kérdeztem, hogy: „Tanár úr hogy csinálja ezt? Hogy ennyire szeret élni?” És azt mondja: „Dezsőke, tudja, hát ez az, amit nem lehet megmondani, nem tudom”. Szóval ilyen kapcsolatunk volt. Egy másik emlék, hogy első évben öt fiú, nem voltam köztük, de megfigyelőként ott voltam hatodiknak, kitalálta, hogy a nemzetközi, bagdadi operaház pályázaton indulnak. És elmentünk Jánossy tanár úr lakására ezt megbeszélni. És nem röhögött ki minket, hanem nagyon szép tapintatosan rávezetett minket arra, hogy hát ez azért nem nagyon aktuális még. De ez is, hogy egy tanárhoz elmegy öt diák első évben… Tanáraink természetükből is adódóan nagyon sokat átadtak az emberségükből. A Szalay tanár úr, a statikus, szintén nagyon tartalmas ember volt. Beszélgettünk a folyosón, és elhaladt mellettünk, és mondta, hogy „azt az Eliot nem így mondta”, és ment tovább.

Nem beszéltünk még Németh Istvánról. Nem baj, hogyha nem mozgatott meg sok szálat, csak kíváncsi vagyok.

Németh, arra a sok évvel utána a Reimholz Péter mondta egy félmondatban valahol,  „ja, a Németh, aki nem tanított minket”. És ez körülbelül igaz volt. De megtette, amit kellett. Feladatokat adott ki, és azt korrigálta. Bejött nagy hanggal, hogy „na, üljenek le”, nem lelkizett. Vele nem volt belső kapcsolata senkinek. Ő aktívan a KÖZTI-ben dolgozott akkor. Erre az egy mondatára emlékszem a korrektúrájából, hogy ez inkább műtős szék, mint pihenőszék, de korrigált. Visszaemlékszem, valakinél lécszékeket korrigált, hogy a lécek milyen távolságban az ülőfelületen, az mindegy. Közbeszóltam, hogy „nem mindegy”, mert voltam evezős, és az evezős ülésnél tudom, 2 centi is különbség. Vagy az egyikbe megy bele a farkcsontom, vagy a másikba. De hát ez csak rólam emlék,

A visszajelzések a tanároktól, hogyan zajlottak? Volt egy kiértékelés, ahol ők elmondták a véleményüket a féléves munkákról, vagy csak arról beszéltek, ami ki volt állítva? Milyen stílusban nyilatkoztak?

Semmi jelentősége nem volt a féléves vizsgakiállításainaknak, az csak többi tanár felé volt infó. Mi a mindennapi korrektúrákban azonnali véleményeket kaptunk. A tanár leült az asztalomhoz mellém, a pauszomat elkérte és ráborította aa rajzomra, és elkezdett rajzolni. Mindenkor személyes dialógus, minden barátilag azonnal kiderült. A szegényebb fiúknál ő hozta a pauszt, a Jánossy.

És a félév végén hogy zajlott? Csak annak a tanárnak a szava számított a jegykiosztásban, aki azt a félévet oktatta, vagy a tanári gárda összeült ilyenkor?

Nem is tudom, hogy történt, mert érdektelen volt. Ez tulajdonképpen rejtve azon múlik, hogy mennyire voltak ők nemcsak harmóniában, hanem szellemi kontaktusban is. Tehát mennyire volt érdekes egyeztetni, vagy különböztetni a véleményeket. Feltételezem, hogy ez teljes harmóniában történt.

Számított a végén, hogy ki hányast kap?

Arra nem emlékszem, hogy ez valaha téma lett volna köztünk. Egyszer utóbb szomorkodtam is, hogy csak négyest kaptam a diplomámra. És akkor ilyen engesztelően mondta a Jánossy, tavaly ez ötös lett volna. Csak itt az ahárom nemzetközi pályázatra csinált munka annyira kiemelkedő volt... ők össze is költöztek egy kis terembe egy fél évre... Reimholz díjat is kapott rá.

Köszönöm szépen. Most áttérnénk arra, hogy a diploma után mi történt. Hogyha jól emlékszem, akkor azt mondta, hogy akkor ötödévben újra elkezdett festeni. És akkor ott volt az oklevél kezében, akkor utána mi történt?

Közvetlen utána a Szrogh meghívott nyárra, hogy tervezzek meg a főiskolán, a nagy előadó térbe egy kiállítási paravánrendszert ‒ de teljesen fölöslegesen, és azt hiszem, ezt mind a ketten tudtuk is. Csak hogy tudta, hogy nagyon szegények vagyunk, és hogy nincs semmim se. Tehát közvetlenül utána ezt csináltam, de hát ez zárójel. A diplomám alapján - ezt mindig mondom, mert erre nagyon büszke voltam -, hogy a Finta látta a diplomámat, és annak alapján meghívott az ő hiper-szuper kiválasztott csapatába. Akkor építették az első dolláros munkát Magyarországon, a Hotel Duna Intercontinentalt, és abba meghívott, és szeptember egytől odamentem. Tehát elkezdődött egy teljesen szabályos építész karrier. Pamut kesztyűben rajzoltam, mert azóta is vakarom a fejemet, és ott nagyon nem akartam munka közben. És ezt elterjesztették lent a földszinten a csajok, hogy fakezem van, és egyenként jártak föl hozzám, megnézni az új fiút, akinek fakeze van. De, ami valódi történet ott, hogy én a negyedik nap… ja, ők akkor egyébként egy-két éve este kilencig dolgoztak. Ez egy nagyon nagy építészeti történet volt - építészetpolitikai, politikai és építészeti - és ehhez Finta kiválaszott egy csapatot. Szóval a negyedik nap felálltam fél ötkor, hogy hát akkor én megyek haza. Attól a perctől nullának néztek, nyilvánvalóan, és én ezt pontosan tudtam. Tán mondtam is, hogy megyek haza festeni. Szóval evvel ez teljesen világosan… megint egy életdöntés volt. Adtak valami munkát, valami alaprajzokat kellett csinálni a királyi lakosztályon, mert az is volt.

 Az akkori egyik festőmesterem mondta, hogy látott egy reklámot, hogy munkaerőt keresnek, és hogy menjek oda. Mondtam, hogy „na, ne hülyéskedj”, és aztán odamentem a Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalathoz, Kelenföldre. Az épületek között műhelyek voltak meg egy irodai épület, köztük az udvaron sár. Úgyhogy így mondtam, hogy ilyen „sármellék” épület. Viszont annyira kellett nekik szakember, meg én is olyan voltam, hogy mondtam, hogy úgy vállalom, hogyha hatórás a munkaidő. Ezen nagyon el kellett gondolkodniuk, mert ilyen nem volt. Végül azt mondták, hogy „hát, ha a teljes munka munkamennyiséget elvállalom”. Mondtam, hogy „persze, persze”, egyébként csak 6 órás fizetéssel persze. Kettőkor már mentem haza festeni. Jó hely volt, ott terveztem életemben, amit terveztem igazán. Tán két és fél évig tartott. Egy szép antikváriumot terveztem a Ferenciek terén, az ma is napig is antikvárium, és aztá egy igazán szépet csináltam az Andrássy úton, az Írók Boltja mellett. Talán ma is az van ott, egy hanglemezbolt. Ott kitaláltam azt, ilyet később láttam a Champs-Elysées-n, hogy az egész bolt plafontól a padlóig a hanglemezborítókkal volt kitapétázva. Akkoriban azokon gondos grafika. Annyira féltem, hogy nem fogják elfogadni, hogy csak a részletrajzokba tettem bele. Úgyhogy csak az asztalos látta, és csinálta, és el is készült. Arra emlékszem még, hogy sajnáltam őket, hogy a dolgozóknak az öltöző helyisége a pincében, és ezért a vasszekrényeket - azt hiszem - sárgára festettem. Meg egy édességboltot terveztem, arra nem is emlékszem. De ez a kettő ez markáns volt.

Milyen volt a fogadtatása, amikor beléptek a hanglemezboltba?

Semmire nem emlékszem, nem is tudom, hogy hogy fogadták. A vállalatomat nem érdeklete milyen, a megrendelő fogadja el. Voltak még más kisebb többszemélyes munkák is, ahol a megrendelővel kjkellett egyeztetni. Egy vendéglátóipari munkába bedolgoztam én is, jött ki tőlük valaki egyeztetésre: „tudják, én egy olyan söntéspultot képzelek el, olyan fantáziám van, hogy falécekkel legyen az oldalfala”. Ezen röhögtünk.

Rendben, szóval akkor körülbelül 2 és fél évig dolgozott ott a Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalatnál. Mi történt, hogy abba tudta ezt hagyni? Mert úgy érzem, hogy akkor ezt annyira nem élvezte. Vagy élvezte?

Nem közelítem így meg a dolgot. Értelemszerűen nagyon csináltam. És tudtam, hogy ezt ott fogom hagyni. Elmentem a Bálint Endréhez egy képemet megmutatni. És éppen ott volt egy reklámgrafikus barátja, és valahogy az én dolgom is fölvetődött, és mondta a Bálint a Muray Robinak, hogy nézd meg ezt a fiút. Mert ő kiállítás-munkáin gyakran négerekkel dolgozott. És a Robi eljött, megnézte a munkáimat. Akkor volt egy teli mappa reklámgrafikám, már jelentkeztem a Terimpexnél, meg nagy kereskedelmi vállalatoknál grafikusnak,feltételem a mai szóval homework. Természetesen széles ívben kiröhögtek. Szóval ezt is megmutattam, Robi erre azt mondta, hogy „jó, akkor közelebb szólok”. És attól kezdve számoltam a napokat, hogy mikor lesz a legközelebb. A legközelebbi ‒ őszi vásárra (Autószalon? Vadászati Világkiállítás?) mondta, hogy most gyere. Aazonnal felmondtam. Akkoriban úgy nézett ki egy ilyen kiállítás-munka, hogy egy hétig a Robi műtermében, sokat a fotólaborban a betűket nagyítottuk, és aztán utolsó négy napban éjjel-nappal ragasztottuk létra tetején a netán méteres betűket. Megvolt. Utána abból a pénzből azonnal alkotóházba, festeni. Aztán már életformámmá vált, hogy minden tavasszal egy hónap alkotóház. Egy-egy ilyen négermunka jövedelméből két hónap festés. Hamarosan Fiatal Képzőművészek Stúdiója, velük évi 15 kiállítás, később a Minisztérium vásárolt a fiataloktól festményeket. Így elkezdtem. Megkaptam a 3 éves Derkovits ösztöndíjat. Nem is a pénz miatt volt igazán fontos, hanem hogy a szakma hivatalosan elismer. Aztán  aránytalanul hamar felvettek ‒ tudtom nélkül ‒ a Képzőművész Szövetségbe is, Barcsay javaslatára, nagyon hamar megkaptam a Munkácsy-díjat, nagyon hamar, a befogadás volt ebből a fontos, hiszen kezdetben nem ismertek. A zárkörű egynapos vásárlásos Kétmilliós Kiállításra ‒ Nemzeti Galéria ‒ bevittem a négyméteres Nagy keresztat Azt mindenki (a szakma) látta.

És aztán szellemi szabadfoglalkozásúként, hogyan lehetett így élni? Arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire engedték az embereket érvényesülni? Mennyire volt Ön speciel szem előtt? Mennyire kellett arra vigyáznia, hogy kinek mit mond, ilyesmire gondolok most.

Nemrég írtam valahol, hogy sajnos engem soha nem üldöztek. Ez gúny is, mert volt egy tízes tábor, aki abból csinált utóbb nagy karriert. Ugye ’67-ben diplomáztam. Nekem nagyon hamar engedtek egy kiállítást a Fényes Adolf Teremben, az ’74-ben, sőt Németh Lajos művészettörténész nyitotta meg, a fő tekintély.Volt korábban is egy kisebb kiállításom, azt a Bálint Endre nyitotta. Egyébként semmi kapcsolatom nem volt a szakmával, tehát erről semmi véleményem nincsen. A velem kb. egyidőben diplomázott festők kerültek irányítópozícióba, Nagy Gabi úgy tudom pártfunkcionárius is volt, rendes emger, és jó festő, idővel ők irányították a dolgokat, beleszólásuk volt a művészetpolitikai dolgokbaa, irányítási és kiválasztási szereppel. Mindezt én távolról... de még ez se teljesen igaz… meghívtak egyszer zsűrizni, de annyira a fővonaltól eltérő volt a véleményem, hogy gondolom egyszerűbbnek tartották kihagyni engem. E győri, megyei kiállításon egy öregúr erdőrészletet festett meg, ott a modernek között, és adtam neki egy díjat, mert baromi jó volt a maga nemében. És egyébként se titkoltam, hogy díjat mindig a másodrendűeknek kell adni. Az igazán jók, azok elvannak maguktól is. De kell körülöttük egy nagy csapat, egyszerűen, hogy legyen ecsetgyár is, mert három festőért nem csinálnak ecsetgyárat. Szóval kell egy piramisszerkezet. Tehát nagyon szükség van a derékhadra.

Csak ezt magának akkor, ez egy másik ága a történetnek, issmerősöm mesélte – ez egy nagyon fontos adat - hogy megfigyelte, hogy Moszkvában is mindig a rossz Chagall képek előtt áll meg a tömeg és a magyarázó is. Azt mondja azért, mert egy rossz képet könnyebb befogadni. Ez egy kicsit bonyolultabb ennél, de tudom, hogy van benne igazság, hogy ilyen értelemben szükség van a középszerű képekre is.

Tehát ez a fogyaszthatósággal van összefüggésben?

A megérthetőség, igen. A befogadás útjáról van szó. A tanulás, a kép tanulásának, megértésének az útja.

Tulajdonképpen erről már beszéltünk: de végül is az összképet tekintve, mit gondol, hogy inkább előnyt vagy hátrányt jelentett, hogy az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát a Képzőművészeti helyett?

Azt hiszem, hogy teljesen ki is derült ebből, amit mondtam, sőt két irányból kiderült: Mert én ott lettem felnőtt ember, és a műveletlenből kezdő művelt. Nagyon fontos volt, lett gondolkodásomban, tehát az életemben, hogy megtanultam az építőművészetet. Így visszatekintve elképzelhetetlennek, értelmetlennek képzelek el kezdőként egy festő-korrektúrát ott, a másik főiskolán.  Erre egy szélsőséges példa Bernáth Aurél, akit a tanítványai tiszteltek, de ha belépett a közös műterembe, Grubert kiment a folyosóra. Akinek a zsenijét Bernáth nem ismerte föl, és félrekorrigálta. Később rájött erre, szégyellte, halála után próbált ez ügyben nekem segíteni, mikor Grúber Múzeumot szerveztem. Aminek aztán pártbizottság keresztbe tett.

Az intézményrendszer felépítése miatt hátrányosabbnak tűnt, ha valaki az Iparművészetin szerezte az oklevelét?

Az Iparművészetivel nem törődtek, művészdiplomának számított az enyém, emiatt is kényszerültek aztán engedélyezni a műteremlakást, cserével jutottam hozzá.
A Képzőművészeti formálisan tényleg A fontos hely és hivatkozás volt, annak minden következményével. Amit én megszüntetnék, pláne az utolsó tizenöt-húsz évben. Annyire sok ott ‒ a fogalmaim szerint ‒ az elvi és gyakorlati tévedés. De lehet, hogy csak egy öregember mondja ezt.

Ehhez képest a MOMÉ-nak a működésére van most rálátása?

Nincsen. A Csomay egy-két mondatot mesélt, szervezés, meg vezetőségtechnikai kérdések. Az engem nem foglalkoztat.

A hallgatók munkáit nem nagyon látja?

Egyáltalán nem. Kétszer láttam diplomakiállítást. Egyszer fel is kértek - az Iparon volt, fotós tanszék diplomaopponensnek. Egyszer egy belsőépítész félévi kirakodásra bementem, és láttam a munkáikat. Nincs semmi átlátásom. Azt láttam, hogy azok nagyon dinamikusan, jól dolgoznak.

Csomayn kívül tartja mással a kapcsolatot az egykori osztályából?

Nem, soha nem is tartottam. Az egyik lánynak nem volt, csak egy albérleti szobája, pécsi, ő egy-két évig följárt hozzám, nálam volt a műterme. De akkor már nős is voltam ‒ vagy még nem?  Mellette én is csináltam néhány linómetszetet. Nem volt szerelem vonatkozása a a dolognak. A többi évfolyamtársam… nem volt dolgom velük, mindig legjobban az időmet féltettem.

Meg egyébként se voltam soha társasági ember. Szóval, ha valakivel, akkor egy emberrel, nem beszélgetni, hanem beszélni. A többiek később pályáztak is együtt, összejártak. A diplomám után egy fél évvel megkerestek Pécsről, hogy tervezzek ott egy múzeumot, máig se értem, nem emlékszem a részletekre. Valószínűleg egy épületet egy másik mellé, és mondtam, hogy „hát én festő vagyok”.

De akkor ez onnan, abból a körből jött megkeresés?