2026.06.15..                html-2026/tavaszi-tarlat.htm                           C.23465 - 469

Váli Dezső / Dobszay János HVG 2026.
Tavaszi Tárlat? 
 

Monotonitás-tűrésére a legjobb bizonyíték, hogy évtizedeken át egyazon témát fest: korábban zsidó temetőket, majd áttért a műtermekre. De van egy dolog, amiben még ennél is kitartóbb: úgy nagyjából két-három évente levelet ír, lobbizik, hogy a festőknek évente vagy két évente kapjanak lehetőséget egy országos seregszemlére. Ám eddig az MMA-nál is, amelynek tagja, lukra futott. Legutóbbi petíciójára – amelyhez 24-en csatlakoztak – mióta is nem kapott választ?

- Három éve írtam közvetlen az Elnök úrnak. De kezdjük az elejéről. Már 1986-ban, akkor a Képzőművész Szövetségnek megírtam, hogy miért lenne szükség egy tavaszi tárlatra. A kiindulópont az az információ volt, hogy az addig évenként megrendezett Országos Képzőművészeti Kiállítást a Műcsarnok nem fogja megrendezni, és csak háromévenként kerül sor a tárlatra. Két évvel később megvalósult a tavaszi tárlat, az idők során viszont csak rosszabb lett a helyzet. A rotáció 5 évre változott és a Műcsarnok – az áldemokrácia vagy valami rosszul értelmezett egyenlősdi jegyében – „Nemzeti Szalon” elnevezéssel ad helyet egyik évben az építészek, a másikban az iparművészek, majd a népművészek, és a fotóművészek seregszemléjének. Az öt éves körforgás lehet, hogy működik az építészek esetében, ahol ennyi idő alatt – a dolog természetéből adódóan – kevesebb alkotás születik, de más a helyzet a festészetben, ahol a sok ezer kép okán minimum kétévente szükség lenne egy ilyen kiállításra. Amúgy létezik Építészeti Múzeum, a népművészeknek is lenne másutt helye.
AZ MMA Köztestületi tagságába annó azért léptem be, hogy ezeket fölvetem. Beadványomat minden jelenlévő, vagy 24 kolléga is támogatta, aláírta. És a titkárság a beadványt nem továbbíthatta, a létszám nem volt ehhez elegendő. Magyarul, a Köztestületi tagság szabályzata gondosan úgy van megszerkesztve, hogy a tagság garantáltan működésképtelen legyen.
Sokáig együtt úsztam Dávid Katával. Megkérdeztem a professzorasszonyt, van értelme az MMA-ba belépni? Azt mondta, a világon mindenütt az akadémiákat körülveszik a professzorok, szakértők, munkájukat segíteni.

- De miért lenne a Műcsarnoknak „kötelessége” sűrűbben helyet adni a kortárs festőknek?

- Emlékeztetnék a Műcsarnok létrejöttének körülményeire. Egy borongós délutánon összeültek festő-nagyapáink, s fejcsóválva megállapították, nincs egy hely e hazában, ahol az új képeket egyszerre, együtt meg tudnák mutatni a publikumnak. Összeadták pénzüket, megindult az építkezés. Így született a Műcsarnok. Azóta sok minden történt, sok minden változott. Most hol lehetne megnézni, mit festett Barcsay mester tavaly? Hogy a magyar művészek elmúlt évek munkáinak mi a java, nem lehet megtudni, hacsak az érdeklődő nem jár el heti háromszor a szerteszét-kisgalériákba. Kellene ma is egy fórum, ahol az újat, a tendenciákat, a belső arányokat, a nagy eredményeket, de akár a nagy csacsiságokat is folyamatosan figyelemmel lehetne kísérni.
Mert, kinek is festünk mi?! Milyen késéssel, milyen kerülőutakon épülhet így be a köztudatba, és – bocsánat a pátoszért – a magyar kultúrába a termésünk java? Tudom, nem egyformán gondolkodunk, nem egyformán szeretünk minden képet. Szerencsére. Ráadásul egy ilyen nagy kiállításon például be lehetne mutatni az állami vásárlások java anyagát is. A nagyközönségnek (is) joga van megtudni, hogy vásárolt-e, és mit vásárolt a magyar állam a magyar múzeumok számára.

- Mi lehet az akadálya, hogy létrejöjjön az éves vagy két éves tárlat? Miért van az, hogy még az MMA-nál is folyamatosan süket fülekre talál, amely pár éve „hitbizományba” kapta a Műcsarnokot?

- A Műcsarnok vezetésének van egy jól körülrajzolható, markáns kiállításpolitikája: bemutatja, amit fontosnak tart, ami helyes. Nem kell végre feltétlen megőszülni ahhoz, hogy valaki szerepelhessen. Csökkentek az egyedi és esetleges bemutatók, az országos összefoglaló tárlatok szervezésére került a hangsúly. Ebbe a koncepcióba pontosan illeszkedne az említett – például áprilisban vagy májusban nyíló – egy hónapos Tavaszi Tárlat. Persze a kurátori szisztéma is lényeges, ebből divat lett. Csodálkozva látom, amikor az ötévenkénti csúcskiállítást egyetlen emberre bízzák. Tragikus tévedés, vagy kényelmesség, feladathárítás. Ahogy azon a kurátoron is csodálkozom, aki el meri vállalni, hogy  majd ő meghív festőket, és választ műveket. Nyilván azokból, akiket ő ismer… Pár éve egy kis nyírségi faluban született egy remekmű. Láttam. Egy diploma után oda visszahúzódó festőnő munkája. Honnét tudhatna például erről egy kurátor; ha nem látogathatja végig az ország minden műtermét? Abszurd.

- Engem a műválogatásnak ez a kialakult formája a meghívásos közbeszerzésekre emlékeztet…

- Nem véletlenül. Egyetlen tisztességes megoldás a szabad beadás. Bárki, maximum három művel, a neten keresztül. Tudom, a válogatás nagy munka. Ezért kell mondjuk négy, öt emberből álló zsűri, akiket meg kell fizetni. Ez garancia lehet arra is, hogy tájékozatlanságból vagy valamely személyes koncepció okán nem marad ki senki. Egyetlen kritérium marad: a minőségelvűség.

- Nem lehet, hogy anyagi okai vannak a kortárs festők bemutatkozási lehetősége megritkításának?

- Nem kellene például legyártani a kiállításoknak ma szinte kötelező színes-szagos katalógust. Elég egy elegáns borító, benne egy pontos műtárgyjegyzékkel. Se előszó, se repró. A Tárlat így a legolcsóbb magyar kiállítássá válna. Fal van, paraván van, a jegyszedő néni meg úgyis ott ül.

- Az elmúlt időkben a szakma, de a kiállításlátogatók egy része is elkedvetlenedett a „nemzeti” jelzővel illetett bemutatóktól. Mi ennek az oka?

- Maga az ez elnevezés is félrevezető. Jobb lenne az „országos” vagy a „tavaszi” tárlat. A politika is belekeveredett oda, ahol semmi ok erre; – egy réteg kezdte eleve távol tartani magát. Elértük, hogy lassan-lassan szégyen lett bizonyos kiállításokon, kiállító helyeken szerepelni.

- Ezért mondtak le tavaly a Munkácsy-díj Bizottság tagjai, tiltakozásul az ellen, hogy Hankó Balázs kulturális miniszter Vészabó Noémi személyében egy – a kritikusai szerint vásári színvonalú – festőt részesített rangos díjban…

- Ehhez nincs mit hozzászólnom. Fordulnék az MMA és a Műcsarnok vezetőségéhez, beszéljék át, gondolják át,
-- kétévente Országos Képzőművészeti Kiállítás, vagy Tavaszi Tárlat,
-- a szakmának szabad beadással, zsűrizéssel.

-----------------------------------------------------------------

"kopf" / D.J.

Hacsak az érdeklődő nem jár el heti rendszeresen galériákba, nem ismerheti meg a magyar festőművészek munkáit.  Ezért jött létre hajdan a Műcsarnok,  – mondja Váli Dezső festőművész, aki művésztársaival a Tavaszi Tárlatok „intézményének” visszaállításáért küzd. Szerinte amióta a politika betette a lábát a területre, szégyen lett bizonyos kiállításokon szerepelni, de bízik benne, hogy e téren is változás lehet.

Fotó Galambos Anita

F/1996/38A

                "KERETES" a cikk mellett

Váli Dezső festőművész

„Gyáva vagyok a lustasághoz. Harminc éve 5:23-kor szól a vekker; így érzem magam biztonságban” – adott betekintést a precíz napirend szerint zajló életébe a legjelentősebb kortárs festőművészek közt számon tartott festőművész a HVG-nek 2014-ben adott portré-interjúban. Tanítónő édesanyja több számtankönyv szerzője volt, banktisztviselő apja 1945-ben szovjet hadifogságban halt meg. A budapesti Móricz Zsigmond körtéren laktak, a középiskolát a közeli József Attila Gimnáziumban végezte, Dési Huber szakkörében tanult rajzolni. Az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán diplomázott 1967-ben, majd a Lakótervnél, Finta József műhelyében dolgozott. Onnan „a hatórás munkaidő lehetősége miatt” a Közért Vállalathoz ment, ahol üzletek – köztük belvárosi antikvárium és hanglemezbolt – kiviteli terveit készítette. 1969 óta szabadúszó: kezdetben ösztöndíjakból és reklámgrafikai munkákból tartotta el magát, művei ma már milliós árakon cserélnek gazdát. Az absztrakt korszaka után 1984 és 1987 között – saját fotói alapján – zsidó temetőket festett, azóta csak műtermeket. Tanított a zebegényi Szőnyi István szabadiskolában, majd a Képzőművészeti és az Iparművészeti Főiskolán. Közel száz hazai és külföldi kiállítása mellett több könyve is megjelent, köztük a naplója, amit 2000 óta – ma már az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában lévő – deske.hu blogján vezet.
Néprajzos feleségével, Jávor Katával egy Margit körúti társasházi lakásban él. Az otthonából nagyobb utazásra csak elvétve kimozduló művész a Lukács fürdő törzsvendégeként rendszeres úszással, kirándulással tartja kondiban magát.