dátum: cím: MAMI emlékei file: */1921 C.                              5842-5904

                                                                       a valódi oldalszám kevesebb lett

 

                                      EMLÉK-TÖREDÉKEK

 

                                                        1921-

 

 

 

A HERNÁD UTCÁBAN

Az első emlékeim úgy két-három éves koromból valók, mikor még a hetedik kerületben a Hernád utcában laktunk. A három szoba közül csak a gyerekszobára emlékszem. Sötét-piros gyerekbútoraink voltak a kis asztalkához kis karosszékek tartoztak. Vas, rácsos ágyam volt, a támlája a fejemnél jól fölmagasodott. Később mikor nagyobbacska voltam és beteg, megengedték, hogy telerajzoljam. Ha már nem volt hely rajta lemosták, s én nekem újra ott volt a kívánatos rajzolásra invitáló nagy zománcozott fehér lap.

 

A háztartásunkban Mari néni segített, akit Anyu a stafírunggal együtt kapott a Nagymamától. Mari néni talán hivatalosan cseléd volt, de nálunk családtag, ő vezette a háztartást, ő főzött, takarított, ő babusgatott, s ha vásárolni ment míg vissza nem jött én az ajtóban álltam hangosan sírva: Maji, Maji... Anyu ebben az időben polgári iskolában tanított - testnevelést és egészségtant-, mi tehát egész délutánig Mari nénivel voltunk.

Itt is meg Zuglóban is velünk lakott a lánya Margit, aki tán 4-5 évvel lehetett idősebb Dudi-Klárinál. /A fia -Gyula - intézetben volt, és tanító lett, s mikor Feldebrőre kinevezték Mari néni hozzá költözött./

 

Első nagy ijedtségem emléke is ebből a korból származik. Mari néni bevásárolni ment, s minket hármunkat azzal hagyott otthon, hogy senkit ne engedjünk be. Megigértük szentül, ebben nem volt hiba. Az ijedelem akkor kezdődött, mikor valaki kintről csöngetett? vagy kopogott? sőt szólt is idegen hangon s mivel nem nyitottunk ajtót nyitogatni kezdte a zárat. Irtózatosan megijedtünk. Belűlről mindenfélét dugdostunk a kulcslyukba, hogy ne jöhessen be senki.

Ma már úgy gondolom, hogy Mari néni akart próbára tenni minket, ha így volt, ez bizony nem volt szerencsés ötlet, mert ennek az ijedtsége és félelme sokáig bennem maradt.

 

Két és féléves koromban kivették a garatmandulámat. Ma se tudom, hogy erre miért volt szükség, de tisztán emlékszem arra, amint köröttem fehér köpenyes alakok állnak, s engem tetőtől talpig befásliznak, valószínűleg azért, hogy ne rugdalózhassak. Biztos vagyok benne, hogy ma már nem így bánnak /el/ egy kisgyerekkel. Hogy ez nagyon rossz lehetett annak bizonyítéka, hogy megmaradt emlékezetemben.

 

 

ZUGLÓBAN

Még egész kicsi voltam, mikor a zuglói Kertészeti Iskola szolgálati lakásába kerültünk, mert Apec ott lett igazgató. Az L alakú ház kertben állt, lépcsőn kellett felmenni a soküvegű verandára. Onnan nyílt az ebédlő, abból balra a szalon, jobbra a háló, a hálóból derékszögben a gyerekszoba. Hogy a fürdőszobába honnan lehetett bejutni, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy a konyhába a kertből is fel lehetett lépcsőn menni. Az üvegezett verandán sokat játszottam Klárival. Közepén nagy asztal volt, hozzávaló kerti -vas- székekkel. Télen fehér-zománcos kályha állt ott, s nagyon meglepődtünk, mikor Apec fehér selyemsálját körbetekertük rajta hogy az erősen megégett. Nagy zűr is támadt belőle, pedig mi csak szegény-gyereket akartunk játszani, Klári akart felruházni engem egy finom,meleg sállal.

Ahogy megmelegedett az idő egy kocsi homokot hozattak nekünk, ami a konyha-feljáró és házfal szögletébe került, s ott nagyszerű homokozásokat csaptunk. Onnan többször berohantunk a konyhába Mari nénihez azzal, hogy éhesek vagyunk. A kertben elfogyasztott tízórai után újra visszamentünk: éhesek vagyunk! - "Hisz most ettétek meg a zsíros-kenyeret" - így Mari néni. "Az csak éhségcsillapító volt "-feleltük, s persze újabb adagot kaptunk. Ha lekvárosderelyét készített, akkor meg a tenyerünket nyújtogattuk felé kunyerálva, míg ő tréfásan bele-belecsapott a lekváros-kanállal - jó sok lekvárt téve rá - s azt mi örömmel lenyalogattuk.

Még egy emlék: Anyu tortát készít s a tetején lévő csokoládé-krémet nagy lapos késsel simítja szépre. Egy percre kimegy, én gyorsan végignyalom a kést, s belevágok a nyelvembe. Alaposan vérzett. Nekem valóban jogosan mondhatták később: ennek is felvágták a nyelvét!

Dudi egyszer azt találta ki, hogy játsszunk hegymászást. Hogy hegy is legyen hozzá a nagy vasrács lábtörlőt rátámasztotta a konyha lépcsőjére. Nekem kellett először felmászni.... nagy bőgés... térdem, orrom, könyököm bánta a túrát.

 

Itt voltunk szamárköhögősek, sok hányásra és köhögésre emlékszem és arra, hogy nem akartam megenni a zöldborsót "mert gömbölyű nem bírom lenyelni". Nyilván csak a köhögős mivoltomnak köszönhettem, hogy ott hagyhattam, mert egyébként nemigen lehetett válogatni.

Itt kezdődtek az orrvérzéseim. Az egyik este olyan erővel jött rám, hogy körülöttem minden véres lett, még a fal is. Új Sára nevű doktornő jött ki kocsival. /Természetesen    lovas kocsiról van szó!/ Hihetetlenül hosszú tampont erőltetett bele az orromba. Apec fogta /volna/ a fejem, de elájult, ezt Anyika mesélte később. - Az orrvérzésektől ettől fogva nagyon féltem, - sajnos még sokszor volt benne részem.

 

A ház körüli kert nem volt nagy, de összefüggött az iskola több-holdas gazdasági kertjével, amiben nemcsak egy hosszú fehér-cseresznyefákkal szegélyezett allé volt, hanem egy tó is és sok, sok üvegház, melyben nagyszerűen lehetett bújócskázni. Egy alkalommal, mikor Mari néni lánya is nálunk volt ezt játszottuk, de Klárit - aki akkor a Dudi névre hallgatott - nem találtuk meg. Eluntuk a keresést, s más játékba kezdtünk. Később Anyuék hazajöttek - a városban jártak - s ők persze azonnal hiányolták Dudit. Keresni kezdték, de sehol nem találták. Bevonták a gazdaságban dolgozókat is, még a tavat is "átfésülték". Szétszéledve - Dudi nevét kiabálva - járták a hatalmas kertet. Egyszer csak Anyu meghallja a halk választ. Kiderült, hogy az üvegházakhoz használt gúlába rakott üvegtáblák alá bújt be s ott elaludt. Még elgondolni is rossz, hogy mi történhetett volna, ha álmában rugdalózik. A végén még engem is megbüntettek -teljesen "jogtalanul",- s ezt csak felnőtt koromban bocsátottam meg, amikor már magam is mama voltam s átéreztem és megértettem hogy milyen pánikhangulatban lehettek akkor Anyuék.

A téli disznóölésnél mikor már valamelyik részéből kész étel lett, azonnal kaptunk kóstolót, Dudi még egy pici bort is hozzá. Én nem, mert már akkor sem ittam meg a bort. - A már lecsupaszított karácsonyfát mikor kirakták, mi a végénél fogva körbehúztuk a tó körül énekelve: "kántálunk" "kántálunk" - Fogalmunk se volt róla mit jelent ez a szó, de tetszett nekünk, s végnélkül gajdoltuk.

Zuglóhoz fűződik az első kézimunkám élménye. Lehet, hogy Anyu, lehet, hogy Mari néni megtanított a száröltésre és a láncöltésre. Igen tetszett ez nekem, s kicsi előrajzolt "igazi" kézimunkát is készítettem. - Azt hiszem akkor kezdődött el a kézimunkához való vonzódásom, mert a mai napig ez az egyik legkedvesebb időtöltésem, illetve szórakozásom. S biza erősen hiányolom, hogy most /998/ már ez nemigen megy, a hímzés a kezem miatt, a kötést meg a szívem nem szereti még a pacemaker ellenére sem.

 

Nagymama és nagypapa néha kijöttek hozzánk. /Anyu szülei./ Nagypapa elővett egy nagy zacskó likőrös cukor-golyócskát - amit nagyon szerettünk -, s becsületesen elosztotta közöttünk, mégpedig színük szerint.

Többször voltak vendégek nálunk, gyakran még "Lúdóztak" is - /Így hívtuk mi a Ne nevess korán társasjátékot./- Nagy alakú volt, Apec csináltatta - vagy csinálta? - az ebédlőasztalra tették, azt ülték körül míg játszottak. Vidámak jókedvűek lehettek, mert a nevetésük ma is a fülemben cseng. Nem egyszer minket is bevontak a játékba. Mi is jártunk időnként vendégségbe, de csak Garayékra emlékszem, ott két /?/ korunkbeli gyerek is volt. Egyszer bújócskát játszottunk a lakásban, én a WC-be bújtam, s belűről be is zártam, mintha felnőtt lenne benn. Azután irtón megrémültem, mert nem bírtam kinyitni az ajtót, a zár működését nem ismertem. Csak kívülről kapott irányítással tudtam nagy nehezen kijutni onnan, de az ijedtség még sokáig kisértett.

 

Dudi-Klári mikor elsős lett nem járt iskolába, Anyu tanította otthon. A Mester utcában vizsgázott -/a régi Mester utcai lakásunkkal pont szemben,/ - ahol Loschdorfer volt az igazgató. A vizsgáról engem kiküldtek, mert mikor azt kérdezték Duditól, hogy miért tud úszni a kacsa, ujjaimat szétterpesztve mutattam neki, hogy úszóhártyás a lába. Nem állhattam meg, hogy legalább ne súgjak, ha már egyszer én is tudom a választ. -/Persze ő is tudta volna nélkülem is./

 

 

KÖLTÖZKÖDÜNK

Talán 5 éves lehettem, mikor Apecet a Tanszerelosztó Intézetbe helyezték, ahol igen rövidesen annak igazgatója lett. Nekünk el kellett hagyni a zuglói lakást, és a Viola u 7-be költöztünk. A lakáscsere idejére Loschdorferékhez kerültünk jó pár napra. Nusi néni nagy szeretettel fogadott bennünket, csak azon sajnálkozott, hogy csupán Jancsival és Zsizsivel -/ki később Konecsni felesége lett/ - játszhatunk, mert Paci beteg. - Nekem paci egyértelműen lovat jelentett, s fogalmam sem volt, hogy az egy kislány beceneve. Meg is kérdeztem nagy csodálkozva:

         -És hol van a paci?

         -A gyerekszobában, ágyban.

         -Ágyban???

         -Igen, nem kelhet fel, mert lázas és a torka is fáj.

         -A torka?

         -Be is kötöttük.

         -És tűrte? És nem ugrik ki az ágyból?

Így folyt a diskurzus, én egyre jobban megrökönyödtem, s csak meglehetősen sokára tisztázódott, hogy a paci az Paci és gimnazista kislány.        Megrökönyödésre még volt alkalmam az első nap, mert Zsizsi kinyalta a süteményes tányért, - s persze ez otthon nálunk "fejvesztés" mellett tilos volt.

A lefekvésnél nagy gondban voltam, mert Anyu meghagyta, hogy ott ne szopjam az ujjam. Csakhogy én arról még egyáltalán nem tudtam leszokni, s nemcsak éjjel, de ha valami bajom volt napközben is szopiztam elég fura módon: a jobb mutató-ujjam begörbítve tövig vettem a számba. Este aztán úgy oldottam meg a dolgot, hogy egyszerűen bebújtam a paplan alá, s úgy is aludtam el.

Jancsival, ki velünk kb. egykorú volt, délutánonként, - mikor nem volt tanítás - bebarangoltuk a hatalmas iskolának minden emeletét, minden zegét-zugát. Nem egyszer ott is bújócskáztunk, remekül szórakozva. A nagy négyszögletű udvarban pedig Jancsi háromkerekű biciklijével nyargalásztunk körbe-körbe.

 

Zuglóban volt Apecnek egy Maxi nevű foxi kutyája is. Mikor onnan elköltöztünk, a kutyát gondolom elajándékozta , mert az nem jött velünk. De attól kezdve engem hívott Maxinak asszony koromig.

 

 

A MESTER UTCA

Platánfákkal szegélyezett széles út volt. Télen már három órára odasereglettek a verebek éktelen csiviteléssel keresve a fákon éjjeli helyüket. A Fák alatt elmenni... hát bizony veszélyes volt. A 22-es villamos járt rajta, de csak a Ferenc körúttól, onnan fordult be a körúton át a Lónyay utcába, s a Calvin téren keresztül a Prohászka Ottokár - /ma Papnevelde/ - utcán át tovább.

Ebből az útból nyílt a Viola utca is.

 

 

A VIOLA UTCÁBAN

1924

Zuglóból tehát ide kerültünk. Az utca házainak többsége földszintes vagy egyemeletes volt, a miénk kétemeletes, díszes kovácsoltvas kapuval, a hálószoba ablak alatt ugyancsak igen díszes kovácsoltvas zászlótartóval. Arra ugyan nem emlékszem, hogy akár egyszer is kitűztek volna zászlót, de arra igen, hogy a zászlórúd tartójába befészkeltek a verebek, s reggelenként vidám lármát csaptak.

Az udvarban, szemben a bejárattal hátul egy óriási csarnok állt. -/Vagy 50 év távlatából kiderült - mikor Klári benézett oda-, hogy ama nagy hodály, egy kicsi műhely csupán!/

Jól karbantartott rendes ház volt, de mikor mi odaköltöztünk még nem volt villany benne, azt Anyuék vezettették be. Első nap rögtön lementek az utcában lévő kis szatócshoz gyertyát venni. Mikor kiderült, hogy két tucatot akarnak a boltos rögtön előjött a pultja mögül, bemutatkozott, melegen ajánlva magát és minden áruját. Nem csoda, a környék lakói elég szegények voltak, s ő ahhoz szokott, hogy egyszerre csak egy szál gyertyát visznek.

A mosókonyha a pincében volt. A házmester egy füzetbe írta be, hogy ki mikor akar mosni, nehogy torlódás vagy veszekedés legyen. Fáni néninek hívták az állandó mosónőnket, szerette a rumot, ez az egyetlen emlékem róla. Nagymosásnál mindig előző nap beáztatták a ruhákat, s a mosáshoz fahamut is használtak, amit könnyű volt összegyűjteni a fatüzelésű kályhákból. Az ágyneműket és asztalterítőket, szalvétákat nemcsak kékítették, de keményítették is, hogy szebb legyen. A konyharuhákat, törülközőket, porrongyokat félig vizesen mángorolták, vagyis két henger között forgatták át. A vasalás egy részét Mari néni végezte, természetesen faszenes vasalóval. - Később a margitszigeti gőzmosodával mosattunk, mert házhoz jöttek a ruháért, s kimosva kivasalva haza is hozták.

 

Felnőtt fejjel ma már tudom, hogy a Viola utcai lakás rossz beosztású volt, de mint gyerek ezt nem érzékeltem.

A hosszú előszobából balra a konyha és a kamra nyílt, jobbra a WC és a fürdőszoba, aminek a kádjánál fatüzelésű rézhenger kályha állt. Mari néni minden reggel befűtött, ha fürödtünk akkor este is, mert ez a kályha nemcsak a helyiséget melegítette föl, de a vizet is.

A konyhában természetesen sparhelt volt, s egy nagy felhajtható tetejű két-rekeszes ládában tartották a szenet és a fát, amit elég gyakran kellett pótolni. Ez nem volt könnyű munka, mert a tüzelőt a pincében tárolták és lift nem volt.

Az ebédlő középen volt, jobbra a gyerekszoba nyílt belőle, balra a háló. Ezek tehát "zsák-szobák" voltak. Az ebédlőben két kredenc állt, egyiknek két oldalán egy egy ebédlőszék, ezekre kellett esténként kiraknunk a becsomagolt táskát és minden ruhadarabot, ami másnap ránk került. A nagy téglalap alakú asztal körül magas bőrtámlájú és bőr ülőkéjű székek voltak. Az ablaknál az egyik sarokban két fotel és egy kis asztalka kapott helyet, melynek tetején a detektoros, fülhallgatós rádió állt. Ez a készülék egy kis üvegbúra alatt volt, benne egy kristály, s egy kis mozgatható karon lévő tű. Ezt a tűt kellett a kristályra tenni, s többnyire csak hosszas igazgatás után szólalt meg a készülék. A szoba másik sarkát egy üvegtetejű asztalka foglalta el tele fényképekkel. Az ablak előtt egy pompás monstera terpeszkedett, ez akkorára nőtt, hogy mikor innen elköltöztünk nem vittük magunkkal, hanem a gyógyszertárnak ajándékoztuk. A csillárnak nem nevezhető lámpa ernyője kék selyemből készült.

A gyerekszobában a régi kis piros bútorainkat normál nagyságú fehér asztal, hozzávaló karosszék-szerű székekkel váltotta fel. Az én rácsos ágyam megmaradt és Klári gyerekágya is. A szekrények is fehérek voltak. A szoba falán fönt széles festett csík futott körbe, arról kedves hollandi babák, malmok és hasonló színes figurák néztek le ránk. A lámpa "ernyője" lelógó üveggyöngysorokból állt, néha pár szemet loptunk is belőle.

 

Apecnek volt egy szövőszéke, ami már Zuglóban is megvolt, rajta egy megkezdett szőnyeg. Ez a mi szobánkban állt az ágyam végében. Gondolom Dudi-Klári is, de én biztos, hogy megtanultam rajta szőni, és szerettem is csinálni, nem volt nehéz. Mikor kész lett a szőnyeg eltünt a szövőszék is. - /Ma már nagyon sajnálom!/

 

A háló közepét az egymás mellé tolt ágyak foglalták el, mellettük egy-egy éjjeliszekrény volt. A falak mellett szekrények, a sarokban Anyu két oldalt kb. 60 centi magas belül polcos szekrénykével ellátott toilette asztalkája állt nagy hármas tükörrel, melynek két oldalsó szárnyát be lehetett fordítani, s így a ki előtte ült vagy állt, akár a hátát is megnézhette benne. Az egész szép berendezés cseresznyefából készült.

 

Itteni életünkből sok minden megmaradt bennem. Először is az, hogy rengeteget voltunk betegek. Ha én voltam nagyon vacakul, kis ágyamat áttolták a hálószobába, a rácsára kendőt terítettek, részben hogy engem ne zavarjon a villany, részben meg - gondolom azért -, hogy én ne zavarjam Anyuékat. Itt "bonyolítottuk" le s vészeltük át a kanyarót, rubeolát, bárányhimlőt, mumpszot sok, sok meghüléses és influenzás megbetegedést, és itt voltam diftériás is, de erről majd később. Innen vitték késő este kocsin Dudit kórházba vakbélgyulladással. Kocsival mentek. Nem autóval, kocsival, konflissal /vagy fiakerrel?/. Taxi, ha volt is igen kevés. Először fordult elő, hogy nélküle maradtam, s tudom nagyon hiányzott. Pedig néha nem a legjobb játszótárs volt, a játéknak mindig az érdekesebb részét választotta, s ha rám került volna a sor ő már mást akart játszani. Persze sok remek közös játék éléménye is él bennem. Mikor hazavártam a kórházból játékállatainkat sorba állítottam és labdarózsát tettem mindegyikük fejére vagy hátára.

 

Mari nénivel sokat jártam a Haller téri piacra, ezeket a vásárlásokat nagyon szerettem. Persze erre csak akkor került sor, mikor még nem jártam iskolába, később meg ha szünet volt.

Gyakran vittek magukkal Anyuék a Népligetbe, ahova rendszeresen kijártak a bérelt pályára teniszezni. Tudtommal állandó partnereik közé Petrideszék tartoztak, akikkel igen jó baráti viszonyban voltak. Apec Peti bácsival együtt járt valamikor egyetemre. Mi gyerekek a feleségét egyszerűen csak Peti néninek szólítottuk, úgy látszik így egyszerűbbnek tartottuk a köztük lévő - /házas/ kapcsolat jelölését. Többször labdát is szedhettünk, ez jó játék volt nekünk. Anyu mesélte, hogy nem egyszer a pályáról telefonáltak haza Mari néninek, hogy négyen - vagy hatan /?/ - mennek haza vacsorára, s Mari néni mindent elintézett, megoldott, mert nagyszerűen értett a háztartáshoz és egészen remekül főzött.

De ez még nyílván akkor lehetett mikor még Zuglóban laktunk, mert a Viola utcában nem volt telefonunk.

Hétköznapokon délutánonként Mari néni vitt minket sétálni vagy jártszótérre jászani. Nagyszerű délutánokra emlékszem. A Népligetben mindig megnézhettük a Vitéz Jánost - /bábszíház volt a szabadban/- a Ludovika kertben sok gyerek volt akikkel játszani lehetett, de mentünk mi a Szigetre is -/még a lóvasútra is felültünk!/ - a Gellérthegy játszóterére, a lágymányosi Téli Kikötőbe, Sóstóra vagy a Duna partra. Ha nagyon kevés időnk volt, akkor a Ferenc téren játszottunk, ott is mindig sok gyerek hancúrozott.

 

A vasárnap ebben az időben a Nagymimiéké volt. - /Így neveztük Anyu édesanyját./- A Peterdy utcai iskolában laktak,mivel nagypapa annak igazgatója volt, de a ekkor már súlyos beteg, tolószékben ült, s az inasa ápolta és szolgálta ki. Mi gyerekek nagyon nem szerettünk hozzá bemenni, semmiféle szorosabb kapcsolat nem volt közöttünk, nem tudtunk egymással mit kezdeni. Mikor egyszer otthon meghallottam, hogy meghalt, örömömben körültáncoltam az asztalt.

Anyu öccsére Jóskára csak halványan emlékszem, ő is beteg volt, Dudit szerette nagyon. A nagypapánál hamarabb halt meg vesebajban. Egy reggel Dudi elmesélte Anyunak, hogy éjjel Jóskával álmodott, aki fehér lepedőszerűségben volt, s fölfelé lebegett. /Jóska aznap éjjel halt meg, de ezt akkor még nem tudtuk./

 

 

AZ ÉTKEZÉSEK

Otthon mindig azonos időben voltak. Együtt reggeliztünk a már kitakarított ebédlőben, ahol a megfelelő reggeliző abrosszal terített asztal várt minket. Ezek a terítők mintásak, halvány világoskék vagy barackszínűek voltak s hozzájuk ugyanolyan szalvéta járt. Anyu mindig felöltözve jött az asztalhoz, sose láttuk papucsban vagy pongyolában. A tízórainkat ő készítette el reggel, s tette bele a tízórai táskánkba.

 

Ebéd fél 3-kor volt, mert Apec akkorra ért haza. Mire kezet mosott a leves már az asztalon állt. Az asztalt hófehér terítő borította, rajta középen hosszában - vagy átlósan - fehér, hímzett futó. A futók általában úgy egy méter hosszúak, s tán 35-40 centi szélesek lehettek, s szoros tartozékai voltak a terítéknek. Mindnyájunknak megvolt a maga szalvéta-karikája, s a fehér szalvétákat összehajtogatva, összesodorva abba tettük bele étkezések után. Fehér porcelán készletünk szélén petrezselyem-minta futott körbe, de az én tányérjaimat Csizmás Kandúr mesefigurái díszítették, s külön evőeszközöm volt, amit a kersztelőmre kaptam. Az evőeszközöket raszlikra tettük, akkoriban ez volt a szokás. A raszli egy kb. 10 centis rudacska volt a két végén x alakú tartóval, - az x-ek szárai gombban végéződtek. Kína-eszüstből voltak. Ha rátettük az evőeszközt, azoknak csak a végei feküdtek az asztalon, így még egy használt késtől vagy kanáltól sem lett piszkos a terítő.

 

Leves mindig járt az ebédhez, általában könnyű és csak gyengén fűszerezett ételeket ettünk, mert Apecnek évekkel előbb gyomorfekélye volt. A buktát is csak ostrom után ismertem meg. Narancs, kókuszdió, mandarin és hasonló finomságok sem mentek ritkaságszámba, de nem voltunk elkényeztetve, s "csak úgy" sose kaptunk csokoládét vagy egyéb csemegét.

Válogatni nem igen lehetett, de azt elnézték, ha a nemszeretem ételből kevesebbet ettünk, /bár nem tudom elképzelni magamról még utólag sem, hogy a kaporszószt megettem valaha, - vagy, ha mégis,- gondolom maximum egy kanálnyit csak./ Egyéni izléseinket elfogadták: Apec és én cukroztuk a paradicsomot minden formájában, a sóskát és a spenótot sőt a prézlis karfiolt is.

Ha "üres-vajas" zsemlét vittünk tizóraira - /vagyis olyat amin a vajon kívül nem volt más/ - akkor Klári vastagon szerette a vajat és sózva, én vékonyan, sótlanul.

Ha vajaskalácsot kaptunk alaposan megszórtam kristálycukorral. Annyira szerettem a cukrot, hogy Anyu már a gyerekorvosunkat is megkérdezte ez ügyben. Ő azt javasolta, hogy hagyjanak cukrozni, ha ennyire kívánom, akkor nyilván a szervezetemnek van szüksége rá.

Az akkori ételek közül az áfonyalekvárral tálalt vadas nyulat és a szágó-kóhot "siratom" vissza, de hiányolom a poféznit is, amit valóban nem tudom miért nem csináltak később -/vagy én a magam háztartásában/. - A szágó egy pálmának - gondolom a termése -szinte átlátszó kicsi, borsósem-nagyságú halvány-sárgás színű golyócskák, vagy inkább úgy mondhatnám: gyöngyszemek. Édesen tálalták. A pofézni karikára vágott összetett zsemlelszeletekből állt, melyeket velővel töltöttek és kirántottak. Hogy a zsemlét "kezelték-e" előbb valamivel nem tudom, csak azt, hogy nagyon fínom volt. Apec gyakran járt vadászni, s a nyúl mellett fogoly, fácán is többször szerepelt az asztalunkon, no és hal is, ha horgászott. Nagyon hamar megtanítottak minket kisgyerekeket nyúlpástétomot készíteni, Dudival mi ezt nagy örömmel sőt élvezettel csináltuk.

A késői ebéd miatt nem uzsonnáztunk, a vacsora elég korán volt. Gyakran kaptunk hozzá tejeskávét is, amit nem nagyon szerettem. A kakaó csak később került a piacra, s attól fogva szerencsémre nem szerepelt többé kávé, ami valószínű nem is igazi, hanem Frank kávé volt. Teát se kaptunk erőset, csak tejesteát, de azt szívesen ittuk.

Az étkezéseknél Anyutól balra Apec ült, jobbra Dudi, magam az asztal végén Anyuval szemben, de ahogy befejeztük az evést én rögtön Anyu ölébe vándoroltam, őt nagyon szerettem, Apecet egyáltalán nem, talán megéreztem rajta, hogy fiút várt helyettem - /az első két szülésnél meghalt gyerekek azok voltak/ -s gondolom nem örült nekem. De tény, hogy nem is igen tudott bánni velem. Dudi volt a kedvence.

Később, de jóval később ez gyökeresen megváltozott s szívből szerettük egymást. -

 

BALATONLELLÉN

1925

Ezen a nyáron Balatonlellén nyaraltunk. Lelle akkor persze még nem volt más, mint egy kedves Balaton melletti falu, szó sem volt olyan üdülő-központról, mint amilyen most. Mari néni is velünk volt. Egy falusi háznak a "tiszta szobáit" és a nyitott, de fedett verandáját laktuk. A hozzátartozó udvarban nem egyszer a háziak velünk egykorú kisfiával játszottunk. Hinta is lógott a fán, ez nagy élmény volt nekünk és sok játékra volt lehetőség.

A strand igazi eszményi strand volt, széles homokos part, a víztől távolabb kabinok. Mindannyian klott fürdőruhát viseltünk, a trikó csak később jött divatba. Anyuék gyakran béreltek nekünk kis csónakot - /valóban kicsit kis gyerekekhez méretezettet/ -s akkor tanultam meg evezni. Jól emlékszem, hogy mennyire élveztem, s mivel nem tudtam, hát nem is zavart, hogy a balatoni evezést csak lapátolásnak hívják. - Egy vacsorai beszélgetésnél kiderült, hogy Mari nénivel és Dudival mi olyan mély lyukat ástunk a homokba, hogy én majdnem bele tudtam állni, de csak majdnem, ezért papírral lefedtük, hogy másnap folytassuk az ásást. Anyu és Apec azonnal felkeltek az asztaltól s kisiettek a partra megkeresni művünket, hogy betemessék mielőtt még abba valaki beleesve kitöri a lábát. Mi meglehetősen nehezteltünk ezért, de persze nem mertük mondani.

 

Még egy este emléke maradt meg bennem nagyon, mert akkor derült ki, -/magam előtt is/ - hogy milyen hiú és büszke vagyok:

a verandán ültünk, már egészen sötét volt. A házbeli fiú töklámpást készített, s fehér lepedőbe burkolva lassan közeledett az udvar végéből. Dudi-Klári rémülten rohant be a szobába, én nevettem. "Te nem félsz?" - kérdezte tőlem Apec. "Nem hát" - válaszoltam. "Odamennél" - volt a következő kérdés. - Mit tagadjam féltem, mint a nyavalya, de ha már előbb azt mondtam nem, hát - látszólag igen bátran - belül meglehetősen remegve, de elindultam. Persze hamar észrevettem a trükköt, s akkor már gyorsan lépegettem, totál sikert aratva.

 

 

ISKOLÁS LESZEK

1925

Ősszel iskolába kerültem. Apec vitt el beiratni de már akkor mikor megkezdődött a tanítás. Az igazgatót jól ismerte, így a késés nem volt baj. Óra közben vitt be az osztályba, s -"aztán jó légy, Maxi" -intéssel otthagyott. Persze az első padba ültettek, hiszen rajtam kívül még csak két úri gyerek járt oda, a többi francstadti proli gyerek volt.

Iskolánk a Mester utca és Viola utca sarkán állt, egy régi három-emeletes bérház első emeletét alakították át erre a célra. Jellemző, hogy még oda is elkísértek mindig, ha Dudi-Klári beteg volt, s így egyedül kellett volna mennem. A négy osztály egy elég nagy előtérből nyílt. Ott töltöttük a szüneteket, még csak nem is sétáltunk, egyszerűen csak álldogáltunk. Ha valaki túl sokat fecsegett óra alatt, piros posztó-nyelvet kötöttek a szája elé, s azzal kellett a középre kiállnia. Tanítónő koromban jöttem rá, hogy mindenféle szempontból milyen gyatra volt ez az iskola s a tanítók "pedagógusi" lénye. Sokszor adtak "körmöst" a fecsegőnek vagy csúnyán írónak, nekem persze soha, nem mintha kiváló lettem volna de Apec lánya, s Apec valamennyi városházi "nagyfejűvel" pertu volt.

Nem különösebben szerettem ezt az iskolát, bár két jó barátnőre tettem szert, mindkettővel később a Sophiba is együtt jártunk. Valószínűleg nehezen, rosszul olvastam, ezt onnan gondolom, hogy egyszer Gyálpusztára lemenve is magammal kellett vinnem az olvasókönyvet, és az olvasásra igen későn, csak tizezenéves koromban kaptam rá.

Egy iskolai emlék: a tisztelendő bácsi minden hittanórán elküldött egy gyereket, hogy vegyen neki tízórait. Roppant megtisztelőnek éreztem, mikor egyszer rám esett a választása. Prágai-sonkát, zsemlét és citromot kért. A sonkával nem volt baj, mert Mari nénivel sokszor jártam a Brauchnál, s a zsemlét is tudtam hol kell venni. De vajh hol kaphatok citromot? - Nem tudtam. Így hát a hentestől visszafelé válogatás nélkül minden üzletbe betértem. Végre a gallértisztítóban megszántak, s elirányítottak a megfelelő boltba. Otthon aztán eldicsekedtem, hogy ma én voltam a bevásároló. - Jóval később tudtam meg, hogy másnap Apec bement az igazgatóhoz, s megkérte máskor mellőzze a tisztelendő úr az én "megtiszteltetésemet", hiszen még az iskoláig sem engednek soha egyedül.

 

Szép hátitáskát kaptam kis szalmafonatú tízórai táskával. Tornazsákra nem volt szükség, mert nem volt tornaterem, és így tornaóóra sem, legfeljebb annak valami halvány utánzata az osztályban, nagy néha az előtérben.

Az irkába természetesen ceruzával írtunk, csak a második félévben került sor tintára. Nem volt töltőtoll, se golyóstoll, a tollszárba tett acél tollheggyel róttuk a betűket. Egy tollhegy 2 fillérbe került. Az írószereinket fa tolltartóban tartottuk, ennek lehúzható vagy felhajtható teteje volt. Csak olvasókönyvünk és hittankönyvünk volt. A számoláshoz -"segédeszköznek"- egy lapos kis doboz szolgált, melynek alját belül filc takarta. Erre raktuk ki a kék és piros színű filc-korongokat, s ezek segítségével számoltunk. Egy művelet a bennfoglalás, azonban sokáig igen fogas kérdés maradt számomra, nem értettem, hogyan kérdezhetik, hogy "Hányszor van meg 12-ben a 2?" mikor én "benne" /!/ semmit se láttam, csak a kirakott 12 lapocskát.

Az írás-, olvasás-, számolás, hittan-, énekórákon kívül volt beszéd és értelem gyakorlat, ezekben az órákban tanították mind azt, ami később lakóhelyismeret, technika és egyéb néven nevezett tantárgyként szerepeltek. A régi óráknak az anyaga jóval többoldalú volt, mint a későbbieké, és az óra elnevezése világosan mutatta, hogy az elsődleges cél a beszédkészség és értelem fejlesztése. -/Nagyon nagy kár, hogy ezeket az órákat megszüntették, mert ez és a munkafüzet-áradat a tv-vel karöltve leszoktatta a gyerekeket az értelmes, folyamatos beszédről, - illetve meg se tanulták azt./-

Elsőben nem volt kézimunka, de helyette szlőjd - papírfűzés- - amit nagyon szerettünk és szép mintákat - "szőnyegeket", "terítőket" "szőttünk". Ilyen készletünk otthoni játékra is volt, mert szerettünk mindenféle mintát kitalálni. A felvágott - fönt lent rögzített - papír-"rácsba" egy lapos, keskeny hosszú fűzőtűvel fűztük be a felvágott keskeny papírcsíkokat. Természetesen az alap is és a fűznivalók is többféle színűek voltak.

 

Elsős koromban - tudományomra büszkén - Mari nénit írni, olvasni tanítottam. Még ma se tudom, hogy ő tényleg analfabéta volt-e vagy csak a kedvemért játszotta meg. Ez utóbbi a valószínűbb.

 

Játszani hozzánk az osztályomból az "úri gyerekek", rokonok és ismerősök jártak. Egyik szülnapi zsúromon parfé torta volt, nagy gomba körülötte törpékkel. Apec tréfásan kijelentette: "Csak az ehet tortát, aki a gyertyát is megeszi!" Mire észbe kaptunk Gaizler Évi már a kanócot húzta ki a szájából. Még szerencse, hogy pici - tortára való - gyertyácska volt.

Mi is mentünk gyerekzsúrokra, ilyenkor fehér harisnya, lakk cipő és szép ruha volt rajtunk, ugyancsak ha tánciskolába mentünk, mert oda is jártunk, mint kis elemisták tán egy évig!

 

 

JÁTÉKAINK

Többféle állatunk volt a plüssnél bolyhosabb, szebb anyagból. Nem voltak nagyok, de igen kedves figurák voltak. Ezeket nagyon szerettem, sokat is játszottam velük. Még kis elemista voltam mikor Klári egy nagy porcelán-babát kapott keresztszüleitől - Ricsiéktől - karácsonyra, én meg egy rongytestű kaucsukfejűt, jóval kisebbet. Olyan mérges lettem, hogy a fa alatt földhözvágtam. De a baba pofija igen helyes volt, s később ugyancsak a szívemhez nőtt. Palkónak neveztem el, és sokáig megvolt, még a Pedagógiai Szemináriumban is "felhasználtam" egy bemutató tanításomon. Ennek a babának nemcsak varrtam - /kevés sikerrel/- de horgoltam is, s ezt nagy örömmel. Klárival nem egyszer együtt babáztunk, a játék mindig abból állt, hogy mi barátnők vagyunk, a gyerekeinket sétáltatjuk ..."és tudod kérlek a múltkor.." mondtuk, ahogy a felnőttektől hallottuk, -/ennél tovább nemigen jutottunk!/- s míg mi "beszélgetünk" elered az eső, majd: "Jaj megáznak a gyerekek!" - felkiáltással siettünk menteni őket. Körülbelül ebben merült ki a babázásunk, mert azon kívül, hogy öltöztettük néha azokat, semmi olyan emlékem nem maradt, hogy pl. lefektetem, vagy betakarom Palkót.

Egy másik karácsonyon egy igen nagy babaházat kaptunk ugyancsak Ricsiéktől szépet, drágát akartak adni, csak épp arra nem gondoltak, mivel nem volt gyerekük, hogy egy babaházzal nem lehet mit kezdeni. Apec egy állványt is csináltatott hozzá s azon állt egy? két? évig. A kis ház egyemeletes volt fönt három szobával, lent egy ebédlővel, konyhával speizzal még fürdőszoba is volt benne. A szobákban nemcsak bútorok voltak, de szőnyegek is, a speizban és ebédlőasztalon meg finom ételek. Szép volt, tetszetős, de ugyan mit vagy hogyan lehetett volna játszani vele?

 

Volt szép fényes színezett keménypapírból öltöztető babánk, többféle ruhával, s egy olyan játékunk is, ahol a babák fejét, kalapját, ruháját, felöltöztetett testét, lábait lehetett cserélni, s így mindig más alak jött ki, sokszor persze igen mókás. Ez is keménypapír alapon volt, s kemény alapon a színes cserélhető részek.

Szerettük a gyöngyfűzést is, igen apró-szemű színes gyöngyöket fűztűnk fel "karkötőnek"vagy egyéb kitalált dolognak. Kaptam kirakós játákot is azon színes üveggömböcskékből lehetett különféle mintákat kirakni a lyukasztott tetejű kartonra, ami a dobozban volt. Ezek a golyócskák akkorák voltak, mint kicsi borsószemek. - Dudi-Klári és én is nagyon szerettünk szlőjdözni, s remekül szórakoztunk azon ki tud érdekesebb mintákat kitalálni. Volt egy olyan kirakós játékom is ami a mai puzzlenak felel meg körülbelül. Hat képből állt, a Jancsi és Juliskát lehetett kirakni belőle. Nagyszerű játéknak találtam, igen sokat játszottam vele, s még a mai napig megvan! Voltak türelemjátékaink is, ezek kicsi üveggel fedett kerek dobozkák voltak, melyekben pl. két kis egér szaladgált, s azokat kelett az egérlyukba beterelni. Dudi-Klárival, de még Mari nénivel is többször kártyáztunk, persze csak Máriást, Csapd le csacsit és hasonlókat. Mamlozni, Lúdózni is szerettünk.

A nagy építőszekrényünk is sok jó órát szerzett nekünk. Köveiből /nem fa volt!/l igen szép házakat, kapukat, templomokat állítottunk össze. Minta-könyv is járt hozzá, de mi szívesebben építettünk csak úgy szabadon a fantáziánk után.

Dudi-Klári kapott egyszer egy Matador készletet, ez különféle nagyságú és alakú átlyukasztott faelemekből állt, s a hozzátartozó kis hengeralakú farudacskákkal lehetett összeszerelni belőle mindenfélét. Ő nagyon ügyesen sokféle szerkezetet állított össze azokból. Egyik alkalommal mikor mindketten betegen feküdtünk, csillét készített, s a két gyerekágy között kifeszített spárgán közlekedtette. Azon küldött át nekem játékot s én viszont.

Úgy 12 éves lehettem, mikor egyik nyárra Apectől egy igazi futballt kaptam, s ezzel nemcsak sokat fociztam de bevittem a Balatonba is hol a fejem, hol a hasam alá téve vagy egymással labdáztunk vele. Egyszer focizás közben Brúzer Miki - /aki a Szentírást lefordító Békés Gellért öccse/ - a labda helyett véletlenül a kezembe rúgott. Másnapra annyira megdagadt az ujjam, hogy a Mariazellben kapott kis Mária-képes ezüst gyűrűt le kelett fűrészelni róla.

 

Legkedvesebb játékaim azonban tagadhatatlanul a mackók voltak. A nagy macimat annyira szerettem, hogy mikor Anyika - tudtom nélkül - odaajándékozta Klári Mikicájának nagyon fel voltam háborodva, s nagyon sajnáltam, pedig nem voltam éppen kisgyerek diplomás tanítónő létemre. Volt két pici mackóm is, a nagyobb tán 10 centis lehetett, a ennek ölébe ültettem a kisebbiket. Zebulon és Dorka nevet viselték Sebők Zsigmond "Mackó úr utazásai" c. könyv alapján. Ez a két kis maci nagyon a szívemhez nőtt, ha véletlenül elfelejtettem magammal vinni, - mint pl. mikor Mari nénit látogattuk meg a fiánál Feldebrőn, - akkor Anyu írt a nevükben, természetesen ákombákom betűkkel és kegyetlenül rossz helyesírással. Az is természetes, hogy én válaszoltam nekik szépen írva, de ugyancsak rossz helyesírással -/csak hogy ez bizony nem akarattal történt!/.

 

Ha többen voltunk a társasjátékokon kívül sötétbújócskát játszottunk vagy tolvajlépést, ami abból állt, hogy a kikiáltó a falhoz állt háttal a többieknek, s háromig számolt. Ezalatt a felsorjázott gyerekeknek lépniük kellett. Ha a kikiáltó visszafordulva mozogni - /lépni/ - látta valamelyikünket, visszaküldte az alapvonalra. Ez többször is előfordult, mert a kikiáltó nem egyforma ütemben számolt. A lassú e-e-e-egy-et, esetleg villámgyors kettő, három követte,- szóval kiszámíthatatlan volt. Aki elsőnek ért el a kikáltóhoz az állhatott be helyette. Hasonló játék volt a: Kelj fel Jancsi! Hány óra?, de ezt a mai gyerekek is ismerik, azért nem írom le. Játékaink közül nem maradt ki a szembekötősdi, de a zálogosdi sem. Szerettük a Fekete, fehér, igen, nem-et is játszani, ami majdnem ugyanaz, mint a barkohba, a fekete és fehér válaszlehetőség bővítésével.

 

A szabadban, játszótereken örömmel karikáztam, de a diabólót is szerettem, ezt a mai gyerekek azt hiszem nem is ismeri

k. Ez úgy festett, mint egy kb. 15 centis homokóra, de gumiból, a tölcsérei üresek voltak és eléggé széttártak. Ehhez volt két kb. 30 centis bot - /mint két fakanál nyele/ - , összekötve egy méteres spárával. Ezen kellett egyensúlyozva pörgetni a diabólót, s fel- feldobva a levegőbe ugyancsak a spárgával elkapni, s anékül, hogy leesne tovább pörgetni. Divatba jött a jo-jó, ami fillérekbe került, s szinte minden gyereknek zsebében meg lehetett találni.

A közös játékok közé tartozott a játszótereken az ugrókötelezés, Bújj-bújj zöld ág, Elvesztettem szebkendőmet, Ipi-apacs, Komámasszony hol az olló, ugró- meg labdaiskola. Kedvenc labdám tömör gumi volt akkora, mint egy ping-pong labda, remekül ugrott!

 

A gyerekzsúrokon többnyire tombolát és más társasjátékokat játszottunk néha sötét-bújócskát.

 

Ahogy nőttünk természetesen úgy maradtak le lassan a gyerekeknek való játékok, helyüket az úszás, korcsolyázás -/nyáron tenisz /- és részemről a kézimunka és sok olvasás vette át. De ez nem jelentette azt, hogy többé nem játszottunk, legfeljebb a kisgyerekeknek valókat hagytuk le egészen. Nagylány korunkban is társaságban gyakran szerepelt játék a beszélgetés és tánc mellett. Ezek közül a legszórakoztatóbb a "Mi lenne ha?... volt. Ezt a következőképpen játszottuk: egyikünk kiment, ezalatt a többiek megneveztek - a társaságunkból - vagy közeli ismerőseink köréből egy személyt. Ekkor jöhetett vissza, aki kint várt, s kérdezősködni kezdett: "Mi lenne ha étel lenne?" /Gombóc... kása... köret... stb./ "Mi lenne, ha út-részlet lenne? /Aszfalt..., villanypózna... stb./ "Mi lenne, ha ruhadarab lenne?" ... Így folyt a játék, s csak nagyon ritkán fordult elő, hogy nem találta ki valaki a feladott személyt. Mert ugye milyen nagy különbség, hogy valakit pl. az ételféléknél gombóc vagy rágós hús jellemezzen!

A másik ilyen játék, hogy egy festményt, estleg népdalt, vagy ,eseményt eljátszottunk némán. Akik nem szerepeltek, azoknak kellett kitalálni a "színdarabunk" címét.

 

 

 

 

OLVASMÁNYAINK

         Ma se értem, hogy lehetett az, hogy ezzel tulajdonképp csak kisgyerek korunkban törődtek, hiszen máskülönben olyan körültekintő gondossággal neveltek minket.

Az Én Újságom járt nekünk, változatosságnak ott volt a Jó Pajtás egész évi bekötött száma, de én csak a rövidebb lélegzetű s lehetőleg gazdagon illusztrált dolgoknak vágtam neki, - valószínű rosszul olvashattam s ezért nem is igen szerettem. - /De fordítva is áll: azért olvastam rosszul, mert keveset olvastam./ Sokat segített ezen a Mackó Úr utazásai c. könyv, amit nyilván abban reménykedve vettek meg nekem ismerve nagy maci szeretetem, hogy ezen majd rákapok a betűkre, s ha igen- /jó nagy könyv volt/ -többé nem idegenkedem a könyvektől. Így is lett, csak egy kis hiba csúszott a számításba, /bár valóban megtanultam jól olvasni,/ én ugyanis még akkor is Mackó Úr további kalandjain szórakoztam, mikor a barátnőim már Gárdonyinál tartottak.

 

Hogy mikor jöttem rá úgy igazán az olvasás ízére, ma már nem tudom, de tény, hogy nagyon rákaptam s ma is, ha egy jó könyvem van az se érdekel, hogy van-e valami nézhető a tv-ben.

 

Apec vett Klárinak Verne meg May Károly könyveket, de őt az természetesen csak egészen ifjú korában elégítette ki. - Később járatták nekünk a Magyar Lányokat, de hogy ezen kívül mit olvasunk, arra nem igen néztek, s én így pár évet /!!/ elherdáltam a pengős regényekkel - /volt köztük értékes is, de nem az volt a jellemző/- meg a krimikkel, és a német/nyelvű/ limonádékkal. Ezzel behozhatatlan hátrányom támadt, olyan írók és könyvek nem jutottak el hozzám a megfelelő időben, melyek kihagyása, ha nem is tragédia, de nagy kár és hiány. Ráadásul még a görög, latin mitológia is -ami az általános műveltséghez tartozott - kimardt az életemből, mert gimiben nem latint, hanem franciát tanultam.

 

Ezen a téren Deske kezdett törődni velem, de igen hamar egyedül maradtam, s a töméntelen rámszakadt munka mellett alig, alig jutottam könyvhöz, s ha mégis fáradtságom és a sok gondom miatt mellőztem Dosztojevszkijt és a hasonlókat, mert könnyebb - és főleg vidámabb - olvasmányok után vágytam.

 

KARÁCSONY ÉS MIKULÁS

A karácsony nagyon gazdag volt. Anyuék öten voltak testvérek, de csak Anyunak lett két gyereke, hát minket halmoztak el.

A sok játék és ajándék közül főleg három okozott nekem mindig nagy örömet, s ezek tán azért is maradtak meg emlékezetemben, mert ezek "visszatérő" ajándékok voltak:

         1./a "Boconádi könyv" - hogy miért neveztem annak, ma se tudom,- ez nem volt más, mint egy nagyalakú, keménykötésű füzet sok, sok üres lappal, amibe rajzolhattam,

         2./ a Faber márkájú igen tetszetős dobozban rejtőzködő színes ceruzák, vagy ezek helyett, -nem egyszer ezek mellett - festékes készlet ecsettel,

         3./ a Jó Pajtás folyóirat egy évi bekötött száma, ami nagyon ötletes jó ajándéknak bizonyult, mert változatos - sok képpel, rajzzal ellátott oldalai még engem is olvasásra csábítottak. Benedek Elek "Öcsike nadselű gondolatai" vagy Csóri Csirkász kalandjai nagyon tetszettek, s Mari nénit ettől fogva Csórikámnak hívtam. Hosszabb meséket azonban nemigen olvastam el, pedig a Twist Olivér is abban jelent meg.

 

Karácsony napján mi gyerekek vásárolni mentünk kora délelőtt Mari nénivel, s mire hazajöttünk a gyerekszoba ajtaja már "becsukódott". Sose vettem észre, hogy mikor díszítik fel a plafonig érő fát, s mikor teszik alá a sok sok ajándékot. - A szaloncukor papírját is Anyuék hajtogatták gyönyörű szépre, s bele nem szaloncukot, hanem finom csoki desszertet csomagoltak. - Mikor ostrom után nem jutottam pasztell színű semlyempapírhoz, annyira csúnyának találtam a készen-vetteket hogy alig tudtam megbékülni velük. Otthon a fáink először tarkák voltak, később egyszínűek. A világos sárga bizonyult a legszebbnek.

 

A család nálunk gyűlt össze, tehát Nagymimi, Rosette Ricsiék. Később mikor már Nagymimi nemigen tudott eljönni, 25-én mi mentünk át hozzá még egy szép karácsonyt ünnepelni, s ott éppen úgy volt fagyújtás és sok ajándék, mint otthon.

Mikor már kellően "kiörültük"   magunkat én szavaltam. Kezdetben Anyu kereste ki nekem a verseket, később magam, s ezt is meglepetésnek szántam. Természetesen mind együtt vacsoráztunk, többek között velővel töltött poféznit egészen addig míg ki nem derült, hogy a velő is húsnak számít. Abban az időben ugyanis 24.-e még bőjt volt. Attól kezdve rántott hal volt az ünnepi főétel.

 

Szentestén persze nem kellett a szokott korai időben lefeküdnünk, s mikor végre rászántuk magunkat, az összes ajándékot az ágyunk köré gyűjtöttük s úgy aludtunk el. Annyi mindent kaptunk, hogy tízéves koromban emiatt nem akartam Gyálpusztán maradni ahova 26.-án mentünk -/s minket gyerekeket meghívtak a szünidőre,/- mert hazavonzott a sok új, szép ajándék. Ma is hálás vagyok Anyuéknak, hogy nem eröltették az ottmaradásom, s hazahoztak, szilveszterkor pedig magukkal vittek Peti bácsiékhoz, életem első ébren töltött újév-várását ma is őrzi egy akkori fénykép.

A Mikulás ajándékait is nagyon ügyesen varázsolták az ablakunkba. Mivel Apec: Miklós, mindig voltak vendégeink vacsorára. Míg mi az előszobában köszöntünk az érkező ismerősöknek, rokonoknak azalatt "hozta a Mikulás"a sok finom édességet.

 

Klári sose árulta el nekem, hogy a Jézuskát és Mikulást ő már tudja. Meg kell hagyni ez derék dolog volt tőle, s így én tíz-éves koromig éltem ebben az álomvilágban! Akkor - /úgy látszik csak akkor!/ - viszont már elég okos voltam ahhoz, hogy az értelmes, kedves magyarázat ne okozzon bennem, törést vagy csalódást.

 

 

GYÁLPUSZTA

Gyálpusztán a keresztszüleim laktak: Madurovicz Alfréd s Ilus néni a felesége, Kuki fiúk velem egykorú volt, Miklós jó pár évvel idősebb. Általában a húsvéti és karácsonyi szünetekben szoktunk odamenni minimum két napra A látogatásoknak nem nagyon örültem, mert Dudival egy díványon kellett éjjel aludnunk, s a keresztszüleimet egyáltalán nem szerettem. Csak a nagyon jó koszt enyhítette ezeket a nemszeretem kiruccanásokat. No meg Gyálpusztára akkoriban nem ment vonat, azzal csak Vecsésig lehetett menni, s ott az állomáson kocsi várt minket. De nem hintó, hanem nyitott kocsi, amilyenre egy gazdatisztnek van szüksége, én pedig nagyon féltem, hogy kiesem belőle. Ezt ugyan sose árultam el, de a félelem szorongató érzése ma is bennem van az alacsony karfájú homokfutóra gondolva.

Egyébként ott tanultunk meg korcsolyázni a befagyott jéghizlaló tavon.

 

Itt említem meg, hogy később nagyon szerettünk Gyálon lenni, sok karácsonyi és húsvéti szünetet töltöttünk ott, s igen jól - de erről majd a maga helyén írok.

 

Gyálpuszta Károlyi gróf birtoka volt. Keresztapám az intézője. Egy udvarral körülvett kúriában laktak, annak tán 5 szobáját használták, a többit - egy igen nagy ebédlőt, meg zongorával ellátott szalont a grófi társaság, ha körvadászatot rendezett. A házhoz nagy park is tartozott, és még külön egy elég nagy veteményes is. Keresztanyám - ki kassai, tipikus városi lány volt, - úgy belejött a gazdálkodásba, hogy az őszi mezőgazdasági kiállításokon díjat nyertek a tyúkjai, pulykáit meg Angliába szállította, s ebből és a veteményes hozamából fedezte a két fiú kalocsai iskoláztatását a jezsuitáknál. Az udvarban hatalmas eperfa állt, nem győztem enni róla, pedig mindig kiütést kaptam tőle. A fa alatt állt Junó komondor háza, akit nappal láncra kötöttek, este pedig mikor elengedték első dolga az volt, hogy az ebédlő alacsony ablakához rohant, s két lábra állva számba vette a családot.

 

KÖZLEKEDÉS

A villamosok többsége egy kocsiból állt. A peronja nyitott volt, s föl-le-csukható vasrácsos kis ajtóval rendelkezett. Ha már sok utas volt, leengedték az ajtó fölötti MEGTELT táblát, ilyenkor meg kellett várni a következő kocsit. - Télen a vezető nagy szalmacsizmában állt, hogy ne fázzék annyira. A tízóraija -vagy ebédje?- újságpapírba csomagolva feküdt a vezető-pult szélén.- /Ezt az újságpapírba való csomagolást mindig nagy utálattal néztem, azért maradt meg annyira bennem./- Mint egy nagy réz gomba olyan volt a villamos csengője. Erre vágott rá többször is tenyérrel, ha valami akadályt látott, s ezzel figyelmeztette az átkelőket. Ezt a csengőt kivezették a villamos elejére s ott ütődött a csengő nyele az csengő-testéhez, szóval belül verte a vezető, de az kívül szólt elég kellemetlen erős szaggatott hangon.

Volt szakaszjegy, vonaljegy, átszállójegy és gyerekjegy, ezeken az időpontot és a vonalat jelölte meg a kalauz lyukasztással, persze a dátumot is. Ha befejeződött a le- és fölszállás a kalauz egy bőrszíjat rántott meg, ami elég magasan lógott, s azzal csöngetett a vezetőnek, hogy indulhat. A kocsik belseje is másképpen nézett ki, mint most. Az egyik oldalon végig egy pad volt, a másikon kettes ülések egymással szemben, és faülés volt valamennyi. - Járt villamos a Baross utcában is és az Üllői úton is. A Gellért-tértől a Horthy Miklós úton -/ma Bartók B. út/- a Fehérvári úton HÉV ment, aminek a sínei épp úgy, mint a villamosé nem az út közepén, hanem az úttest szélén feküdtek.

        

Autó csak néha járt, és kevés szürke meg piros taxi is, de annál több lovas kocsi, s annak minden változata. A Ferenc körút és Üllői út sarkán a laktanya előtt kocsi-megálló volt, ott egy- és kétlovas kocsik várták az utasokat. A fogatok "taxi" órával mérték a viteldíjat. Ha nem volt utas a lovak szája elé zabos zsákot kötöttek, úgy etették őket. Azt mindég megcsodáltam, ahogy a lovak egy ügyes fejrándítással rádobták a zabos-zsákot a kocsi rúdjára, hogy kényelmesebben ehessenek az alátámasztott tarisznyából. Sok, sok kocsi járta az utakat, nyitottak, csukottak, szenet, fát, tejes-kannákat vittek és sorolhatnám tovább. Minden terhet kocsin szállítottak.

A söröshordókat cipelő kocsik elé hatalmas muraközi lovakat fogtak.

 

Az első piros-zöld átkelést jelző lámpa a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésénél jelent meg. Egy kör alakú nagy "dobozt" függeszetettek fel, a rendőr alatta állt, és a föntől lenyúló karral váltotta át a zöldet pirosra és fordítva. Ez úgy a harmincas évek elején lehetett. Később körben üveggel ellátott hengeralakú magasított fehér fülkét kaptak a rendőrök, s onnan irányították a forgalmat. Ilyen állt a Szt. Gellért téren is még az ötvenes évek elején is. A járdaszéleken felszerelt irányító berendezések csak később terjedtek el, s váltak általánossá.

A harmincas években megjelentek az autóbuszok - először a Nagykörúton -, ekkor már a villamosok sineit az úttest közepére helyezték.

 

 

ÉLETKÉPEK

Reggelente a tejet és a péksüteményt házhoz hozták s az ajtó elé tették le a megbeszélt időben. Be se csengettek. A pasztörözött tej literes - bordázott - üvegben volt, a teteje kerek feliratos karton koronggal lezárva. A fizetést hetente intézték el az újabb megrendeléssel együtt, természetesen a lakáson, - ezt külön délután bonyolították le, hogy ne zavarják meg a reggelt.

 

Kora délelőtt jött a nyitott szemetes-kocsi is. A házmesterek - vagy vicék - esténkint egy nagy kosárba gyűjtötték össze a lakások elé kitett vödrökből vagy kosarakból a szemetet, s reggel mikor meghallották a szemetes-kocsis kolomphoz hasonló csengőjét odavitték s beleöntötték a kocsijába.

Nem sokkal utána a jeges érkezett - akkor még nem volt elektromos hűtőszekrény csak olyan, amit jéggel kellett "etetni". - A lakásokba is felhallatszott a kocsis kiabálása: "Jegeeees, itt a jegeeees!" a háziasszonyok meg cselédek vödrökkel siettek le vásárolni a kocsihoz a négyszögletesre vágott hosszú jégrudakból. Megjegyzem, hogy aki előfizetett a napi jégadagra, annak felhozták a lakásába. Mondanom sem kell: nekünk is.

A mi jégszekrényünk tán egy méter magas lehetett, hármas beosztással. A középső pléhhel bélelt részbe tették be felüről a jeget, ami kiolvadt azt az alul elhelyezkedő csapon át engedték le. Kétoldalt pedig, mint egy szekrényajtón kis kilinccsel nyitható polcos részek voltak.

Sokan voltak, akik jégszekrény gyanánt csupán egy bádoggal bélelt ládát használtak, belerakták a jeget, s a tetejére a hűteni valót.Mivel ezeknek a ládáknak nem volt alul kifolyójuk, hát elég nyüghös volt a használatuk.

 

Gyerekkorunkban még nem voltak Bizományi Áruházak, a nem-használt ruhát a fölösleges holmikat a handlénak adták el, aki hetenként vagy kétszer beállt az udvarba s az emeletekre is felhangzó kiabálással adta tudtára a lakóknak, hogy: "Óóóóószeres, óóóóóószeres, tollat, dunyhát, ruhát, mindenféle régi holmit veszek....!" Így váltották pénzre az ócska cipőt, kinőtt kifakult ruhát és minden fölösleges kacatot. - /Nem emlékszem, hogy mi valaha is felhívtuk volna./

Ugyanilyen "módszerrel" dolgozott a köszörűs, akire ha szükség volt felhívták, ő levitte a biciklijére szerelt köszörűhöz az élesítésre szánt késeket, ollókat. Ha kész volt felhozta, s akkor fizettek neki.

Így járta az udvarokat az üveges is, aki a hátán hordta az üvegtáblákat, sőt a fazekakat javító "dróóótozni fóóóótozni" "mester" is, aki összedrótozta a megrepedt tűzálló edényeket, megfoltozta a kilyukadt lábosokat.

Ma ez elképzelhetetlen, mert az ilyen edényeket kidobják. Hogy ezt akkor nem tették nem kizárólag a pénzen múlt, hanem a szemléleten. Megbecsülték a tárgyakat, s használták míg csak lehetett.

 

A mai Superdolnak vagy VIM-nek megfelelő "kőport", amit gyakran "Budai föld" néven kínáltak mosogatáshoz ilyen udvarra beálló árusoktól vettük mi is.

A kopottszínű cipőket a Múzeum körútra vittük a Gólyavár kerítése elé, a lábát vesztett cipészhez. Igen jól dolgozott, egész Pest ismerte. Azok a cipők, melyeket ő festett át vadonatújnak hatottak.

 

Nem maradhatnak ki a felsorolásból a verklisek és koldusok sem. Az előbbi többnyire az utcákat járva meg-megállt, s kintornáját tekerve koldult, nem ritkán betolta masináját az udvarba, s ott muzsikált. Ilyenkor többen kiálltak a gangra és meghallgatták a műsorát, majd papírba tekert kétfilléreseket dobtak le neki. Ő felszedve azokat, meghajlással megköszönte, s ment tovább.

Ezt a módszert több koldus is követte, ezek vagy valamilyen hangszeren játszottak vagy csak énekeltek. Mindig akadt valaki, aki ledobott számukra pénzt.

 

 

 

TEJCSARNOKOK

A tejcsarnokokban -/így nevezték a tejet árusító üzleteket/ - literes üvegekben árulták a paszterizált tejet. Kanna-tejet is lehetett kapni, az olcsóbb volt, s a hozott üvegbe nyeles fél-literes vagy decis mérővel mérték bele. Volt csomagolt teavaj, de általában egy tömbben volt a pulton, és vékony dróttal vágtak belőle. Ez a kis szerkentyű olyan volt, mint a nyilazáshoz használt meggörbített fa a húrral. Itt a húrt vékony acéldrót helyettesítette. Többféle sajtot árultak, de dobozos sajtok - mint most a Mackó és a többi - nem volt. A tejfölt is hozott üvegekbe, bögrékbe mérték bele. Tojást is ott lehetett venni, ebből is két-félét árultak a lámpázottat, amit már átvilágítottak, hogy nincs-e köztük záp, és "normált". Ma is hallom Anyu hangját: "Hallatlan 7 filléres tojás és volt köztük egy rossz is!"- A fillérnek értéke volt, ha jól emlékszem 2 fillérbe került a görögdinnye kilója.

Üzlet persze sok volt a városban. Az élelmiszer-boltokban olyasmiket is árultak, ami ma már ismeretlen. Például süvegcukrot, ami valóban a középkori várúrnők süvegére emlékeztetett. Ezt befőzéshez vették. A kandis cukrot főleg a gyerekek szerették, csak úgy, mint a nagy darabokban árult krumplicukrot.

A pékeknél a szokott áruk mellett mindennapos volt a perec, pacsni, cukros-tejeskifli a sokféle brios és kedvencünk a császárzsemle. /Nem azért mondom, mert a múlt megszépít minden emléket, hanem, mert tény: a mai felfújt kiflik és zsemlék alig emlékeztetnek a régiekre./

 

A Szervita téren egy igen nagy játékboltra emlékezem. Néha Apec kézenfogott - ez azt jelentette, hogy én mutatóujját markoltam meg - s elsétált velem oda, és türelmesen megvárta, míg kigyönyörködöm magam. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy valamelyik játék megvételéért nyaggattam volna. Igaz, ez nem is volt szokásban nálunk. A sétákhoz Apec akkoriban: természetesen! mindig magával vitte a sétapálcáját.

 

Velünk rézsút szemben volt Kóródiék egészen pici papírüzlete. Roppant előzékenyek és kedvesek voltak még a két fillérért vásárló kis proli-gyereket is megkérdezték, hogy nem szeretne-e egy préselt képet, s ha igen adtak is neki. Többé kevésbé minden gyerek gyűjtötte ezeket a kisebb nagyobb színes-nyomású képecskéket, melyek virágokat, vagy állatokat ábrázoltak.

Lassan nagyobbították az üzletüket, a fiúkkal kitanultatták a nyomdászatot, lányukkal a könyvkötészetet, s mint tizenévesek a szünidőben már segítettek a boltban - holott a nyári diákmunka akkoriban még nem volt divat. Később újabb résszel bővült az üzlet, s mire mi nagylányok lettünk már nemcsak az egész ház üzletrésze volt az övék, de kölcsönkönyvtárral, könyvkötészettel sőt nyomdával is rendelkeztek. A fiúk feleségül vette a kölcsönkönyvtár forgalmát bonyolító helyes lányt, de soha nem láthatta meg saját gyerekét, mert elvitték munkaszolgálatra, s onnan többé nem tért haza.        A felelsége keresztény volt, ő valahogy megúszta, de az egész családot elhurcolták. A lágerből sokára és nagy kerülővel Kóródiéknak csak a lányuk jött haza. -Velük három nagyszerű nagyon szorgalmas kereskedő, és egészen remek, igaz ember veszett oda a zsidóüldözés őrülete miatt. - Példaképei lehettek /volna/ azoknak a botcsinálta árja "kerekedőknek", akik a zsidó-üzleteket megkapták, hogy hogyan lehet tisztességesen sok munkával és emberséggel egzisztenciát teremteni. A hirtelen lettek gyorsan akartak meggazdagodni, -nagy haszonkulccsal dolgozva,- s lehetőleg kevés munkával.            

 

Lehet - sőt valószínű,- hogy sok áruház volt, de én csak a Corvinban jártam, mint kisgyerek. A cipőinket nem egyszer ott vették nekünk már csak azért is, mert volt egy szerkentyűjük melyre, ha felálltunk abba belenézve, mint egy röntgengépen látszott a lábunk a cipőben, így megmutatta, hogy megfelelő nagyságú-e amit kiválasztottunk. Az országban ott jelent meg először mozgólépcső, - mit tagadjuk nagy szenzációt keltve.

Presszók nem voltak, annál több cukrászda és kávéház. Apecnek is megvolt a maga kávéházi társasága akikkel ott keddenként találkozott.

        

        

ÖLTÖZKÖDÉS

Második elemitől kezdve ősszel és tavasszal utcára sötétkék matróz-kabátot és matrózsapkát viseltünk s természetesen kesztyűt. Barna spangnis cipőnk volt, drapp vagy fehér zoknival, ünnepi alkalmakra lakk-cipő amelyhez mindig fehér zokni vagy fehér patentharisnya járt harmadik gimig bezárólag. Utána flór harisnyát kaptunk, s a csak úgy kb. 16 évesen selymet. A harisnyatartó lapos, centi széles gumiból volt ami ketté ágazott s csattal tartotta a harisnyát. Maga a harisnyatartó a bugyi két oldalán lévő gombra volt felfüggesztve. Inget, leibchent és bugyit hordtunk, mind ezt finom fehérneműre való vászonból. A bugyi a leibchenre volt gombolva, télen bundabugyit vettünk még rá.

A hócipő posztóból volt, jó pár évvel később jött divatba a gumiból való.

 

Télen sötétkék prémes kabátunk volt pomponos kötött sapkával.- Sajnos Dudi igen gyorsan nőtt, így én mindig az övét örököltem, s csak 16 évesen kaptam új kabátot. Enyhe időre volt jambó sapkánk is, ez selymes melírozott finom trikóból készült, a sapka tetejétől egy száron hosszúkás bojt lógott le. Úrilánykának nem illett utcára menni kalap és kesztyű nélkül! Felnőtteknél meg szinte elképzelhetetlen volt!

 

Volt csíkos, sötétkék és fehér matróz ruhánk is, de másféle otthoni és látogatáshoz való is. Elemiben hétköznap a ruhánk elé az iskolában is kötényt viseltünk, ez mindig fehér volt és csipkebetétes. - Amikor már a Sophiba jártunk, ott matróz ruha volt a kötelező, hazaérkezve mindig át kellett öltöznünk. Gyerekkorunkban többnyire egyformában járattak minket. A matrózruhákat -úgy emlékszem - készen lehetett venni, de minden más ruhát otthon házivarrónő varrt, nemcsak nálunk, hanem szinte minden családban. Kevés olyan üzlet volt, ahol készruhát lehetett kapni, - talán azért kevés, mert nemigen volt rájuk igény.- /Vagy azért nem volt rájuk igény, mert alig volt pár ilyen üzlet?!/

 

Apec keménygallért és kézelőt hordott, ezeket tisztítóban tisztítatták. Ez a kényelmetlen viselet szerencsére hamar kiment a divatból. Persze nem is olyan hamar, ha arra gondolunk, hogy mikor kezdődhetett. - Apec is mindig átöltözött a hivatal után s otthoni ruhát vett fel, de az is olyan kifogástalan volt, hogy senki nem láthatta rajta, hogy az "otthoni". Időnként Anyu megjegyezte: "Fiacskám magának kell egy új ruha", olyankor elhívatták a Katona nevű szabót, aki szövetmintákat is hozott, kiválasztották a megfelelőt, aztán a szabó jött próbálni egyszer vagy kétszer, majd hozta haza a készet.

 

Anyu öltözete mindig angolos volt, szolíd, de a divatnak -/és a korának és alakjának/- megfelelő.       Nyáron rövid kék - igen szép flanel - csípő alá érő- kabátkát hordott fehér ruhához. Később nekünk is csináltatott ilyet, Klárinak pirosat nekem kéket, Apecnek meg valami jóképű sottisat, s ő még a nagy hőségben is abban horgászott. Amikor flanelt írok, elég vastag puha szép esésű - szinte szövet benyomását keltő - anyagra kell gondolni, nem azokra a "rongyokra", melyeket most neveznek flanelnek.

 

        

VISEGRÁDON

1926 

Az első elemit követő nyarat Visegrádon töltöttük. Nálunk a nyaralást úgy kell érteni, hogy késő tavasszal - biztos vagyok benne, hogy Anyu - elhatározta, hogy ezen a nyáron pl. Visegrádra megyünk, aztán karonfogta Apecet: "Fiacskám jöjjön velem nyaralót keresni!" - és addig járták pl. Visegrádot, míg egy megfelelő helyet nem találtak. A nyaralás kezdetét a tanítás befejezése szabta meg -/de a bizonyítvány-osztást, ami később volt sose vártuk meg/ - s a nyár nekünk a tanítás megkezdése előtt két nappal fejeződött be. Így nem volt ritkaság, hogy majdnem 3 hónapot nyaraltunk egyhuzamban.

 

Szóval ezt a nyarat Visegrádon töltöttük. Egy földszintes L alakú háznak egyik szárnyát béreltük, nyilván a konyhát is, hiszen Mari néni is velünk volt. Csak egy nagy zárt udvara volt, nem túl vonzó. De egy kertet is béreltek nekünk a közelben, s mi ott játszottunk egész nap. Gyakran lementünk a Dunára fürdeni, de alig van valami emlékem róla. Több ismerős család is nyaralt ott, felnőttnek, gyereknek egyaránt akadt társasága.

Rossz emlékem, hogy Anyuval többször át kellett mennem Nagymarosra -/tutajon/ - fogorvoshoz. Tán 5 éves se voltam, mikor az egyik fogammal valami zűr volt, s Anyu direkt egy iskolai-fogásznőhöz vitt el, abban a hiszemben, hogy az ért a gyerekekhez. Hát sem a gyerekhez sem a fogászathoz nem érthetett sokat, mert engem annyira megkínzott, hogy ha mégis el kellett mennem hozzá majdnem ölben cipeltek fel annyira tiltakoztam, s még felnőtt koromban is rettegtem a fogorvostól. A nagymarosi fogorvos kedves és ügyes volt,- persze én Anyu ölében ültem, - ő nyugtatgatott, bíztatott, de ez alig csökkentette félelmemet. Kezelés után aztán a piacon bóklásztunk, s fájdalomdíjként mindig kaptam valami kis cserép babaedényt vagy tálkát, s ez enyhítette némileg az egész tortúrát.

 

 

FRAULEINT KAPUNK

1926

Ősszel gyökeresen megváltozott az otthoni helyzetünk, Frauleint kaptunk, aki szerintünk nagyon csúnya és nagyon öreg volt, no és ha tudott is, semmit nem beszélt magyarul. Tanítás után gyakran már az iskolánál várt minket, s nagyon mérges voltam mikor egyik osztálytársam azt kérdezte, hogy a nagymamám-e. Nem, nem - tiltakoztam joggal,- hiszen a nagymamánk szép asszony volt. Ettől fogva egész lefekvésig ő volt mellettünk. Ő vitt játszótérre is minket, az ő segítségével készítettünk karácsonyi meglepetéseket Nagymiminek, Anyuéknak és ő volt az, akit egyhuzamban nem szerettünk. - Pedig valószínű hogy      nagyon jól tanított, hiszen egy /!!!/ iskolaév alatt megtanultunk németül, anélkül, hogy ezt tanulásnak lehetett volna nevezni.

 

A másodikos tanító nénimet szerettem, nála tanultam meg horgolni. Erről az iskolaévről csak egy emlékem van az, hogy a tanító néni a karácsonyi szünet után felírta a táblára: 1927.

                                                                 

 

ELSŐ AUSZTRIAI NYARUNK

1927

A "Fraulenes" iskolaév után Ausztriába mentünk nyaralni, nyilván azért, hogy német tudásunkat használjuk és fejlesszük, de az is szerepet játszhatott a hely megválasztásában, hogy a gyerekorvosunk határozottan megtiltotta, hogy a Balaton mellé vigyenek minket, mivel: "ilyen fehérbőrű gyerekeknek az nem tesz jót."

Bécs közelébe Deutschaltenburgba kívántak Anyuék menni. Bécsig hajóval utaztunk, ez nagyon tetszett nekünk, de az utat elrontotta, hogy Mari nénit sirattam, aki - először - nem jött velünk. Anyu ebben az időben még tanított -/polgáriban testnevelést és egészségtant/ - tehát nagyonis "Mari nénis" voltam, és sokáig sírtam utána. D.Altenburgban Nagymimi is velünk jött. Egy osztrák mérnök család kertes házában vettünk ki három szobát egy nagy verandával. A kert egyik oldalát sziklafal határolta, középen szökőkút szórta gazdagon a jó hideg vizét.

Megérkezésünk estéjén vendéglőbe mentünk vacsorázni. Később is ott étkeztünk. A kenyeres fiú valahogy elkerülte asztalunkat, úgy, hogy Apec engem küldött hozzá, hogy hívjam jöjjön már, de az csak nem jött. Apec gyanakodva kérdezte, hogy szóltam-e neki.

        -Persze,--feleltem én.

         -És milyen nyelven?

         -Hát magyarul.

         -De hát miért nem németül?

         -Hiszen olyan kicsi még - mondtam -, mert nem fogtam föl, hogy neki a német az, ami nekem a magyar.

A német nyelvvel Dudi-Klárinak is volt egy "kalandja". Egyik nap Anyu megbízta, hogy kérjen a háziasszonytól egy Liegestuhlt, mert napozni szeretne. Klári el is indult, aztán hirtelen visszafordult: de hát nem tudom a Liegestuhlt, hogy mondják németül!

 

D.Altenburg nagyon szép gyógyüdülőhely volt a Duna mellett Sokat sétáltunk a partján, fürdésre csak egyre emlékezem de azt sose felejtem el, mert egy egész életre kihatott az élménye. Az történt, hogy a parttól nem messze egy kicsi szigetecske volt ahova mi mind átláboltunk. Annak túloldalán már mély -vagy mélyebb - volt a Duna. Úszni nem tudtam, s Apec felkapott és bedobott a mélybe. Nyilván őt annak idején ilyen vízbedobásos módszerrel tanították meg úszni, de ez nálam nem vált be, mert attól fogva rettegtem a víztől, s a mai napig nem úszom be egyedül olyan mélyre, ahol a lábam nem ér talajt.

A gyógyfürdő közelében egy egészen remek cukrászda volt, nagyszerű fagylaltot lehetett ott kapni és olyan süteményeket, melyeknek - nyugodtan mondhatom - párja nincs. Nem volt drága, s így, ha nem is túl gyakran de mégis elég sokszor részesülhettünk a sok finomságban.

 

Egyik reggel Anyuék átmentek Bécsbe. Akkor már a rövid haj járta. Apec bíztatására Anyu levágatta ott a hosszú haját. Míg ők odavoltak mi a kertben játszottunk, s a szökőkútban fürödtünk. Én csak épp megmártóztam benne, mert nem szerettem a hideg, pláne a majdnem jéghideg vizet, Klári azonban a délelőtt jó részét benne töltötte. Ebéd után mindig le kellett feküdnünk, ez persze most is így volt, s hogy így legyen, arról Nagymimi gondoskodott. A pihenő-idő leteltével aztán kiderült, hogy Klári nem tud felkelni, s lábra állni. Apec másnap a két karjában vitte be a gyógyfürdő orvosához, aki megállapította, hogy isiászt kapott. Mindjárt be is tették a kénes-vizű kádfürdőbe. Kénes vizet is kellett innia, de nem vagyok benne biztos, hogy ő azt meg is tette. A fürdőből ugyancsak ölben hozták haza. Így ment ez nap, mint nap, míg lassan helyrejött, s végül azt is elfelejtette, hogy valami baja volt . - /De a későbbi idők emlékeztették rá, mert életében ez többször előjött./

 

Még egy emlékemet le kell írnom, már csak azért is, hogy példáját adjam annak, milyen sok dolgot nem ért a gyerek, meg nem kérdezi, magában spekulál rajta. Mi otthon a Gát utcai kis templomba jártunk, ahol csak egy pár lépcsős nyitott szószék volt. - Lehet, hogy voltam más templomban is, de a szószéket nem figyeltem meg. Nem így D.Altenburgban, ahol fali bejáraton át lehetett a szószékbe lépni, s a fölső része is igen díszes volt, vagyis úgy festett az egész, mint egy szép óriási szenteltvíz-tartó. Hát nem csak úgy festett, de én annak is gondoltam, és egész mise alatt folyton azon törtem a fejem, hogy a csudában nem lesz a pap reverendája vizes, ha beleáll. Aztán a legfantasztikusabb dolgokat találtam, ki, hogy ezt hogyan oldották meg. Hogy miért nem jutott eszembe ezt megkérdezni, ma sem tudom.

 

Abban az időben zavargások kezdődtek Ausztriában. Anyuék csomagolni akartak, hogy mielőtt valami nagy zűr lenne, hazamenjünk, de a háziak megígérték, hogy baj esetén kocsival elvisznek minket a határig, - hát maradtunk. Igen a háziaknak autójuk is volt, sofőrjük is, s végzettségüknél fogva kultúremberek lettek volna, hiszen értelmiségiek voltak, a férfi: mérnök. A tisztaságról azonban furcsa elgondolásaik voltak. Az asszony maga takarított nálunk, s Anyu látta, hogy első nap reggel vödörbe önti a lavórokból - meg a bilikből - a szennyes vizet, majd ugyanabban a vödörben hozza be a tisztát. Anyu azt mondta, a mosdót otthon is mindig ő szokta tisztítani, hát ezt hagyja csak rá. Igaz ugyan, hogy otthon fürdőszoba volt és nem porcelántálas kancsós mosdó, de hát nem akarta megbántani a háziasszonyt. A másik meglepetés akkor ért minket ezen a téren mikor láttuk, hogy a sofőr zoknijai a söröskancsóban áznak. -Hát ennyit az ő tisztaság-fogalmukról.

A nyaralásból hazatérve nagyon meglepett, hogy itt mindenki magyarul beszél. Otthon teljesen "ki-nagytakarított" lakás várt minket - ez Mari néni és Apec altisztjét dicsérte - és nagyon finom vacsora, no és a nagy öröm, hogy újra látom Mari nénit az "én" Csórikámat.

 

Klárit a Sophianumba íratták első gimibe, így én már egyedül jártam a sarki iskolába. Új tanító nénim azzal fogadott: "Tudsz már németül" - s mindjárt vizsgáztatott is belőle egy kicsit. Persze, hogy tudtam, hiszen már nyár előtt is folyékonyan beszéltem. Sajnos a Fraulein újra járt hozzánk egész tanéven keresztül. /Mikor ezt a sajnost leírtam rögtön belémvágott a tudat, hogy azt kellett volna írnom: hála Istennek -és Anyikának-, de hát akkor így éreztem./ Frauleinünk az uzsonna-tejébe lekvárt kevert, ezen mi titokban jót mulattunk. Vagy negyven évvel később kiderült, - mikor a turmixes italok divatba jöttek, - hogy ő megelőzte a korát!

 

 

A DIFTÉRIA

A harmadik osztályt még tán egy hónapja se kezdtem el, mikor egy reggel rosszullétre és torokfájásra ébredtem. Nálunk az ilyesmi elég megszokott dolog volt, így minden idegeskedés nélkül kihívták a gyerekorvosunkat - dr. Paunz Jánost -, aki megvizsgált, s annak rendje és módja szerint előírta mit kell bevennem stb. Váratlanul délben is megjelent azzal, hogy most hallotta diftéria járvány kezdődött a városban, váladékot vesz tőlem. Meg is tette, s távozott. Este már félálomban voltam, mikor érzem, hogy megfordítanak az ágyamban, aztán nyilván visítottam is, mert oltást kaptam. Jó doktorunk részben nagyon lelkiismeretes volt, részben szeretett minket, hát elhatározta, hogy ő nem várja be a váladékvizsgálat eredményét, hanem beolt. Fájdalomdíjként 1 pengőt kaptam tőle! Mire megjött az eredmény én már magas lázzal feküdtem és nagyon fájós lábbal, az oltástól az kissé lemerevedett. Kiderült, hogy bizony diftériás vagyok. Klárit rögtön összecsomagolták s Nagymimihez vitték, onnan járt iskolába. Apec beköltözött a hivatalába, s délutánonként az utcáról felkiabálva tudakolta meg , hohogy mi a helyzet. Anyika bezárkózott velem a gyerekszobába, s hat héten át csak mosakodni, s WC-re járt ki. A reggeliket, ebédeket Mari néni tálcán adta be nekünk. - Eleinte nagyon rosszul voltam, majd lassan alábbhagyott a láz, de a vizsgálatok eredménye mindig pozitív volt.- Anyu végtelen türelemmel sokat mesélt nekem, játszott velem, s nemcsak többféle társasjátékra tanított meg, de megtanított veszíteni is.

Mikor először kelhettem fel nagy meglepetés ért: ahogy kiszálltam az ágyból, úgy csuklottam mindjárt össze, mint egy bicska. Kiderült, hogy a hosszú fekvésben teljesen elgyengültem, s nem tudok járni, de még állni sem! Persze ez nem tartott túl sokáig, bár a napjaim nagy részét továbbra is ágyban kellett tölteni.

Végre az ötödik és a hatodik heti váladékvizsgálat eredménye negatív lett. A fertőtlenítés után mindenki hazajöhetett. Óriási meglepetést jelentett, hogy Apec egy egészen pici hajasbabát hozott nekem, "aki" még a szemét is le tudta csukni. Nagyon elcsodálkoztam magamban ezen a tényen: Apec szeret engem?!

 

1928-ban a karácsonyi szünet után kezdtem újra iskolába járni.

A doktor bácsink meghagyta Anyuéknak ne akarjanak valami pótolással vagy egyébbel terhelni, mert a szívemet kímélni kell. Így hát én tulajdonképpen csak félig jártam ki a harmadik osztályt, és mikor már tanítottam s egy egy szülő kétségbeesetten jajgatott, hogy mi lesz a gyerekével, aki már második hete hiányzik, mindig megnyugtattam azzal, hogy ezt soha senki nem fogja tudni, hiszen ugye ő se vette észre, hogy én.....

 

Hogy ezen a nyáron hol nyaraltunk arra sem én, sem Klári nem emlékszik. Teljesen kiesett a fejünkből. /Csak Anyika tudná megmondani!/ Pedig biztos, hogy voltunk valahol s biztos, hogy majd három hónapot.

 

 

SÁTORALJAÚJHELY

Ebben az évben is voltunk Gyálon, de voltunk Sátoraljaújhelyen is Apec szülővárosában és otthonában. Édesanyja már nem élt, de nagypapán kívül ott lakott a családi házban Jolán néni Apec húga a férjével és két gyerekével. Márti lányuk egyidős volt velem, az öccse -/még a nevére sem emlékezem/ - egy "átok rossz" kölyök jóval fiatalabb.

Apecék háza élményt jelentett, mert a kertet két -/vagy három?/ - oldalról a Ronyva patak vette körül úgy, hogy a kertbe kis hídon át lehetett csak bejutni. Ez a kis patak nyaranta kevés vízzel dicsekedhetett még a libák is átgázoltak rajta, csak a tavaszi hóólvadáskor duzzadt meg. -/És ezt a folyócskát Trianonban, mint hajózhatót nevezték ki határfolyónak!!/-

A ház előtt és bal oldalán széles terasz volt, szép kovácsoltvas kerítéssel, nyári időben itt ebédeltek, jobb felöl a szaletli, ezen a fedett, csukott, csupaüveg növényekkel teli verandán uzsonnázni szoktak. Nagy gyümölcsös is tartozott a házhoz, s hátul a kertben méhes is volt.

 

A kert szomszédságában - a Ronyva másik oldalán - állt a zsidó iskola, s a gyerekek gajdolása nem egyszer áthallatszott. Apecék jóban voltak annak igazgatójával, s a kiszámíthatatlan sors asszonykoromban összehozott az igazgató lányával, -/Dérinével/- kivel igen megszerettük egymást a nagy korkülönbség ellenére is, s az ő unokája és Tücsi egy osztályba kerültek első elemibe!

Közelükben volt a bolondok-háza is - ott bizony így nevezték az ideggyógyintézetet.- Újhelyen nagyon sok bolond és nagyon sok zsidó élt, de nem volt vallási villongás vagy ilyesmi, a piarista gimnáziumba ők is épp úgy jártak, mint a katolikusok.

Annak az utcának az elején, ahol Apecék laktak volt még egy házuk, melynek egész földszintjét vas - fűszer- és gyarmatáru üzlet foglalta el. A mi időnkben már csak ez a két házuk volt meg, holott azelőtt több is volt, s annyi telkük, hogy azon három utca sor ház épült fel! A hegyaljai szőlőjüket is sikerült elgazdálkodniuk, ősszel a mustért több pénzt kapott az új gazda, mint amennyiért ők az egészet eladták. - Trianon előtt szinte az egész Felvidéket ők látták el ezekkel az árukkal, utána hogy a Ronyva, mint határfolyó kettévágta a várost, már csak normál üzletté vált a hajdani nagykereskedés.

 

Mikor visszakaptuk a Felvidék egy részét 1940-ben, sikerült Apecnak a kertes házat eladnia - az volt az övé, a másik a húgáé, - s abból vettek Surányban a Szentendrei szigeten egy aranyos kis nyaralót nagy kerttel, s jórészt abból stafiroztak ki minket.

 

 

SOPHISTA LETTEM!

1928

Az új iskolaév kezdete újabb változást hozott, mégpedig olyat, ami kihatott egész életemre. Negyedik elemibe a Sophiba írattak be. Világi tanítónőnk volt, de a hittant Gyalús Anya tanította olyan hozzáértéssel és olyan okosan, hogy egy új világ nyílt meg előttem. Bár már harmadikban voltam első-áldozó, itt ébredtem rá, hogy mit jelent az, hogy Isten gyermekei vagyunk, Ő szeret minket, s mi hogyan éljünk, hogy szeretetét - legalább kicsit - kiérdemeljük s viszonozni tudjuk. Otthon eddig is imádkoztunk, jártunk misére is, de valahogy az olyan megszokott - majdnem lélek-nélküli - dolog volt. Itt egyszerre értelmet kapott minden, s hogy vallásos lettem azt javarészt Gyalús Anyának köszönhetem.

Az ünnepekre tudatosan készültünk, és hibáinkon is tudatosan akartunk javítani. Megérttették velünk mi az igazi felebaráti szeretet, szóval elindítottak minket egy olyan úton, melyről ha az évek során le-le is tértünk, de igazán sose hagytuk el, s a Cél mindig előttünk volt.

 

A Sophiról külön kell írnom, már csak azért is, mert "ő" is hozzájárult nagymértékben ahhoz, hogy boldog gyerek voltam, - s ami ritkaság: tudtam, hogy az vagyok!! A Sacré Coeur bennlakásos intézettel egybekötött iskolái szinte az egész világon elterjedtek. Ez az intézet volt a legmodernebbül, legjobban felszerelve ezért kapta a kitüntető Sophianum, nevet, - gondolom az alapítónő nevével - / Sophie Madeleine Barat/ - volt ez kapcsolatban.

A négyemeletes épület a Mikszáth Kálmán téren állt. Balról a Reviczky utca, jobbról a Múzeum utca határolta, ugyanis az eredeti épülethez hozzácsatolták a Múzeum utcai részt is. /Ma a piaristáké az épület./ Belül minden vaj- és világoskék színű volt, még a kápolnában a padok is. A folyosókat a tanítási órák alatt olajos fűrészporral törülték fel, ragyogott az egész, és nagyon jól lehetett neki- nekifutva csúszni rajta.

 

Természetesen gyalog mentünk Dudi-Klárival az iskolába: a Mester utcából a Ferenc körútra kanyarodtunk, majd azon végigmenve balra befordultunk az Üllői útra, s onnan a Szentkirályi utcába, mely a Mikszáth Kálmán téren is átment. Egyszer mikor betegen otthon maradtam Klári délben hazatérve nagyon sajnálkozott, hogy reggel nem mentem vele, mert:

         -Képzeld egy csomó farkaskölyökkel találkoztam.

         -Hol? - kérdeztem én kíváncsian.

         -Az Üllői úton mentek - felelte.

         -És hányan voltak?

        -Vagy tizenöten.

         -Csak úgy mentek az úttesten?

         -Dehogy, a járdán.

         -A járdán?   -És mentek? Nem szaladtak szét?     Ki vezette őket?

         -Hát egy nagy cserkész. Még énekeltek is.

         -Énekeltek? Nem üvöltöztek? Nem haraptak meg senkit? - kérdeztem megrökönyödve.

Ekkor derült ki, hogy nekem fogalmam sem volt róla, hogy a kis cserkészeket hívják farkaskölyköknek.

 

Ha Klári beteg volt, akkor Apeccel mentem villamoson a Baross utcáig, s a József utcán át gyalog a Sophiig. Egyszer mikor Klári már több napja maradt otthon Apec a József utcánál elengedett: "Innen már egyenesen az iskolába jutsz, menj szépen oda", s visszafordult a villamos felé. - Igen ám, de nem az volt a probléma, hogy én nem találok oda, hanem az, hogy még sose jártam egyedül utcán, és rettenetesen féltem. /11 évesen!!/ Persze ezt nem vallottam be. Egyik oldalról a másikra cikázva kerültem ki az embereket, míg végre a Jézus szíve templomnál megláttam az előttem haladó - nálam vagy három osztállyal feljebb járó - Biczó Juditot. Rögvest hozzácsatlakoztam nagy megkönnyebbülésemre, szerencse, hogy ismert engem, mint ahogy én is ismertem a fölsősök többségét.

 

A nagy világos osztálytermekben nem iskolapadok voltak, hanem egymásmellé tolt felhajtható tetejű asztalkák, elöl a névjegykártya tartóval, benne mindenkinek a neve. Nyolc pad állt egy sorban, a padokat középen nem választotta el út. A szüneteket, melyek -"járnak a szegény nebulóknak" - olyan komolyan vették, hogy, ha megszólalt a csengő - illetve kis harang - még a felelést- is abbahagytuk, csak a mondatot fejeztük be. Az órák és a szünetek végét egy harang-alakú nagy csengő megkondítása jelezte. Kitüntetés számba ment, hogy azt kongassa valaki. A tisztsége többnyire félévig tartott. A szünetekben az apácák foglalkoztak velünk, kiket mi Kedves-Anyának szólítottunk. Minden osztálynak megvolt a maga területe, és apácája. A tízórai szüneten kívül labdajátékot játszottunk, amikor tízóraiztunk párosával körbe-körbe sétáltunk lassan a folyosón.

Az egyenruhának sötétkék matróz-ruha volt, vasárnap fehér gallérral és kézelővel. Ősszel-tavasszal hétköznap csíkos, ünnepeken fehér blúz sötétkék aljjal, melegebb időben még a szoknya is fehér. Negyedik gimiig lehetett zoknit viselni, attól kezdve csak harisnyát. A kabátunk is sötétkék volt, a gombjain "arany" S betű virított, ami a Sophianumot jelentette. A kalapunkon is ez volt kitűzve.

 

Reggelenként az iskolába érkezve a folyosón letettük a kabátunkat, táskánkat, és a kápolnába mentünk a misére. Soha senki nem kérdezte, hogy mi mise elejére vagy éppen a végére értünk-e oda. Utána osztályonként sorakoztunk, s úgy mentünk fel az osztályokba, de előbb a folyosón felakasztottuk a kabátjainkat. Az órák mindig imával kezdődtek, még pedig latinul kellett imádkozni. Az Úrangyalát - azt is persze latinul - közösen mondta valamennyi osztály a tizenkét-órás szünet végén a folyosón.

Tanítás után -már felöltözve- a Kedves-Anya vezetésével mentünk le az előtérig. Ott a Mere egészen pici - a tenyerében tartott - könyvalakú csattogtatóval jelt adott, mi megálltunk, ő előre köszönt: Nos cum prole pia, - s mi ráfeleltük: benedicat virgo Maria. Többnyire Anyu várt minket nagy örömünkre, vele is gyalog mentünk haza, így megvolt a napi sétánk. Akkor még nem voltak benzínbűzösek az utcák, nyugodtan lehetett sétálni rajtuk. Anyu nem csak a szokásos kérdést tette föl, hogy feleltél-e, hanem őszintén érdeklődött iskolai életünk esményei iránt, név szerint ismerte osztálytársainkat, s így, ha egy nevet említettünk, ő pontosan tudta kiről van szó, s véleményt mondhatott, rákérdezhetett, hozzászólhatott érdemben mindenhez.

Első gimiben - tán a második félévben - félbennlakó lettem, így reggeltől d.u. 6-ig voltam bent, több éven át. Nagyon szerettem ott lenni. Tanítás után lementünk a második emeletre, egy helyiségben letettük a kabátunkat, /természetesen csak a félbennlakók, az "egészeknek" nem volt erre szükségük/ majd a tanulószobába bevittük a táskánkat, ami vöröses barna erős kartonból volt, úgy festett mint egy téglaalakú doboz, aminek fönt a hosszabbik keskeny teteje hiányzik.

Ezután torkot kellett öblíteni sós vízzel, ehhez egy folyosón külön kis kerek kagylók voltak, melyeket a fal mellől csuklós szerkezettel lehetett előre fordítani. A nagy kézmosó-helyiségben - melyből a WC-k is nyíltak- kezet, arcot lehetett mosni. Ebben a helyiségben nemcsak mosdókagylók voltak körben végig, hanem tükrök is, a középen lévő asztal fiókjaiban pedig a fésűk, mellett WC papír felvágva, hogy ha valaki fésülködik utána megtörülhesse a fésűt. De volt itt kefe és ruha is, ha valaki a cipőjét akarta átdörzsölni. A bejárati oldalon a törülközők lógtak, mindenki a magáét használta, mert számozottak voltak. Én a 81-es számot kaptam - s ez a szám a mai napig kedves nekem.

 

Az ebédlő lent az alagsorban volt. Kb. 10 személyes asztalok álltak két sorban a falak mentén, egy- egy asztalnak megvolt a "főnöke" - egy nagyobb lány- aki az ételt kimerte és adta.

Étkezés közben egy Kedves-Anya sétált az asztalok közötti széles "folyosón", s igen tapintatosan így oktatott minket a szép evésre: "Ugye egyikük se felejti el, hogy ne, hajolunk a tányér fölé? Mintha úgy láttam volna, hogy valakinek a könyöke nem simult a testéhez, mikor a húst vágta.- Kérem gondoljanak rá, hogy a lágy tojás tetejét egyetlen késvágással kell levenni. stb. stb.", -s mind ez franciául vagy németül ment.

Étkezés után az udvarra vagy a tetőteraszra mentünk labdázni. "Erős" játékok voltak ezek, figyelmet, ügyességet és gyorsaságot kívántak. Néha sétálni mentünk helyette, vagy télen korcsolyázni a Szentkirályi utcai nyomda udvarára, amit télen napi egy órára kibéreltek nekünk. Egy órai ilyen kikapcsolódás után kezdtünk csak hozzá a tanuláshoz.

 

A tanuló-szobában végig a teremben felcsapható tetejű asztalkák álltak hármasával. A középen mindig egy nagylány ült, tán azért, hogy a kisebbeket kicsit ellenőrizze, hogy valóban tanulnak-e, de tán azért is, mert, ha kellett suttogva kisegítettek, ha valami probléma akadt. Nem volt szabad nyitogatni a pultot tanulás közben, előre ki kellett tenni az asztalra mindent, ami a leckéhez kellett. A 'kicsiket" - alsósokat nem hagyták sokáig egyhuzamban ülni, hanem egy félórás - /vagy 20 perces?/- játékra felvitték a tetőteraszra. - Rossz idő esetén persze a folyosóra. - Uzsonna után ismét mind az udvaron játszottunk, de tán csak egy negyed órát. Francia /fél/óránk is volt, de sajna igen rosszul tanítottak, abból nem sokat illetve semmit se profitáltunk, pedig mindegyik Kedeves-Anya tudott németül és franciául is, ez számukra kötelező volt.

Általában havonta egyszer megnézték a pultjainkat - amelyekben nemcsak a könyveinket és füzeteinket tartottuk, hanem a kesztyűket, fátylakat, imakönyveket is. Ha rendetlenséget tapasztaltak, akkor felnyitották a pult tetejét. Bizony nem egyszer én is nyitott tetőt találtam a tanuló-szobába érve, de sose a könyveimmel vagy füzeteimmel volt baj, hanem az egyebekkel.

 

Októberben és májusban a kápolnába is lementünk délutánonként, de úgy emlékszem nem minden nap. A kápolnában mindig fátyolban voltunk, hétköznap fekete ünnepen fehér fátyol volt a fejünkön.

Vasárnap mise után a tornateremben gyűltünk össze valamennyien, s ott felolvasták a heti magatartás jegyünket, amit kis nyomtatott - a Sacré Coeur emblémájával díszített- lapocskán meg is kaptunk. Aki féléven át jó volt kitüntetést kapott: az első három osztály rózsaszín szalagot - /ez moaré szalag volt/, amit a jobb vállon át keresztben hordtunk, s baloldalt volt áthajtva a derekunknál egymáson.A negyedik, ötödik és hatodik osztályosok zöld, a többiek világoskéket kaptak. Nagy szó volt kiérdemelni. Nekem csak az elemiben sikerült a rózsaszín kokárdát párszor megszerezni, mert azért csak 4 hétig kellett jeles magatartásúnak lenni, de két rossz jegyért el is lehetett veszíteni, s el is veszítettem!- Nagyon mozgékony és igen élénk voltam, az ablakbetörés épp úgy szerepelt a rovásomon, mint az, hogy széttéptem verekedés közben egy osztálytársam blúzát. Egyszer meg egy grófi csemetét pofoztam meg, mert csalt a játéknál. Akkot a főnöknőhöz mere Kiliánhoz kellett bemennem , ő dorgált meg - /igen szelíden/- , s próbált a lelkemre beszélni. A végén megkérdezte, hogy ugye ez nem fordul elő többé. "Dehogynem" - vágtam rá nyomban, "Ha ismét csalni fog!" Mindennek ellenére szerettek, és ezt éreztem is. - Sokkal később, mikor már felnőtt voltam mondta az egyik Kedves-Anya nekem: "Szerettük az élénk, virgonc gyerekeket, azokból lettek a jó mamák."

 

A félbennlakók és bennlakók minden csütörtökön és vasárnap kimentek Zugligetbe. - Ilyenkor a csütörtöki tanulásra rövid időt szántak s az ebéd utáni játék elmaradt. Előre megrendelt - külön- villamoson mentünk Szépilonáig, s onnan gyalog a zugligeti "Paradicsomkertbe." Az öt holdas parkban egy kis villa állt, azt uzsonnázáskor s rosszra forduló időben használtuk. A kertben pedig sok lehetőség volt a legkülönfélébb játékokra. A teniszpályán kivül, krikett-pálya, többféle hinta is volt, tény, hogy ott unatkozni nem lehetett. A Kedves-Anyák szerető okossággal - /és remek pedagógiai érzékkel/, - ha kellett irányították is a játékokat, még pedig szinte észrevétlenül, nagyobb gyerekeken keresztül. Így több csoportra oszolva, de mindenki jól szórakozott, valóban felüdült a változatosnál is változatosabb játékokban. - Általában a Sophiban sokat adtak a játékra, tudták, hogy az önfeledt játék nemcsak a testet hanem a lelket is felüdíti. Én pláne nagyon játékos természetű voltam - /s vagyok a mai napig! 998-ig/ - hát hogyne élveztem volna ezeket a kirándulásokat. Télen is kimentünk nem is egyszer, szánkózni is lehetett.

De, hogy a megszokott ne váljék egyhangúvá, arról a congék /játéknapok/ voltak hivatottak gondoskodni. Ezek a játéknapok mindig valami címet is kaptak. Egyik alkalommal pl. görögök és rómaiak voltunk. Már délelőtt tógákat /lepedőket/ kaptunk, s ebéd után - ezeket ideiglenesen levetve -megvívtuk a görög-római csatát - /a szokott labdajátékunkkal/. - A győztes fél győzelmi lakomán látta vendégül a "katonákat". Az egyik teremben a fal mellé a földre tett lószőr térdeplőpárnák voltak az ülőhelyek, s ribiszkeszörp, kuglóf és hasonlók voltak a lakoma fogásai és a győztes fél szolgálta ki a veszteseket! /Csodás pedagógiai érzék kellett ennek a kiötléséhez/.

Egyszer meg őskeresztények voltunk, és délben gyertyákkal vonultunk le a katakombába -/a refektóriumba, ami a szuterénben volt/ - hiszen villany ugyebár nem éghetett. Délután ki ki megírta a saját sírfeliratát. Részemről ez állt a díszes rajzlapon: "Itt nyugszik szent Cica, akit egy kutya fojtott meg".

 

Egy másik ilyen nap a zugligeti kertben folyt le. Ott csoportokra osztottak bennünket, - egy-egy nagylány vezetésével, - s meg kellett találnunk a parkban a fákra tűzött papír-lepkéket. Csak nagyjából mutatták meg az irányt, hogy merre keressük. Mikor megvolt az összes lepke, a rajtuk lévő szótagokból össze kellett állítani egy kérdést s arra felelni is kellett. Az a csoport nyert, aki először lett kész, s persze jutalmat is kaptunk. De a többiek sem maradtak azért hoppon, nekik kárpótlás jutott.

A mi kérdésünkre ma is emlékszem - tán azért, mert mi győztünk, -"Melyik a hét legszebb Mária ének?"

Persze egy-egy ilyen congén sokkal gazdagabb program volt, mint amit leírtam, de csak töredékek maradtak meg bennem, és azoknak a napoknak a nagyon vidám nagyon örömteli hangulata.

Nem volt ritkaság az sem, hogy valamilyen színdarabra készültünk. A délutáni próbák miatt biz kevés idő maradt olykor a tanulásra, - de semmi vész nem volt, mert erről igazolást kaptunk, /hogy ne feleltessenek/.

Volt úgy, hogy a congén madarakká "változtunk", én pl. vörösbegy voltam a piros-pöttyös fehér ingvállas ruhámban, és a fülemüle dalát dirigáltam, azaz egy felsős kislány gyönyörű hegedűjátékát. "Frau Nachtigal ein Solo singt, und alle and're schweigen" /Itt kezdődött az én szerepem, azért emlékszem ma is rá./ Az áhítatos hangulatot azután a játék befejeztével a veréb - /Csöppi barátnőm/ - zavarta meg hangos csivitelésével /a csattogtatójával/.      Máskor meg -télvíz idején! - aratónapot, s aratóbált rendeztek nekünk, sok sok búzakévét felállítva a tornateremben, hogy teljes legyen az illúzió. Az aratóbált pedig víg tánccal fejeztük be.

 

Táncóráink is voltak a Sophiban, hogy onnan kikerülve ne valljunk szégyent, ha arra kerül a sor. Megtanultuk az akkor divatos táncokat, de a csárdást és palotást is. A táncórára kesztyűt kellett húzni, és kesztyű kellett akkor is, ha a főnöknőhöz mentünk. Mere Kilián - ő volt a mi főnökünk- időnként magához hivatott egy- egy gyereket, s elbeszélgetett vele. Ezek a beszélgetések cseppet sem voltak feszélyezettek, hanem barátságosak és kedvesek, valószínűleg arra szolgáltak, hogy jobban megismerjenek bennünket, s ezért problémáinkról vagy nehézségeinkről is kérdeztek. Hogy mennyire meghittek voltak ezek az órák arra jellemző, hogy tőle mertem megkérdezni végre, ugyan mit jelent a 6. parancsolat, mert azt egyáltalán nem értem.

Sokat gondolkoztam azon, mint gyerek, hogy mi a csudának kell a különféle alkalmakra a - különféle - kesztyű benn az intézetben. Csak később jöttem rá, hogy ezzel akarták nekünk megtanítani, hogy a hétköznapoktól eltérő alkalmakkor megfelelő - a mindennapitól különböző,- ünnepi öltözetbe kell menni.

 

Évente egyszer vásárt is rendeztünk, de bíz nem tudom honnan gyűltek össze az eladni-való különféle játékok, könyvek édességek egyebek, melyeket igazi sátorokban árulták a növendékek - már akit kijelöltek erre.- Izgalmas és vidám volt az ilyen nap, még pár tanárnő is részt vett benne. Az egyik különösen emlékezetes maradt számomra, de nem az érdekessége miatt, hanem, mert Anyu nem jött értünk és ez egészen elrontotta a hangulatunkat. Hazamentünk egyedül és otthon derült ki, hogy Anyu eltörte a lábát. Megérkezésünk után hozták haza a mentők őt még félig eszméletlen állapotban, gondolom altatták míg a lábát rendbehozták, mert a bokájánál valamennyi ínszalag is elszakadt.

Egy másik ilyen vásárnál meg nagyon elbúsulva talált rám mere Kilián. megtudakolta bánatom okát, s kiderült, hogy elkezdődött a sorsjegyek kihúzása, én pedig lekéstem a vételről. Rögtön bejött velem, leállította az egészet, vehettem, - s mit tesz az ég- nyertem is vele egy gyönyörű Dürer albumot, amit azonban én egyáltalán nem értékeltem, -/lévén hozzá kicsi és zöldfülű/, - de Dudi-Klári annál inkább, mert odaadtam neki. Ez a kis epizód is világosan mutatja, hogy mennyire törődtek ott velünk. Nem kérdezték meg, hogy miért késtem csak látták, hogy szomorkodom, s azt nem hagyhatták.

 

S most visszaugrom pár évet, mert mondanivalóm ide tartozik, itt is jelzi, hogy mennyire csak a gyereket nézték a Kedves-Anyák. Negyedik elemiben volt két nap, mikor mi hamarabb fejeztük be a tanulást, mint a gimnazisták. Cuni bartátnőm testvére is az volt, így mi kettesben szórakoztunk addig, míg a nagyok végeztek.

Egyszer azt találtuk ki, hogy a földszinti folyosón nagy nekiszaladás után guggolva jó nagyokat csúsztunk, közben a szoknyánk a nyakukba repült. Anyu meglátta ezt, s csodálkozva kérdezte az ott lévő Kedves-Anyát, hogyan engedhetnek meg ilyet. Mire ő: "De hiszen ezek a szegény gyerekek négy óra hosszat ültek már!"

 

Karácsony felé igen ötletesen gondoskodtak arról, hogy lelkiekben is készüljünk az ünnepekre. Az egyik ilyen kilencednél felállítottak egy szép jászolt, s minden gyerek kapott egy kis báránykát, ami elég messze állt a Szent Családtól. Aki jó, összeszedett volt a tanítási órákon, az előbbre tolhatta a báránykáját - a távolság úgy volt kiszámítva, hogy aki minden nap előremehet, az karácsonyra oda is ér a jászolhoz. Mindenkire rábízták, hogy maga döntsön léphet-e a vagy se.

Ugyanilyen becsületbeli dolog volt egy más alkalommal az is, hogy a "krumpli-novénán" két krumplit dobsz be a zsákba vagy egyet, vagy egyet se. - Ez úgy volt, hogy este egy kosár krumplit hoztak fel és egy zsákot. Aki jó volt egész nap két krumplit dobhatott a zsákba, ha csak félnap állta a sarat, akkor egyet, s ha se délelőtt se délután nem volt kifogástalan a viselkedése semmit sem adhatott a szegényeknek. Ugyanis a zsák tartalmát - a kilenced végén összegyűjtve - a szegényeknek adták.

Októberben meg májusban a Szűzanya hónapjában, aki kifogástalanul viselkedett egész nap, egy kis világoskék maslin lévő Szűz Mária érmet tűzhetett a blúzára. Ezeket késő délután - rövid ájtatosság előtt- leadtuk, s utána tehettük fel úja, - ha járt! Ebben az esetben is soha senki nem kérdezte tőlünk: megérdemled? Igazán jogos vagy a viselésére? - A becsületünkre bízták, - és állítom, hogy joggal bíztak meg bennünk.

Húsvétkor nagyon finom bárány-formájú kuglófot készítettek nekünk, és ha ünnep volt vagy conge, akkor ribiszkeszörpöt is kaptunk, amit nagyon szerettünk. Szerettük a pénteki uzsonnákat is, akkor tej és hozzá egy fél tábla töltött csokit kaptunk. /Kis táblák voltak ezek, de finomak./

 

Hat órára mindig Anyu jött értem, egyedül ki se engedtek volna "este". Később mikor ott tanítottam meg is kérdeztem tréfásan mere Kiliánt: most is értem kell jönnie anyunak vagy egyedül is hazamehetek?!

 

A legnagyobb hálával és szeretettel tudok csak hajdani iskolámra emlékezni, s bizton merem mondani, hogy más lenne a világ, ha ma is lenne ilyen intézet még pedig sok, nagyon sok, ahol olyan kiváló pedagógiai érzékkel,tudással és nagy szeretettel nevelnék, irányítgatnák a gyerekeket, mint hajdan a Sophiban.

 

Nyaranta mindig írtam levelet Gyalús Anyának, s ő mindig nagyon aranyosan válaszolt is rá. Anyikára jellemző, hogy sose olvasta el, amit írtam - /pedig biztos tele volt helyesírás hibával!/, s bontatlanul adta át a nekem jött választ is. - Később is vissza-visszajártam hozzájuk, mindig nagy szeretettel fogadtak. Sőt mikor egyszer Tücsivel és Kisdeskével pont december nyolcadikára mentünk be, őket is beállították a házon belüli körmenetbe, előre az első sorba. /Három és négyévések voltak./- Mikor kitelepítették őket Rossyni és Horváth anyával a halálukig leveleztem. Gyalús anya és mere Kilián akkor már nem élt.

 

Ha sokat kutatnék még emlékezetemben biztos, hogy nagyon sok sophista élményt tudnék elmondani, de attól tartok, hogy ma talán meg se értenék annak az iskolának a nagyszerűségét. Jelenits piarista pap mondta nekem, hogy sok Sophista "unoka" jár hozzájuk, akiknek a nagymamájuk ugyancsak superlativusokban tudott mesélni a hajdani Sophiról.

 

A szép emlékeimen kívül két sírig tartó hű barátnőt is adott ez az iskola, Kasztner Ilit -/ki váratlanul mostanában halt meg -/998/-, halála előtt 4 nappal még beszéltünk egymással telefonon./ - és Kovács Zizit.

Nem hagyhatom ki Fertsek Maxit sem, - bár őt régebbről ismertem, s tán klét évvel fiatalabb volt nálam - nemcsak azért, mert vele is megmaradt a barátságunk, hanem mert mikor ő is sophista lett gyakran együtt mentünk reggelente iskolába. És hányszor, de hányszor jöttünk haza délben, úgy, hogy nem a megszokott utat választottuk, hanem a Baross utcán át mentünk ki a József körútra, mert ott egy remek olasz fagylaltos volt.

Később meg kitaláltuk, hogy tehetünk szert olyan kisebb dolgokra, melyeket nagyon kívántunk, ezek ugyan apróságok voltak, de a zsebpénzünkből nem telt ki. Maxi vett nekem egy ezüst könyvjelzőt, amit rég szerettem volna, s amit persze megmutattam otthon, és rögvest kaptam pénzt, hogy én meg megvehessem azt a kis olvasólámpát, amire neki fájt a foga. A többi ilyen vásárlásra már nem emlékszem, de úgy rémlik nem ez volt az egyetlen.

Többször együtt is nyaraltunk Révfülöpön, így nyáron is gyakran voltunk együtt, annál is inkább, mert a szüleink is jóban voltak.

 

A sophista élményeimmel kissé előreszaladtam, de nem akartam teljesen szétdarabolni ottani emlékeimet.

 

 

GYÁLON EGYEDÜL

Mikor negyedik elemista voltam, május közepén befejezték a tanítást, mert a Sophi épületnek azt a részét, ahol mi voltunk át akarták alakítani. Anyuéknak az a gondolata támadt, hogy ne maradjak addig se Pesten, míg Klári végez és nyaralni mehetünk, menjek hát le keresztanyámhoz Gyálpusztára. Az elgondolást tett követte s én két hétre odakerültem.

Jó levegő, remek koszt volt, szép park és kert is, szóval látszólag minden a lehető legjobb volt, csak azzal nem számoltak, hogy én még sose voltam egyedül távol hazuról és rettenetes honvágyam, pontosabban: Anyu-vágyam volt. Este sokszor sírtam a szobámban mikor magamra maradtam. Keresztanyám biztos szeretett, de nemigen tudott gyerekkel bánni, sőt azt mondhatom: nem tudott mit kezdeni egy gyerekkel. Törődött velem a maga módján, de szeretetet nem éreztem, én pedig otthon szeretetben éltem.

Az is nagyon zavart, hogy férj feleség mindig veszekedtek, s mivel jóformán csak az étkezéseknél voltak együtt, hát ezek a veszekedések előttem zajlottak naponta többször is.       Otthon is előfordult, hogy nézeteltérés volt Anyu és Apu között, no de nem így, s nem ilyen formában.

Kuki fiúk - /velem egyidős/- otthon volt, s bár nem voltunk különösebben jóba, ő tanított meg biciklizni. Több leesés sem vette el a kedvem, s ettől kezdve lettem a bicikli "szerelmese".

Szerencsémre a cselédség között volt egy korombeli kis parasztlány - akit Keresztanyám szinte örökbefogadott,- így a nappalokat vele töltöttem, együtt őriztük a kis pulykákat, s együtt játszottunk. Mivel ő mezítláb járt, hát én is levetettem a cipőm, ezt ott nyilván természetesnek tartották, mert senki se tiltotta meg. Titokban írtam haza Anyunak, hogy jöjjenek már értem, de levelem elvesztettem. Lehet, hogy keresztapám megtalálta ma se tudom, de végre szóltak, hogy délelőtt érkezik Anyu. Én -úgy ahogy voltam mezítláb- rohantam a kocsi elé, bár a forró homok nagyon égette a talpam. Óriási öröm volt a találkozás, de Anyu még jóformán le se vetkőzött máris kért egy lavór meleg vizet, lesikálta a lábam, s zoknit, cipőt húzott rá. Valószínű hálátlan kutya vagyok, de ma se tudok örömmel visszagondolni erre az "előnyaralásra", de ma már tudom, hogy keresztszüleim nem hibáztathatók, egyszerűen ők ilyenek voltak.

Karácsonyra viszont Keresztanyám elküldte nekünk a legszebb pulykát azok közül, melyekre én is vigyáztam, s ettől fogva éveken át érkezett tőlük karácsonyi pecsenyére való.

Ebből az időből kedves emlékem a Kati liba, "akire" mindig rácsodálkoztam. Katira kisliba korában véletlenül rálépett Miklós, és emiatt sánta lett. Sajnálták, babusgatták és nem is vágták le, mikor "eljött az ideje". A csodálkozásomra az adott okot, hogy ő minden délután pontosan háromkor felkerekedett, átsántikált az udvaron, ki a kapu melleti lyukon s tovább az intézői irodáig, ahol keresztapám dolgozott. A csőrével szépen bekopogott, s mikor beengedték odaballagott az íróasztalhoz ahol már egy jó adag kukorica várta.

 

 

MÜRZSTEG ÉS MARIAZELL

/1929/

A negyedik elemi után Mürzstegbe mentünk nyaralni. Előbb Grazban álltunk meg pár napra s megnéztük a város szép utcáit, tereit, harangjátékát és a híres híres "hegyét" is, ahol az egészen szelíd mókusokat csodálhattuk meg. Nekem annyira megtetszett ez a kis város, hogy sokkal később - képesítő ajándéknak - azt kértem, hogy ide jöhessek egy hónapra.

Persze gyerekfejjel nemcsak a város hangulata, szépsége kapott meg, hanem az Erzherzog Joseph hotel is amiben laktunk. A csillogó rézkarfák, a vörös szőnyegek, elegáns szobák, a kerthelyiség, ahol étkezni lehetett, no meg a nagyon udvarias személyzet, mind lenyügöztek.

 

Anyuék nagy bevásárlást is csaptak, mi nagyon szép világoskék-fehér kötött-kabátkákat kaptunk - /akkor még nem kardigannak hívták ezeket/- , és turista botokat. Mikor az enyémet kinőttem, Kláriét örököltem meg, s az még a mai napig megvan.

 

Mürzsteg Steierben van, kis falu csodálatosan szép hegyekkel körülvéve, az egyik lejtőjén fenyőerdő közepén Ferenc József egyik kastélya állt. Mi ott laktunk ahol a Muhr és Mürz folyó találkozik. Ha kinéztem az ablakon, - és néztem is sokat - a két egymásba rohanó tajtékos folyóban gyönyörködhettem. Itt is mint mindenütt három szobát béreltünk, Anyuéknak, nekünk gyerekeknek és egyet Nagymiminek de úgy emlékszem, hogy kivételesen ő nem ebben a házban lakott helyhiány miatt, hanem ott ahova étkezni jártunk. Persze ez nem akadályozott meg minket abban, hogy sokat legyünk vele, s mindig együtt is étkeztünk.

Vendéglőbe jártunk enni, ebédhez többször kaptunk "Krachelit," ami a magyar -akkor még nemlétező - Bambinak felelt meg. Hogy ez volt-e az igazi neve ma se tudom, de mi így hívtuk ezt a nagyon kellemes, jóízű italt. Sokat sétáltunk, nagyokat kirándultunk, s rengeteg erdei szamócát szedtünk. Volt úgy, hogy azt összegyűjtöttük, s a vendéglősné tejszínhabot tett rá nekünk.

 

Itt a fenyveserdőkben figyeltem fel először a hangyák hihetetlen szorgalmára. A fák között sok helyen láttunk térdmagasságig is kidomborodó vöröshangya-várakat, s bizony nem egyszer előfordult, hogy mi gyerekek egy-kettőt ezek közül a földig leromboltunk. Másnapra az eredeti formájában és magasságában álltak újra mind.

 

A szállásunknál nem volt kert, de a közelében igen, s egy tó is volt a közepén. Naponta, ott játszottunk a hatalmas fenyők alatt, és ott napoztunk doktor bácsink "szigorú" meghagyása szerint.

Apec a Mürz partjára járt horgászni, többször vele tartottam.

Sokszor sétáltunk a hegyi utakon és sokszor kirándultunk. Mondanom sem kell, hogy a szamóca-szedést sose hagytuk ki! Közben is eszegettünk belőle, de haza is vittünk mindig egy-egy bögrével.

Egyik hegymászásunk közben nyers fa asztallal és paddal ellátott pihenőre bukkantunk. Letáboroztunk mi is, s mert láttam, hogy az asztalra sokan ráírták vagy bevésték a nevüket, hát ráírtam én is jó vastagon mikor Anyuék nem néztek oda.

Másnap az egyik ottani ismerősünk mosolyogva mondta: "Láttam az asztalon, hogy ott jártál előző nap". Nem mondott mást, és én mégis hirtelen nagyon elszégyelltem magam, akkor döbbentem rá, hogy milyen pocsék dolog valamit a nevünkkel befirálni. És akkor jutott eszembe egy a versike is, amit egyszer régebben hallottam:

                   "Mielőtt nevedet leírod, halld meg, mit Róma mond:

                   Minden helyet nevével mocskol be a bolond!"

Ismerősünk mosolyogva tett megjegyzése és ez kis vers egy életre leszoktatott az ilyen barbárságról.

 

Persze nagyobb utakban is volt részünk, átmentünk Altausseebe, Grundelseebe, ott hajóra is ültünk, s Dudi-Klári ott készítette élete első remek művészi fotóját, a hajótól felvert tó hullámairól.

 

Tőlünk nem messze, de a Mürz másik oldalán volt egy szatócs-bolt, ahol a kocsikenőcstől kezdve a liszten, bakancson és fafaragásos mütyürökön át mindent lehetett kapni. Gyakran bementem oda csak úgy nézelődni, mert nagyon tetszettek azok az áruk, melyeket nálunk tán nem is ismertek, hogy csak egyet említsek: kis - zsinóron függő- fapapucska, könyvjelzőnek. Ebből a boltból kaptam igen szép melírozott fonalat, amiből Palkó babámnak pulóvert és sapkát horgoltam.

 

Autóbusszal átmentünk Mariazellbe is, én végig hánytam az úton, merő szerencse, hogy a busz nyitott volt, de olyan elgyötört állapotban értem Zellbe, hogy Anyuék kivettek a szállodában egy szobát, ahol rendbehoztak, s lepihenhettem.

A híres zelli templomban Anyu odasúgta nekem: "Amit itt kérsz az ezüst oltárnál a Szűzanyától azt teljesíti." Ott álltam az oltár előtt s magamban töprengem: én csak egy buta kisgyerek vagyok, mit kérjek, amit később sem bánok meg, hogy miért azt kértem, s miért nem mást. Mi a Sophiban a nevünk alá azt írtuk: E. du S. C. = enfent du Sacré Coeur, - /vagyis Jézs Szíve gyermeke/-és ekkor eszembejutott, hogy ennél jobbat nem kérhetek, mint, hogy egész életemben az maradjak.

És ennyi év után sem bántam meg kérésem. A Szűzanya meghallgatott, s ha a lépteim nem is voltak mindig egyenletesek, s le- le-tértem az útról mégis mindig tudtam, hogy E. du S. C. vagyok, s az is akarok maradni mindig.

Képesítő után újra eljutottam Mariazellbe, ott megismételtem gyerekkori kérésem, s új kívánságom az volt, ha férjhez mennék jó férjem legyen és magasabb nálam. - /Akkori lovagjaimat elég alacsonynak találtam./ - Ezt az imám is meghallgatta a Szűzanya, s mert humor is volt benne, ha magasat kértem hát kaptam is, Deske a 192 centijével úgy magasodott fölém, hogy én csak az álláig értem.

 

 

NAPJAINK

A Sophiban írtakban lényegében benne vannak a gimnazista napjaim, éveim, emlékeim, melyeket osztályonként szétválogatni nem is tudok. De emlékszem, hogy első gimiben milyen gondot okozott nekem a földrajz. Az elemiben szinte sose volt könyvből megtanulni való anyag feladva, mindent az iskolában tanultunk meg hallás után. Házi feladatnak többnyire csak írásbeli maradt, s bár volt földrajzkönyvünk azt nem is használtam, mert az órán hallottakat könnyen megjegyeztem. Nem így első gimnáziumban. Érdekes, hogy a természetrajz, német, magyar megtanulásával egyáltalán nem volt gondom, de a földrajzzal annál több. - Talán az is szerepet játszott benne, hogy a tanárnő meg én nem nagyon jöttünk össze. Ő sokallta az én mozgékonyságom és fecsegésem, én meg az ő gyakori feleltetéseit, de még rossz akarattal sem mondhatom, hogy pikkelt rám, sőt tudom, hogy jó tanárnő volt, - ha engem nem is szeretett különösebben. -/Ezt ma már meg is értem!/- Tény, hogy könyvből képtelen voltam megtanulni egy-egy földrajzi egység határait, folyóit stb.-t, pedig otthon még ki is kellett alakítanunk kemény papírra plasztilinből a feladott anyagot, s ez a domború térkép komoly segítséget jelentett /jelenthetett volna!/. Anyika mentett meg úgy, hogy felolvasta nekem a leckét, s én azt hallás után tanultam meg. Nem egyszer iskolába menet is felmondtam neki az előző nap megtanultakat, s nem egyszer még így is csődöt mondtam a felelésnél! - Csak lassan szoktam rá a földrajzkönyvből való tanulásra, de mit tagadjam a föci sose tartozott a kedvenc tárgyaim közé, még akkor sem, mikor látszólag már egészen összebarátkoztunk.

 

S ha már említettem a plasztilint el kell mondanom, hogy ez a sokszínű gyurma remek játék is volt, de arra is felhasználtuk - szerencsére csak igen ritkán -, ha amúgy gyerekmódra, nagy méreggel összevesztünk valamelyik társunkkal belekentük haragosunk hajába, s azt bizony csak ollóval lehetett onnan eltávolítani!

 

A tornát és rajzot Székely Bertalan unokája Székely Erzsike néni tanította. Valóban jó tornász és rajzoló voltam, de "átok rossz" gyerek, s így félévkor kettest kaptam rajzból. - Igazság szerint a magaviseleti jegyem kellett volna lerontania, de nem tehette, mert abba a Kedves-Anyák is beleszóltak. - A félév utáni első órán megkérdezte az osztályt ki örült a jegyének, ki kapott jobbat, mint remélt, s ki rosszabbat, mint amit várt. Én nem jelentkeztem. Úgy látszik fúrta az oldalát a véleményem, hiszen tudta, hogy igazságtalan volt, s rám meg nem volt jellemző a hallgatás, tehát egyenesen nekem szegezte kérdést, hogy meg voltam-e elégedve. - "Én nem" - feleltem,- de Anyunak becsületszavamat adtam, hogy egy szót se szólok."

 

Nagyon megörültem, mikor váratlanul mászóköteleket szereltek fel a tornateremben. Rögvest odarohantam Erzsike nénihez, hogy felmászhatom-e rá. Persze, hogy megengedte, annál is inkább, mert nem is gondolta, hogy egy cingár kis pesti gyereknek fog ez menni. Hát ment. Vissza viszont szétterpesztet lábakkal csúsztam le, s mondanom sem kell, hogy a kötél leradírozta tenyeremről a bőrt, ami cudarul fájt - /a betegszobában rendbe is tették, be is kötözték/ - de legalább egy hétig nem tudtam - s nem kellett - írásbeli feladatot végeznem!

 

Mikor már bejáró voltam a délelőttök az iskolával teltek el, délután a feladatok elkészítése és megtanulása után még bőven maradt időnk - rohanás, idegeskedés nélkül!- zongorára, korcsolyázásra, úszásra a Margitszigeten, havonta az Erkelben ifjúsági színielőadásokra. Mikulásra mindig megkaptuk a korcsolyabérletet, de néha már előbb is volt jég, olyankor napi-jeggyel mentünk, s nem egyszer február végéig lehetett korizni. A jégpálya igen közel volt hozzánk, s kilenc - vagy tizenkét? - teniszpálya helyén volt, tehát jó nagy. Nagyon szerettem korizni, remek szórakozásnak tartottam. - Később, képzős koromban elkerítettek egy részt a táncosoknak -/akkor már zene is volt/ -s ezt fölöttébb élveztem, mert egyik szentimrés lovagom megtanított pár jégtáncra, s attól fogva a korizás táncolást is jelentett.

Nagyon meglepődtem, mikor Mária barátnőm az mondta egyszer: "Ha síelni fogsz, akkor abbahagyod."-/Igaza lett!/

 

Otthon sohase kérték tőlünk számon iskolai feladatainkat, de benne volt a levegőben: elvárják tőlünk, hogy becsülettel helytálljunk, s mivel mi így is viszonyultunk a tanuláshoz, ha mégis rosszabb jegyet hoztam - /Klári sose!/ - nem kaptam érte még dorgálást sem.

 

És most időben kissé előre ugrom, a képzőben már volt úgy, hogy Anyika javasolta maradjak otthon, olyan nyúzott, sápadt vagyok, s előfordult, hogy én mondtam, hogy nem lehet, hiszen magyar doli lesz, s még csak kettőt írtam idén a hiányzásaim miatt. - /Mária és én hiányoztuk mindig a legtöbbet, de korántsem betegség miatt!/- Még az is előfordult, hogy mikor egy remek regényt olvastam - jó vastag könyv volt - míg be nem fejeztem nem mentem suliba.

Ha a nevelés annyira számít, mint mondják, nekem a legfelelőtlenebb, kötelességét elmulasztó emberré kellett volna válnom. Hogy nem így lett azt mégis mindennek ellenére az otthoni légkörnek köszönhetem, mert az ilyen lazaságok mellett is, kimondatlanul a rend, pontosság, kötelességteljesítés volt jellemző családunk minden tagjára.

 

Vasárnaponként gyakran az egész család közös sétára ment a budai hegyekbe, legtöbbször Peti bácsiék is velünk tartottak. Ezek a kirándulások később lemaradtak, mert a Sophiban kötelező volt az ottani közös vasárnapi mise. Ha nem mentünk el, nemcsak kikérni kellett minket, de igazolni is a mise-hallgatást. Ez úgy történt, hogy a templom sekrestyéjében mise előtt kaptunk egy cédulát, amit mise után lepecsételve adtak vissza. Ezt néha meg lehetett csinálni, de gyakran mégse kérhettük el magunkat.

 

Egy nagy kétnapos kirándulás emléke ma is él bennem. Tizenkét éves voltam mikor Apec elvitt a Mátra gerincének hosszanti megjárására. A Keletinél volt a találkozó, ahol a BSE klúbtagok nagy megrökönyödéssel és helytelenítéssel fogadták jöttömet: hogy fogja bírni ez a kis gyerek a hosszú utat.

A Mátra aljáig vonaton mentünk, onnan gyalog föl a Galyatetői turistaházhoz, ami akkoriban csak egy fa menedékház volt. Fölfelé bizony eléggé lemaradtunk Apeccel miattam, mert a kapaszkodón csak lassan tudtam menni. Ő a legkisebb neheztelés nélkül alkalmazkodott az én tempómhoz. -/Évek múlva derült ki, hogy igen kicsi a tüdőkapacitásom, egy lufit is alig bírok felfújni!/ - Ennek a lemaradásnak azonban akaratlanul is volt egy haszna: mire felértünk a többiek már javában ették a gombás-tojást, s nekünk csak tojás jutott szerencsére! - mert éjjel legtöbbjük rosszul lett. Nekem a fejem fájt nagyon, de annak semmi köze nem volt a vacsorához. Sokat is forgolódtam a fekhelyemen, amiért eléggé neheztelt az alattam alvó illetve aludni akaró.

Másnap jó korán indultunk útnak, a vezető üde, iható forrásvizet ígért egy-két órai járásnyira. Később bevallotta, hogy eltévesztette az utat, s mi még fél- háromkor is víz nélkül gyalogoltunk. A felnőttek nyavalyogtak, szomjasak voltak ivás után áhítoztak. Én hősiesen zokszó nélkül tűrtem a vízhiányt, még a sportklúb jegyzőkönyvébe is bekerült a nevem nagy dicsérettel, hogy milyen strammul bírtam az utat. Persze nagyon büszke voltam erre, akkor még nem tudtam azt, amit ma, hogy nem volt ebben semmi hősiesség, egyszerűen hihetetlen kicsi a vízigényem. Ma már mikor azt is tudom, hogy egy felnőttnek naponta minimum másfél litert kell innia, én kínkeservesen kockázok össze mondjuk egy liter két decit, és akkor már úgy érzem, hogy kiattam a Balatont!

 

A különféle betegségek most is hozzátartoztak életünkhöz. Klári negyedik gimi elején vesegyulladást kapott, és hosszan nyomta az ágyat. Osztálytársnőinek írt egy latin levelet, de egyikük sem tudta elolvasni, mert még csak egy évig tanultak latint, ezért elvitték a nyolcadikosokhoz, hogy ők fordítsák le. Még ők se tudták! -Így végül a latin tanárt kérték meg erre. Klári fantasztikus nyelvtehetség volt, ez már a német tanulásnál is kiderült.

Hatodikban pedig - mikor még csak előző évben kezdték a franciát - szakfelügyelő jött, s az új olvasmányból kellett volna kérdésdekre válaszolni. Klári jelentkezett, s folyékonyan elmondta az olvasottakat. A szakfelügyelő mérges lett mondván, nem olyan tanulót akar meghallgatni, aki - nyílván otthonról - tökéletesen tudja a nyelvet. Végül Anyut hívták be, hogy igazolja: Klári még csak egy különórát sem kapott, amit tud, azt kizárólag az iskolában tanulta.

 

A betegségekből természetesen én is kivettem a részem most csak arról az egyről emlékezem meg, amelynek hatása legalább harminc évig "kitartott".

Negyedik gimnazista voltam, -/1933/- mikor teljesen váratlanul ekcémát kaptam a lábamra, kezemre, s a mellem fölé, mint egy plasztron. Az orvos megmondta Apecnak - /kivételesen vele voltam az orvosnál/-, ha fölmegy a fejemre: kihull a hajam. Részben injekciókat kaptam, részben egy igen büdös szürke kenőcsöt, amivel éjszakára be kellett kennem a kezem. A kis pöttyök megnagyobbodtak, hólyagszerűvé váltak, s mikor elérték ezt az állapotot ollóval le kellett vágnom a tetejüket. Persze ezzel nem múlt el az egész, hiszen az apró kiütésszerűségek újból és újból megjelentek. Tán másfél hónap alatt jöttem rendbe - ez igen gyorsnak számított! - ezalatt az iskolában fehér cérnakesztyűt viseltem. Még évtizedeken éven át minden láznál vagy az első meleg nyári időre kijöttek tenyeremen a kis pöttyek, de ezek lehámlottak és elmúltak maguktól.

 

 

RÉVFÜLÖPÖN

1929

Első gimi után Révfülöpön nyaraltunk egy nyugalmazott ezredes és felesége által vezetett panzióban. Szép nagy villa volt, egy nagy parkban, jó lelátással a Balatonra, bár nem túl közel hozzá. Mi ismét három szobát béreltünk, mert, mint szinte mindig Nagymimi is velünk volt. Ott családiasan ment az egész, az ebédlőben nagy közös asztalnál együtt evett mindenki. Mi öten azonban a nagy verandán étkeztünk, egy nagy asztalnál.

Naponta lejártunk fürdeni, én kaptam egy parafaövet, hogy megtanuljak úszni. Előzőleg ugyan nem tudom hány úszóleckét vettünk már a Rudasban -"lógtunk a kötélen", - de én annyira féltem a víztől, hogy szabadon nem mertem s nem tudtam úszni. Csakhogy a félelem a víztől még a parafaövvel sem múlt el, így térdig érő vízben gyakorolgattam, aminek az lett a következménye, hogy úgy felsértettem a térdem, hogy még. Nem szoktunk nyavalyogni, hát magam mostam ki, rátettem - buta gyerekfejjel - egy csomó vattát, aztán bekötöttem. A vérzés elállt a térdem azonban egyre jobban fájt. Mire Anyuék is észlelték, hogy valami nem stimmel, mert erősen sántikálok, a vatta szépen behegedt a sebbe, s ezt aztán lassan, óvatosan, részemről sok jaj kiséretében mosták, áztatták ki langyos vízzel. Beláttam, hogy mélyebbre kell merészkednem, s lassan csak megtanultam úszni. A vizet egyébként nagyon szerettem, de még ma is respektálom.

 

A panzióban volt más gyerek is, a közelben is, tehát voltak játszótársaink, no és volt egy igazi csacsi, "aki" eltűrte, hogy a hátára üljünk.

A háziasszony minden hajnalban átment a somogyi oldalra csónakkal bevásárolni, ott olcsóbb volt minden. Nagyon jól főzött, s minden délután uzsonnára habos kakaót kaptunk kaláccsal. Klári születésnapjára pedig külön neki sütött egy egészen remek tortát, ami az ő specialitása volt.

Egyszer Rosette is lejött a lovagjával meglátogatni minket, s hoztak egy nagy játék vitorlás hajót. Ezzel sokat játszottunk a vízen.

 

 

WÖRSCHACH

1930

Ezt a nyarat Wörschachban töltöttük, egy magas fenyvesekkel borított hegyekkel körülvett naralóhelyen, ahonnan ha nem takarta eső vagy köd jól látszott a Hoche-Tauer. Ismét egy panzióban laktunk. Szállodának talán túlzás lenne nevezni, bár az volt. Valószínűleg közel lehetett az állomáshoz, mert naponta hallottuk a kalauzok kiabálását: Wörschach Schwefelbad.

A panziónak nagy, - elöl nyitott, de fedett - terasza volt, ez éttermül szolgált, és társasági összejövetelekre. Júniusban mentünk oda, ahogy befejeződött az iskola, és szeptemberben jöttünk haza, s ahogy Anyuék mondták akkor még ugyanaz az eső esett, mint mikor odaérkeztünk. Persze az esővel hűvös idő is járt, hiszen amúgy is hegyek között voltunk, tehát eleve nem "kánikulás" nyaralásra számítottunk, de azért ilyenre nem, s ehhez nem volt elég meleg holmink. Első napokban a gyapjú fürdőtrikónkat vettük fel alulra, de hát ez természetesen még átmeneti megoldásnak sem volt jó úgy, hogy kaptunk pár praktikus meleg holmit. Míg zuhogott fenőttek és gyerekek órákon át együtt "trendeléztek" a teraszon. Szinte megszállottjai voltunk ennek a játéknak ami nem volt más, mint egy pörgettyűs asztalikugli.

Mint érdekességet említem meg: Apec titokban levette a méreteit, itthon megcsináltatta, s karácsonyra meglepett vele minket... és... itthon sokkal, de sokkal kevesebbet játszottunk vele, mint ott akár egy hét alatt.

 

Az eső-szünetekben nagy kirándulásokat, sétákat tettünk, s itt is rengeteg erdei szamócát szedtünk. Unatkozásról szó sem volt.

 

Nekem nagyon tetszett, hogy a reggelihez a vajat kis recés gömböcskékben kapjuk, egyszer meg is néztem a konyhában, hogy formázzák ilyenre. Egy tán 16-18 centis kis acél nyél kb. 2 centis átmérőjű recés aljú karikában végződött, ezt húzták végig a vajtömbön, s ettől kapta ezt a szép formát.

Több gyerekkel is összebarátkoztunk, egy korombeli kisfiúra emlékszem leginkább, mert azzal igen jóban voltunk. Sok magyar szóra megtanítottuk, persze ilyenekre: majom, buta, szamár stb. Aztán mikor összevesztünk ő ezeket kiabálta utánunk. Anyu igen okosan oldotta meg ezt az ügyet, megkérdezte Hansit, hogy miért ordibál utánunk ilyeneket, mire ő elsorolta, hogy mit jelentenek németül. Dehogy, - "világosította fel" Anyu,- becsaptak, hiszen ezeknek az értelme: te kedves, szép, gyönyörű stb. Mondanom sem kell, hogy egyből beszüntette Hansi az utánunk való "szép" szavak kiabálását.

Egyszer úgy összeverekedtem vele, hogy ő egész éjjel hányt, nekem meg az orrom vérzett. - De békésebb emlékeim is vannak: a fa tetején ülök az ágak között, és csipkét horgolok! - Vagy: Nagymimi mesél nekünk.

 

Wörschachban tanultam meg helyesen írni. Bár a bizonyítványom nem nagyon tükrözte, de tény, hogy a helyesírásom minden volt, csak nem helyes. Meglehetősen botfülem van, gondolom ez is belejátszhatott a dologba,

no meg a szabályok nem-tudása, s valószínűleg egy nagy adag felületesség, így aztán tíz sorba húsz hiba is került. Ismét Anyika volt, aki segített rajtam: egész nyáron át naponta diktált nekem olyan szövegeket, melyekben kettőzött betűk, ly és "nehéz" szavak szerepeltek. "Két füled van, két l-lel írjuk, hogy hall, - két lábon állsz..., vállad is kettő van..." ilyen és ehhez hasonló magyarázatokkal könnyítette a jobb, gyorsabb tanulást. A helyes ékezetekre úgy szoktatott rá, hogy elolvastatta velem úgy a szót, ahogy leírtam, s abból én is rögvest rájöttem, hogy például egyáltalán nem mindegy, hogy valaki örült, vagy őrült-e. Arra is rászoktatott, hogy a végén olvassam át az egészet. -Nem állítom, hogy e nyár után tökéletes helyesíró lettem, de goromba hibát többé nem követtem el.

Még egy emlék: ott se gyümölcs, se főzelék nem volt, Anyuék otthonról hozatták! Vajh hányszor a nyár folyamán???

 

 

A MESTER UTCÁBAN

1930

Második gimnazista voltam mikor átköltöztünk a Mester utcai tágas, négyszobás , délnyugati fekvésű - tehát állandóan napos - lakásba. A negyedik emeleten laktunk, szemben velünk a Mester utcai polgári iskola, de köztünk széles járdák, széles úttest és két sor platánfa, tehát ismét nincs vizavi.

Az L alakú nagy előszobából jobbra nyílt a konyha, abból a cselédszoba, szemben a gyerekszoba és a szalon. Balra a speiz, WC, fürdőszoba, azon át lehetett menni az ebédlőbe, onnan pedig a hálóba. A négy szoba egymásba nyílt, s ha hazagondolok, elsősorban mindig a kredencen lévő ezüst és kristálytálacskákat látom magam előtt, melyek ragyogtak, csillogtak a rájuk eső nap sugaraitól. Virág is volt mindig a lakásban. A rendet, rendszerességet, szépséget Anyika biztosította - természetesen háztartási alkalmazott segítségével. - Számomra ez az otthon nagyon szép és nagyon jó volt.        

A mi szobánk kisebb volt, mint a szalon, de bőven elég nagy. Nagy volt az erkély is, ahova, ha kiültünk a szabadban érezhettük magunkat, mert a hatalmas platánok majdnem felértek hozzánk, az utca forgalma pedig tizede se volt a mainak.

Bútoraink csak abban változtak, hogy a gyerekágyak helyét egy nagy dívány foglalta el, melynek kihúzható fókjában nappal az ágynemű volt, éjjel meg én.

 

A szalonnak faltól-falig érő ablakai voltak, az utca felé eső bal sarok ferde volt, mintha levágták volna, itt kapott helyet Apec akváriuma, amit ő nagy gonddal, hozzáértéssel és szeretettel kezelt. A dohányzóasztal körül kárpitozott fotelek álltak, a falak mentén két Linlg könyvespolc egymáson -/ezeknek minden egyes polcát külön felemelhető és a könyvek fölé betolható üveg fedte/- s a tetején egy régi óra állt, mely - úgy emlészem - nemcsak az órákat, de a negyedeket is ütötte. A gyerekszoba felé eső oldalon egy nagy csináltatott kombinált szekrény terpeszkedett Apec dolgaival. Ennek lehajtható íróasztal része előtt sokat ült ő, ott írt, bélyegezett, fordított állandó cigarettázás közben. El is neveztük büdös luknak ezt részt, mert szinte állt benne a füst. Több könyvet és cikket írt horgászattal, halakkal , akváriumokkal kapcsolatban, de fordított is, mégpedig egy érdekes német biológiai könyvet magyarra, csupán csak azért, hogy Anyu könnyen olvashassa. Anyika folyékonyan beszélt németül, de a szaknyelvet Apec bírta, s jellemző rá, hogy eszébe se jutott kiadni vagy kiadatni ezt a munkát, ő csak azt akarta, hogy Anyu is élvezhesse azt a sok érdekességet, ami a könyvben rejlett.

 

A szalonba volt a telefon és oda került a zongora is, amit nem sokkal odaköltözésünk után vettek, s annak rendje és módja szerint be is irattak minket zeneiskolába, ami a szemben lévő polgáriban működött délutánonként. Klári pár év múlva abbahagyta, én sokáig tanultam, hiszen a képzőben is szükségem volt rá. Amit megtanultam, azt tudtam, de mivel sem jó hallásom, sem különösebb tehetségem nem volt hozzá, hát nem merném állítani, hogy nagyon sokra vittem. Ennek ellenére mégis szerettem zongorázni, sőt még gyakorolni is! Mikor az ostrom utáni években ablakokra, tüzelőre és élelemre kellett váltanom a zongorát, megsirattam és -/képletesen ugyan, de / - ma is siratom.

 

Az ebédlő közepén állt a nagy - legalább 12 személyesre kihúzható- ebédlőasztal székekkel körülvéve. A falak mentén kredenc és pohárszék,- lényegében egyformák,- s mindkettő ugyanazt a cél szolgálta, csak a pohárszék valamivel kisebb volt. A kredencben fönt a két oldalán lévő kis polcos szekrénykékben poharakat, rúmot kis kancsókat tartottak, az alsó kissé félköralakú részt márvány fedte, ezen álltak az említett ezüst és kristályholmik. Az alatta lévő két nagy fiókban az evőeszközök és az épp használt asztalterítők kaptak helyet. Ezek alatt volt a két ajtóval nyitható nagy polcos rész a hétköznapi étkészlettel. Az ünnepi szervizt a hozzávalókkal együtt a pohárszékben helyezték el.

 

A hálószba nagy sarokszoba volt két utcára néző óriási ablakokkal. Az egymás mellett lévő ágyak, a szép csersznyefa bútorok nagyon kényelmesen fértek el benne. A többi szobától eltérően itt a reggeli befűtés után, délután már nem raktak a tűzre, hogy éjjelre ne legyen túl meleg.

 

Otthonunkhoz, -mint minden polgári családban- hozzátartozott a cselédlány, akit háztartási alkalmazottnak neveztek, de természetesen a keresztnevén szólítottak. Mari néni szinte családtag volt, sőt nem is szinte, s mikor a fiához költözött - /tán 12 éves koromban/ - cselédet kellett fogadni. Voltak cselédszerző irodák, ott ültek a helykeresők, s ott lehetett kiválasztani, akit megfelelőnek gondoltak. Megnézték a cselédkönyvét, elbeszélgettek vele, megkérdezték tud-e főzni, elmondták mi lesz a dolga, megtudakolták mennyit kér, s ha megegyeztek a közvetítő kifizetése után, akár azonnal is beállt szolgálni.

Ma már tudom, hogy mennyire megalázó volt ez az egész s hogy milyen nehéz életük lehetett a cselédeknek még ott is ahol jól bántak velük, de akkor ezt nem érzékeltük -nem is gondoltuk át- ebben éltünk, ez volt a természetes.

Lehet, hogy Anyu kívánt sokat, vagy ők sokallták a munkát és ezért többször is /de nem sokszor/ sor került váltásra. Ők nagyságos asszonynak és úrnak szólították Anyuékat, minket Dudi és Cica kisasszonynak.

 

A reggelizésre már ki kellett takarítaniuk az ebédlőt, - s természetesn meg kellett teríteniük - tisztáknak kellett lenniük a cipőknek, s tisztára-keféltnek Apec ruhájának, amit előző este tettek ki számára egy álló fogasra. - A délelőtt folyamán kitakarította az egész lakást, mégpedig rendesen és alaposan/!!/, ő fűtött, s ha elfogyott a tüzelő ő hozta fel a pótlást a pincéből. Az ágyazáshoz külön - a hálószobában tartott - fehér kötényt kellett felvennie, mert ugyebár az ágynemű nem érhetett ahhoz a kötényhez, amiben takarított! Egyedül vagy Anyuval vásárolt, ő főzött de ebben Anyu is részt vett majdnem mindig. Ebédhez és vacsorához fekete ruhát, fehér kötényt és fityulát viselt, abban hozta be az ételeket, váltotta a tányérokat, hogy ezt mikor kell tennie a csillárról lelógó villanycsöngővel jelezték neki. Ebéd után mosogatott, ha kellett kisebb dolgokat vasalt, hetenként egyszer pedig áttisztította az összes kilincset és ezüst holmit. Hogy mi mindent csinált még nem tudom csak azt, hogy jószerivel megállása se volt. Kimenőt csak vasárnap délután kapott, ez volt a szokás.

 

 

ALSÓÖRSÖN

1932

Ezután az iskolai év után Alsóörsre mentünk nyaralni a Varjasy villába. Esős időben sokat kártyáztunk, s ott fogtam nem egyszer puszta kézzel egeret mikor a verandán szaladgáltak. Odajött hozzánk látogatóba vagy egy hétre Dulovits Jenő, aki akkor -bár még fiatalember volt,- már híres fotografusnak számított. Engem választott modelljének -amit én nagyon untam-, és igen sok fényképet készített rólam, melyek közül több megjelent az Új időkben és más lapokban, újságokban.

 

 

BICIKLIT SZERETNÉK        

Ez a vágyam még a Viola utcában támadt, mert a Loschdorfer gyerekek biciklit kaptak, s akkor ébredtem tudatára, hogy nagyon szeretnék én is egyet, de a vágy még semmi konkrét formát nem öltött. Nemsokára igen, ugyanis Klárinak lúdtalpa kezdett lenni, s orvoshoz vitték, - én is velük mentem. Klári talpáról mintát vettek aztán azzal az elgondolással, hogy :"A kicsi annyit szaladgál és járkál, neki se ártana", hát én is kaptam betétet. Hordtam is becsülettel - no meg nyilván anyai parancsra - s egy idő múltán fájni kezdett a lábam. Aztán jobban, majd a lépcsőn igen nehezen tudtam felmenni, s ha térdeltünk a Sophi kápolnájában alig bírtam felállni. Szóltam-e róla? - vagy észrevették csak?- nem tudom, de mkor kiderült, hogy valami nagy baj van, rögtön elvittek orvoshoz, aki megállapította, hogy ha szükséges is lett volna betét, - de nem volt az - az bizony öt!! centivel odébb emelt, mint kellett volna! Öt centi egy gyerek-talpon! Nem kicsiség!

Először egy klinikára jártunk be Anyuval gyógymasszázsra, de aztán hamarosan megtanították őt, hogyan kell ezt csinálni, s Anyika minden este hosszan masszírozta a lábam, csakhogy ez nekem nagyon fájt, ezért minden ilyen

tortúra után 20 fillért kaptam. Ezek a fillérek a diftéria-oltáskor kapott pengő mellé kerültek, s az így összegyűlt összeg nagyot ugrott, mikor karácsonyra Dudi és én fejenként egy húsz koronás aranyat kaptunk Keresztpistától. Ekkor határoztam el, hogy a pénzemet, ami van, s ami még jön: biciklire gyűjtöm.

Tán két év múlva hallottam, hogy Zsizsi megunta a biciklijét -/ez számomra teljesen érthetetlen volt!/ - s eladja. Kicsi hiányzott az összegből, de Anyikáék kipótolták és 70 pengőért enyém lett egy remek Brennabor márkájú bringa, amit rengeteget és sokáig használtam, még Kisdeskét és Tücsit is azon szállítottam óvodába.

Később Deskééknek adtam, ők úgy tudom Duray Eszteréknek, aztán - sajnos - nyoma veszett.                                      

 

 

A BERZEVICZY VILLÁBAN

A következő nyáron - /1933-ban/- a Varjasy villa mellett lévő nyaralót béreltük ki.

Fontos állomása volt ez nyarainknak, mert itt kaptam meg a rég vágyott biciklit, Zsizsi idehozta nekem, s mert ettől fogva nagyon sokszor nyaraltunk ebben az igazán remek villában.

Ez úgy történt, hogy egy idős, igen morózus házaspáré -Berzeviczyéké- volt a nyaraló, de egy szobát sem adtak ki még soha. Mikor közeledett a nyaralás ideje, felhívtak bennünket telefonon, hogy nem akarjuk-e kivenni egész nyárra a villájukat, - úgy hogy ők még csak le sem jönnek: "Ugyanis egész nyáron figyeltük önöket, és láttuk milyen rendesek s milyen jól neveltek a kislányok, hát ezért gondoltunk arra, hogy kiadnánk, bár még sose tettük." Persze hogy kibéreltük!

 

Jellemző a házigazdánk emberkerülésére, hogy a kerítésnek nem volt elöl kapuja, csak a hátsó bekötő-útra. Ez minket - és baráti körünket - egyáltalán nem zavart, s a legnagyobb természetességgel az egyáltalán nem magas kő-kerítésen átmászva jártunk le a Balatonra.

 

A ház három meglehetősen nagy szobája az óriási nyitott de fedett terasszal egyetemben a Balatonra nézett, hátul egy nagy folyosóról, nyílt egy kis szoba, egy cselédszoba, egy nagy helyiségben lévő WC és a konyha.

 

Az első években a háziasszony lejött, átadta a lakást, a holmikat /edényeket, ágyneműket stb./ leltár szerint, s egy piros ceruzával megjelölték a WC-ben a falon, hogy meddig volt felrakva a vágott fa. Mikor eljöttünk, ugyanolyan magas fa-rakást hagytunk ott a hozatott fából. - Később megszerettek minket, s annyira megbíztak aztán bennünk, hogy egyszerűen csak a kulcsot adták át - azt is Pesten, - s szó sem esett már leltárról. Évenként a WC-ben változott a kék, zöld vonalak görbülete s magassága - aszerint, hogy mennyi fa volt ott, mikor mi odaérkeztünk.

 

A kerítéshez közel egy ringlófa állt. Reggelenként az első dolgom volt arra felmászni, s a megérett ringlókból lakmározni. Volt még a kertben egy óriási körtefa, melynek pici de mézédes termését nagyon szerettük, s a terasz mellett egy almafa, majdnem fehér színű gyümölcsei koranyáron értek. A vasútállomás mellett meg két eperfa zöldellt, azokat is majdnem naponta meglátogattam.

Ez a villa is az első sorban volt, egészen közel a strandhoz. Sok és nagyon jó ismerősre, barátra tettünk szert, Anyikáék is -némelyikükkel még télen is tartva a kapcsolatot.

Mikor nagylányok lettünk, Berzevicyné felhívott minket, hogy a nyaralóba beszerzett üveg kakaós csészéket és hasonlókat, mert a "nagy-kislányokhoz" már többen járnak, hát legyen szép uzsonna-készlet is. Valóban sokan jártak hozzánk, hiszen, aki a strandra ment és jó barát volt, - s szinte mindenki az volt - beszólt hozzánk vagy bejött. Klárinak meg nagy udvara volt s nem egy délután nálunk táncoltunk gramofonra. Az sem volt ritka, hogy Klári vagy az én barátnőm jött le több napra hozzánk, de volt ott Korsós Jóska és Serbán Iván is, no meg Bernárdt Mária, az ő halála után pedig az öccse Géza Gozmány Lacival. Nagyon vidám nyarak voltak ezek, sok strandolással, kirándulással, teniszezéssel, szedrezéssel, tánccal és sok sok biciklizéssel. A Balatonba két kapufát is beállítottak, s felnőttek, gyerekek együtt vizipólóztak, persze csak egészen amatőr módon.

 

És ha a vendégekről írok okvetlen meg kell említenem, a mi kis szárnyas vendégeinket is. A cinkék annyira szelídek voltak, hogy még étkezés alatt is ráröpültek a tálak szélére, hogy annak tartalmába belekóstoljanak, de még a csészénk peremére is ráültek. Az egyik meg egyszer eltéveszte a "lépést" beleesett a kakaómba. Bőven etettük ezeket az aranyos madarakat, s a csuszkáknak meg külön tálkájuk volt a nekik szánt ennivalóval. Nagyon lelkesedtek a dinnyemagért, de nem vetették meg a különféle ételmaradékokat sem. Mikor ősszel haza kellett jönnünk úgy hagytam ott a teraszt, hogy vastagon beszórtam az egészet magokkal.

 

Meg kell említenem még, hogy vasárnaponként a mi teraszunkon mondta Peer atya a szentmisé, a hívők közül aki nem fért el ott, hát a kertben állva hallgatta végig. A perselyezés az én feladatom volt, kis kápolnára gyűjtöttünk.

 

Apec minden nyáron csináltatott stéget, majdnem szemben a villával, s ott horgászott órák hosszat. Gyakran voltam én is vele, de főleg a mólon szerettem horgászni, ha Tihany felöl jött a szél, mert akkor biztos, hogy sok sügért vagy süllőt fogtam. Ha beakadt a nádasba a horog: "Maxi".... s én máris beúsztam utána. Apec utálta a hideg vizet, olyannyira, hogy, ha ő fürdött, a többiek nevetve mondták: túl meleg a víz, nem alkalmas rá, hogy bemenjünk, mert Miklós fürdik!

 

Alsóörsön csak egy bolt volt a Baracskai, de jószerivel csak "alapanyagokat" lehetett ott kapni. A faluból jöttek le a villákhoz a falusi asszonyok, hozták a tejet, vajat, túrót, kínálták a zöldséget, gyümölcsöt, baromfit. Olyan tejet hoztak, hogy arról le lehetett szedni a tejszínt, s így nem ment ritkaságszámba még hétköznap sem a tejszínhabos kakaó reggelire. A hentes naponta lejárt Felsőörsről, hogy felvegye a másnapi rendelést, s reggelenként hiánytalanul le is szállította. Nyaranta egyszer pedig vendégségbe hívta a legkedvesebb vevőit -/jó sokan voltunk!/- a felsőörsi pincéjéhez. Ott aztán lacipecsenyével és saját termésű borával kínálta a társaságot. A férfiak közül többen körülálltak egy nagy felfordított hordót, melynek tetején a poharak voltak, s vidáman énekeltek. Ott tanultam meg a Gacsaj Pesta szép fiú volt remek népéneket.

 

Szalámiért és hasonló dolgokért Almádiba bicikliztünk be, nem mellőzve ott a fagyizás lehetőségét sem. Anyika mindig a lelkünkre kötötte: Herz szalámit hozzatok ne Picket! - /Vajh hová tűnt a Herz szalámi azóta?/-

Az élelmiszerek áraira nemigen emlékszem, azért egy mégis megmaradt bennem: Anyika szülnapjára - /júli.1./- mi akartuk az ebédet "előállítani", vagyis mi mondtuk meg a lánynak, hogy mit főzzön, s mi vettük meg a hozzávalót, 932-ben egy pár nagy csirkét. Nem rántani valót! Nagyot. És azért 4 pengőt kért a falusi asszony. Klári meg én igencsak méltatlankodtunk, hogy mennyire drága!

 

 

ÁRAK

Ha már az előbb árakról írtam most folytatom, bár ezzel kissé előre ugrom. A korcsolya-cipőm extra fazonú és extra drága volt: 24 pengő! Egy szép escarpen cipő 18 - 2o, de nyári szandált 937-ben Anyika 6 pengőért vett nekem!

Egy mignon 12 fillérbe, egy cukrászsütemény - /dobostorta stb./ 24 - 30 fillérbe került, pedig az akkori tortaszeletek lényegesen nagyobbak voltak, mint a mostaniak.

A Corvin moziban az első előadásra 40 fillérért lehetett jegyet váltani, nem az első sorokba! - jó helyre!

A Mátyás pincében egy adag sonkacsülök krumplipürével 1 pengő volt. /Persze azért itt nem kell egy egész nagy füstölt csülökre gondolni, hanem csak annak a csontjára, amin azonban még bőven volt sonka./ A 30-as években Klári lecsót, debrecenivel és egy pohár spriccerrel 1 P 50 fillérért ebédelt.

Egy zsemle 4 fillér volt, a Muhrnál - /híres, remek pék/ - egy óriási nagyszerű tepertős-pogácsát 8 fillérért árulták, s ez már "igen drágának" számított! A Sophiban havi 40 pengő volt a tandíj, az Angoloknál 20 P.

Egy tölcsér fagylalt 10 fillér, de akkor még nem gombócokat adtak, hanem kis falapáttal kenték bele a tölcsérbe - és tornyozták rá - a fagyit.

A villamosokon bevezették a kisszakaszt, ez kb. 2 megállónyi utazást jelentett. A kocsi elején kellett felszállni, s egy perselybe bedobni az erre való érmét, a tantuszt, mely 6 fillérbe került. -/Innen eredt az a mondás, hogy "végre leesett a tantusz", ha valaki nehezen kapcsolt vagy nehezen értett meg egy viccet./- A kocsi első részét elkerítették a kisszakasszal utazók részére. Ez a rendszer az ostromig fennmaradt.

 

Mint kis gimnazista 1 pengőt kaptam zsebpénznek, 937 és 938-ban havi 20 P-t, ez már olyan komoly összeg volt, hogy osztálytársaim közül Márián kívül nem sokan rendelkeztek ennyivel.

 

Mi egyáltalán nem voltunk gazdagok, még jómódúak sem, úgy tudom Apec fieztése a gimnáziumi igazgatói fizetésnek felelt meg, Anyika nyugdíjáról fogalmam sincs, de túl sok nem lehetett, hiszen 10 éves voltam, mikor nyugdíjaztatta magát - /akkor ez még lehetséges volt/.- Anyika remek beosztásának köszönhetően azonban mindenünk megvolt, és sose számított, hogy elseje van-e vagy hónapvég. Mindenünk megvolt, ami kellett, sőt annál több is: a hosszú nyaralások, azok alatt csónak- és teniszpálya bérlése, télen korcsolya-bérlet, belépő a Margit-szigetre, és úszás a Sportuszodában,- ha kellett korrepetitor -/nekem pl. számtan "ügyben"/ zongora-órák, gyógytorna, gipszelés -/igen sokba került!/ - később a tánciskolák, a gyakori osztálytárs-, barátnő- majd fiú vendégek. A zsúrok otthon, és másutt, a bálok, amikre mentünk, s amikhez megfelelő ruha kellett... hirtelen "csak" ezek jutnak eszembe, pedig a zongora vagy keleti szőnyeg vétele sem, fillérekbe került.

 

      

NYARAINK

Wörschach után már minden nyarunkat a Balatonon töltöttük, többnyire Alsóörsön de többször voltunk Révfülöpön is, ahol ugyancsak nagyon jó önálló villákat béreltünk, mindig nagy teraszokkal s kilátással a Balatonra.

A nagy teraszoknak fontos szerep jutott, sőt azok voltak a fő tényezők, nemcsak mert ott étkeztünk, hanem az töltötte be a nappali és a szalon szerepét is, tehát a társasági élet ott zajlott. Nyaralásokra a háztartási alkalmazottat is magunkkal vittük mindig.

 

Mindenütt nagy társaságunk volt. Két naponkint már reggel 6 előtt jöttek a fiúk értünk, s lementünk a partra két órát teniszezni. A közbeeső napokon nem egyszer fürdeni szaladtunk le Klárival ugyancsak kora reggel. A strandon is sokan voltunk együtt, délutánonkint kirándulás, szedrezés, biciklizés, biciklizés vagy tánc, nem ritkán este is.

Kedves nyarak voltak ezek, de én nem egyszer "megtelítődtem" a "tömény" együttléttől, s pár napra hazajöttem fogorvos vagy egyéb címen. Már 10 éves koromban előfordult, hogy a legnagyobb melegben nem mentem le a strandra, mert egyedül akartam maradni kicsit. Ilyenkor olvastam és kézimunkáztam.

 

Klárinak nyaranta is mindig nagy "udvara"volt, nagyon tetszett a fiúknak, volt aki egy életre szerelmes lett belé, de nem az lett a férje!

 

Örsön gyakran vitorláztunk Iklódy Szabóék vitorlásán, melyet egy vitorlás-mester vezetett. Ezt csak komoly szélben szerettem, mert, ha szélcsendben ringott a hajó, rögvest hányingert éreztem. Iklódyék Felsőörsön laktak, igen jómódúak voltak, s hintón jártak le fürdeni. A két fiúk mellett osztrák nevelő volt nyáron, Karl, aki ugyancsak beleszerelmesedett Kláriba.

 

Jóval a háború után egyszer Almádiban szálltam meg, s a hotel portása megszólított, hogy nem én vagyok -e...? Én voltam. Ő meg az egyik Iklódy fiú.

 

 

 

KÉPZŐS LETTEM

1933

Amikor a Sophiba írattak be azt kértem csak akkor menjek oda, ha onnan negyedik gimi után átmehetek a képzőbe, mert tanítónő akartam lenni kisgyerek korom óta. Ezt megígérték Anyuék, nem is gondolva arra, hogy én éveken át kitartok eredeti elgondolásom mellett. Annál is inkább nem gondolhattak erre, mert a Sophit - s nemcsak a társaimat, de a Kedves-Anyákat is - nagyon szerettem. Negyedik gimi végén szinte harcolnom kellett a képzőért, de ígéretükhöz híven beírattak az Angolokhoz.

Felvételizni is kellett, zongorából, énekből /!!/ és helyesírásból. A felvételin láttam először belűről az iskolát. Egészen lehangolt keskeny folyosóival, sötétbarna ajtóival, s elgondolni se tudtam hajdani iskolám szép, tágas világos folyosói után, hogy mi ezen a szűk helyen leszünk majd a szünetekben. Hát azon lettünk, s azon kellett körbe-körbe sétálni. Nem volt vidító, csak az, hogy nagyszerű osztálytársaim voltak, K. Zizi és Bernárdt Mária még a Sophiból, akivel itt barátkoztam össze egy életre. Sok barátnőre tettem szert, nyitott voltam, nagyon őszinte, vidám, s tudtam a magam butaságain is nevetni. Jó tanuló voltam,- de nem stréber, - talán ezek a tulajdonságok is hozzájárultak ahhoz, hogy igen népszerű voltam az osztályban. Ötödikben például önképzőköri elnöknek igen nagy szótöbbséggel választottak meg, holott abba már a negyedikesek is beleszóltak. - Mindnyájan összetartottunk, s végeredményben mindenki mindenkivel jóban volt, ha nem is meghitt barátságban. Több osztálytársammal jártam össze, s volt akivel sokszor együtt tanultunk. A mai napig /998/ is tartjuk a kapcsolatot egymással, és a 60 éves /!!/ iskolai találkozónkon csak három társunk volt, akiről nem tudtunk!!

De a képző épületét sohase szerettem meg, és nem egy tanárnő -/apáca/ - idegen maradt számomra, sőt volt egy akit ki nem állhattam.

        

Mikor először volt Anyika bent a képzőben szülői értekezleten, utána egy nagy tálca cukrászsütit hozott nekem. A sophista értekezleteken ugyanis mindig ugyanaz volt az "ábra". Ha Kláriról érdeklődött: "Kitűnően tanul, nagyon jó, talán túl jó, miért nem vesz példát egy kicsit a kicsiről? - /mármint rólam/.- Ha az én tanáraimhoz ment: "A tanulással nincs baj, de a magaviselete!!!... és jött a felsorolás vagy panaszáradat, végül: "Miért nem vesz példát a nagyról?"

Hát az Angolokhoz enyhe szorongással ment be, s ott aztán - gondolom nagy meglepetésére - csupa jót és csak jót hallott rólam.

 

Az angoloknál is sötétkék matrózruha volt az egyenruhánk, tavasszal csíkos blúzzal, télen persze sötétkékkel. Csakhogy a sötétkék matrózgallérra fekete selyemszerű szalagot kellett varrni a fehér csíkokra!! Ha ehhez hozzávesszük még azt is, hogy fekete cipő és fekete harisnya volt a kötelező, hát elképzelhető, hogy úgy néztünk ki mint a gyászlovak, vagy ha szebben akarok fogalmazni, akkor úgy mint a gyászvitézek.

 

Míg sophista voltam Anyu naponta értünk jött a suliba a mi nagy örömünkre. Mikor képzős lettem őszkor felmerült a kérdés: ezentúl ki elé menjen. Mivel Klári már a hetediket kezdte, tehát csak két éve volt a Sophiban, -/a képző meg öt éves/,- úgy "határoztatott", hogy Klári a nyertes. Ekkor kezdtem én meg tulajdonképpen az önálló életem. Az Angoloknak is megvolt a maga boltja, ahol a megvehettük a füzeteinket,- melyek tetején az Angolok temploma volt látható - ez az üzlet persze az iskola közelében volt, messze a lakásunktól. Magam szereztem be hát mindent, /azelőtt mind ez szülői - anyui - segédlettel történt/ vagyis észrevétlenül, de önállósultam.

Lassan még jobban elkülönültem, mert első képzőben minden nap gyógytornára kellett járnom, s ez a fél délutánomat elvitte, másodikban meg gipszbe kerülteml/

 

 

GIPSZBEN

A második képzőt nem kezdtem el ősszel, mert akkor már szó volt róla, hogy gipszbe kerülök. A gipszelés így történt: a kórházban naponta többször nyújtottak minket - /másodmagammal voltam bent, ugyanezért/ - vagyis az állunknál és a tarkónknál fogva lógtunk lefelé egy ferde padszerűségen. Igen szelíden fejezem ki magam, ha azt mondom: ez nem volt kellemes. Majd egy atléta-trikót vettünk föl - amit a gipszelés idejére alul Anyu összevarrt- s térdelve, kezünkre támaszkodva helyezkedtünk el. A hátamra 20 kilós nyomás került, és így gipszeltek be csípőmtől majdnem a nyakamig, a bal vállam szabadon maradt, a jobb nem. Persze a gipszelés végén még felállni sem tudtam magamtól, hiszen az sok kilót nyomott, s meg kellett tanulnom járni ezzel a a súllyal magamon. No és begipszelve is a 20 kilós nyomás megmaradt a hátamon!

Anyika óriási intelligenciájának köszönhetem, hogy nem támadt még ekkor sem kisebbségi érzés bennem, hogy ilyen torz lettem - /holott már előbb is támadhatot volna, hiszen mindig Klári volt a vonzó, az okos, a szép a fúk által körbeudvarolt- és a rokonság kedvence./- Aznap mikor elkészült a gipszes testemre méretezett kék szövet ruha épp pár fiú jött fel Klárihoz, akiket persze én is jól ismertem, Anyika rögtön beküldött hozzájuk s én minden feszélyezettség nélkül beszélgettem velük, ez persze a fiúk tapintatát és jó modorát is dicséri! Máriával még az Operába is elmentünk - ő hívott meg szülnapi ajándékként - nem törődve vele, hogy rémesen nézek ki.

 

Októberben gipszeltek be, a vizes gipsztől még meg is fáztam, így november lett mire iskolába kerültem. Igen iskolába vagyis vissza a képzőbe, mert Anyikáék rádöbbentek, hogy teljesen értelmetlen dolog otthon ülni, mint egy teknősbéka, s évet veszíteni. Novemberben hát neki a másodiknak. A legtöbb tanárnő azt kívánta, hogy karácsonyig feleljek le az eddigi anyagból. Erzsike néni - ki már elsőben is tanított, és szeretett,- azt mondta válasszak: vagy hármast ad magyarból és nem kell most bevágnom a majd három hónapi anyagot, vagy aszerint osztályoz, ahogy lefelelek. Sok tárgyunk volt, s már jól benne jártunk a novemberben, hát boldogan vállaltam a hármast.

Máter Németh még ennyi terhet sem rakott rám /pedig ő nekem új tanárom volt/, minden órán feleltetett, s mivel mindig tudtam - szerettem is a biológiát - /apai örökség!/ - hát félévkor jelest adott. Az elmaradt részeket pedig ismétléskor hoztam be. Bajban voltam a kémiával. Ott is az egész anyagot kívánták. Tanultam, tanultam, de hát a sok napi lecke, meg a sok "lefelelni" való anyagtól már zúgott a fejem. Ültem a kád szélén a vizsgáztatás előtti napon, totál letörve, hogyan fogok én ebből másnap felelni. Klári jött segítségemre, és elejétől a november végéig tartó anyagot átvette velem, olyan értelmesen magyarázva és tanítva, hogy másnap dicséretet és jelest kaptam. Ez a jeles nem is kis mértékben az ő érdeme!

 

A gipszet még kétszer váltották rajtam az iskolaévben, és a tanítás utolsó napjaiban vették le rólam, amikor is e vastag burokból egy nagyon karcsú leányzó került elő. Osztálytársaim jobban megnéztek, mint mikor gipszes lettem.

Kaptam fűzőt, és éjjelenként még sokáig gipszágyban aludtam.

 

Nem sokkal a gipszlevétel után /vagy azzal körülbelül egy-időben/-a huzattól arcidegbénulást kaptam. Ez azt jelentette: ha nevettem csak a fél szám nevetett, ha este aludni akartam kézzel kellett lecsuknom a jobb szemem. A Gellértbe jártam villanykezelésekre, ami aránylag - de csak aránylag - hamar elmulasztotta. Viszont én annyira megszoktam , hogy takarjam a féloldaliságom, hogy még évek múlva is, ha nevettem a szám elé kaptam a kezem.

 

Második képzős voltam, mikor új bútorokat kaptunk. Két rekamiét a régi nagy dívány helyett, kerek asztalt kárpitozott karosszékekkel, s egy kombinált szekrényt. Szerettük ezt a szobát az új berendezésével együtt. Mi is alakítottunk rajta, mert egyszer, mikor Anyuék nem voltak otthon, Klárival kettesben kiszedtük a zongora lábait, és áthoztuk a mi szobánkba. Nem volt könnyű munka!

 

Mire Klári érettségizett már szóba se került, hogy Anyu értem jöjjön, igaz az Angolok jóval messzebb is volt, s ott nem voltak meg Anyu barátnői sem, mint a Sophiban, akikkel együtt várakoztak míg lejövünk az órákról. Így még jobban elkülönültem.

Klári már 14 éves korától járt tánciskolába, nagyon "kapós" volt, sokan jártak fel hozzánk. Néha egy-egy ilyen feljövetel tánccal végződött, s mivel én is a "porondon" voltam, mire harmadikos koromban a szentimrés tánciskolába kerültem, már tudtam táncolni. Klári akkor már nem járt oda így mindkettőnk társasága is egészen más volt olyannyira, hogy mikor egyik zsúrunkon a szekrényünkből kivettem egy zsepit, a táncosom rosszallóan megjegyezte:

"Ez nem volt szép magától, szólnia kellett volna Klárinak".

Elnevettem magam mondván: "Én is házikisasszony vagyok lévén Klári húga." Nagyot nézett, nem tudta.

 

Udvaroltak persze nekem is, de ebből szerencsére nem lett téma otthon, annál is inkább, mert "Vigyázó szemetek Klárira vessétek" - vagyis mindenki mindig az ő ügyeivel volt elfoglalva. Ezt csöppet sem úgy kell érteni, hogy én háttérbe szorultam, vagy mellőztek, hanem, hogy sokkal önállóbb és befeléfordulóbb lettem, semhogy az én dolgaimat tárgyalhatták volna, és valahogy Klári mellett mindig gyereknek vettek. Erre a legjellemzőbb példa, mikor egyszer úgy kb. 18 éves koromban egy könyvet vitattunk meg Anyuval hármasban, Klári felkiáltott: " hiszen a Cica már egy felnőtt ember!"

 

A képzőben meglehetősen sok írásbeli feladatunk volt, ezeket elkészítettem délután, volt tárgy, amit megtanultam, de      sajnáltam az egész délutánt tanulással tölteni, inkább reggelente vekkereztem fel magam emiatt. Az út hosszú volt az Angolokig, ott is, mint a Sophiban reggelente a templomban gyülekeztünk, negyediktől kezdve már mindig a mise elejére mentem, s napi áldozó voltam. Természetesen gyalog tettem meg az utat, közben jól lehetett készülni legalább az első órákra. Nem voltam kitűnő egy két kettes mindig akadt a bizimben, csak a diplomám lett szín-jeles vagy 26 tárgyból, mert nagyon gondosan tanultam azokat a tárgyakat, melyek abba bekerülnek.

És, ha már hencegek, akkor el kell mondanom, hogy harmadik képzőben kezdtünk hospitálni, arról naplót is kellett írni, az enyémet még az ötödikeseknek is felolvasták, hogy ilyet reméltek, hogy egyszer majd ilyet is ír valaki. A képesítő pedagógiai dolgozatom, meg a legjobb volt az 54 tanuló között, de a tanításaim is mind külön dicséretet kaptak, s felkerültek az erre való "dicsőség" táblára.

Annyira profinak vettek engem már ötödikben a minket vezető tanárok és Máterek a tanítás terén, hogy mikor egy-egy tanítást értékelni kellett - /mindenkiét, minden alkalomkor/-, akkor ők is meg a társaim is egészen természetesnek vették, hogy a végső elemzést és összegezést én végzem el, s ez kerül be a füzetekbe. -/Ez mind csúnya öndicséret, de valóban így volt./-

 

A színjeles diplomát M. Némethnek is köszönhetem. Ugyanis negyedik képzős koromban szavamat adtam, hogy naponta egy órát tanulok, de kikötöttem, hogy ebben az írásbeli munka is beleszámítson. Egy hét múlva "beállt" a karácsonyi szünet. Az egy óra nekem olyan sok volt, hogy kínomban elővettem a fizikát is amiből eddig csak egy vagy két négyesem volt, vagyis bukásra álltam!! Nem tudtam az anyagot, mert nem is értettem. Most megértettem és meg is tanultam. A szünet utáni első fizika-órán Sári néni felhívott és az ő és az osztály ámulatára brillíroztam. "Hát ez jeles",- nyugtázta feleletem. W. Kati felállt: "De tessék is beírni Sári néni!" - Ugyanis ennek a tanárnőnek az volt a szokása, hogy fejben tartotta a feleleteket, sose írta be a noteszbe. - Ezt nagy nevetve meg is tette. Mit tesz az ég? Következő órán más tanárnő jött, Sári nénit áthelyezték. Ő átvette a noteszt, benne az én nevemnél csak egy egyes. Feleltetett ő is, de hát akkor én már fújtam az új anyagot is - hála a napi egy órai tanulásnak. - Így lettem jeles abból is év végén is, s így került be a diplomámba is a fizika: jeles.

 

        

GYÁLPUSZTÁRÓL ISMÉT

Írtam már Gyálpusztáról de csak kisgyerek-kori emlékeimet, vannak azonban mások is, maradandók, szépek.

Mikor nagyobbak lettünk több karácsonyi és húsvéti szünetet töltöttünk ott, és fölöttébb jól éreztük magunkat. Kuki nemigen számított, de otthon volt Miklós, igen csinos, kedves pajtás, és gyakran voltak ott a Radványi és Paxy fiúk keresztanyámék rokonai, a Jálics kastélyból Serbán Iván, a húga Mádi és nagy rulett-csatákat vívtunk, persze filléres alapon, de Klári még így is 21 pengőt nyert egyszer, ami "horribilis" összegnek számított.

Radványi Bandi öccse - a nevére már nem emlékszem - igen jól zongorázott, hát nem egyszer táncoltunk is.

Miklós tanított engem célba lőni -/tán flóbert puskával?/ -ezzel - és ezen - sokat szórakoztunk. Egyszer kimentünk a parkon túlra vadászni, de mikor egy nyúl elénk-toppant, annyira meglepdődtünk, hogy szóba se került, hogy lelőjük, illetve mire észbekaptunk és céloztunk, a lövés bizony elkerülte a tőlünk alig 5-6 méterre lévő tapsifülest. Szégyenkeztünk, de nem bántuk!

 

Ivánnal Gyálpusztán ismerkedtem meg, Klárinak udvarolt persze, aztán - ki tudja miért - "megörököltem."

Amikor negyedik képzős voltam tavasszal M. Németh kivitt minket a Mezőgazdasági Vásárra, s ott töltöttük az egész délelőttöt. Utána visszamentünk az iskolába, illetve én nem, és Mária hű barátnőm sem, mert velem tartott, ugyanis dél felé a stadionban díjugratás volt, s tudtam, hogy azon Iván is részt vesz. Jegyet váltottunk a tribünre, nehogy megtaláljanak minket, ha keresnek, és végignéztük az ugratást. Alig értem haza W. Kati telefonált, hogy nagy zrí lett a lemaradásunkból. Anyunak még hazajövet mindent elmeséltem, ő mindenről tudott.

Másnap az igazgatónőhöz -máter Richterhez- kellett mennünk... a concourst bevallottam, Ivánt persze nem... nagy prédikáció... a végén: "Miért nem kértünk legalább engedélyt?" - Miért? - "Mert nem kaptuk volna meg, s akkor is elmentünk volna, és akkor abból sokkal nagyobb baj lett volna" - válaszoltam. A büntetés az volt, hogy nem mehetek nyáron St. Pöltenbe a nyaralójukba, ahogy terveztük. Na bumm, a nyaralás nélkülök se volt probléma.

 

Ivánnal jóbarátok voltunk, ő lejött hozzánk/m/ Révfülöpre, de Alsóörsre is, és elég sokat leveleztünk. A zsúrjainkon is mindig ott volt.

994-ben, mikor hazalátogatott Ausztráliából újra találkoztam vele Jóskáéknál, s akkor felelevenítettük a régi időket.

         -Több volt az, mint barátság - mondta ő.

         -Ha így lett volna én egy csalódott, elkeseredett szerelmes lettem volna, s akkor nem ebédeltem volna veled a Kárpátiában az esküvőd előtti napon mégpedig igen vidám hangulatban. Jóbarátok voltunk, nem több. Kedves sőt szép volt ez a barátság, és nem emeli, ha utólag akarnánk mást belemagyarázni - feleltem.

 

 

"LOVAGJAIM"

Szerelmes nem voltam, bár többen udvaroltak fölöttébb kitartóan harmadik képzős koromtól fogva, és többel jártam, /ahogy ma mondják/. Feleségül hárman akartak venni, de hát egyikbe se voltam szerelmes, anélkül pedig elképzelhetetlen volt számomra a házasság.

B. Bandi még a szüleit is felhozta Karcagról, hogy megismerjenek, s mikor a Jogász bálon voltam, mint az árnyék követett akkor is, ha mással táncoltam. Nyáron pedig a névnapomra egy óriási mezei csokrot küldött nedves mohába csomagolva, mert tudta, hogy azok a kedves virágaim. Télen -/télen!/ - fehér orgonával közte piros szekfűvel kedveskedett. - /A piros szekfűnek akkor még nem volt komcsi jellege - vagy, ha netán igen, mi nem is hallottunk róla./ - Fényképet is adott magáról, annak ellenére, hogy megmondtam: nem tartom meg egy napig sem. Talán ekkor értette meg végre, hogy teljesen reménytelen velem foglalkoznia, pláne úgy, mint akit majd maga mellett szeretne tudni.

H. Lajos, akit én Mukinak hívtam - később neves "szocialista" író lett - /egyébként gimnáziumban a bencésekhez járt, s mikor megismertem Eötvös kollégista volt./ - Ő is összeismertetett a mamájával, sőt az édesanyja felhívta Anyut, s megkérte engedjen el hozzájuk egy délutánra. "Muki" kivel az Eötvös kollégium tánciskolájában ismerkedtem meg gyakran járt fel hozzánk, ezen kívül nagyon sokat sétáltunk együtt, végnélkül beszélgetve, ő főleg a terveiről mesélt. Mikor a Sorbonnera kapott ösztöndíjat s tudta, hogy hamarosan indulnia kell, az egyik sétán megkérdezte, hogy ha elmegy gondolhat-e úgy rám, mint a menyasszonyára. Teljesen paff voltam, hiszen látnia, tudnia kellett, hogy a barátságon kívül szerelemről - /vagy nagy tetszésről/ - szó sincs, s még halvány okot sem adtam arra, hogy ezt higgye.

K. Jóskát gyerekkoromtól ismertem, - /hiszen másod, vagy harmad- fokú unokatestvér/, - mint "lovagot" ugyancsak Kláritól "örököltem". Belé majdnem, de csak majdnem szerelmes voltam, másodszor akkor kért feleségül, mikor egyedül maradtam.

Szerelmes -de nem vakon! - képző után lettem P. Gézába, akivel Máriáéknál ismerkedtem meg. Ez a szerelem nagyon józan volt - /más szót most nem találok erre/ -, mert tudtam, HA meg is kérné a kezem, hozzá nem lehet feleségül menni, mert kissé link, bár aranyos, kedves, csinos fiú, de csak ennyi, semmi más, ezért is "fejeztem be" ezt a szerelmet 940 nyarán. /... s tél elején lépett Deske az életembe!/

 

BERNÁRDT MÁRIA

a legjobb barátnőm, szelíd, szerény -pedig igen jómódban élő- nagyon kedves egyéniség volt, akivel remekül megéretettük egymást. Nem, hogy nem veszekedtünk soha, de még nézeteltérés sem volt köztünk. Ők Zugligetben a Labanc úton laktak egy nagy kert gyönyörű villájában. Tanítás után nem egyszer nem haza mentem, hanem hozzájuk, ott már hálóingem is volt, s szinte második otthonommá vált az ő házuk. Az édesapját tegeztem is. Mária öccsével Gézával, Gozmány Lacival -/a szomszédban lakó fiúval/- is jóban voltunk s nagy ping-pong csatákat vívtunk. Erős ellenfelek voltak mind, így hát jól megtanultam ping-pongozni. Nagyon sok jó napot töltöttem náluk s még jobban összekötött minket a közös társaság is. Nyáron pedig nem egyszer ő jött le hozzánk a nyaralóba, Alsóörsre, Révfülöpre is.

Máriáék béreltek teniszpályát, s hétfőnkint azon játszottunk, utána hozzájuk mentünk egy kis összejövetelre, ami persze nemcsak uzsonnát, de táncot is jelentett. Ezeket az összejöveteleket télen is megtartottuk, de már nemcsak náluk, hanem felváltva mindnyájunknál "tenisz-zsúr" címen, holott télen igazán szó sem lehetett teniszről. - De gyakran jártunk együtt a Gellért pezsgőfürdőjébe is, ott tanított meg Géza fejest ugrani.

 

 

ZSÚROK, BÁLOK

Elemiben és kis gimnazista koromban gyerekzsúrokra jártunk de nem együtt Klárival, hiszen neki mások voltak a barátnői.

Kapásból legalább hat barátnőm neve jut eszembe akiknél zsúron voltam, de lehet, hogy ennél többnél is. Természetesen ezeket mi is, más is viszonozta, így sok összejövetel esett egy tanévre. Mindenütt remek uzsonnák voltak, és nagyszerű társasjátékok, /Ne nevess korán, tombola stb./ sok köztük olyan, amelyen nyerni lehetett valami ajándékot. - /Aki nem nyert, mindig kapott vígaszdíjat!/ - Ezek az ajándékok szellemesek, kedvesek voltak, valóban gyerekekhez méretezettek. Például egy picike kis aranyos koffer, ami finom csokival volt tele.

Ha kifogytunk a játékötletekből ott voltak mindég -/a háttérben/ - a háziasszony-mamák, akik újabb jó tippel szolgáltak a továbbiakhoz.

Csak egy barátnőmhöz nem engedtek el, mert náluk hétköznap is fehér-kesztyűs inas szolgált fel, vagyis jóval magasabb nívón éltek, mint mi. Igaza volt Anyikának, teljesen egyet értettem vele már akkor is, és nem okozott szomorúságot ez az eset.

 

Nagylány korunkban már nem gyerekzsúrokra jártunk, hanem vagy délutáni teákra, melyek persze akár tánccal is egybekötött összejövetelek lehettek, vagy házibálokra azaz zsúrokra.

Amit ma bulinak neveznek, azt a mi időnkben zsúrnak hívták. Azt hiszem nemcsak az elnevezésben van különbség, hanem a külsőségekben is. A fiúk szmokingban voltak, a lányok estélyi - vagyis földig érő - ruhában. Bálban könyökön felül érő fehér glaszé kesztyű is volt rajtunk, de házibálon nem.

 

Hogy elég hely legyen a tánchoz nálunk a hálószobában szétszedték az ágyakat, betolták a fal mellé a széthúzott ebédlőasztalt, amire a büfé került. Így az ebédlőben is csak a fal mellett maradt bútor. Széttolták a szalon-garnitúrát is, ezzel három szoba állt a táncosok rendelkezésére.

Gramofonra táncoltunk mi is, de nem egyszer a Zeneakadémiáról hívtak egy hallgatót "bérzongoristának". Ezek rendes, polgári családból való fiúk voltak, s már mikor beléptek a lakásba mi úgy kezeltük őket, mint a többi meghívott vendéget, ezzel azonnal fel is oldódott az esetleges feszélyezettségük. S mivel mindig volt a meghívott fiúk között jó zongorista, gyakran felváltották a "hivatásost", s ő akkor épp úgy táncolt, szórakozott, mint valamennyien.

A büfére 11 óra körül került sor, s igen gazdag és változatos volt. Az étkezés idejére felállítottak kis zsúrasztalokat, székekkel, utána ezeket ugyancsak összetolták, de a tálakat az asztalon hagyták, hogy az éj folyamán ki-ki bármikor ehessen belőlük,

hajnal felé pedig forró virsli járta, s pár újabb hideg tál. Bor is volt persze, s egyszer mikor az egyik fiú kicsit becsípett, anélkül, hogy Anyikának vagy bármelyikünknek szólni kellett volna, egy vendég-fiú azonnal kivezette, ráadva a kabátját hazaküldte.

Ezek a zsúrok általában mindenütt hajnalig tartottak. Ha nálunk volt - /mi bérházban laktunk/ - akkor előző napon a mellettünk, alattunk és fölöttünk lakók elnézését kértük előre a várható zavarásért, ami alatt az éjjeli zongoraszó és a tánc zaja értendő.

 

Apecre egy jellemző adat: a zsúrunk előtt napokig azt tárgyaltuk ebédnél, hogy mikor legyen. Egyeztetni kellett ugyanis nemcsak a meghívásokkal, hanem a bálokkal is, még azokkal a bálokkal is, melyekre ugyan mi nem mentünk el, de esetleg barátnőink közül valaki igen. Ha már megvolt a dátum az volt a téma: kit, kiket hívjunk meg. Több napon át tárgyaltuk a büfét is, meg a lakás átrendezését az estére. Utána már csak egy probléma maradt: mit vegyünk föl, de hát ez már nem volt nagy gond, mivel nem volt túl sok estélyi ruhánk, amiből válogatni lehetett volna. S mikor végre eljött a nap, - s megkezdődött a bútorok tologatása, Apec:

        -Mi lesz itt?

         -Hát zsúr!-

         -És nekem nem szóltatok erről semmit!

Az ő szétszedett ágyát egyébként a cselédszobában felállították, hogy amikor kedve van lefeküdhessék aludni.

 

Hogy Klári hány bálban volt nem tudom. Én a jogászbálon vettem részt, mint nyitó pár, s az egyik Ludovika bálon. Úgy igazán egyiken se érzetem jól magam, bár táncosokban nem volt hiány, de nem okozott örömet az idegen fiúkkal való táncolás. Mikor az Eötvös kollégium rendezett garden-partit, ott a tánciskolás fiúk voltak, s az egészen más volt!

Általában a zsúrok is csak két esetben voltak érdekesek és jók számomra, ha nagyon "kapós" voltam - /sokan és sokszor táncoltattak/ - vagy, ha egy valaki foglalkozott velem az egész estélyen, olyan aki nekem is tetszett. De mivel csak azért mert engem választott még nem estem bele senkibe, hát gondolható, hogy pár zsúrra már egy hét múlva sem emlékeztem.

 

-/Ezzel, hogy nekem ki tetszik ki nem, Klárinak volt egy nagyon elgondolkoztató érdekes megjegyzése: "Engem nem is az érdekel, hogy engem ki vesz el, hanem, hogy te kihez mész férjhez!/

 

 

MARADUNK

A Mester utcából egyszer el akartunk költözni, s többfelé is nézett Anyika lakást. Ez azt jelntette, hogy elindult azon a környéken, ahol majd lakni szeretett - /szerettünk/ - volna, s megnézte a kapukra kifüggesztett nagy lapot, melyen felsorolták, hogy mekkora lakások kiadók. Ha külsőre megfelelt a ház, bement a házmesterhez, aki készségesen kinyitotta a kiadó lakást, s megmutatta.

Mikor ezt meghallotta a ház tulajdonosnője, azonnal felajánlotta, hogy a bérből leenged, mert ilyen lakókat ő nem fog még egyszer kapni, akik ennyire rendben tartják a lakást, nem ritkán kifestetik stb.stb. S hogy még biztosabb legyen a maradásunk megígérte, hogy csengőt vezettet az előszobánkba a házmesterhez, hogy föntről csöngethessünk, ha kapuzárás után akar tőlünk valaki elmenni. Akkoriban ugyanis az volt a szokás, hogy este 10-kor becsukták a kaput, aki ki akart menni vagy bejönni, annak csöngetnie kellett lent a kapunál a házmesternek, s ez természetesen néha nem is kis várakozással járt.

A kapunyitásért kapupénzt kellett adni, ez nem volt sok, tán 20? 50? fillér. Mindig volt, aki többet adott, hiszen ez volt az ő kiegészítő kerestük.

 

IISMÉT AZ ÖLTÖZKÖDÉSRŐL

Ha a gyerekkori ruházatunkról szóltam, kell, hogy a "nagylány-korit" is megemlítsem. Egymás után több házivarrónőnk is volt, mert akkoriban otthon varratták a ruhákat s csak igen ritkán vettek készet. Kb. 17 éves lehettem, mikor Anyika felfedezett egy jó -és megfizethető - szalont a Régiposta utcában, s akkor mind-hármunknak ott készültek a ruhák. A szalon egyik varrónője - Gergely Klári - egyszer odasúgta nekünk, hogy ő rövidesen leteszi a szabás vizsgát, s szívesen varrna nekünk. Azért írtam le a nevét, mert érdemes rá, úgy varrt, hogy még az első próbán sem kellett szinte soha semmit igazítani. Arany-keze volt. Egészen az ostromig ő varrt nekünk, blúzt, ruhát, kabátot kisestélyit.

A kisestélyi ruha általában sötét anyagból készült, nemigen volt dekoltált, vagyis szolídabb volt, mint a nagyestélyi. Ami azt illeti mi egyáltalán nem hordtunk dekoltátat, én még ujjatlant se! Kimondottan báli ruhám az évek folyamán három volt, - és volt egy vajszínű alapon mezeivirágos gardenpartira. Ezt szerettem a legjobban, sokáig megvolt, az ostrom utáni években szabtam fel. Kisestélyim kettő volt: egy sötétkék taft, és egy fekete bársony. Mindkettőt nagyon szerettem. A fölső rész a széles öv alatt hozzá volt gombolva a bő szoknyához, így e két szoknyához több fölső részt lehetett fölvenni, -/ három igen szép, színházba való blúzom is volt/- , szóval sokféleképpen lehetett variálni a lényegében két ruhát. Ezekbe jártam az Operába.

Nem egy "normál" ruhánk is ilyen megoldású volt: egy szoknya, több hozzáillő felső résszel. Klári is én is kaptunk vadmacskabundát, az volt a divat - és a megfizethető. Általában nem volt sok ruhánk, de az mind ízléses, szolid, nekünk-való - angolos - és szép. Klárival is többször cserélgettünk blúzt, szoknyát nemigen, mert ő ugyan derékban vékonyabb volt, mint én, de csípőben egy picivel erősebb. Ha bálba vagy társaságba ment kölcsön adtam az ékszereimet, melyekkel bőven rendelkeztem, a keresztanyám ugyanis gyakran azt adott karácsonyra.

A ruhákkal egyébként úgy voltam, hogy képzős koromban mikor Mária megkérdezte mit kértem karácsonyra, alig tudtam valamit mondani.

         -Új blúz vagy ruhát nem?" - kérdezte.

         - Minek?- kérdeztem vissza. Hiszen amire szükségem van az megvan vagy megkapom, akkor meg minek több?

Anyika mindig törődött azzal, hogy ízlésesen, divatosan és az alkalmakhoz megfelelően öltözködjünk, - így válogatta össze holmijainkat - természetesen a mi bevonásunkkal - s ezzel ízlésünket is nagyon fejlesztette. Mi is kaptunk pantallót, mikor divatba jött, később sortot és más divatos dolgokat, de hála Istennek egyikünket sem érintett meg a "mindenem a ruha meg a divat" láza.

 

 

A "ZEKE"                                                                                      

Talán 938-ban P. Géza ötlete nyomán alakítottunk egy bicikli-klúbot ZEKE néven - /Zugligeti Első Kerékpár Egylet/, - ami azt jelentette, hogy vasárnaponként a biciklijeinket felvitettük a fogassal a Sváb-hegyre,- /ma Szabadság-hegy/- s onnan bicikliztünk le Budakeszire, vagy fel a János-hegyre, majd le. Közben beültünk vendéglőbe is virslit enni, málnaszörpöt és vermutot inni, s traccsolni. - Egyszer be is csíptem, mert szeszes italt sose szoktam inni, de akkor mókából több pohárba is belekóstoltam.

A hegy állandó kirándulói már ismertek minket, s ismeretlenül is üdvözöltek tavasszal úgy, mint mikor az ember az első hóvirágot vagy ibolyát köszönti, vagyis mi is a tavasz jöttét jelentettük. Mindig tetőtől talpig fehérben voltunk, csak hűvös napokon vettünk fel sötétkék ujjatlan pulcsit. De bíz jól festettünk, jókedvűek, csinosak és fiatalok voltunk. Egy-egy ilyen túrán általában hatan, nyolcan vettünk részt, néha kicsit kevesebben, néha többen.

 

A biciklizéseken kívül is sokszor találkozgattam Gézával, s elég gyakran mentünk a Ritzbe táncolni a délutáni ötórai teára. Mind-ketten nagyon szerettünk táncolni, s nagyon össze is szoktunk. Mikor kicsit hosszabban maradtunk ki a Ritzből a tulaj odajött hozzánk, hogy hiányoztunk, de nem csak neki hanem még az ott lakó vendégeknek is, s azok már érdeklődtek is utánunk.

 

 

1938

a nagy események éve volt. Márciusban az Anschluss döbbentett meg minket, holott úgy isten igazában még fel sem fogtuk, hogy ez mit jelent a továbbiakban. De arra emlékszem, hogy a képzőben hallottuk meg, s én egy pillanatra megálltam: érdemes még akkor egyáltalán folytatni a tanulást?


A másik - az egész országot megmozgató - esemény az eukarisztikus kongresszus volt. Főleg a záróünnepély délutánja maradt meg bennem. Fehér ruhában, fehér fátyollal vonultunk a Hősök terére. Már majdnem odaértünk, mikor akkora felhőszakadás támadt, hogy lehetetlen volt tovább menni. Több villába is becsöngettem: taxikért szerettem volna telefonálni a mi és a minket kisérő Máterek részére, de egy villába se engedtek be!! és egy villában sem ajánlották fel, hogy hívnak taxit! Csuromvizesre ázva tértünk vissza az iskolába, s ott a Máterek meleg fekete kendőket adtak ránk, s mi azokba burkolózva mentünk haza.

 

A harmadik nagy élmény persze a képesítő volt. Főleg Bernárdt Máriánál készültem erre a kertben, egymást ki is kérdeztük, - de én többször földhöz vágtam a könyvem: " Inkább bukjam meg, de ilyen gyönyörű időben nem vagyok hajlandó tanulni."

A képesítő előtti napon több társam feljött hozzám, részben, akik már végeztek, hogy beszámoljanak milyen volt, részben akik velem együtt még előtte álltak. Anyu nagyszerű hideg citromos teát adott hűsítőnek.

Nem mondtam meg otthon, hogy másnap lesz számomra a "nagy" nap, mert láttam, hogy izgultak Klári érettségijénél, holott ő mindig kitűnő, sőt osztályelső volt. Így másnap délben egyszerűen beállítottam azzal : "Képesítőztem, tiszta jelesen." Óriási ováció volt, de a szín-jelest azt hiszem igazán csak akkor hitték el, mikor meglátták a diplomám.

Csak Klárit avattam be titkomba, ő egy tálca cukrászsüteménnyel várt , mert ő azt is tudta, hogy felajánlottam az égieknek, hogy egy hétig nem eszem édességet, ha nem ének-tanítás lesz a tanítási témám. Ez a fogadalom épp a képesítő napján járt le. Az összes sütit egy ültömben ettem meg.

 

Jutalomként nyáron Grazba mehettem. Egyedül utaztam persze, s nemcsak ezt élveztem, hanem az étkező-kocsit is. Tán félórája hagyhattuk el Pestet, s én máris befészkeltem magam oda, s némi túlzással mondhatom, hogy Grazig ettem.

Megérkezve a Sacré Coeurba, ahol laktam az otthonról hozott uzsonnát mind az éppen ott dolgozó munkásoknak adtam. Vacsorát sem kértem, sőt még a másnapi ebédhez is alig nyúltam. A Kedves-Anyák meg voltak győződve róla, hogy beteg vagyok, vagy hogy kóros étvágytalanságban szenvedek. Ezt a megállapításukat aztán gyorsan revidiálniuk kellett!

 

Több lány lakott együtt, akik mind azért mentek oda, hogy németül tanuljanak. A német órákon én is részt vettem, /bár akkor még kitűnően tudtam németül/, ezt meg is írtam Anyikáéknak: "Ott vagyok a napi német órákon, és remekül haladok a franciában", - ugyanis a magyarázó nyelv a francia volt.

Az ott nyaralókat egy nagylány vitte sétálni, strandolni, fagylaltozni, szóval mindenhova, de én sokat mászkáltam magamban, részben mert nagyon szeretek idegen városban egyedül kóborolni, részben meg szerettem mindig az önállóságot.

De a hajdani nagyon kedves városka most más képet nyújtott, a főutcáján végig két oldalt sokméteres horogkeresztes zászlók voltak kifeszítve, s a Sacré Coeur reggeli miséjére csak lopva surrant be pár nő. Féltek. És ez a félelem lerítt róluk, és suttogva beszéltek ott is -az intézetben -, ahol pedig hangosan is kimondhatták volna, hogy megint elvittek egy papot.

 

Grazból egy napra átmentem, Mariazellbe - /erről már írtam/, - és két napra Bécsbe. Ott térképpel a kezemben kerestem meg a néznivalókat. Feltűnő jelenség lehettem, mert akkor még nem volt gyakori a térképpel járó magános turista, pláne, ha ifjú leányzó az illető, s többen ajánlkoztak "idegenvezetőnek". Nem fogadtam el persze -/ezt ma is sajnálom!/.

Mint már írtam is: hozzászoktam ahhoz, hogy Klári a vonzó a csinos, a szép, így eléggé meglepődtem, mikor az egyik múzeumban tisztes távolból, de teremről teremre, emeletről emeletre követett egy ifjú. - "Na hát én sem lehetek olyan csúnya" állapítottam meg magamban. Aztán a kijárat felé haladva megszólított ama "lovagom" megkérdve, hogyan mertem bevinni magammal a fényképezőgépemet, mikor nagy betűkkel ki van írva, hogy ez tilos. - Vagyis hű kisérőm a múzeum detektive volt!

Délben Stephanskirche mögötti étterembe mentem ebédelni - természetesen bécsiszeletet. Nagy élmény volt számomra, hogy mikor 963-ban újra kijutottam Bécsbe, az a vendéglő még ugyanott állt.

 

1938-39

Ebben a tanévben a Pedagógiai Intézet hallgatója voltam. Remek iskola volt , remek tanárokkal. Sok tanítási órát hallgattunk, de mi is elég sokat tanítottunk, én különösen mert, ha csak egy alkalom nyílt arra, hogy taníthasson valaki - műsoron kivül - rögtön jelentkeztem, még olyan áron is, hogy lemaradok a közös kirándulásról.

A kollokválásaim mind jól sikerültek, holott még jegyzetem sem igen volt, mert az előadások alatt mi Péchy Marival állandóan "híres ember"-t játszottunk. Csak a filozófiai kollokválásnál akadtam el egy pillanatra, mert egy szak-kifejezés nem jutott eszembe. A tudásról kellett egyébként felelnem. Látták, hogy készültem, ezért segíteni akart az egyik tanár:

         "Hát mondjon valami olyat, amit tegnap még nem tudott de ma már igen"   "A filozófiát - vágtam rá azonnal -, mert azt éjjel tanultam meg!"

Nagy nevetés támadt és jó osztályzat.

 

A szeminárium végeztével még 941-ben is meglehetősen sokan többször is összejöttünk a Sörkatakombában, s ezeken az estéken jó pár tanárunk is velünk volt - /és udvarolt/. Ezek a vacsorák és beszélgetések nem egyszer majdnem hajnalig tartottak.

Már említettem nem is egyszer, hogy fiatal lány egyedül nem mehetett el este vendéglőbe vagy hasonló helyre garde /kisérő/ nélkül. Csak hát mi már diplomás tanítónők voltunk s mivel több tanár is volt velünk, mégse jöhettek a mamák gardírozni, mert az valóban nevetséges lett volna ebben helyzetben. A szülők tehát kényszerűen beletörődtek, hogy ezekről az összejövetelekről későn jövünk haza. Kihasználva ezt a harmadik ilyen talákozón, rögtön a vacsora után elillantunk: ki-ki a maga lovagjával. Értem Deske jött, s a Spolaritsba mentünk táncolni, de bármennyire is örültem a vele való együttlétnek mégse éreztem jól magam, bántott a lelkiismeret, mivel nem szoktam ilyen illegális kiruccanásokhoz.

 

...de a sárga rózsát, amit akkor este kaptam Deskétől sok éven át őriztem.

 

 

VISSZAKAPJUK A FELVIDÉKET

Mi otthon sohase politizáltunk, még zsidó, cigány vagy hasonló kérdésekről sem volt szó, de azért a napi eseményeket figyelemmel kisértük, hisz mindnyájan olvastunk újságot, s hallgattuk a rádió híreit.

 

Aznap este mikor meghallottuk a rádióból, hogy visszakaptuk a Felvidék egy részét Apeccel, Klárival együtt taxival rohantunk a német követségre, ahol már hihetetlen sokan gyűltek össze, és az örömtüntetőkkel együtt mentünk fel a Várba.

Ahogy mondani szokás: mámoros boldogságban úszott mindenki, hiszen az idősebbek átélték az ország megcsonkítását, minket meg a "Nem, nem soha!" szellemében nevelt az iskola.

A Várban mozdulni sem lehetett a nagy tömegben, mit tagadjam igen rossz, félelmetes érzés volt szorosan bezárva lenni az embergyűrűbe.

 

Az örömmámor később elszállt, mikor kiderült, hogy mekkora árat kellett fizetnünk ezért a sajnos nem-tartós örömért.

 

 

1939

Ebben az évben kezdtem tanítani de erről majd egészen külön írok, mert bár meghatározó tényezője volt életemnek, nem hiszem, hogy ez idetartozna, s hogy érdekelne titeket. A kezdésről azonban szólnom kell. Képesítő után Grazban töltöttem egy hónapot, a nyár többi részén Alsóörsön voltunk. Oda érkezett a Sophiból levél, melyben őszre tanítani hívnak negyedik osztályba. Bármennyire is szívesen mentem, mégis csak azzal a feltétellel fogadtam el, hogy elengednek, ha a város alkalmaz, mert tudtam, hogy ők nem véglegesítenek civil tanítókat. Igen nagy örömmel és lelkesedéssel készültem életem első osztályával való találkozásra. Hát nagy csalódás ért, ugyanis kis tanítványaim az előző tanító nénit annyira szerették, hogy velem egyszerűen szóba sem akartak állni. Nem tartott ez soká, hiszen már októberben egymás után hívtak meg gyerekzsúrjaikra, s mikor novemberben elbúcsúztam tőlük sírtak mind, mint a záporeső.

Fizetésem: 100 P volt.

 

Tavasszal volt Mária esküvője az Egyetem templomban A. Bélával. Koszorúslány voltam, partnerem persze P. Géza. - Sokan hümmögtek, hogyan lehetnek kék ruhában a lányok mikor az "közismerten rosszat jelent", s pláne sok rosszat jósoltak akkor, mikor a sok virágot vivő taxi kigyulladt.

/Sajnos e sok rossz ómen valósággá vált./

 

Ezen a nyáron Weltzl Katival Olaszországba akartunk menni. Szorgalmasan látogattam ezért a TIT olasz-óráit egészen addig míg a politika nukut mondott nekünk, vagyis lezárták a határt. Sok tanakodás után a soproni nyári egyetemen kötöttünk ki, de erről már írtam külön is, itt nem érdemes megismételni. Csak annyit: igen jól éreztük magunkat ott, no nem éppen az egyetemen, hiszen azt alig látogattuk, hanem az uszodában, cukrászdában, a Royal és a Hatvani Ház tánchelyiségeiben és a nagy sétákon.

K. Jóska feljött Pestről tán öt napra, hogy együtt legyünk, s mivel előzőleg ő ott állomásozott, több tiszttársát is bemutatta nekünk - /azok kérésére!/, - s mivel már volt pár ismerősünk az egyetemről /!/ is, elutazása után sem szenvedtünk társaság hiányában.

 

1940

Ennek az évnek három eseménye kitörülhetetlen nyomot hagyott bennem.

 

Az első - nagyon szomorú és tragikus: Mária barátnőm halála. Január 24.-én rendben símán három-kilós ikrei születtek, s ő február 14-én meghalt, végeredményben gyermekágyi lázban. A 21. születésnapján temették.

Nagyon félt a szüléstől, rossz előérzetei voltak. Mivel én a Dózsa György úti iskolában napközis voltam, ezért oda csak 12-re kellett megérkeznem, volt hát időm arra, hogy reggelente felmenjek Máriához a Hegyaljai úti lakásukba, ott befáslizzam a bokáját, és beszélgessünk, hogy eltereljem rossz gondolatait. Két egészséges kisfiúnak adott életet, de mindkettő még a kórházban orbáncot kapott, s az egyik - Mária halála után pár nappal - bele is halt. Ő volt a keresztfiam.

Nagyon szeretett, kedves igaz barátnőmet vesztettem el.

A második : Klári eljegyzése, és hirtelen esküvője, mert Imrét menet-századba osztották be. Imre sose volt nekem nagyon szimpatikus, s fölöttébb furcsának tartottam a haját - erről később - de már eljegyzésük után - kiderült, hogy paróka! /Ekkor kellett volna Klárinak otthagynia Imrét!/

Klári esküvője, mint írtam, a tervezettnél hamarabb lett. Az esküvői ruháját éjjel fejezték be a szalonban, ahol készült, a barátokat, ismerősöket telefonon értesítettük hirtelenében. Pogány Annit - Klári legjobb barátnőjét - a templomban hívtuk meg az esküvői ebédhez. Ő nem akart leülni, mondván: "Akkor pont tizenhárman leszünk, s én vagyok a 13."

         ... és ő volt az, akit pár év múlva Hitlerék elgázosítottak!

 

A harmadik egész életemet meghatározó esemény: 940 november 30.-án -Ricsiék estélyén - megismerkedtem Deskével. /Erről majd egyszer külön, részletesebben./

 

 

SÍELNI KEZDEK

Ricsi elhatározta, hogy megtanul síelni, ám igen hamar rájött arra, hogy ehhez már nem elég fiatal, s így rámtestálta az egész felszerelését.

Az első sí-leckét B.Gézától és G. Lacitól kaptam, a továbbiakban Deske lett a mesterem,akivel közben megismerkedtem.

Korcsolyázni ezután csak egyszer voltam, barátnőm jóslata bevált, a síelés után már nem okozott örömet, hiszen ott megadott helyen keringtünk, a sízésnél meg nem csak le-föl lehetett csúszkálni, hanem menni, menni, vándorolni is sítalpakon. De mielőtt nekivágtunk volna Mária-Makknak vagy más nagyobb útnak, Deske irányítása mellett gyakoroltam minden alkalommal tán egy-két órát, a stemmbógni, telemark, krisztiania és hasonló dolgokat. Ennek köszönhettem, no meg hiúságomnak: "én nem félek", hogy a szezon végére már valóban jól síeltem.

Deske, mint a tenyerét ismerte a budai hegyeket, s mi minden alkalommal nagy utakat jártunk be. Ha útközben akadt egy-egy meredek lejtő, Deske: "Várjon meg Babszem" - és lesiklott rajta. Én minden alkalommal utána, kezdetben többnyire nadrágféken érkezve meg, később egyre inkább már sítalpon.

Különösen kedves utunk volt a János-hegyről át a Hárs-hegyre, annak egy sétáló útjára, ami jól lejtett, és több helyen lépcsős volt, viszont a vastag hó miatt ezek nem okoztak gondot, sőt jó svungot adtak. Ezen az úton majdnem a János kórházig lehetett lecsúszni. Ennek az útnak még egy komoly előnye volt, jószerivel senki se ismerte - vagy a lépcsők miatt nem merészkedtek rá,- tehát mindig egyedül voltunk, nem kellett kerülgetni senkit.

 

1941 tavaszán újra megkezdtük a szokott biciklitúráinkat, de én rádöbbentem, hogy már nem "igazi" ez az eddigi nagyon kedves társaság és biciklizés...

.        ... mert a telet Deskével töltöttem...

 

                                              

De ez már más lapra tartozik.

                                               Egészen más lapra.