2026.07.                            html-2026/pirosbetus.htm        C.23480       

ZELK
PIROSBETŰS CSÜTÖRTÖK

Ébredek verejtékben.
A magyarázhatatlan
szeretet tájairól érkezem.

Én nem tudtam, hogy ily nagyon szerettem,
gyakrabban látogat, mint az apám,
személyével zsufolt
évek óta már annyi éjszakám.

De nem is álom ez,
nem a behúnyt szemek
emlék-visszahívó káprázata,
a valónál erősebb valami,
amit el kell már mondani.

Hát mondom ahogyan tudom —:

Él.
Jelenvalóbb mindenkinél.
Alakja körül nincsenek,
mint hajdan, díszletek,
se kávéház, se utca, se szoba.
S dicsfény? minek neki.
Okos mosollyal tűrheti
elébe hogy tolongnak
s miféle élők s holtak.
Ő várhat.
Mögötte maga-bejárta évszázak.
S mert mögötte, előtte is.

Itt hagytam abba, s nem tudom folytatni, pedig hányszor próbáltam, ezt a májusban elkezdett verset. Tíz, ha nem több éve, visszatérő álmom: Babits él és szerkeszti a Nyugatot, amit ugyan nem lát senki, de amiben megjelenni mégis, ma is, a legnagyobb dicsőség. Álmunkban röpülni? Annyi, mint egy gyereknek körbeszaladni az udvart, ahhoz az izgalomhoz képest, amit akkor érzek, mikor elvinni készülök neki verseimet, mint a hajdani csütörtök délutánokon. Mert nagybetegen, nyakán selyemsállal, mely a gégéjébe operált ezüstcsövet takarta, úgy is minden hét csütörtökjén fogadta a fiatal költőket, asztalához ültette őket, s rögtön elolvasta is verseiket.
Szobája? Minden bútorára emlékszem. Még az előkelő haragra is: Osvát Ernő kézjeggyel ajánlott arcképét leemelte a falról, én már csak úgy, a társak arcképei közül levéve, könyvespolcán láttam. De ott tartotta dolgozószobájában, jelezve a harag minőségét: a sértődöttségben is fegyvertársak maradtak.
S mire emlékszem még? Szégyenünkre, szégyenemre, hogy Szerkesztő úrnak szólítottuk, ami megszólítás akkortájt kijárt minden sajtókupecnek, ha tollat, ha bicskát, ha revolvert forgatott.
S mire még? Arra, amit elmondtam már, de megismétlem: heverőjén egyszer kéziratpapírt és írásra csavart töltőtollat láttam. Ruhástól fekve dolgozott a fáradt, beteg költő, míg be nem kopogtam hozzá. Remekmű soraival robbanásig töltött volt az a toll, mert ha ifjan is szinte csupa remeket, öregkorában csak remekművet írt.
Öregkorában? Hiszen alig túl az ötvenen, mikor leszállt „a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe”, s ötvennyolc éves, mikor az „örök Cethal szájában” eltűnt. Mi, asztalnál ülő, éveink számával őt elhagyó fiatalok, csak úgy kezdhetjük versünket, hogy már tollfogáskor arra gondolunk: hozzá visszük csütörtök délután.
Dehát az én álmaimban nincs csütörtök délután.
Nincs Vérmező-menti ház, nincs lépcső, nincs ajtó, nincs szoba.
Ő van. Évszakok, tájak, utcák díszlete nélkül. És van a Mű, melyet hiába próbálnak túlkiáltani nagytorkú élők és holtak. Késik az ő művének visszhangja? Nem évtizedekre épített házfalak, hanem messzi sziklák verik vissza az ő hangját.
Mit akartam kimondani befejezetlen maradt versemmel? Valami füllel épphogy csak hallható rezgését annak, amit iránta érzek, s talán nem is a vers szavaiban, hanem a szóközök réseiben. De ha nem sikerült, miért állok most ide kudarcommal? Mert ha Róla szólhatok, a kudarc is melegítő érzés.
Verseim legtöbbje úgy született, hogy előbb írtam le a befejező, mint a nyitó sorokat. Ilyen fajtájú kezdéssel írtam le e befejezetlen vers befejezésének szánt sorait:

Nem rongyolódik falamon a naptár,
rajta pirosbetüs csütörtök délutánok.