2026.07..                            html-2026/ipar-interju.htm       C.23565 - 592

FŐISKOLÁS ÉVEIMRŐL KÉRDEZNEK
Jóföldi Laura Váli Dezsővel beszélget 2026. 07.15.
hangfelvétel gépi leírása, tisztítatlan nyers szöveg

Életút interjút fogunk készíteni. Leginkább arra fókuszálunk, milyenek voltak a főiskolás évei. De elsőként szeretném, hogy egy picit a gyerekkoráról beszéljünk. Ez nekem főleg statisztikai okokból fontos, hogy merre született, és hol nőtt fel.

’42 októberében születtem, mint egészen kisgyerek. Budapesten, középpolgári intellektuell családban. Édesanyám élt már csak, az első három évem után. Ő tanítónő volt, nagyon jó, kormánykitüntetéses is. Édesapám a szovjet hadifogságban meghalt. Itt (Budapesten – szerk.) végeztem gimnáziumot, a József Attila Gimnáziumban, kegyelemből hármast kaptam matematikából. Mit kérdez ez ügyben?

Ez ügyben azt kérdezem, hogy volt-e olyan tantárgy, ami viszont érdekelte, akár általános iskolában, akár gimnáziumban?

Nem volt. Érettségi előtt egy olyan történelem tanárom volt, aki fölkeltette az érdeklődésemet a történelem iránt. Emlékszem, hogy akkor valami a vágyak szintjén meg is jelent bennem, hogy abban mit fogok csinálni. De semmi nem akartam lenni, semmi elképzelésem nem volt, hogy mi leszek. 16 éves koromban éreztem magam először elfogadottnak. Mindig külön voltam mindentől, és külön mindenkitől. Akkor versenyevezős lettem, ott véletlenül még eredményeket is elértünk.

Akkor ez azt jelentette, hogy hogy volt egy ilyen sportközeg, aminek a része volt - úgy ahogy-, és volt a gimnáziumi is?

Gimnáziumi közegem egyszerűen nem volt, mert az első év első időszakában meghívott egy fiú, hogy akkor ott most náluk buli lesz, és akkor táncoltunk. Valamilyen taft szoknyás kislányra emlékszem halványan. Aztán mondta édesanyám, hogy akkor most vissza kell őket hívni. Én mondtam, hogy „minek? Hát ugyanolyan buták, vagy annyit tudnak, mint én, mit beszélgessek velük?” Nem volt semmiféle gimnáziumi közösségem. Az evezős közösség tulajdonképpen szintén nem volt, mert kétpárevezős versenyhajóban (eveztem – szerk.), tehát az egy ember volt, akihez csatlakoztam. De ott egy voltam a valódi emberek között, és országos bajnokság második helyezettjeként még egy üveg pezsgőt is kaptunk - kiskorú srácok lévén. Szóval ott embernek kezeltek először. Úgy értem, hogy előtte eddig nem volt ilyenfajta (élményem – szerk.).
Illetve volt egy közösségem! Az soha nem jutott ennek kapcsán eszembe, hogy 11 éves koromtól egy illegális benedek-rendi kiscserkész-csapatnak voltam a tagja. De aztán a vezető papot börtönözték, és be is tiltották. De ott volt egy szabályos, titkos gyerekkor, hétvégi kirándulásokkal, morze és teológiai tanulásokkal.

Tehát ebben az időszakban még nem volt a művészettel kapcsolata?

Ebben az időszakban semmi nem volt. Második éves koromtól, mert egy pap kezembe adta a modern festészet története (Geschichte der modernen Malerai) könyvet, és az nagyon meg megrendített, az nagyon érdekelt.

Akkor jól értem, hogy a családjában sem volt senki, aki művészettel foglalkozott volna?

Nem. Cigány lány volt a falon. Apám öröksége.

Egy korábbi interjújában azt olvastam, hogy az édesanyjának volt abban szerepe, hogy aztán végül beállították Önt irányba, hogy lehet a művészettel érdemes lenne foglalkozni. Ezt a történetet el tudná mesélni?

Annyira nem tudtam, hogy mi akarok lenni - és nem akartam semmi lenni -, hogy elvitt anyám egy pályaválasztási tanácsadóhoz. Végül a dolgok nem rajtam múltak, de ez volt egy csatorna, ahol ugye mindenféle vizsgálatokat csináltak. Kiderült, hogy az intellektuális és a mechanikusat csinálós tehetségem az azonos, - ezt akkor olvasta is, mert ugyanezt mondtam akkor el - erre azt mondta a pasas, hogy „hát, ha fele-fele, erre az építészet, ami.” És akkor jelentkeztem építésznek, és szerencsére nem vettek föl, mert rossz volt a matematika vizsgám. Közben egyik napról a másikra elkezdtem kollázsokat csinálni. A szó legszorosabb értelmében egyik napról a másikra, és attól kezdve ez elegánsan, mint egy lavina, egyszerűen már egy irányba ment. Édesanyám, aztán így annyiban segített, hogy egy festővel összehozott, aki kollégája volt. És akkor megint kicsit tán gyorsult a tempó, vagy egyszerűbben kezdett körvonalazódni, ennyi. Érettségi után abbahagytam azonnal az evezést, hogy akkor most már itt elkezdtem esti rajziskolába járni. Ott hamar egy festő tanárral hirtelen nagyon jóban lettem, valószínűleg ő is megérezte bennem a kiválasztottat, aztán élete végéig barátok voltunk. Ez már tulajdonképpen olyan értelemben egy majdnem egyenes - illetve hát egyenesnek tekintem, de az ő irányítása döntő volt-, hogy én akkor a festést ugyan csináltam, de nem képzeltem el ezt életpályának. Aztán egy idő után igen, és akkor jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. És azt mondta az akkori mesterem, ez a festő, hogy „ne csináld!” Ezt mondta egy szombat délelőtt, és ott a háza előtt beültem egy taxiba és elmentem a Képzőművészeti Főiskolára. Elkértem a papíromat, és átvittem az Iparművészetire, teljesen ismeretlenül a mező iránt - de számomra az egy hiteles mondat volt. Két év után föl is vettek, és azt elvégeztem. Nem szeretem ezt az ilyenfajta elkülönítéseket, de egy nagyon szép öt évem volt, rengeteg szenvedéssel meg kínlódással együtt. Mert egyébként végig nagyon szenvedtem, de csak a saját magam túlterhelése miatt. De hát egy nagyon jó (időszak volt – szerk.), lehet mondani. És most akkor eljutottam a maga korába!

Még vissza fogok kérdezni, csak a biztonság kedvéért, hogy jól értem-e. Tehát akkor volt pályaorientációs tanácsadáson, ott azt mondták, hogy lehetséges, hogy építésznek kellene mennie. Megpróbált a Műegyetemre bejutni, ahol a hármas matek miatt nem vették fel, és aztán tovább járt esti képzésre rajzolni.

Érettségi után elkezdtem. Igen, igen.

Volt egy mestere, akinek a neve…

Sugár Gyula, festőművész.

Szóval Sugár Gyula, amikor beadta a felvételijét a Képzőművészeti Főiskolára, akkor azt mondta, hogy inkább menjen az Iparművészetire.

Igen.

Azon túl, hogy Sugár Gyulától volt információja, amit átadott Önnek, volt lehetősége tájékozódni arról, hogy mi zajlik az Iparművészeti Főiskola képzésén?

Akkor ő maga is mondott egy pár mondatot: hogy az építészeket a szocialista realizmus nem tudta úgy tönkretenni, mint a festőket. Már csak azért se menjek a Képző Iskolára. Mert anyaggal dolgoznak, és egy gyárat meg kell építeni akkor is, ha szocializmus van, és úgy kell megépíteni, hogy jó legyen. Úgyhogy ez egy reálisabb gondolkodású (képzés -szerk.), ugyanakkor színelméletet tanítanak, kortárs művészettörténetet is tanítanak, amit a Képzőn olyan nem nagyon. Színelméletet és anyagokkal foglalkozást tanítanak -mondta ő. Ezt akkor még nem is értettem igazán, hogy ennek hatalmas jelentősége lett. Hogy anyagok vannak a gondolatokban, és méghozzá súlyos szereppel, hogy azt is meg kell tanulni. Ezt kívülről tudtam. De ennyit tudtam. És akkor gyorsan vettem valami szakkönyvet, és a - mit tudom én - az asztalos csapolásokat meg ezeket így megtanultam. Ezt aztán azt hiszem nem kérdezték a felvételin. A felvételin szerintem protekcióval jutottam át, hogy egyáltalán fölvettek. A Szroghnak egy mondattára emlékszem, és ebből tudtam azonnal, hogy egy halálosan intelligens ember. Kérdezte, hogy „mire való az ablak?” Hát ez nyilván egy intelligenciateszt volt. És soroltam, hogy a világítás, szellőzés, valamifajta kapcsolat a külvilággal, azt mondja, „na, erről beszéljen valamit!” - és akkor beszéltem. Ennyi.

Nagyon szuper, hogy áttértünk a felvételire, mert ez lenne a következő kérdésem, hogy azt említette, hogy akkor másodjára, - ha jól sejtem, akkor - 1962-ben vették fel, és akkoriban egyébként még Hincz Gyula volt a főigazgató.

Igen, aztán a Pogány lett elég hamar.

’64-ben, igen. De a felvételire nézve… hogy érződött-e… Hogy zajlott a felvételi? Legyen ez az első kérdésem így.

Úgy emlékszem, hogy egy vagy több napig először portrét kellett rajzolni. Én azt lefotóztam, és 30 évvel később, mikor én felvételizettem – azt olvasta? – a kollégáknak megmutattam: hogy „nem, nem rólam van szó, és nem a fiamról, és nem ide akar jelentkezni”, mi a véleményük? És mondták, hogy „nem lehet fölvenni”. Nem is rossz rajz - nagyon más, mint amit egy belső leendő belsőépítész (rajzolna – szerk.). Megvan (ma is – szerk.). Tehát ez volt. Utána valamilyen színes enteriőrt kellett talán tervezni, és azt aztán színesben megfesteni. Azt a rajzot hazaloptam, és az egyik akkori festőmesteremmel elővettünk egy Braque festményt, és annak a színeit felhasználva azt otthon megcsináltam. Aztán volt ez a beszélgetés. Én körülbelül ennyire (emlékszem – szerk.) hirtelenjében, sose emlékeztem vissza erre a pár napra. Tehát ez kiesett az emlékezetemből, többre nem emlékszem.

Arra sem emlékszik, hogy sokan vagy kevesen voltak ezen a ponton a felvételizők?

Maga nem tud egyébként létszámot? Mert én úgy emlékszem, hogy vagy ötvenből vagy százból vettek föl. Hát ugye mi indultunk 12-en, azt hiszem azt hiszem, vagy 14-en netán. Valami erős túljelentkezés volt.

Tehát akkor az első évben nem sikerült. Akkoriban szerintem eléggé bevett volt, hogy elsőre nem vesznek fel embereket. Mi történt az alatt az egy év alatt Önnel, amíg készült?

Az nagyon, nagyon jó volt. Hát nem is kell fölvenni első évben! Nyomdaipari segédmunkásnak sikerült protekcióval bekerülnöm egy pesti nyomdába. Ahol mondták, hogy „ne maga felé söpörjön, hanem oldalra!” Szóval itt kezdődött. És hát egyáltalán… Egy t. m. k. műhely, nem tudom ismeri ezt-e ezt a szót. Ez akkor 50 éve tervszerű megelőző karbantartást (jelentett – szerk.). Gyakorlatilag karbantartó műhely, az mindenütt van, és annak voltam már segédmunkása, úgyhogy ennek az volt a szakmai előnye, hogy villanyszerelő, gázszerelő, mindenki alá dolgoztam, szóval elvben megismertem (a szakágakat – szerk.). Meg megismertem egy pár munkást, annak az összes szűzi konfliktusával együtt, hogy egy kis budai úri fiú a legutolsó segédmunkás. Elküldtek a lóhús mészárszékre, hogy reggelit hozzak nagy faládában, és nem tudtam mi az a - mit tudom én - szafaládé. Úgyhogy itt nagyon sokat tanultam. Fél év után áttettek egy ép. műhelyükbe, egy másik épületben, az is jó volt. A második évben pedig, - ezek mind nagyszerű iskolák voltak, ez hogy sikerült? - a Váci utcai, nagyon rangos antikváriumban, antikvárius tanulónak, illetve, hát eladótanulónak (vettek fel – szerk.), és akkor ott egy fél évig dolgoztam. Nekitámaszkodtam a pult hátának, úgy álldogáltam. És a nagyon intelligens - Mauthausenből élve kijutott, azt hiszem -, igazgatónő azt mondja: „látom, hogy áll…” Elküldött ortopédiára, és kiderült, hogy erős (...), és azóta is nagyon fáradékony a lábam, úgyhogy azonnal eltanácsoltak. És elkerültem az Állami Könyvterjesztő Vállalathoz. Akkor ugye egyetlen könyvbolt struktúra volt, annak volt egy külön dekorációs (részlege – szerk.). A kirakatokat ők rendezték, meg a képeket, reklámokat, és oda elküldtek segédmunkásnak, ahol már grafikusokkal, (grafikusok – szerk.) alá dolgoztam. És az volt egy fél év. Aztán éppen egy fehér, ilyen drótállványt festettem, mikor jött a telefon, hogy felvettek, és akkor azt úgy hagytam félbe.

Akkor már nem volt annyira fontos ez a drótállvány. Volt érzésben különbség az első és a második felvételije között?

Erre nem emlékszem. Nem, nincsen emlékem.

Tehát akkor nem volt az az érzése, hogy akkor ez most biztosan sikerülni fog, hanem meglepetésként érte kicsit, hogy felvették másodjára?

Meglepetésként nem, nem ilyen az alkatom, hogy ez (meglepett volna – szerk.). Nem emlékszem semmire.

Amikor belsőépítésznek felvételizett, akkor azt gondolta, hogy hogy belsőépítész szeretne majd lenni? Vagy továbbra is képzőművész szeretett volna lenni?

Ezt akkor leírtam pontosan magamnak, megvan a napló. Sőt, az én gépírónőm (által – szerk.) most már digitalizálva van. Tehát hiteles. Az 1962-es (naplómban – szerk.) - éppen most valamelyik interjúmban került elő -, tehát azt mondtam, hogy most öt év munka vár rám. Egyetlen feladatom van ez alatt az öt év alatt: a festést betettem a ruhatárba, és öt évig vigyáznom kell a ruhatári jegyre - és pontosan ez is történt. Közben szerelmes lettem a belsőépítészetbe is, meg a Csomayba is. És az egy nagyon szép történet volt, és rengeteget tanultam az életből - mint az építészek tudnak, hitem szerint a legtöbbet az életről. A papok, a tanárok és az építészek tudnak a legtöbbet az életről. Szóval rengeteget tanultam, és nem festettem közben. Ötödévben vásároltam vissza a festőállványomat. Az egy elegáns dolog volt, hogy a Csomay Zsófiától elbúcsúztunk ötödik év elején, és akkor összejött egy tanári értekezlet, és úgy döntöttek, hogy a Válinak nem kell ezentúl a Főiskolára bejárnia, mert mellettem ült 5 évig. Hanem ő (Váli Dezső – szerk.) csak jön korrigáltatni, hogy ne kínlódjanak egymással. Úgyhogy akkor már otthon csináltam az első félévben, majd a diplomatervemet is, korrigálni bejártam. És fogcsikorgatva elkezdtem festeni, fegyelemből. Mert valami módon nagyon nehéz volt. Nem értem igazán, hogy miért, de nagyon nehéz volt. De fegyelemből elkezdtem festeni, és sokat festettem. Annyira, hogy az első százöt képemet aztán eltéptem, mert sok volt.

Kicsit még akkor térjünk vissza az első-, másod-, harmadév időszakára. Arra emlékszik esetleg, hogy milyen tervezési feladatokon dolgoztak?

Azokra eléggé. Első évben, avval kezdődött, hogy a Kimle bácsi - egy nagyon egyszerű ember volt, kegyelemből tartották meg -, kiadta, hogy valami szekrényhomlokzat kiosztást csináljunk, tízet. És mondtam - vagy csak gondoltam -, hogy hát ez egész egyszerűen arra való, hogy egy tuskihúzót megtanuljunk (használni -szerk.), tusszerszámmal egyenes vonalakat húzni és vonalzót használni. Na most, tízet kértek, aki aztán a legutolsó volt köztünk, az is harmincat csinált. Szóval azért ez az attitűd ez öt évig végigkísért, ez mindenképpen egy karakterjegye volt ennek az évfolyamnak. Aztán egy asztali könyvespolcot kellett tervezni. Vagy csak nekem, vagy én választottam, erre így nem emlékszem, és arra egy másodéves azt mondta, egy kicsit kelletlenül, hogy „hát ez bizony nagyon jó, ezt nem találtam volna ki”. Azt gondolom első évben - vagy Isten tudja mikor -, nekünk egy vagy két asztalos műhely volt, egy vagy két délelőtt, - azt nem tudom -, azt (az asztali könyvespolcot – szerk.) meg is kellett csinálnom, úgyhogy meg is meg is lett. Tehát ez volt egy tervezés feladat. Másodévben széket kellett tervezni bizonyos határok között, amire nem emlékszem. Én teljesen jellegzetesen álltam hozzá - én akkor még inkább mérnöki gondolkodású voltam-, hogy a tanár azt mondta rá, hogy hát igen, ez inkább műtős szék. Mert ilyen tekerőst találtam ki, amivel a támla szögét lehet állítani. Engem tulajdonképpen a mechanizmusok érdekeltek akkor még. Egyébként volt egy olyan feladatunk - nagyon okosan-, hogy saját múzeumot vagy gyűjteményt kellett összeállítani a székekből, és hát nyilván avval egy nagy skálát megtanultunk. Azokban az években, mi jártunk az Építőművész Szövetség - ami a Múzeum mellett van - könyvtárába, és Kenchiku Bunka, japán folyóiratot és (itt hiányzik egy francia folyóirat címe  L'Architecture_d'aujourd'hui" ) néztük, és egyébként pauszpapírral szedtük le a székeket. Erre emlékszem az első évből hirtelen. Valahogy ezt így nem gondoltam át. Másodévben gondolom, hogy nyilván a lakástervezés volt, mert harmadévben már ház, gondolom, az másodév lehetett, és épületszerkezettant tanultunk mellé. És talán azt már a Szrogh csinálta, igen, ő csinálta. Édes pofa volt, ahogy iszonyú szerényen valamit hencegett állandóan. Alacsony ember volt és hiú. Nagyon intelligens volt és vérbeli pedagógus, a kiszólásai maradtak meg az emlékezetemben. A kiszólásai is olyan fokon tartalmasak és távlatra mutatóak voltak – vagy tanítóak. Hogy én milyen lakást tervezem, arra nem emlékszem. Egészen véletlen, hogy a Csomay milyet tervezett (arra igen – szerk.), az valahol egy könyvem hátára be volt rajzolva. Ő egy „6 f-es” hat férőhelyes  lakást tervezett, nagyon racionálisan. Művészettörténetet, azt elsőtől kezdve tanultunk, arról is tudok valamit beszélni. Ott hirtelen egy ilyen nagyon megkedvelt, kitüntetett ember lettem az első vizsgám után, és ez mentett meg attól, hogy a legközelebbi vizsgán egyest kapjak. Tudniillik szerelemből kifolyólag - van erről egy versem a Csomayhoz, hogy az egész napom eltelt avval, hogy nem voltál itt, és semmire másra nem jutott időm -, úgyhogy a második vizsgámra semmit nem tanultam, csak négyest adtak. Utána a következőtől (vizsgázótól - szerk.) megkérdezte, hogy „mi volt ma a Válival?” Az első vizsgán nem tudom mit kérdeztek az ősközösségről, és én elkezdtem a Paul Klee-vel hasonlítani, és akkor mondta, hogy köszöni ez elég. És attól, tulajdonképpen egy tanár, ugye az első benyomást az egyszerűség kedvéért általában rögzíti, és minden onnét indul. Ez így volt statikából is, mert teljesen véletlenül ilyen kiváló statikus lettem. Véletlenül, mert nem alkatom a matematika. Másodévben - hát ez már anekdota -, annyi, hogy a statikus nagyon jó tanár volt, nagyon értelmes ember, intelligens, de gyomorbajos. És elfáradt a vizsgáztatás közben, és ez kihatott a vizsgáztatásra is, ezt mindenki tudta, úgyhogy a másodév első vizsgáján, amit délután 2-re hirdetett meg, és nyakkendőben vagy kiskosztümben kilenckor ült ott a legutolsó, hogy mindenki első akart lenni. Na, most én fél háromra érkeztem síléccel, és akkor letámasztottam a sarokba és mondtam, hogy: „elnézést, Tanár úr.” Azt mondta, hogy: „tessék, leülni.” Ezek után - most keverednek a dolgok -, azt hiszem, hogy nem tudtam, és nem írta be. Azt mondta, hogy: „jó, jó, ezt most hagyjuk”, jöjjünk be a másodikosokhoz egy évfolyammal följebb, az első órára. Tehát nem buktatott meg és máskor mentem. És akkor valamit ott megoldottam a táblán, és akkor odafordult a másodévesekhez, hogy ezt most írják le, mert ez a mai tananyag, és nekem adott egy ötöst. Aztán „bépnek” csúfoltak, belsőépítésznek, öt évig, mert statikából teljesen véletlenül jó voltam. Tudniillik félév előtt rájöttem, hogy baromira nem értem ezt az egészet, és hogy ebből nagy baj lesz. Akkor valahogy megtanultam, és úgy látszik játszik, hogy sikerült egyensúlyra jutni. Aztán a tanár valamit írt a táblán, és én fölnevettem. Letette a krétát: „Váli, miért nevet?” Mondom: „Mert tetszik.” Az is egy intelligens ember volt, azt mondja: „Hogy ez az igazi öröm, aminek nincsen negatív fázisa.”

Azon gondolkodom, hogy és ehhez képest, akik a rajzot tanították a Főiskolán, ők is jó mesterek voltak?

Nem. A Jakuba, az - egyébként azt hiszem, pártkarrier révén került ide - egy ilyen szomorkás, csöndes ember volt. Az teljesen mindegy, hogy milyen festő volt, ebből a szempontból. Nem túl sok vizet zavart, és nem túl sokat segített. Arra emlékszem, hogy a Csomay meg az én asztalom összeért, azon tíz órakor fekve aludtam. Bejött és suttogva leszidta a többieket, hogy miért alszik a Váli, aztán kiment, nem avatkozott bele. Nekem a rajz nagyon nehezen ment, a legelső félévben majdnem kirúgtak. Ugye akkor is azonnal vizsgakiállítás volt az előadó teremben. Úgy tudom, hogy a tanárok egymás között mondták, hogy „ez abszolút nem belsőépítész, annak nem felel meg”. Visszahallottam, hogy a Vass Antal tanszékvezető ilyen békítően mondta, hogy „majd, majd…” Akkor így kaptam egy kettest, azt hiszem. Ez azért volt kritikus, mert ha egyes, akkor kirúgnak. És aztán egyébként, úgy valamennyire megtanultam rajzolni, amennyire ott lehetett, és amennyire képes vagyok. Nem tudok lerajzolni ma se egy arcot, nagyon nehezen.

De a felvételin azt nézték, hogy portrét hogyan rajzol valaki, nem?

Hát a mondom, meg is van az a portrérajz. Valószínűleg tudat alatt ők is így vélték, hogy azt nem lerajzolás szempontból kell nézni, hanem művészi értéke szempontjából, és úgy értékelhető volt. Szóval egy rossz rajz mögött lehet látni tehetséget, és fordítva is, valószínűleg így történhetett. Azon túl, hogy azt hiszem, hogy ott is az egyik tanár csalt a kedvemért valamit, hogy összecserélt két rajzot.

Ezt gondolja csak, vagy tényleg így volt?

Ezt én visszahallottam, méghozzá anyám révén, akinek az a tanár kollégája volt… és esküszöm nem tudom, nem lehetetlen. Mindegy, kedves történet. Egy anya mindent megtesz. Azt hiszem, hogy Kádár Jánosnak is írt, hogy engem vegyenek föl, mert ő kiváló tanítónő. Hát ezek ilyen szokásos utak.

Akkor teszek egy gyors kitérőt. A Nemzeti Levéltárban találtam rengeteg ilyen levelet Aczél elvtársnak címezve, hogy szeretnék, hogyha felvennék a gyereküket.

Igen, ehhez az az anekdota… Ez egy tartalmas anekdota, és valószínűleg igaz. Egyetlen típustól rettegtek ők. Senkitől nem rettegtek, csak a művész özvegyektől, akik jöttek fel, hogy a férjüknek csináljanak múzeumot. Állítólag ez egy kategória volt. Ennyi.

Még egy kicsit arról beszéljünk, hogy akkor bútor-szék irány volt az első évben, másodévben lakás, és akkor harmadévben eljutunk a házig.

Úgy tudom, harmadévben jutottunk el a házig. A Szroghnak egy mosolyára emlékszem csak, meg ahogy nyúl a krétához, és mondja, hogy: „persze én nem tudok úgy rajzolni, mint maguk”, és egy gyönyörű ábrát felrajzol. És egyszerűen nem tudok visszaemlékezni… A diplomámra emlékszem, meg talán az előzőt is fel tudom idézni, hogy mit csináltam. De erre sosem gondoltam, szóval nem tudok visszaemlékezni. Ja, talán igen! Talán igen! Elvittek minket…Kik? Lehet, hogy még a gimnázium? De lehet, hogy az Iparművészeti Főiskola, ilyen tanszéki - vagy mit tudom én – kirándulás egy autóbusszal… És a soproni - azt hiszem - Storno-ház, egy régi házat mutattak nekünk, ami ott híres volt, egy átriumudvarral. Arra nem emlékszem, hogy üveggel volt-e fedve az átrium vagy nem, de az egész struktúra nekem baromira megtetszett. És akkor már nagyon érzékenyen és gazdagon tudtam szeretni házakat, úgyhogy ez egy súlyos élmény maradt. Úgyhogy turistaházat terveztem ide, valahova a budai hegyekbe, átriummal. Teljesen fölöslegesen. Igen, erre most visszaemlékszem. A diplomamunka - ha ide most anekdota is tartozik - az annyi, hogy megmondták negyedévben, hogy választhatunk diplomamunkát. A témákat az ötödév téli szünetében egy tanári értekezlet keretében rögzítettük volna. S én utaztam föl Pestre téli szünidei nyaralásból, és a vonaton kitaláltam, és megterveztem egy Kelet-Ázsia múzeumot. És tudtam, hogy most valami történt, hogy életemben először látok egy épületet an sich. Tudtam, hogy ez történt, le is rajzoltam, de mindegy volt. Volt egy vízióm, és ezek után jött a tanári értekezlet, ahol hát akkor kiadták a munkákat… Nem csak rám vonatkozva mondták, hogy itt akkor ez most ez sztornó, mert a Fővárosi Tanács bizonyos épületeket rendbe akar hozni, és nekik nagyon jó lenne, hogy teljesen érett gondolkodású, de még szűz építészek, teljesen szabadon gondolkozzanak egy-egy (épületről – szerk.) Úgyhogy nekem kiosztották, hogy a Városligetben lesz egy diplomata klub, valamelyik meglévő épületből – azt hiszem meg is van az még – és azt csináljam meg. És mondtam, hogy „nem.” Mondták, hogy: „de, hát, ez most így fordult.” Én meg mondtam, hogy ezt megígérték. „Most akkor ezt zárjuk le, - mondta a Szrogh - az első tanítási napon jöjjön be a tanári értekezletre, és akkor ezt ott lezárjuk.” Bementem az első nap a tanári szobába Szroghhoz, mondta, hogy mi újság, mondtam, hogy „nem”. Úgyhogy el kellett fogadniuk. És kitaláltam, hogy a föld alá a Városligetbe Kelet-Ázsia múzeumot csinálok, és azt csináltam meg. Ide tartozik, de ez már ez már magán mező, erről már tudok beszélni, mert erről vannak emlékeim: Talán először véletlenül vagy kíváncsiságból nem a megbízott tanárral, egy másikkal is beszéltem erről, aki teljesen mást mondott. És észbe kaptam, attól kezdve három tanárral párhuzamosan korrigáltattam, akik mindegyike teljesen mást mondott egymás ellenében. Tudtam, hogy ebből baromi sokat tanulok. Annyira, hogy előző évben elvittek minket autóbusszal a Pilisben egy tisztás közepén egy kis román kori templomba, fogalmam sincs, azóta se (hol volt -szerk.). Gyönyörű volt. És az épületemnek van egy alagút indítása, és oda egy jel kell, és oda valami tornyot képeztem, amire Jurcsik tanár úr azt mondta, hogy „egy torony nem torony”. És akkor valami jópofa dolgot mondott, és használtam is azt a gondolatot. Aztán ezt visszamondtam a Szroghnak, és a kiránduláson mentünk a fehér, gyönyörű románkori templom felé, és odasúg nekem, hogy „egy torony nem torony?” És mondtam, hogy mondja meg a Jurcsik tanár úrnak. Azt mondja, „nem merem.”

Igen, van itt egy ilyen kérdésem egyébként. Szellemiségben mennyire lehetett mondjuk így a tanári gárdát homogénnek mondani? Szerintem egy kicsit választ is kaptam, hogy mindenki saját egyéniség volt, de mégis volt talán valami közös szellemiség, ami összetartotta ezt a tanári gárdát.

Ezzel a kérdéssel én még sosem… Nem emlékszem a direkt lefordítható jeleire, de számomra nyilvánvaló, hogy ezek ugye három vagy négy kiváló építész volt. Biztos, hogy becsülték egymás munkáját, és itt tulajdonképpen teljesen harmonikusan összedolgoztak. Úgyhogy valószínűleg ez egy olyan fokon, lényegéből adódóan ez egy olyan rangos együttes volt, hogy a kérdésre ez a legfontosabb válasz.

Jó, ez számomra megnyugtató. Tehát, hogy akkor hallgatóként nem érzékeltek olyat, hogy bármiféle fajta széthúzás vagy dominanciaharc lett volna.

Nem, a Szroghnak volt önbizalma. A Jánossynak abszolút volt, sőt túl sok. Mert ő meg egy ilyen okos és okoskodó… szóval egy nagyon okos ember volt, annak a fölényével, amit nem is olyan nagyon titkolt. A Jurcsik pedig akkor már Angliából jött haza, nagyon jó épületekkel. Őt kevésbé szerettem, a többiek nem tudom, hogy voltak vele, de hát nagyon jó volt, igen.

Mit gondol, hogy mik voltak a legnagyobb előnyei annak, hogy önök ott Zugligetben tanultak? Akár magára a helyszín minősége akár a várostól való távolság szempontjából.

Hát maga is ismeri az építészetet… tehát egy építészeti környezet avval, hogy - nem tudom - 9 megálló a lakott várostól, az lélektanilag egy nagyon súlyos effekt anélkül, hogy ezt valaki verbalizálná. Első félévben - ott is volt ilyen nagy szünet, nem emlékszem - sokat sétáltam a parkban, a saját parkunkban, aztán soha többet. Tehát e mögött, nagyon súlyosan, és soha át nem gondoltam (át – szerk.), egy nagyon nagy rangérzet is volt. Nagyon szerettük az épületet. Aztán ilyen aktívan is: a Csomayék ötödévben a Gondűzőt áttervezték, szóval kapcsolatban is voltunk. Mi a főépületben voltunk, de másik épületben volt az ebédlő, ahova délben átjártunk. Tehát nagyon elegáns, nagyon jól működő, és nagyon szép hely volt. Amiben még az is benne lesz, amit tényleg szinte nyilvánvalóan senki nem gondolt át, hogy mi itt a városból kijöttünk, és szinte a város fölött vagyunk. A közösségnek, avagy az egésznek a súlyát, azt éreztük. A háromnegyed 8-as 58-as villamost, amire a Széll Kálmán téren felszálltunk, a háromnegyed 8-asra, annak Jakuba-villamos volt a neve, mert ha azt elkéstük, akkor már késtünk, és ez 1962-ben nem csak nekik, hanem nekünk is számított. Az első - azt hiszem - négy évben este hatig bent voltunk, és volt egy fiú, aki nem járt be a Marxizmus-Leninizmus órára és az egy ilyen zárvány volt tőlünk: csodáltuk és megvetettük. És az egy ritkaság volt. Tehát mi reggel nyolctól – de valóban nyolctól, nem kilenctől - este hatig dolgoztunk bent, ez volt az életünk négy évig. Hát ez eleve egy nagyon súlyos effekt, önmagában.

És jártak el aztán máshová is? Vagy az, hogy reggel nyolctól ott voltak tíz órán keresztül este hatig, azután már inkább mindenki ment haza, és a saját dolgát csinálta? Vagy volt még valamilyen hely, ahová jártak közösen?

Szombat délben mentünk haza a Csomayval, és egy textiles - akiket végtelenül lenéztünk, gyönyörűen öltözködtek mindig, ezt külön mindig megbeszéltük - és hátrafordult, hogy „hova mentek?” És ez a maga kérdése… és nem értettük. Egymásra néztünk, hogy hát, természetesen jön föl hozzám a Csomay, szombat délben vagy másnap reggel. Csináltam egy második kétméteres asztalt az enyém mellett, és rajzoltunk, épületet. A többiek azok tudom, hogy azért csajoztak, meg közösen csajoztak - meg egy a kettő -, de nem hát ilyen életmód mellett erre alig volt valóban idő. Részleteket nem tudok, vagy mondom egy-egy ilyen izét. Hogy hétfő reggel így láttam, hogy elmentem (mellettük – szerk.) vagy ebédnél osztottak, és előttem egy fiú, és egy lány állt mögötte, és össze-összenéztek egy pillanatra, ami azt jelentette, hogy előző éjszaka együtt voltak. De ezentúl… a többiek… a textilesek nyilván, ott egy fiú volt… Szóval az építészeknek erre talán nem is kellett rájátszani, halálosan komolyak voltunk mindenhez képest.

Ez kifejezetten az Ön évfolyamára volt jellemző? Vagy a többieken is ezt látták?

Ez benne volt a Főiskola szellemében is. A többiek olyan nagyon nem, nem tudom fölmérni, vagy nincsenek róla adataim, de súlyosan ez. Még talán a tanárok részéről is, meg minden. Hát az a komoly csapat.

Ha már itt a szóba kerültek a textilesek, más szakokra mennyire volt rálátásuk? Mennyire volt interakció más szakokkal?

Nem volt, nem tudok róla, és nem emlékszem ilyesmire. Erőltették egy kicsit, de már a diplomaévben, hogy több szakosok… még nekem is csinált valamit, talán egy textiles lány, valami drapériát, hát ami felőlem nézve teljesen jelentéktelen volt. Nem volt kapcsolat. Jaj, de a délutáni órák közösek voltak! A művészettörténet - mi volt délután még? -, a politika - mi volt még? –, az ábrázoló geometria, az is délután volt. Úgyhogy voltak ilyen közös (órák – szerk.), úgyhogy aki akart, mondjuk természetesen érintkezhettek egymással. Valamennyire igen, de ennek azt hiszem nem volt markáns (jelentősége -szerk.). Eleve most azt kéne hirtelen átgondolni, hogy a mi évfolyamunkban mindenkinek meg volt a partnere. És miután valóban tíz óra naponta, ha nem feltétlen évfolyamtárs, de általában akkor is, arra nem nagyon volt kapacitás. Egy fiúról tudok, aki még amellett, hogy volt egy barátnője, még csajozott is.

Igen, ez is egy motiváció lehet a kapcsolatépítésre. Egyébként ez nagyon érdekes, hogy akkor ’67 környékén Pogány… Tehát amikor a Pogányt megválasztották főigazgatónak, akkor nagyon hangoztatta, hogy az építészetnek egyfajta szervező erőnek kell lennie a többi társművészethez. Én látom azt, hogy itt lehet, hogy volt valami mögöttes szándék, hogy a diplomamunkákban legyenek ilyen összedolgozások.

Lehet, igen. Ez ilyen pedagógiai taktika. Ennek úgy volt értelme meg látványossága. Igen, valószínűleg, hogy Pogány lett a szegény kis hülye Hincz helyett rektor. Ő nyilván az ilyen eleve az építészetre valahogy nagyobb hangsúlyt fektetett. Ő olyan jól adott elő, hogy egyszer-kétszer bejártunk a művészettörténet órájára. Délután, igen.

Azért is nagyon érdekes időszak ez 1962-től 1967-ig, mert hogy ezalatt volt Hincz Gyula főigazgató, volt egy ’63-as év, amikor ő igazából nem is nagyon járt be a Főiskolára. Ebből valami érződött a hallgatók számára? Akár, hogy van egy ilyen politikai szituáció a háttérben?

Semmi, nem. De a Hincznél nem is nagyon lehetett negatív politikai szituáció…

Lehet, hogy csak nyugdíjba akart már menni… De lényeg, a lényeg, hogy a ’63-as évben már nem nagyon volt jelen, már a főiskolai tanácsokra sem járt be.

Értem. Hát ő festő volt, nem tudom, hogy miért tették ide. Nem, semmit nem (érzékeltünk -szerk.). Tehát egy rettenetesen aktívan és erősen együttműködő tanszék - vagy tanszaknak hívták, tanszék később lett -, ez az egész építészkar ez ebben mi, ez egy zárt egység volt, ami rettenetesen működött.

És mondjuk, amikor a Pogány megjelent a színen, annak volt így hallgatói szinten volt hatása bármire?

Nem tudok róla. Annyi, hogy egy többlet: hallgattuk őt, ami egyébként egy művészettörténetet is hallgató hallgatótól az egy az egy súlyos jel. Hogy még az Újvárinál is jobb. Hirtelen így, hogy kimondjam, valószínűleg most már csak az halványuló emlékek, hogy nagyon jó tanár volt, hát minden órán ott voltunk. Avval együtt, hogy minden órán elaludtam egy pár percre, mert azóta is ebéd után nekem muszáj aludni. A vetítésben, sötétben…

Hát a vetítés könnyen okozza ezt... Ha be van sötétítve, akkor nehezebb ébren maradni. Tulajdonképpen akkor mondhatjuk azt, hogy a Főiskolán belül az építészek azok egy zárványt képeztek?

Valószínűleg.

Önnek ebben az időben volt kapcsolata a Képzőművészetire járó hallgatókkal?

Nem. Tőlünk elment első év után egy lány a festőkhöz, sikerült átmennie. Még akkor úgy gondolkoztam, hogy esetleg jó lenne… de őneki az apja ott tanított, úgyhogy neki ezt egyszerű volt elintézni. Nem, nem volt. Sőt, nekem a későbbi szakmai életemben volt komoly hátrány, hogy semmi ismeretségem nem volt. Hát azok is egy zárvány voltak, pláne akkortájt, és az összes vezető pozícióba ők kerültek, és eszükbe se jutott engem például egy zsűribe meghívni.

Igen, erről az átpozícionálásról majd még mindenképpen beszéljünk. Akkor most tényleg jön az anekdotázós rész: milyen volt a kapcsolata az osztálytársaival?

Semmilyen. Én csak azt deklaráltam magamban, hogy egy év után nem tudtam még a tizenkettőnek a nevét igazán. Nem volt velük kapcsolatom, nem érdekeltek. Egyébként el voltam foglalva már a Csomayval, és az a női, emberi és szakmai vonatkozásokat, mindent lefedett teljesen. Sokkal többet tudott nálam… sokkal érettebb volt. És szakmailag is, művészileg is sokkal többet tudott akkor nálam. Mondtam neki, hogy „majd behozlak.” Próbálok visszaemlékezni… az ég világon semmi nem volt. Évente volt valamilyen gólyabál vagy micsoda, amikor most a fotókat látom, hogy maskarában… el se mentem. A szerelem, az egy természetes kettes csatorna vagy kapcsolat. Azon túl, hogy ilyen évfolyaméletet éltek volna, nem emlékszem, és nem is tudom. Azok az emberek nem érdekeltek különösen, és időm se volt semmire, nem volt kapcsolatom.

Tehát, hogy akkor így bent voltak a teremben reggel nyolctól este hatig, és igazából mindenki elvolt a saját kis asztalánál? Úgy értem, hogy Csomayval Önök osztoztak egy egymás mellett lévő asztalon…

Hát nyilván a többiek azok nem voltak ennyire zártak. Tehát egy természetes… Még egymással lefekvés kapcsolat is, azért ezek így létrejöttek. Meg fölső évben ilyen elegánsan túlóráztak, és azt nekünk megengedték, hogy fél éjszaka bent(legyünk -szerk.). És akkor van fotóm erről, hogy bent van egy magnó - és ott nem tudom - tán még főznek is, fiúk, lányok. Szóval én ebben valószínűleg nem típusosan viselkedtem. Tehát én ebben nem, most nem rólam van szó. Szóval nyilván, ha az ember napi tíz órát együtt van öt valakivel, akkor azért vannak ilyen-olyan kapcsolatok. A Csomay azt mondja most, hogy neki az egyetlen barátnői, akikkel akkor… Szóval ez is egy jel.

Kicsit más típusú: Már érintettük, hogy a MÉSZ székházba jártak könyvtárazni. Külfölddel való kapcsolódásuk volt azontúl bármilyen szinten, hogy folyóiratokat láttak?

Nem, nem volt semmi. Nekem az égvilágon semmi. Ugye utazni - még ha lehetett volna -se tudtam volna, anyagi okok miatt. Akkor még nem is tudtam, hogy mit kell egy utazással csinálni, nem volt a tudatomban. Édesanyám elvitt Prágába gimnazista koromban, egy-két ilyen élményem van. De semmi.

Arra vonatkozóan, hogy mi történt az építész-belsőépítész világban külföldön, arra volt rálátása?

Up to date nyilván nem, de egy szűrtre igen, és a az egésznek a frekvenciáját ismertük a folyóiratokból, igen.

A MÉSZ székházban voltak ezek a folyóiratok, a Főiskola könyvtárában nem voltak ilyenek?

Erre nem emlékszem. Egyáltalán nem emlékszem a Főiskola könyvtárára, hogy használtam volna. Lehet, hogy a széktervezésnél, ahol ugye emberi számítás szerint könnyű széket találni, amit le kell rajzolni. Ott talán megkerestem őket, de semmi kapcsolatomra nem emlékszem. Még a helyét sem tudom, hogy akkor hol volt. Azt hiszem, ahol most az igazgatói iroda van a főépületben, talán az volt a könyvtár. Aztán egy külön épület lent, de az talán később épült.

Igen, aztán volt a Gondűző is, szóval egészen sok helyen megfordult a könyvtár. Ha az intézményben nem volt önnek fontos a könyvtár, az is egy teljesen jó válasz. Két dolog jutott még ez eszembe, hogy amikor a Szrogh elment egy ilyen féléves tanulmányútra, arról mesélt önöknek?

Igen, röhögve mesélte, hogy tévedésből küldték őt ki, mert tulajdonképpen nem oda kellett volna, vagy mást kellett volna. Azt hiszem vagy Mexikóban volt, vagy Amerikában. Ott is volt, és azt hiszem, hogy talán iskolaépítés ürüggyel. Arról mesélt, igen.

És esetleg más tanárokon keresztül volt bármi információjuk? Most igazából azt próbálom feltérképezni, hogy mondjuk a Jánossynál elég egyértelmű, hogy amikor Dániában volt, az mennyire meghatározó volt az ő építész munkásságára. Ezeket a tapasztalatokat hogyan adták át Önöknek?

Ez direktben úgy manifesztálódott volna, hogy hivatkozik arra, hogy ezt Dániában így csinálják. Ilyenekre nem emlékszem, de nyilván volt vagy lehetett. A tudásukban benne volt. Hát pláne a Szroghnak[LJ1] . [Jurcsik ] Azt hiszem, hogy Szekszárdon több városközpontot csinált, több épületet klinker (téglából -szerk.), amit Angliából hozott gondolom. Szóval hát nyilván benne volt óhatatlanul a tanultságuk és a tapasztalatuk. Tulajdonképpen számomra mindegy, hogy ezt mennyire verbalizálták, hogy mindevvel rendelkeznek, ez benne volt a korrektúrában értelemszerűen - vagy lényegében.

Ha már korrektúra… mennyire lehetett kísérletezni náluk?

Mennyire lehetett kísérletezni? Ja, hát abszolút toleránsak voltak, magas szinten, mint a legjobb tanár. Tehát hogy ott magának van egy gondolata, ami egyébként persze rossz, azt nem mondta meg, „akkor ebből milyen irányba menjünk tovább?” Mint az az egy torony az alagút bejáratánál… Mert én azt hiszem valami hindu (buddhista? -szerk.) sztúpát gondoltam, és akkor ott már arról is szó volt, amit Szrogh mondott a Jurcsik ellen, egy egészen mást, akkor annak is a szakmai háttere, meg példákat mondott. Úgy emlékszem, hogy nagyon jól korrigáltak, nagyon értelmes emberek voltak. A negyedik volt Vámossy Ferenc, de ő csak építészettörténetetet (tanított -szerk.). Csak hát ő egy butuska, egy buta ember volt, azt hiszem aránytalan nagy memóriával. És ez éltette őt, ez volt a rangja is, hogy mindent tudott, és erre is szükség van. De ő építészetet nem korrigált. Igen, hát jól is tette, hogy nem korrigált mert… De egyébként ez a három ember ez bőven (elég volt -szerk.) Tizenkettenen voltunk, erre három tanár, csak építészetre.

Búvópatak kérdés, hogy fontos volt-e, hogy belsőépítészetet vagy építészetet tanítanak hallgatói szempontból?

Hát mi élveztük a feladatokat, és igyekeztünk megoldani. A Jánossy - vagy közben vagy utólag - mondta, hogy „mi magukat szándékosan túlképeztük. Mert mi hoztuk a II. világháború előtti magyar építészeti kultúrát, mert mi még azt tanultuk, és most itt van egy szakadék, egy luk, és ezt maguknak adjuk tovább.” Hát ugye a Reimholz az Kossuth-díjas építész lett, a Csomay is épített. Ha úgy adódik, akkor én is egy egész jó építész lettem volna, méghozzá azért, mert az építészetnek a leglényegét tanították meg. Ezt is mondták, vagy tudtuk, hogy én egy tokot nem tudok még fejből, meg pontosan lerajzolni, azt majd az első munkahelyen megtanulja. De hogy mi az építészet, azt most megtanulták.

Meg lehet fogalmazni, hogy mi az építészet így? Vagy ez inkább egy tapasztalat?

Hát ennek egy így sok értelmét nem látom, definiálni ezt a szót, hogy építészet. Ami felől nekem ez érdekes, hogy kialakult egy építészeti gondolkodásom, amit egyszer egyik kiállítás katalógusomban nagyon egyszerűen megfogalmaztam, ha azt olvasta. Az Iparművészeti Főiskolának azt köszönhetem, hogy nem csak a gótika áhítatát ismerem, hanem a gótika statikáját is - és ennyivel több is vagyok egy mezei festőnél, hogy anyagban, térben, metszetben, függőleges és vízszintes metszetben látom a világot. Mikor azon elgondolkoztam, hogy micsoda őrület - mert akkor még ezt annak tartottam -, hogy elmetszek egy házat és egy, kettő, három, négy és a hatodik emeleten, és csak eggyel lejjebb, asszonyok ugyanazt főzik, ahelyett, hogy egyben csinálnák - akkor még ezt így gondoltam. Ez így természetes volt, egy ilyen vízió. És hát aztán szegénységből kifolyólag nagyon sok mindent magam építettem, és az már technikai válasz a történetre.

Korábban említette, hogy volt tanári tapasztalata. Ez az Iparművészeti Főiskolán volt?

Nem, először ’67-ben diplomáztam, és azt hiszem ’72-ben kezdtem tanítani a nyári Szőnyi István Szabadiskolában, akkor azt 5 évig csináltam, aztán abbahagytam, mert túl fárasztó volt. Aztán egyszer bekéredzkedtem a Képzőművészeti Főiskolára, akkor ott adtak egy kurzust, az egy féléves volt, vagy egy éves. Aztán már név nélkül még kérték, és én még egy fél évig csináltam, akkor a diákok kérvényezték, hogy akkor legyen ez még egy év, és akkor azt hivatalosan nem engedték. Azt hiszem félév végéig még ilyen brahiból csináltam. Tehát ott tanítottam körülbelül egy évet, de hát ez egy délutáni kurzus volt. Itt az Iparon is jelentkeztem tanítani, az akkori rektor az így tök elutasított. Rá is kérdeztem később, hogy ez neki nem szimpatikus, amit én így mondok vagy elképzelek. De ott egy évet tanítottam képzőművészetet az építészeknek, és az jópofa dolog volt, mert hozták hozzám az építészeti rajzokat is, és ahhoz is hozzá tudtam szólni. Ott akartak nekem műtermet csinálni. Második félévben már mondták, hogy akkor lesz ez nekem, hogy én is tudjak… de a barátom, aki szakmai (is – szerk.) - egyetlen jó barátom volt több évtizedig -, azt mondta, hogy már októberben tudta, hogy én ezt egy év után otthagyom avval, hogy nincs időm rá. És egy év után ott is hagytam úgy. Nemcsak azért, hanem azért is, mert nem főtárgyat tanítottam. Nem főtárgy volt nekik a képzőművészet, és ha én rajzot oktatok, akkor nem rajzolni tanítottam volna, hanem festőnek lenni tanítottam volna, gondolkodást - és arra itt nem volt igény. És akkor ez így nekem se volt igazán érdekes.

És volt olyan dolog, amit a saját főiskolai - mondjuk így - szellemi örökségéből szeretett volna átadni a hallgatóinak?

Hát én nem szerettem volna semmit átadni, én átadtam. Tehát én ezen így elméletben nem gondolkoztam. Talán a kérdésnek vagy a válasznak is a gyökere az, hogy én az egész építészeti gondolkodást megkaptam, és még nagyon sok egyebet emberi érés tekintetében, és hát azt értelemszerűen továbbadtam. A továbbadás is pontatlan nálam, mert ezt úgy fogalmazom, hogy kétféle tanártípus van. Az egyik annyira szereti a gyerekeket, hogy mindent akar nekik adni. A másik fele, az pedig annyira szereti a tárgyát, hogy azt még hajlandó is átadni. És én ez voltam. Volt úgy később, hogy egy imaközösséget vezettem, és mondtam, hogy „ti nem érdekeltek, a közös munka érdekel.” Volt, aki elsírta magát, és a maga módján igaza volt. És egyébként ez se rosszabb tanár. Ez egy másfajta, és valahol kicsit mást ad át, de ez nem értékkülönbség. Engem se a gyerekek, a hallgatók érdekeltek.

Van-e még bármilyen olyan történet, amit szeretne megosztani velem a főiskolai éveiről?

Erre nem készültem föl, pedig nagyon szívesen anekdotáznék róla. És egyébként az súlyos, szóval az anekdota az nem tréfa. Tudniillik általában egy anekdota a leglényegét, mint egy zárvány, nagyon pontosan (meg tud mutatni -szerk.). Például, hogy ötödévben mentünk át a Zsófival az egyik épületből a másikba. Ő cseresznyét evett, és elment mellettünk a Szrogh, és odaszólt, hogy miért köpi vissza a magot a zacskóba. Ez nagyon sok mindent megmutat a mi helyzetünkből. A másik az, hogy amikor a Csomay elhagyott - hála Istennek ő engem, és nem én őt -, elmentem, és akkor rögtön valami lánynak elkezdtem udvarolni, és nagyon izgatott a történet. Nagyon láttam a különbséget. Egy elsőéves lány volt. Ötödévben már a Szépilonkába - vagy hogy hívták - jártam egy paradicsomos káposztát ebédelni, és a szomszéd asztalnál a Szroghék ebédeltek, és írtam egy szakító levelet ennek a lánynak. És odaadtam a Szroghnak korrigáltatni, és a véleménye zseniális volt, megint csak. Mindjárt elsírom magam. Azt mondja: „Dezsőke, hány nyara van még?” Mondom: „nem értem, tanár úr”, azt mondja: „nekem úgy hat-hét”. Ennyi volt a korrektúra. Tökéletes. Már diploma után egy-két évvel utaztunk együtt autóval, meghívtam ebbe a zebegényi iskolába, és tartott egy esti előadást, és hazament kocsival, és nem tudom miért, mentem én is haza. És kérdeztem, hogy: „Tanár úr - azt hiszem így szólítottam akkor még -, hogy csinálja ezt? Hogy kell így, hogy ennyire szeret élni?” És azt mondja: „Dezsőke, tudja, hát ez az, amit nem lehet megmondani, nem tudom”. Szóval ilyen kapcsolatunk volt. Vagy a Jánossyval már tegeződtem, és hivatalból a főiskolán visszamagázódtunk, ugye, mert az nem megy. Az is egy anekdota, hogy első évben öt fiú, nem voltam köztük, de megfigyelőként ott voltam hatodiknak, kitalálták, hogy nemzetközi, bagdadi operaház pályázaton indulnak. És elmentek a Jánossy tanár úr lakására, így mutatni, meg elkezdeni, és én is elmentem kívülállóként - mint annyi minden másból is. És nem röhögte ki, hanem nyilván az történt, mert csak az történhetett, hogy nagyon szép tapintatosan rávezetett minket arra, hogy hát ez azért nem nagyon aktuális még, na. De ez is, hogy egy tanárhoz elmegy öt diák első évben… Ezzel a kettő emberrel volt ilyen nagyon szoros, a Jurcsiknál nem emlékszem ilyen típusú szakmán kívüli ügyekre. De hát ezek emberileg is, a természetükből is adódóan nagyon sokat átadtak az emberségükből. A Szalay tanár úr, a statikus, aki szintén egy nagyon érdekes és nagyon tartalmas ember volt. Beszélgettünk a folyosón, és elhaladt mellettünk, és mondta, hogy „azt az Eliot nem így mondta”, és ment tovább. Vagy mondta, hogy hogyan mondta.

Nem beszéltünk még Németh Istvánról. Nem baj, hogyha nem mozgatott meg sok szálat, csak kíváncsi vagyok.

Németh, arra a sok évvel utána a Reimholz Péter mondta egy félmondatban valahol, hogy „ja, hát a Németh, aki nem tanított minket”. És ez körülbelül igaz volt. De megtette, amit kellett. Tudniillik ő feladatot adott ki, és azt korrigálta. Bejött ilyen nagy hanggal, hogy „na, üljenek le”, nem lelkizett. Vele nem volt ilyen típusú kapcsolatunk - tudtommal senkinek. Ő aktívan a KÖZTI-ben dolgozott akkor. És ez valahogy így is volt deklarálva, hogy ő egy bejövő tanár. Ilyen nagy hangú volt, meg ilyen „csináljuk”. Erre az egy mondatára emlékszem a korrektúrájából, hogy az inkább műtős szék, mint pihenőszék, de korrigált. Na, és tulajdonképpen a bútortervezés megfelelő volt, kiadott egy feladatot, és aztán elmondta, hogy miért nem jó, amit csinálunk - szóval megtette a dolgát. Lehet, hogy valamit ezzel, hogy minket kötelezett szék gyűjteményre, ugye evvel tulajdonképpen nagyon sokat adott, mindenféle beszédek helyett. Most így hirtelen nem is nagyon tudom. Mondjuk a székek alapstatikájáról meg alaptételeiről mintha valamit mondott volna. De most így visszaemlékszem, hogy amikor lécszékeket terveztetett, és valakit korrigált, hogy a lécek hézagokkal vannak az ülőfelületen, és tulajdonképpen, hogy milyen távolságok vannak, az mindegy. Közbeszóltam, hogy „nem mindegy”, mert voltam evezős, és az evezős ülésnél 2 centi is más. Vagy az egyikbe megy bele a farokcsontom - vagy micsoda - vagy a másikba. De hát ez is csak inkább rólam emlék, mint róla.

A visszajelzések a tanároktól, azok hogyan zajlottak? Volt egy kiértékelés, ahol ők elmondták a véleményüket a féléves munkákról, vagy csak arról beszéltek, ami ki volt állítva? Milyen stílusban nyilatkoztak?

Sokkal jobb volt. A félévesnél még az se biztos, hogy mi bent voltunk, amikor a féléves tanári kari körbejáráson a kiállítást megnézték. Annyi volt, hogy sorban leült (mindenkihez – szerk.). Hozott egy széket, leült a mellettem lévő helyre. A pauszomat elkérte és ráborította az enyémre, és elkezdett rajta rajzolni. A szegényebb fiúknál ő hozta a pauszot, a Jánossy. Tehát mindenkor egy személyes dialógus volt, hosszan és tartósan, személyenként, és minden alkalommal. Nem tudom, hogy egy héten egyszer vagy kétszer volt egy tanár, ezekre nem emlékszem. De ez volt a lényegi munka, hogy ott egy tartós dialógus, megbeszélés volt, nagyszerűen. Értelemszerűen a leglényege és minden barátilag azonnal kiderült, és átrajzolta, és akkor én is belerajzoltam.

És a félév végén hogy zajlott? Csak annak a tanárnak a szava számított a jegykiosztásban, aki azt a félévet oktatta, vagy a tanári gárda összeült ilyenkor?

Nem is tudom, hogy hogy történt, mert érdektelen volt. És azóta is érdektelen. Ez tulajdonképpen rejtve azon múlik, hogy mennyire voltak ők nemcsak harmóniában, hanem szellemi kontaktusban is. Tehát mennyire volt érdekes egyeztetni, vagy különböztetni a véleményeket. Feltételezem, hogy ez teljes harmóniában ment, de semmi emlékem erről. Számunkra nem volt semmi jelentősége. Lehet, hogy ott voltunk? Ez, amikor én voltam tanár, akkor is azt hiszem, még akkor se egyformán volt, erre nem emlékszem.

Számított a végén, hogy ki hányast kap?

Igen. De arra nem emlékszem, hogy ez egy téma lett volna a diákok között. Tudom, hogy ezt jeleztem is, és szomorkodtam is, hogy én csak négyest kaptam a diplomámra. És akkor ilyen engesztelően mondta a Jánossy, de hát az a három munka, ami kiválasztott volt egy nemzetközi pályázatra, amit hárman együtt csináltak, és el is mentek egy másik terembe egy fél évre, az olyan fokon rangos volt… hogy „maga erre nyilván ötöst kapott volna - tavaly”. Hát ez a természetes. Meg hogy a Csomay valószínűleg jobb (jegyet kapott - szerk.), az nyilván csípte a csőrömet, és nyilván teljesen rendjénvalónak találtam. Tehát ezentúl nem volt az egésznek - azt hiszem - jelentősége.

Köszönöm szépen. Most áttérnénk arra, hogy a diploma után mi történt. Hogyha jól emlékszem, akkor azt mondta, hogy akkor ötödévben újra elkezdett festeni. És akkor ott volt az oklevél kezében, akkor utána mi történt?

Közvetlen utána a Szrogh meghívott nyárra, hogy tervezzek meg a főiskolán, a nagy előadó térbe egy kiállítási paravánrendszert - de teljesen fölöslegesen, és azt hiszem ezt mind a ketten tudtuk is. Csak hogy tudta, hogy nagyon szegények vagyunk, és hogy nincs semmim, se munkám, se meg talán elmenni se (kedvem – szerk.). Tehát közvetlenül utána ezt csináltam, de hát ez zárójel. A diplomám alapján - ezt mindig mondom, mert erre nagyon büszke is voltam -, hogy a Finta látta a diplomámat, és annak alapján meghívott az ő hiper-szuper kiválasztott csapatába. Akkor építették, az első dolláros munkát Magyarországon, a Hotel Duna Intercontinentalt, és abba meghívott, és szeptember egytől odamentem. Tehát elkezdődött egy teljesen szabályos építész korrektúra (karrier -szerk.). Pamut kesztyűben rajzoltam, mert azóta is vakarom a fejemet, és ott nagyon nem akartam munka közben. És ezt elterjesztették a lent a földszinten a csajok, hogy fakezem van, és egyenként jártak föl hozzám, megnézni az új fiút, akinek fakeze van. De, ami valódi történet ott, hogy negyedik nap… ja, ők akkor egy egyébként azt hiszem vagy túlóra pénzért, vagy anélkül is már egy-két éve este kilencig dolgoztak. Ez egy nagyon nagy építészeti történet volt - építészetpolitikai, politikai és építészeti - egy nagyon nagy, nagyon fontos munka, és a Finta választott ki egy csapatot. Aztán - azt hiszem - a negyedik nap felálltam fél ötkor, hogy hát akkor én megyek haza. Attól a perctől közel nullának néztek, nyilvánvalóan, és én ezt pontosan tudtam. Tán mondtam is, hogy megyek haza festeni. Szóval evvel ez teljesen világosan… Csináltam ott valamit, ilyen szerkesztési munkákban, ott sokat kellett rajzolni, valamiket csináltam, nem emlékszem (pontosan – szerk.). Volt egy tehetségtelenebb, vagy nagyon csöndes, ilyen kis jelentéktelen - mondjuk így - építész, akinek adtak egy külön szobát. Azokban a hónapokban egyenként kellett az erkély parapetfalat tervezni, mert azt hiszem kőlapokból csinálta a Finta. Aztán tudom, hogy már én akkor nem voltam ott, amikor az egészet kidobták, hogy „ja, hát üvegből lesz”. Ez úgy velem párhuzamos típusú ügy, szóval ennyi. Az akkori egyik festőmesterem mondta, hogy látott egy reklámot, hogy munkaerőt keresnek, és hogy menjek oda. Mondtam, hogy „na, ne hülyéskedj”, és aztán odamentem a Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalathoz, Kelenföldre. Az épületek között műhelyek voltak meg egy irodai épület, ott sár volt. Úgyhogy így mondtam, hogy ilyen „sármellék” épület. Viszont annyira kellett nekik szakember, meg én is olyan voltam, hogy mondtam, hogy úgy vállalom, hogyha hatórás a munkaidő. Ezen nagyon el kellett gondolkodniuk, mert ilyen nem volt. Aztán végül azt mondták, hogy „hát, ha a teljes munka munkamennyiséget elvállalom”. Mondtam, hogy „persze, persze”, és egyébként ugye akkor csak 6 órás fizetéssel persze. Már akkor kezdődött, hogy másodnaponként már szombat szabadnap volt, és akkor onnét már délben vagy kora délután, kettőkor, már mentem haza festeni. Ott jó volt, ott terveztem életemben, amit terveztem igazán. Szóval tán két évig, két és fél évig tartott. Egy nagyon szép antikváriumot terveztem a Ferenciek terén, az ma is napig is antikvárium, és egy igazán szépet csináltam az Andrássy úton, az Írók Boltja mellett. Talán ma is az van ott, egy hanglemezbolt - talán az van ott, talán nem. Ott kitaláltam azt, amit később láttam a Champs-Elysées-n, hogy az egész bolt plafontól a padlóig a hanglemezborítókkal volt kitapétázva. Annyira féltem, hogy nem fogják elfogadni - egyszerűen csak mert, mert miért fogadják el? -, hogy csak a detailrajzokba tettem bele. Úgyhogy csak az asztalos vette észre vagy csinálta, és elkészült. Arra emlékszem még, hogy azért úgy sajnáltam őket, hogy a dolgozóknak az öltöző helyisége a pincébe került, és ott a vasszekrényeket - azt hiszem - sárgára festettem. Meg egy édességboltot terveztem, arra nem is emlékszem. De ez a kettő ez markáns volt, különösen ez a hanglemezbolt, úgyhogy az jó munka volt.

Milyen volt a fogadtatása, amikor beléptek a hanglemezboltba?

Semmire nem emlékszem, nem is tudom, hogy hogy fogadták. Egyébként ők szolgáltató vállalat (voltak- szerk.), tehát ők megrendelésre fizettek, tehát őket eleve nem érdekelte, hogy milyen, a megrendelő fogadja el. És más munkák, mert ilyen apró, meg félmunkák voltak egyebek is, és hát ott a megrendelővel kellett egyeztetni, hogy milyen (legyen – szerk.). Csak egy vendéglátóipari, abba csak beledolgoztam vagy mellékesen én is, és ott jött a vállalattól, hogy a söntéspultra (a megrendelő -szerk.) azt mondta: „tudják, én egy olyan pultot képzelek el, olyan fantáziám van, hogy falécekkel legyen a parapetfal”. Ezen úgy röhögtünk.

Rendben, szóval akkor körülbelül 2 és fél évig dolgozott ott a Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalatnál. Mi történt, hogy abba tudta ezt hagyni? Mert úgy érzem, hogy akkor ezt annyira nem élvezte. Vagy élvezte?

Nem közelítem így meg a dolgot. Értelemszerűen nagyon csináltam. Hát tudtam, hogy ezt itt hagyom. Elmentem a Bálint Endréhez egy képemmel, korrigáltatni vagy megmutatni. És éppen ott volt egy reklámgrafikus barátja, és talán ez a probléma fölvetődött, és mondta a Bálint a Robinak - a vezetéknevét hirtelen nem is tudom már -, hogy nézze meg ezt a fiút. Mert ő pedig négerekkel, néger munkásokkal, vagy tízzel dolgozott. Akkoriban úgy nézett ki egy ipari vásári kiállítás, hogy előtte egy-két (hétig? -szerk.) csinálták előkészületeket - vagy nem tudom micsoda -, akkor egy hétig a Robi műtermében a betűket nagyító gép alatt ragasztgattuk, és aztán utolsó négy napban éjjel-nappal ragasztottuk fel létra tetején a méteres betűket. És a Robi eljött, megnézte a munkáimat. Akkor én már csináltam egy reklámanyagot, reklámgrafikából egy teli mappát, mert akkor már jártam a Terimpex, meg ilyen nagy nemzetközi kereskedelmi vállalatokhoz grafikusként. Egyébként szabad foglalkozásúként (próbáltam -szerk.), hát széles ívben kiröhögtek természetesen, vagy csöndben. Szóba se jöhetett. De a Robi azt mondta, hogy „jó, akkor gyere legközelebb”. És attól kezdve stopper, és számoltam a napokat, hogy mikor lesz a legközelebb. A legközelebbi – azt hiszem - őszi vásárra mondta, hogy most lehet jönni, és azonnal felmondtam. Ott négy napig éjjel-nappal dolgoztam, és utána abból a pénzből azonnal lementem a művészi alkotóházba festeni, már nem is tudom melyikbe. Aztán már életformámmá vált, hogy rendszeresen jártam alkotóházba. De azonnal mentem (minden ilyen alkalom után -szerk.). Az én panelemben így van leírva, hogy egy ilyen alkalom után két hónapig csak festettem - vagy tudtam festeni -, és ez is tartott egy-két évig. Aztán, ez már (később -szerk.), a Minisztérium vásárolt a fiataloktól festményeket. Aztán valahogy így elkezdtem. Én aztán kaptam festészeti ösztöndíjat, ezt a 3 éveset. Az nem is a pénz miatt volt nekem fontos, hanem hogy hivatalosan a szakma (elismer – szerk.). Aztán egész aránytalanul kaptam, egész aránytalanul hamar felvettek - tudtom nélkül - a Képzőművész Szövetségbe is, nagyon hamar kaptam Munkácsy-díjat, nagyon hamar, és ez emiatt kellett. Mármint mondtam valamikor régen, hogy a szakma tök nem ismert, meg nem tartott számon. Egy bemutatkozási forma volt, azokban az években egyébként évente tizenöt kiállítást csinált a Fiatal Művészek Stúdiója, és azon szerepeltem. De a szakmai ismeretség - ha ez is a kérdésbe tartozik -, akkor az azt jelentette, hogy évente négyszer abban a rendszerben volt ez az egymilliós vagy négymilliós vásárlás, ahol egy napos zárt körű kiállítások voltak a Nemzeti Galériában. Mindenki vihetett be egy képet, és oda bevittem egy négyméteres képet. Azt hiszem már a Keresztutamat, ami egy nagyon jó kép volt. Természetesen vittem haza, de azt mindenki látta. Szóval ez volt az entré, vagy tulajdonképpen ezáltal ismertek meg, szerintem a négymillió, kétmilliós vásárlás révén. Igen, körülbelül így.

És aztán szellemi szabadfoglalkozásúként, hogyan lehetett így élni? Arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire engedték az embereket érvényesülni? Mennyire volt Ön speciel szem előtt? Mennyire kellett arra vigyáznia, hogy kinek mit mond, ilyesmire gondolok most.

Egyszer nem olyan régen azt írtam valahol, hogy sajnos engem sehol soha nem üldöztek. Mert tudniillik, hogy ebben az a valódi gúny, hogy aztán volt egy tízes tábor, aki azért csinált kizárólag nagy karriert, mert ők kideklarálták, hogy őket üldözték. Most éppen egy kötetemet csinálom a cikkeimből és az interjúból, és az azoknak az egyik része jönne ide, amit éppen most olvastam erről. Most szakmait kérdez, tehát a szakmai vonatkozásokat. Nekem nagyon hamar engedtek egy kiállítást a Fényes Adolf Teremben, az ’74-ben volt. Az első hivatalos nyilvános kiállításom. Ugye ’67-ben diplomáztam, ’74-ben már az egyik rangos kiállítótérben, tehát az apparátus az elfogadott, sőt Németh Lajos nyitotta meg. Nem tudom, hogy mi volt előbb, de Németh Lajos volt az isten a szakmában. Azt hiszem, hogy ő nyitotta meg. Volt korábban egy kisebb kiállításom, azt a Bálint Endre nyitotta meg, az egy klubban volt. És egyébként semmi kapcsolatom nem volt a szakmával, tehát erről semmi véleményem nincsen. Ott az évfolyamon körülbelül valóban a Képzőművészeti Főiskoláról, a vezetőjük a Gerő Ernőnek volt egy rokona, a Gábor, azt hiszem. És az már egy kerületi pártfőember volt, egy nagyon rendes fiú, és egy jó festő volt, sőt egy időben jobb volt nálam, kezdetben. Tulajdonképpen az ő nyilvánvalóan - akár nem is titkolt - politikai hatalma, vagy kontaktus lehetősége, úgyhogy azt hiszem körülötte szerveződött meg egy olyan csapat, akiknek később valóban ezekbe a művészetpolitikai dolgokba volt beleszólása, irányítása és kiválasztó szerepe. Még ez se teljesen igaz… engem meghívtak egyszer zsűrizni, de annyira a fővonaltól eltérő volt a véleményem, hogy egyszerűbbnek tartották kihagyni engem. Tudniillik egy valami győri, megyei kiállítás volt, és egy öregúr egy erdőrészletet festett meg, ott a modernek között, és adtam neki egy díjat, mert baromi jó volt a maga nemében, de ez abszolút nem stimmelt bele… Szóval valószínűleg egyszerűbb volt engem kihagyni. És egyébként ott se titkoltam, hogy szerintem az összes díjakat mindig a másodrendűeknek kell adni. Az igazán jók, azok elvannak maguktól, muszájból, mert azok igazán festők. De kell körülöttük egy nagy csapat, egyszerűen, hogy legyen egy ecsetgyár is, mert három festőért nem csinálnak ecsetgyárat. Szóval kell egy piramisszerkezet. Tehát nagyon szükség van a középszerű szakmára, derékhadra. Csak ezt magának akkor: egy másik ága a történetnek, hogy most épp egy interjúban olvasom, hogy valaki mesélte – ez egy nagyon fontos adat - hogy megfigyelte, hogy Moszkvában is mindig a rossz Chagall képek előtt áll meg a tömeg és a magyarázó is. Azt mondja azért, mert egy rossz képet könnyebb befogadni. Ez egy kicsit bonyolultabb ennél, de ez egy nagyon érdekes igazság, és tudom, hogy van benne igazság, hogy ilyen értelemben szükség van a középszerű képekre is. Chagallnak egyébként a kilenc tizede gyengébb kép egyébként, sőt, ezt ő maga is tudta, de a moszkvaiakra nem emlékszem. Ez egy konkrét moszkvai adat, de más is mondta, más szakember is ugyanezt elmondta máshonnét.

Tehát ez a fogyaszthatósággal van összefüggésben?

A megérthetőség, igen. A befogadás útjáról van szó. A tanulás, a kép tanulásának, az útja. A kép megértésének a tanulásának az útja.

Tulajdonképpen erről már beszéltünk: de végül is az összképet tekintve, mit gondol, hogy inkább előnyt vagy hátrányt jelentett, hogy az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát a Képzőművészeti helyett?

Azt hiszem, hogy teljesen ki is derült ebből, amit mondtam, sőt két irányból kiderült: Mert én ott lettem felnőtt ember, és a műveletlenből - nem lettem feltétlen attól művelt -, de tudtam, hogy mi az, és hogy hova kell mennem. Tehát beléptem még félműveltséggel a high-end intellektuell csapatba, és azt nagyon élveztem. Egyébként emlékszem - azt hiszem harmadik évben - egyszer egy gyónásomban mondtam, mert hívő vagyok, hogy nagyon rosszul érzem magam… nem tudom mi volt a mondat. És a pap magyarázta, hogy „persze, mert túlcsinálod”, és ebben az a valódi információ, hogy én nagyon csináltam, de egyébként mindent nagyon csinálok, ha csinálom, és túlfárasztottam magam. Egyébként ott is, nagyon szenvedtem, de tudtam, hogy ez baromi jó, és utólag is, minden izében nagyon jó volt. Másrészt pedig tulajdonképpen szinte abszurd, hogy csak negatívat tudok elképzelni egy képzőművészeti főiskolai tanulásról. Akár arról, hogy én ott bent mit csinálok. Hogy más gondolkodású képeket látok, amikkel mind nem értek egyet, ez talán az egyetlen előnye. Egyébként például a Bernáth Aurélt nagyon szerették. De mondjuk a Gruber (Béla -szerk.) kiment, amikor a Bernáth Aurél bejött korrigálni, mert olyan fokon nem értette őt a Bernáth, és nem becsülte. Aztán később nagyon szégyellte, és igyekezett kijavítani pótolni a halála után. Na, de hogy ott, korrigálták volna valahogy egy-egy gyenge képemet, ennek semmi értelme. Szóval nem tudom elképzelni, hogy ez apróságokon túl valamennyire is hasznos lett volna. Úgyhogy aztán nekem kizárólag technikai okokból hiányzik. Csak az, hogy egy ideig titkoltam - mert szégyelltem-, hogy nem a Képzőművészetire jártam, akkor azért mégis festő vagyok.

Miért szégyellte?

Ilyen értelemben féltem, hogy ez hátrányt jelent a megítélésemben - mint ahogy ez valamennyire így is lehetett. Szóval nem szégyelltem, hanem inkább titkoltam - vagy mindegy, mindenképpen negatív volt.

Az intézményrendszer felépítése miatt hátrányosabbnak tűnt, ha valaki az Iparművészetin szerezte az oklevelét?

Az Iparművészetivel nem törődtek, de hogy nem tanult festő, csak ez a része. És hát hál’ Istennek. Szóval annyira, hogy én körülbelül bezárnám a Képzőművészeti Egyetemet, pláne az utolsó tizenöt-húsz évben. Egész egyszerűen megszüntetném. Annyire sok ott -a fogalmaim szerint - az elvi és gyakorlati tévedés, az alappillérekre rákérdeznék.

Ehhez képest a MOMÉ-nak a működésére van most rálátása?

Nincsen. A Csomay egy-két mondatot mesélt, de hát azok ilyen szervezés, meg technikai, meg vezetőségtechnikai kérdések. Az engem mondjuk így, nem foglalkoztat, nincsenek konkrét adataim.

A hallgatók munkáit nem nagyon látja?

Egyáltalán nem. Egyszer vagy kétszer el is mentem egy ilyen diploma(kiállításra -szerk.). Egyszer meg is kértek - az Iparon volt, de az egy másik tanszék - hogy felkértek diplomaopponensnek, de az fotós volt. De az elmúlt ötven évben három adatom van. Azt fotóztam is, hogy egyszer egy belsőépítész félévre bementem, és ott valamiket láttam. Nincs semmi átlátásom. Azt láttam, hogy azok nagyon dinamikusan, nagyon jól dolgoznak, ezt így láttam.

Csomayn kívül tartja mással a kapcsolatot az egykori osztályából?

Nem, soha nem is tartottam. Az egyik lánynak nem volt, csak egy albérleti szobája, pécsi, és egy-két évig följárt hozzám. De akkor már nős is voltam - még nem? vagy éppen úgy körülbelül? - följött hozzám, hogy legyen helye, akkor ez okból én is linómetszeteket (csináltam -szerk.), mert ő grafikus felé (ment -szerk.). És akkor együtt dolgoztunk egy-két évig. Az egy ilyen jópofa, dinamikus… az érdekes volt, mert egyébként egész életemben nem voltam hozzászokva, hogy valakivel egy szobában ugyanazt a szakmát űzni. Egyszer feküdtünk le, tehát semmi ilyen érdekes jellege nem volt, nem volt ilyen jellege a dolognak. A többi évfolyamtársammal… nem volt dolgom velük, és én aztán ok nélkül egy lépést se tettem. Szóval mindig a legjobban az időmet féltettem. Meg egyébként se voltam soha társasági ember. Szóval, ha valakivel, akkor egy emberrel beszélni, akkor nem beszélgetni, hanem beszélni. De ez már inkább jellemző (rám -szerk.), ők talán még pályáztak is. Csomay is talán. Ők talán jártak (össze -szerk.). Valamilyen ilyen-olyan kapcsolat lehetett, de még csak nem is tudom. Igen, az elment távolba… A diplomám után egy fél évvel megkerestek Pécsről, hogy tervezzek ott egy múzeumot, máig se értem, meg nem emlékszem a részletekre. Valószínűleg egy épületet egy másik mellé, és mondtam, hogy „hát én festő vagyok”.

De akkor ez onnan, abból a körből jött megkeresés?

Nem, ez Pécs, fogalmam sincs a részletekről. Csak annyira bizarr, hogy nem felejtettem el, meg annyira elegáns elmesélni.

Hát igen, gratulálok egyébként így utólag is! Van-e még bármi olyan dolog, amit szeretne a képzőművészeti szakmai munkáról megosztani velem?

Ez szerkezetében úgy alakult, az első hét évben írtam egy naplót, hogy mennyit dolgozom, hogy ellenőrizzem mit csinálok szabad foglalkozásúként. És akkor hét év után elolvastam és eltéptem, hogy rendben van, mert egyébként fegyelmezett fajta vagyok. A munkám nagyon fontos volt mindig. Aztán közben megnősültem, részben durcásságból, hogy a Csomay is megházasodott. Aztán nem lett 7 évig gyerekünk. Akkor örökbefogadtunk egy kislányt, aki beleimádkozta a Kata hasába a saját gyereket. Akkor lett egy gyerekünk, tehát ezek történtek, de én fél tíz körül elkezdtem festeni, és festettem. Egyébként szorgalmas fajta vagyok. Azt nem mondhatnám, hogy szerettem csinálni, mert ez megint félrevinné a dolgot, mert nem szerettem csinálni. Ilyen dimenzióban nem gondolkodom. Mint ahogy kérdezik, hogy jó volt-e ma az úszás, és erre még inkább lehet válaszolni, de hogy szeretek-e úszni… Dehogy szeretek, hát csinálom, ez a munkám, ez a feladatom. Szóval ez inkább rám jellemző, mint a valóságra, vagy - nem tudom - a tények.

De közben, amíg ott van a vízben, addig jól érzi magát, nem?

Dehogy, nem. Csak két-háromféle dologra kell figyelni, mert két-háromféle dolgot tizenöt éve tanulok az úszáson belül. És tekintve, hogy az egyik, amit tanulok, az egy egész fél percenként ismétlődő, mert ez a fordulóval kapcsolatos, tehát állandóan teljes figyelmem a tanuláson van.

Értem. Én mára ezekkel a kérdésekkel készültem. Nagyon-nagyon köszönöm még egyszer.

Nagyon szívesen. Szeretek beszélni.

---

[LJ1]itt valószínűleg Jurcsikról van szó