2022.03.. html/1939-2000.htm C.20652-20728
Váli Dezsőné /Behyna Magda (1919-2008)
TANÍTÓNŐ, FELESÉG, MAMI VOLTAM
Kicsi koromtól kezdve, - vagy ahogy mondani szokták: mióta az eszemet tudom - mindig is tanító akartam lenni. Először csupán azért, mert tetszett, hogy a tanító néni a katedránál csak ül, miközben a nebulók dolgoznak, később természetesen eltűnt ez a gyerek-motívum, s az vonzott, hogy kicsikkel foglalkozhatom.
Már korán megmutatkozott, hogy az Isten is erre a pályára teremtett. Kis gimnazista voltam, mikor egyszer tanítás közben egy pöttöm elsős betévedt az osztályunkba, s rémületében, hogy rossz helyen jár és nem ismeri ki magát bepipilt. A társaim mind harsányan nevettek. Én odaszaladtam a síró csöppséghez, kivezettem, megnyugtattam, hogy nem olyan nagy baj ez, velem is előfordult, sőt én hittan órán ima közben... /valóban!/, s mikor felszáradtak a könnyei, lesegítettem a vizes bugyit róla, s elmentem vele megkeresni az osztályát és a Kedves-Anyát, akihez járt. Ott - hogy a többi gyerek ne hallja - halkan elmondtam mi történt, hogy tudjon a bentlakóktól egy kölcsön-bugyit szerezni a kicsinek.
Persze ez így leírva rettentő öndicséret és olyan "bezzeg én" szagú, de hát valóban így törtét, s hogy leírtam azzal csak dokumentálni akartam, hogy a hivatást kaptam s korán kaptam. Ez nem érdem, ez kegyelem.
KÉPZŐS ÉVEIM
Mikor negyedik gimnazista lettem kértem Anyuékat, hogy írassanak be az Angolokhoz képzőbe, mert én tanítónő akarok lenni. Tudták ők, hiszen mikor a Sophiba kerültem "kikötöttem", hogy csak akkor legyek sophista, ha onnan képzőbe mehetek. Megígérték, hogyne ígérték volna, hiszen mit tudhat egy kilenc éves gyerek a jövőjéről. Mikor látták, hogy kitartok eredeti elhatározásom mellett, s még annyi kitérőt sem akarok, hogy érettségi után legyek képzős, engedtek a kívánságomnak.
A képzőben is jó tanuló voltam, de nem kiváló. Kiváló csak azokban a tárgyakban voltam, melyek szorosan összefüggtek a tanítással. Különben a magyar, biológia, német, torna volt az erősségem, matekban meg kimondottan a gyengék közé tartoztam. Előfordult, hogy dolgozatíráskor csak a dátumot írtam be, majd becsuktam a füzetem, s a következő óra anyagát tanultam. A tanárnő kérdésére, hogy miért csinálom ezt, megadtam az egyetlen - s igaz - feleletet:: "Mert, ha megírom, akkor is négyes lesz, így meg legalább felkészülhetek a következő történelem órára." Egyébként a matek dolgozatfüzetem első oldalára jelmondatként egy Eötvös idézetet írtam. "Vannak dolgok, melyeket csak az ért meg, akinek szíve van. " - /Hát ez nagyon is odaillő mondás volt! /
Életem nagy eseményének számított a képesítő, végtelen öröm volt kézbe kapni a színjeles diplomát.
A Pedagógiai Szeminárium kiváló iskola volt, rengeteg hospitálással, tanítással és okos és jó elméleti anyagokkal. 1939 tanév végén mondhattam végre el, hogy kész vagyok.
Ezt a nyarat -/is/ - Alsóörsön töltöttük, s ott kaptam a Sophiból levelet, melyben a 4. osztály tanítására hívnak. Örömmel vállaltam, de azzal a kikötéssel, hogy, ha a város beoszt, átmegyek oda, mert tudtam, hogy az apácák nem fognak véglegesíteni, én pedig nem csak ideig-óráig akartam tanítani, hanem életformának választottam.
1939
Az osztály annyira szerette az előző tanító nénijüket, hogy szó szerint szóba se akart állni velem. Szerencsére hamar megtört a jég, s nem győztem részt venni a gyerekzsúrjaikon, majd mikor másfél hónap múlva otthagytam őket a városi beosztás miatt, sírtak mind mint a záporeső. Én is sajnáltam persze őket, hiszen nagyon megszerettem azt a remek kis társaságot.
Nagy élmény volt az első fizetésem, - /100 pengő/- a markomban szorongatva vittem haza. Mindenkinek, akit szerettem vettem belőle valami apróságot, magamnak meg egy szoknyára valót.
1939
A Dugonics utcai elemibe "utaltak" ki - /akkoriban mindent központilag a Városházán intéztek/ - 6. osztályba helyettesnek. Az iskola igazgatója egyik osztálytársam papája volt, így legalább kevesebb szorongással mentem be első nap. Sajnos három nap után kiderült, hogy tévedés volt a kiküldetésem, mert az osztály tanítónője már meggyógyult és jön is. Ezt persze az igazgató közölte azzal, hogy másnap már nem is kell bemennem. Megkérdeztem, hogy mit tegyek, mert a gyerekek magyar füzetei nálam vannak otthoni javításra. "Hát küldjön érte egy tanulót" - volt a válasz. Délután meg is jelent az egyik kislány a lakásunkon, s egyúttal a maga és társai kívánságát tolmácsolta, hogy nem taníthatnám-e továbbra is én őket?! Mit tagadjam ez nagy öröm volt nekem - bár szó sem lehetett a kérésük teljesítéséről -, mert bebizonyította, hogy hamar és jól tudok kapcsolatot teremteni a gyerekekkel. - /Bezzeg később a napközis beosztásoknál meg a Szív utcában egy percig sem éreztem ezt!/
1939
Beosztás nélkül maradtam, de nem túl sokáig, a Százados úti iskola első vegyes osztályába kerültem. Erről az iskoláról azt kell tudni, hogy az Auguszta nyomortelepi gyerekek jártak oda - és aránylag igen kevés "normál" családból való. Vegyes osztályba pedig ezeknek is a selejtje került. November közepéig mikor átvettem az osztályt még nem volt állandó tanítójuk. Úgy is viselkedtek: szanaszét hemzsegtek az osztályban, a tábla alatt épp úgy előfordultak, mint a dobogó szélén vagy hátul a padok mögött. Még az is erőfeszítésembe került, hogy a helyükre ültessem őket. Először az olvasással próbálkoztam, de "bö, ká, mö" és hasonló rémségekből állt az egész tudományuk. Az írás-füzetük szörnyen nézett ki, volt aki beleköpött és azt treibolta egész órán át az ujjacskájával, vagy írás helyett csak firkálgatott.
Bele se tudtam, fogni a tanításba, annyira zsibongtak, nem egyszer összeverekedtek és folyton kiszaladgáltak a helyükről. Teljesen megrémültem: ha ide bejön az igazgató, én soha többé nem kapok állást ez biztos. Ki kellett találnom valamit, hogy legalább a hangomat hallathassam. Harmadik nap bevittem az osztályba 8 darab krémest, kicsomagoltam és az íróasztal szélére felsorjáztam. Döbbenetes néma csend lett!
"Az utolsó óra végén minden padsorból megkapja az egyiket, aki a legjobb volt"
- közöltem velük. Mit mondjak? - Délben nehéz volt a választás!
Végre munkához láthattam! Mivel mi a képzőben nem találkoztunk ilyen elfuseráltan okított gyerekekkel, akik pl. Li-li helyett löi-löi-t olvasnak, - /ha egyáltalán el tudják olvasni/ - megkérdeztem a másik elsős tanítónőt, ő hogyan csinálja. "Csak nem képzeled, hogy megmutatom"?!. - volt a válasz!!! - de azért egyszer csak átjött és tartott egy órát, amiből nem túl sokat profitáltam.
A krémeseket szorgalmasan vittem, de hamarosan rájöttem, hogy ez így nem mehet a végtelenségig, mert a végén a fizetésem nem lesz elég rá. Ezért aztán a krémeseket óriási savanyúcukrokra váltottam fel - /abban az időben volt olyanféle ebből, ami majdnem akkora volt, mint egy mostani fém százforintos/. Ebből jóval többet tettem ki az asztal szélére, s mivel így több gyerek juthatott édességhez, hát biztosítva volt a tanításhoz szükséges fegyelem. - De a cukrokra ügyelni kellett, mert a hetes bíz ellopizott belőlük, mikor megmondtam: megszámoltam! akkor "csak" végignyalta őket. /Ezt "nem vettem észre"./ Lassan ők is megszerettek engem, s a villamosmegállónál reggelente csapatostól vártak. Jó érzés volt.
A testülettel azonban nem tudtam megbarátkozni, ugyanis mindjárt az első napokban, hogy oda kerültem, az irodában az egyik lyukas órámon az egyik fiatal férfi kollega felkapott, ráültetett az íróasztalra, s egy centivel megmérte a bokám, aztán diadalmasan odakiáltotta a társának: "No látod, nekem volt igazam, még annál is karcsúbb! "
Ettől kezdve csak reggel mentem be aláírni a jelenléti ívet, azonnal fordultam is az osztályba, s kiszámítottam, hogy lyukas órán a víztoronyig sétálhatok el s vissza, hogy elteljék az idő. Így jószerivel nem is ismertem meg a testület tagjait.
December legelején szakfelügyelő látogatta az iskolát. Gyakorlott, idősebb tanítóknak a munkájára az volt a megjegyzése, "Amit ön csinál, az favágás, nem tanítás", egyedül Surányi Kati munkájával volt nagyon megelégedve - ő valóban kiváló volt, később- /már mint Aszódiné/- a Pedagógiai Szeminárium Gyakorlójába is került. Egészen meg voltam rémülve: mi lesz, ha hozzám jön be, hiszen ezek a gyerekek még messze nem tartanak ott, ahol a Tanterv szerint lennünk kellene. Nem magyarázkodhatok, hogy én november közepén vettem, át csak az osztályt, s nemcsak előröl kellett kezdenem mindent, hanem előbb még a helytelenül beidegződött olvasásról is le kellett szoktatnom őket.
December hatodika Horthy névnapja volt: iskolai szünet, nekem a napközisekre kellett felügyelnem az ebédnél. Csakhogy az ebéddel késtek s mi egy betört ablakú szeles folyosón várakoztunk jó sokáig a kemény hidegben. Kaptam is egy olyan becsületes arc- és homloküreg-gyulladást magas lázzal, ami ágynak döntött. Jó sokáig vacakolódtam vele, mikor jobban lettem, arra kértem Apecet tegye meg nekem, hogy ne abba az iskolába kelljen visszamennem, ha már az égiek így megmentettek a szakfelügyelőtől.
940
Hamarosan a Murányi utcai napközibe kerültem olyan leányokhoz, ahol elsőtől kezdve hatodikig mind egy csoportban voltak. Ezek a gyerekek egytől egyig az osztály legszegényebbjeihez tartoztak. Több volt a nagyobb gyerek, mint a kicsi, gyakorlatilag kb. azt csináltak, amit akartak, s mivel életemben nem voltam napköziben, de nem is láttam napközit, és nem is tanultunk róla, fölöttébb tájékozatlanul próbálkoztam valami normál napirendszerű-féleség kialakításával. Hamarosan rájöttem, ha rájuk hagyok mindent - /ahogy a nagyobbak dirigáltak/ - és úgy teszek, mintha ez /is/ az én akaratomból történne, egészen jól kijövünk egymással. Ők örültek, hogy fiatal vagyok, nem kiabálok, nem verekszem és pl. a délutáni kenyerüket javaslatomra megpiríthatják a vaskályha tetején, én meg kijártam az igazgatónál, hogy ezek közül a gyerekek közül, akinek van korcsolyája ingyen mehessen az iskola udvarán lévő pályára.
Egyik nap nagy meglepetés ért: ahogy belépek az osztályba: nyitva a szekrény, a nagyobbak rámolják ki a játékokat, a fal mellé pár széket tesznek rá kis lavórokkal, törülközőkkel. "Mi történik itt"- álmélkodtam. "Szakfelügyelő van az iskolában". - volt a válasz, s ekkor tudtam meg, hogy volt ám ennek a csoportnak mesekönyve, játéka, tisztálkodási szerei is, csak épp a betegszabadságon lévő tanító néni megmondta, hogy azokat zárják el míg ő nem jön. De a nagyobbak dörzsöltek voltak, s jól tudták mitől döglik a légy, mi kell egy szakfelügyelőnek.
Hozzám akkor jött be, mikor már a leckék megírásán és megtanulásán túl voltak. Az egyik mesét olvasott, a kisebbek szlöjdöztek, a nagyobbak kézimunkáztak, volt, aki olvasott - mondanom sem kell, hogy mind ezt a nagyok rendezték meg így! A szakfelügyelőnek tetszett, amit látott, s megkérdezte, hogy szeretnék-e napközis lenni. Rémülten tiltakoztam, tán még valami olyasmit is mondtam, hogy akkor inkább elhagynám a pályát.
Az itteni munkámnak volt még egy meglehetősen keserves oldala: kb. 80 gyereket kellett naponta átkísérnem a Damjanich utcába ebédeltetésre. A saját csoportomon kívül egyik gyereket se ismertem, egynek se tudtam a nevét, hát hogyan fegyelmezzem őket? Végül támadt egy jó ötletem: Megígértem, hogy aki rendesen megy az utcán, és az ebédnél is rendesen viselkedik, az végigcsúszhat a járda melletti hosszú csúszkán. Kemény tél volt, a csúszka még engem is csábított volna, hát még őket szegényeket kiknek egész nap padban kellett ülniük.
Az egyik ebédeltetésnél voltam tanúja egy olyan jelenetnek melyet sose felejtek el, mert egy pedagógus teljes önismerethiányáról adott ékes példát. Az történt, hogy az egyik gyerek nem akarta megenni a valóban nem túl jó ételt. A felügyelő pedagógus, akit eddig csak ordibálni, jobbik esetben kiabálni és szidni hallottam, s aki úgy viszonyult a gyerekekhez, hogy csak megutálni lehetett, odament ehhez a kis éhségsztrájkolóhoz, s azt gügyögte neki: "No az én kedvemért edd meg!" Egészen paff voltam! Ő meg csodálkozott, hogy még az ő kedvéért sem - /pláne! / - nyúl a kis srác az ételhez.
1940
Tél vége felé meggyógyult a napközis tanítónő s én a Dózsa Gy. útra kerültem - sajnos - ismét mint napközis. Elsőtől negyedik osztályos tanulókkal kellett foglalkoznom, fiúk, lányok vegyesen voltak. Mivel még nagyon rossz idő volt, a tanítás és ebéd utáni időben nem lehetett kivinni a gyerekeket, hanem a napközire kijelölt egyik osztályban kellett maradnunk. Elképedve hallottam, hogy eddig az volt ott a szokás, hogy a gyerekek ülve, a padra borulva aludjanak. Nem firtattam, hogy kitől származhatott ez az ötlet, de azt azonnal láttam, hogy ez szinte embertelen követelmény. Egészséges ficánkolni vágyó kis emberkéket - kik egész délelőtt ültek - ilyen "pihenésre" kényszeríteni. Hát nem is kényszerítettem őket, helyette játszottunk. Jött ám az igazgató, hogy panasz van: zajosak a napközisek, míg eljön a tanulási idejük. Igaza volt, de csendesen illetve csendesebben csak akkor lehet játszani, ha játékok is vannak - mondtam is neki. Kiderült, hogy egy szem sincs. Kértem írjon azonnal a Tanszerkiadónak, -/Apec volt az igazgatója/ - s majd ők kiutalnak. Pár nap alatt megérkeztek a játékok, s az igazgató nagy kegyesen ideadott belőlük párat. Csakhogy én tudtam, hogy mikét és mennyit irányított ide Apec, ezért azonnal kértem a többit is. Igen kelletlenül, de megkaptam. Ettől fogva - míg csak a szabadba nem lehetett kimenni - építőkockákkal, szlöjddel, társasjátékokkal és hasonlókkal telt el a pihenésre, felüdülésre szánt idejük.
Napközizés előtt naponta átbuszoztam a barátnőmhöz B. Máriához, aki januárra várta a kisbabáit. Először nagyon megrémült, mikor kiderült, hogy ikrei lesznek, csak akkor kezdett úgy igazán örülni neki, mikor látta az én óriási lelkesedésem, hogy "de jó neked, egyszerre két kisbabád lesz! " Nagyon félt a szüléstől, ezért is jártam hozzá, hogy eltereljem a gondolatait, s befáslizzam a lábát, mert azt már maga nem tudta.
Hetente meg kétszer - vagy háromszor? - olaszra jártam, mert W. Katival nyárra Olaszországba készülődtünk. De nemcsak nyelvórákra jártam, hanem a Ritzbe is ötórai teára P. Gézával táncolni, a Cukor utcába meg késő délután tornázni.
Mihelyt megszűnt a latyak és vastag hó borított mindent, rövidre fogtam az ebéd utáni pihenőt, s leckéjük elkészítése után kivittem az egész kis sráctársadalmat ródlizni, meg hógolyózni a Városligetbe, ami mellettünk volt.
Máriának január 24-én két stramm kisfia született, de ő három nap múlva belázasodott, egyre rosszabbul lett. Csak egyszer engedtek be hozzá, bár többször is bementem a Pajor szanatóriumba, ahol szült. Nem mondta senki, de éreztem, hogy menthetetlen, később már tudtam is: gyermekágyi láz…..
Igen nehéz szívvel mentem mindig az iskolába, hisz egyébre se tudtam gondolni, mint rá.
A képzőben "belénk verték", hogy ha belépünk az osztályba hagyjuk kint az összes gondunkat, bajunkat. Én meglepve tapasztaltam, hogy ez fordítva igaz, mert rossz gondolataim, problémáim velem jönnek, s még az ajtót átlépve is kínoznak, de szinte pillanatok alatt eltűnnek a szívemből, eszemből a gyerekek között, - hiszen, ha velük vagyok ők teljesen lefoglalnak.
Ha délután körtelefon jött nekem kellett azt átvenni és továbbítani. Az egyik ilyen telefon nagyon megrázott, mert azt az utasítást adta, hogy az iskolák rendezkedjenek be arra, ha szükséges ott alhassanak gyerekek, mivel a Szentendrei út felé két kis elemista - kik messzebb laktak az iskolától, - hazafelé menet megfagyott!!
Sajnos itt ért az a telefon is, melyben Anyika tudatta, hogy Mária barátnőm meghalt, s ha végeztem menjek be hozzá a Pajor szanatóriumba, ahol még egyszer láthatom.
A tél elmúltával is gyakran kivittem a kis társaságot a Ligetbe játszani, ha erre nem volt lehetőség az iskola kertjében voltunk.
A gyerekek helyesek voltak - nem mind! - már volt is némi napközis tapasztalatom, de nagyon nem szerettem napközizni, én tanítani szerettem volna.
A gyermeknapot sem felejtem el, mert egy alacsony kis takarítónővel - aki jószerivel ki se látszott a nagyobb gyerekek közül - egyedül kellett kivinnem vagy száz gyereket a Vidám Parkba. Elindulás előtt összegyűjtöttem őket, megbeszéltem velük, ha feltartom a kezem jöjjenek hozzám, s válogatott "fenyítéseket" ígértem annak, aki lemarad. Nem részletezem: én irtó migrénnel, de két gyerekkel többel jöttem haza, mint ahánnyal elindultam!!!
Még egy összeütközésem volt az igazgatómmal: már vége volt a tanítási időnek, de a tanítóknak még nem volt szabadságuk, s az egyik idős tanítónő megkért, hogy másnap én jöjjek reggel - a szokott d. u. helyett, - mert ő lenne reggelre beosztva napközizni, de neki a délután sokkal jobb. Természetesen szívesen tettem eleget a kérésének. Másnap reggel az igazgató mikor meglátott, rögvest leteremtett, hogy én azt hiszem, mert "a Behyna Miklós" lánya vagyok nekem mindent szabad. Nem is értettem először, hogy mi baja, aztán kiderült, hogy engedélyt kellett volna kémem a cseréhez. No ezt aztán visszautasítottam, mondván, hogy én szívességből jöttem X helyett, s részben nem is tudtam, hogy egy ilyen cseréhez engedély kell, részben pedig úgy gondolom, hogy ha ez így van, akkor az engedélyt annak kellett volna kérnie, aki tőlem a cserét kívánta. Erre nem volt mit mondania.
A határt lezárták, Olaszországnak fuccs lett, abbahagytam az olasz tanulást, s nyáron Katival Sopronba mentünk a nyári egyetemre. /Azért voltunk az egyetemen is.... /
1940-41
A tanév kezdete előtt kaptam meg az értesítést, hogy az 1940-41-es évre a Gyáli úton taníthatok harmadik leány osztályban. Nagy szó volt ez, hiszen a kezdőket néha évekig dobálták ide-oda. Apectől - /kivéve azt az egyetlen esetet, hogy ne kelljen visszamennem a Százados útra/ - soha semmiféle protekciót nem kértem, bár mindent szívesen megtett volna. Hogy ezt a beosztást az ő nevének köszönhettem-e vagy a véletlennek, - hisz kiváló munkával még nem dicsekedhettem- a mai napig sem tudom.
Az év megkezdésekor a tanítást nem lehetett elkezdeni, mert előző nap ciánozták az iskolát, mivel nyáron katonák voltak benne. Tehát ahogy összegyűltek 8-ra a gyerekek az osztályban, máris vittük ki őket délig a szabadba, s ott ismerkedtem és játszottam velük. De ez a félóra is, amit az iskolában töltöttem elég volt, hogy az egész éjjelt végighányjam.
Két nap múlva nekikezdhettünk a tanításnak. Mivel szeretem a szépet és a rendet, megmutattam, hogyan akasszák fel a kabátjaikat, hogy a fogasok rendesen nézzenek ki, hogyan rendezzék el a holmijukat a padban és a padon. A gyerekek erre örömmel álltak rá, és nyugodtan mondhatom, hogy élvezték, szerették és őrizték is ezt a rendet.
A beszélgetés füzetükbe színes ceruzával keretet csináltattam velük, s a rajzok előzetes megbeszélés után kerültek kivitelezésre, így azok jók, mutatósak, áttekinthetőek és igen rendesek voltak, még a kevéssé ügyes gyerekek munkái is, mert az akkor divatban lévő Tirpák módszert használtam. Ez abból állt, hogy halványan pálcika-emberkéket rajzoltunk - ahol ember ábrázolásra volt szükség - és azokat öltöztettük fel. A pózokat még gyakorlatban is megmutattam egy-egy gyerekkel: pl. hogyan guggol, ágaskodik, vagy épp szalad valaki, ezért örömmel és jól rajzoltak mind.
Magam meg bejártam a Pedagógiai Intézetbe hetente Tirpák rajztanfolyamára, ahol nagy alakban elkészíthettük a beszélgetés anyagához kapcsolódó rajzokat, ez nagy segítséget jelentett nemcsak nekem, de a gyerekeknek is. És igen gyakran vettem igénybe a könyvtárukat is, ahol jobbnál jobb - a tanítást segítő - pedagógiai könyvek és folyóiratok voltak.
Sokat adtam a tisztaságra is, kezdetben majdnem naponta, később ritkábban megnéztem, hogy tiszták-e a kis praclijuk, körmük, fülük, s van-e náluk tiszta zsebkendő. Úgy rászoktak erre - igen hamar -, hogy semmi kifogásom sem lehetett, pedig igen-igen szegény csemete volt mind, ahol a szappan is komoly kiadásnak számított, de hogy a szülők se vették ezt rossz néven az bizonyította, hogy még egy hónap sem telt el a tanév kezdete óta, mikor az egyik szülő bement az igazgatóhoz kérni, hogy az ő kislányát is tegyék ebbe az osztályba, mert neki nem egy gyereke jár ide, és látja mi a különbség. - Hú, de boldog voltam, mikor ezt később meghallottam!
Mondanom sem kell, hogy buzgalmamban - és zöldfülűségemben - nagy butaságot is csináltam. A Tanterv előírása szerint a ma lakóhelyismereti anyaghoz - /ez akkor még a beszéd és értelem órák anyaga volt/ - be kellett járni az iskola környékét. Csak hát én nem gondoltam azzal, hogy ezeknek a kis gyerekeknek többsége elnyűtt, lyukas cipőben jár. Mire visszaértünk az osztályba, nem egy kislánynak vizes volt a harisnyája. Ebből bizony komoly meghűlés is lehet, döbbentem rá. Ezért levetettem a cipőjüket, őket pedig talpacskáikkal a vaskályha felé ültettem le, hogy megszáradjanak a harisnyák. Egy óra alatt a cipők is felvehető állapotba kerültek, így minden rendbe jött. Én meg hálát adtam az egeknek, hogy ezalatt az idő alatt nem keresett föl az osztályomban igazgató vagy kartárs, mert nem tudom mit szólt volna ehhez az egészhez.
Felejthetetlen emlék:
két kis ágrólszakadt kislány baktat előttem a Gyáli úton az iskola felé. A nagyobbik - legfeljebb másodikos lehetetett, - neveli a kisebbet: "Tudod, mindig igazat kell mondani, mert, aki hazud, az lopik is!"
November 30-án ismerkedtem meg Deskével, ekkortól kezdve sokat találkoztunk, jó nagyokat sétáltunk, s mikor hóval ajándékozott meg a tél, hét végeken együtt síeltünk. Ő profi volt ebben, én kezdő.
A tornaórákat is becsülettel megtartottam, bár tornaterem nem volt, a gyakorlatokat az osztályban - nem egyszer a padokon - kellett végezni. Az ülőlapra újságpapírt tettünk, így tisztán maradt akkor is, mikor a gyerekeknek rá kellett állniuk, hiszen tornacipője egynek sem volt. A kis társaság nagyon élvezte a "katonás" rendben zajló órákat.
Mivel a nyakam egy gennyes daganat miatt felvágták, jó pár napot hiányoztam. Ahogy bementem az iskolába közölték, hogy torna-szakfelügyelő jár bent, s hozzám is bejön. Én "leforgattam" az órát, úgy, ahogy szoktam, a kislányok egyszerre, rendben, ügyesen, jól végezték a gyakorlatokat.
A felügyelői értekezleten aztán olyan dicséretet kaptam, amiben még az is benne volt, hogy a többiek is tanulhatnának tőlem. Jól esett a dicséret, de meg is lepődtem tőle, persze hiszen nekem halvány sejtelmem sem volt róla, hogy ezt az osztálytermi tornaórát a többiek általában másra szokták felhasználni, s ez látszott meg az ő óráikon.
És itt el kell mesélnem, hogy a következő évben - már más iskolában- újra ez a szakfelügyelő járt, s én előre örültem a dicséretnek, ehelyett úgy letolt, hogy még. Magamban aztán sokat spekuláltam rajta, hogy ez hogy lehet. Tavaly volt jókedve, vagy idén rossz? Hiszen én pontosan úgy tanítottam, mint az előző évben csak persze a gyakorlatok voltak mások, hiszen most első osztályom volt, s nem harmadik.
Döbbenetes élményem volt, hogy a fogorvos - ahova el kellett vinnem az osztályomat - mennyire mechanikusan lélektelenül végzi a dolgát. A kis Grünvald Katinak - ma is emlékszem a nevére - majdnem minden tejfogát kihúzta, hogy azok rosszak. Ezt ugyan elhiszem, de hogy miért kellett egyszerre így meggyötörni egy kisgyereket, azt ma sem értem és ma is szomorúsággal gondolok rá. Nyugodtan mondhatta volna, hogy vigyem hozzá vissza egy hónap, vagy pár hét elteltével Katit, ha már menthetetlenek a fogai, addigra, szegény kis pocoknak közben begyógyult volna az ínye s enni is tudott volna. Így csak a pofiját fogta, s hozzá se tudott nyúlni a kenyeréhez. Vettem tejet neki, hogy ne maradjon éhen, de ez csak a tízóraiját oldotta meg.
A kis Grünvald Katiról még egy másik emlékem is van. Egyik órán megbotránkozott hangon jelentette:
- "Hogy mit írt a Merész Erzsi!!! " -
Erzsi túlkoros kislány volt, tán 11 éves, de semmi gond nem volt vele az osztályomban.
- Hát hozd ide a cédulát - mondtam Katinak.
Ő kihozta, én elolvastam, de mivel egy szót sem értettem, belőle, ez "butaság" címen a papírkosárba dobtam.
-"Hű, hogy mit írt a Merész Erzsi! - hallottam ismét a megdöbbent hangot.
- Hozd ki, - mondtam újra.
Ő kihozta, én elolvastam, és ismét nem értettem belőle semmit.
- Mi ez? - kérdeztem Katit, én egy szót se értek belőle.
- Kati rám emelte égszínkék szemét és azt mondta: "Ha a tanító néni nem érti, én nem magyarázhatom meg."!!!
Erre már igazán kíváncsi lettem, s a cédulát átvittem a szomszéd osztályban tanító kollegámnak. Ő mikor elolvasta, vörös foltokat kapott a nyakán, nem magyarázott semmit, csak azt mondta: rémes. Két nap múlva Erzsit már elvitték az osztályból, ha jól tudom javító-nevelő intézetbe.
Csak később tudtam meg, hogy a cédulákon az állt, hogy a tarifája egy tantusz. De mind ez olyan szavakkal volt leírva, melyeket még életemben nem hallottam, hiszen ezeket sem a Sacré Coeurban, sem az Angoloknál nem tanították! - arról nem is beszélve, hogy - bármilyen hihetetlen!! - ilyesmiről még csak nem is hallottam soha semmit!
A fentiekből kiderül, hogy milyen közegben éltek ezek a gyerekek, és 9 évesen mind felvilágosultabbak voltak, mint én.
De Apec ismerte ezt vidéket s mivel az igazgatót is, megkérte őt: intézze úgy, hogy a délutáni tanításokról sose menjek egyedül a sötétben a villamosig, ami jó messze volt az iskolától. Jóba voltam a kartársaimmal s így fel sem tűnt, hogy hazaindulás előtt hol az egyik, hol a másik hívott: "Gyere, menjünk együtt, " - Vagy: "Várj rám kicsit, hadd csatlakozzam hozzád! "
Egyik alkalommal, mikor kettesben villamosra várakoztunk egy férfi odaköszönt. Én elfordultam, a kolleganőm visszaköszönt, és megkérdezte:
- Te miért nem köszöntél vissza?
- Jól néznék ki, ha én minden idegen köszöntésére reagálnék" - feleltem.
- De hiszen ez az igazgatónk volt!
Hát ennyit az én arcmemóriámról!!! Már akkor is kétségbeejtően rossz volt!
Itt találkoztam először az igazi szegénységgel is. Az egyik - mindig tiszta, s hófehér zsebkendővel rendelkező - kis cigánylányom beteg lett. Hosszabban hiányzott, így elmentem meglátogatni, ami akkor még nem volt szokás. A Mária Valéria nyomortelep viskókból állt. Hogy belül milyenek lehettek, elképzelni sem tudtam. Hát most megláttam. A konyha búboskemencéhez hasonlító tűzhelye mellett egy rozoga szék állt, a falon pár felakasztott kopott lábos és konyhaeszköz lógott, a sarokban seprő. A szobában egy sodronyos ágy volt, még szalmazsákkal sem dicsekedhetett, csak különféle takaróknak nevezett rongyokkal. A sarokban a földön is volt egy ilyen ágynak használt rémség. Egy ócska asztal, egy fogas, zománcát vesztett lavór és egy láda volt a szoba egész bútorzata. És ebből a nagy nincs-ből jött el a kis Eta naponta megmosdatva, szépen megfésülve patyolat tisztán! Csak tisztelettel tudok gondolni a szüleire!
A délvidéki bevonulással együtt megkezdődött a légózás, vagyis az utcák sötétek lettek, s különböző helyeken ügyeleteket kellett tartani. Mivel én végeztem betegápolói és elsősegélynyújtási tanfolyamot, elsősegély ügyeletre osztottak be minden éjjelre a Mester utca egyik iskolájába. Az épület igen nagy volt, s az orvosi szoba a kaputól legtávolabb eső szárny részében. Úgy féltem, hogy biztos nem nyitottam volna ajtót, ha valaki jön. Pár éjjelt átkínlódtam így, aztán áttettem a "székhelyemet" az igazgatói irodába, ahol a cserkészek tartózkodtak futár szolgálatra beosztva. Ők tréfálkoztak, játszottak, vidámak voltak, tehát nekem is könnyebb volt virrasztani. Hogy mit jelent a cserkész-fegyelem itt tapasztaltam meg először.
A legnagyobb hancúrozás, bunyózás közben az egyik fiú - alig idősebb a többinél, - hisz mind gyerekek voltak, - ránézett az órájára és "Vigyázz"-t kiáltott. Abban a pillanatban az előbb még hangosan, önfeledten rajcsúrozó kis csirkefogók merev vigyázzba vágták magukat.
Vajon értek-e el valaha az úttörőknél ilyen önkéntes "vas"- fegyelmet?!
Deske is a Délvidéken volt, s már "nagyon a szívemben", éjszakánként neki írtam leveleket, melyeket persze nem küldhettem el, hiszen azt se tudtam merre jár.
El lehet gondolni, ha nem délutános voltam, a fáradtságtól kóvályogva mentem másnap tanítani. A hittant és éneket külön tanító tanította, így a lukas óráimon elég kényelmes fekhelyet csináltak nekem a tanáriban, hogy lefekhessem, s legalább egy kicsit alhassak.
Már egészen közel volt a tanév vége, mikor száraz mellhártyagyulladást kaptam. Cudarul köhögtem, s a mellhártyagyulladás csak véletlenül derült ki, mikor Mária félje az arcüreg-gyulladásom miatt a kobakom röntgenezte, s a köhögésem miatt aztán megnézte a tüdőmet is. Rögtön megkérdezte:, hogy mikor volt mellhártyagyulladásom. "Sose" - volt a válaszom. "Akkor bizony most van, menjen haza, s feküdjön le".
No de ki hagyja ott az osztályát vizsga előtt??? Főleg mikor ez volt életem első osztálya. Nagy köhögések között, de megtartottam a vizsgát, melyre elég sok szülő is eljött. A gyerekek maguk szedte virággal kedveskedtek, s az egyik kislány 12 fillért akart adni,
mert: "Szeretnék én is adni a tanító néninek, de tegnap nem mehettem ki virágot szedni."
A vizsgát még megbeszélés követte a tanáriban, s mire hazaértem óriási meglepetésemre ott találtam a fél osztályt!
Anyika megkérdezte tőlük: "Hát szeretitek a tanító nénit? "
"Azért vagyunk itt" - volt az öntudatos válasz.
Persze megvendégeltük őket, s villamosjegyre is adtunk pénzt nekik, hiszen ezt a hosszú utat gyalog tették meg, mert villamosra egynek sem telt.
A tanév után, júni. 26.-án volt az eljegyzésem, arra a napra felkeltem, de az ünnepi vacsin maximum egy vékony szeletke prágai sonka ment csak le a torkomon. /Ebből is látszott, hogy még nem gyógyultam meg, de ebben az étvágytalanságban nyilván szerepet játszott e nap fontossága is. /
A mellhártyagyulladás rendbejött, de az arcom többszöri pungálás után sem, így operációra került a sor, -/széles feltárásnak nevezik ezt/-, ami felettébb randa dolog volt, s rá két napra - idő előtt - ki kellett venni a tampont, mert magas lázzal egyetemben hidegrázást kaptam.
1941-42
Ennek az útnak a végén új iskola épült. A tanév kezdetekor azonban még nem volt kész, így egy fabarakkban kezdtem meg a tanítást két társnőmmel. Az épület többi termében egy másik iskola kihelyezett osztályai voltak.
Első leány-osztályt kaptam, s mivel a gyerekek szétosztását a már régebb óta ott tanító nő végezte, gondolható, hogy a "jobbik-rész" neki jutott. Ezek Auguszta nyomortelepi gyerekek voltak, csak pár lakott közülük városi házban, ezt már ránézéssel is meg lehetett állapítani. Az én osztályomba tán két ilyen gyerek került csak.
Elég sokan voltak egy osztályban, s bizony nem volt könnyű a munkám, mit tagadjuk gyakorlatlan is voltam. A harmadik remekül ment, de az első osztály nehezebb, mert itt a nulláról kell indulni, s még arra a minimális otthoni segítségre sem számíthattam, hogy legalább azt ellenőrizzék a szülők, hogy a feladatukat megcsinálták-e a gyerekeik.
Itt alakítottam ki azt a "magán-elvem", amit pályafutásom alatt végig megtartottam: úgy kell dolgoznom, hogy a tanulóim csak azt fogják tudni, amit itt az órán megtanulnak. Jól-rosszul végeztem a dolgom, minden esetre a legjobb tudásom szerint, de ez a tudás még sok gyakorlatot kívánt.
Novemberben szabadságot kaptam rövid időre az esküvőmre. Ettől fogva:
Visszatérve újból nekiláttam a munkának. Néha előfordult, hogy óra alatt ki kellett lépnem az osztályból a vízcsaphoz, hogy igyam, s olyankor meglepve láttam, hogy a két másik osztály tanítónője békésen - ülve!! - beszélget az előtérben! Ez mindig meglepett - /és kissé fel is háborított/ -. Egyik alkalommal a takarítónő is épp arra járt, s a fülembe
súgta: "Miért tetszik csodálkozni, ők így szokták, csak maga kis tanító néni van mindig a gyerekekkel. "
Január vége felé tudtam meg, hogy kismama lettem. Mikor az orvostól hazafelé jöttem a hófoltos Ferenc József hídon át, megállapítottam, hogy ilyen gyönyörű még sose volt a híd meg a Duna. Dalolt a szívem az örömtől. Kicsit elkéstem, mert Gy. Jánosék - /Deske legjobb barátja és felesége/- kiket uzsonnára hívtunk már itt voltak. Persze míg el nem mentek nem árultam el semmit, bár Deske többször is kérdően nézett rám. Végre eljött a perc, hogy magunkra maradtunk. Aznap este nem volt boldogabb ember nálunk a világon!
Késő tavasz felé már jelentkeztek az áldott állapotnak jelei. - /Áldott!!! és NEM másállapot vagy terhesség, mint ahogy nem a hasamban hordtam a kisbabát, hanem a szívem alatt!!! /- Állandó-hányingerrel küszködtem, anélkül, hogy hányni tudtam volna. De mert sose voltam biztos benne, hogy ez nem következik-e be, tanításra menet egy megállót villamoson, egyet gyalog tettem meg, vagyis úgy mentem, mint egy szaggatott vonal! Kissé meghosszabbodott ugyan ezzel az amúgy is hosszú út, de ennél jobb megoldást nem találtam.
A tanév vége felé költözünk át a felépült új iskolába, mely valóban szép, tágas és korszerű volt.
Deskével megosztottuk a hivatali és iskolai élményeinket, vagyis annyira érdeklődtünk egymás munkája iránt, hogy pl. mikor a vizsga-anyagomat készítettem ö is adott hozzá ötletet. De én is rá tudtam kérdezni az ő dolgaira.
Erről a tanévről sőt még a gyerekekről sincs semmi érdekes emlékem, gondolom azért, mert ekkor estem át életem legnagyobb változásain: férjhez mentem, kisbabát vártam, s közben Deskét behívták és Ipolyságra küldték kiképző tisztnek. Ott kétszer tudtam meglátogatni, /erről több emlékem van, mint az osztályomról/, és arról, hogy én szinte minden délutánt végigsírtam Deske hiánya miatt. Buta fejjel nem gondoltam rá, - és senki nem is mondta, - hogy ezzel árthatok a kis jövevénynek.
Október másodikén született Kisdeske, Deske csak két nappal előtte szerelt le, majdnem végig egyedül voltam, míg a babát hordtam*. Aznap mikor hazajöhettem volna magas lázam lett. Mária barátnőmre kellett gondolnom, Deske is irtózatosan megijedt. Szerencsére csak mellgyulladást kaptam. A szoptatás merő kín volt.
1941-43
Ide helyeztek negyedik fiúosztályba De csak november közepén kezdtem el a tanítást Kisdeske születése miatt. Bár egy szóval sem kértem - annál is inkább hisz Louisékkal - /Reményi Schnellerékkel/- a tanításról még csak nem is beszéltem, - mégis biztos vagyok benne, hogy az ő protekciójának köszönhettem, hogy belvárosi iskolába kerültem, mert a Szív utca a nyomortelepek után bizony belvárosinak számított. - Hogy Louis keze benne lehetett a dologban azt onnan is sejtettem, hogy az igazgatóm rögtön azzal fogadott, hogy akinek ilyen protekciója van, az nem akarna-e közelebb kerülni a lakásához. Ezzel a kijelentésével rögvest azt is tudomásomra hozta, hogy nem szívesen lát. A mellettem lévő osztály tanítónője barátságosan azzal bíztatott: bármikor azt szeretném tudni mikor lesz tanév vége, csak forduljak hozzá bizalommal, ő napra pontosan tudja. - /ezzel mindjárt tanúbizonyságot tett szakmai "elhivatottságáról."/ - Egy másik kolleginám pedig az igazgató és egy harmadik tanítónő viszonyáról világosított fel. Hogy ebben volt-e valami igazság, vagy csak pletyka volt az egész, bíz máig sem tudom.
A nekem szánt osztályba lépve épp egy verekedési tárgyalás közepébe pottyantam, s nem kis meglepetésemre az ifjú tanítónő két hatalmas pofonnal intézte el az ügyet.
Mit tagadjam nem volt szívderítő ez a kezdet, s ha még hozzáteszem azt, hogy "Klambókát" - vagyis Kisdeskét - most már mindennap otthon kellett hagynom a lánnyal, hát elképzelhető, hogy a lelkesedésem kb. 0 fokon volt.
Az osztályom értelmes volt, legalább a fele zsidó gyerek, hiszen ezen a környéken sok zsidó család lakott. Az írásukkal nem dicsekedhettem, de számolást játék volt fiúknál tanítani, érdekes, hogy milyen hamar megmutatkozott ezen a téren a fiúk és lányok közti különbség.
Egyik nap tanítási óra közepén bejött az igazgató egy magas rangú tiszttel, hogy fia ide fog járni, s ültessem az első vagy második padba. A gyereket persze vállaltam, hisz ez természetes, de mondtam csak hátrább ültethetem, mert ahogy elnézem kb. - ő a legmagasabb az osztályban, s ha elöl ül, a mögötte ülők nem látnak. Ez fölöttébb nem tetszett a dirinek, s vitatkozott is miatta.
Egyik beszéd és értelem- gyakorlat órámra is bejött. "Mi az órájának az anyaga?" - kérdezte. Mondtam, hogy a szarvasmarháról tanultak összefoglalása. Elég kellemetlen hanglejtéssel, szinte gúnyosan érdeklődött, hogy mindent megtanítottam-e nekik, ami ide vonatkozik.
"No akkor mondjátok meg, hogy készül a túró! " - fordult az osztályhoz.
Itt meg kell említenem, hogy a beszélgetési órák anyagához nem volt teljes és részletes tájékoztató, így pl. a szarvasmarhánál sem tüntette fel, pl. hogy meg kell tanítani a túrókészítést is, -. /amiről megjegyzem nekem fogalmam sem volt, s mivel nem tudtam, hogy tananyag, hát utána se néztem./
Mellbevágott a kérdés, de a véletlen - /ne felejtsük el: a véletlen Isten álneve!/ - segítségemre sietett, - mert jóformán még be se fejezte a kérdést, hírnök jő s pihegve szól: "Igazgató úr, legyen szíves azonnal a telefonhoz jönni".
Ezalatt az idő alatt bőven elmélyedhettünk a túró-készítés rejtelmeiben! - /Szerencsére volt gyerek, aki otthonról tudta!/ - De persze a diri nem jött vissza.
Volt még egy kellemetlen összetűzésem is az igazgatómmal. Márciusban a tizenötödikét az iskola tanulói mind együtt ünnepelték, természetesen minden osztályból szerepeltek gyerekek. Ő határozott hangon meghagyta: nehogy zsidó gyerek szerepeljen.
"Igazgató úr, az fog szerepelni, aki a legjobban megérdemli, hogy zsidó-e vagy se, az engem nem érdekel"- hárítottam el az ilyenféle beleszólást, és persze Back Józsi - nevére ma is emlékszem - kis zsidó fiú mondta el a Himnuszt, hiszen az osztály legjobb tanulója és magaviseletű gyereke volt. - /Vajh mi lett vele a zsidó-üldözések alatt?! - hányszor gondoltam erre!/-
Ebben a tanévben 943-ban, Deskét újból behívták, a cél: Oroszország.
Ettől fogva Kisdeske sem mellből, sem kanálból, sem dudlisüvegből nem fogadta el az anyatejet... Érdemes elgondolkodni rajta...
Pár napig előtte Sátoraljaújhelyen állomásoztak, mikor ezt megtudtam Kisdeskét átvitettem a lánnyal Anyikáékhoz, s tanítás után haza se mentem, hanem egyenesen a vonatra, ami hihetetlenül zsúfolt volt, s a sok katonai különjárat miatt irtó késéssel döcögött. Szerencsen igen sokáig kellett vámom, az étteremben ettem valami húsételt, ami nem volt elég friss, s hogy ezt eltüntessék agyonmajoránnázták./ Azóta nincs a háztartásomban majoránna! /
Késő délután lett mire megérkeztem, másfél nap jutott a nagyon boldog- nagyon szomorú együttlétből.
Mindent összevetve: nagyon nem szerettem ezt az iskolát, és azt hiszem, ha ekkor választhatok, hogy tanítani akarok-e vagy otthon maradni, biztos az utóbbit választottam volna - persze csak akkor, ha ez nem jelenti végleges lemondásomat a tanításról.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy évek múlva tudtam csak meg: az igazgatóm nagyon rendes volt a zsidókhoz, sokat igyekezett menteni, soknak meg a holmijait, engem azért fogadott olyan utálattal, mert - /nyilván a Louis rokonság miatt/ - azt hitte, hogy én is az egyre nyilvánvalóbbá váló szinte "kötelező" zsidóüldözés híve vagyok, s attól félt rájövök az ő zsidó-pártolására. Kellemetlen viselkedésétől pedig remélte, hogy emiatt elhelyeztetem magam.
VAGYOK IS, NEM IS A GÉM UTCAI ISKOLÁBAN
1941-44
A nyár egy részét Tihanyban töltöttem, a többit Pusztaszenttamáson a Földhitel Intézet birtokán tévő kis "kastélyban". Ott töltötte be Kisdeske az első évét, Deske egyszer meg tudott látogatni pár napra, én szépen gömbölyödtem, hiszen már útban volt a Kistestvérke. Később úgy néztem ki, mint aki hármas ikreket vár!
Később egy alkalommal - mikor már jó formátlan voltam - a villamosról egy nagyon csinos, nagyon jól öltözött karcsú, fiatal nőt láttam kijönni a Gellért szállóból. Öröm volt ránézni.
Nekem mégis az jutott eszembe, ha ez a nő tudná, hogy én milyen boldog vagyok, szívesen cserélne velem, én azonban vele semmi pénzért sem hiszen a szívem alatt egy új kis életet hordok.
Január 4-én született meg Erzsébetkém, jó nagy baba volt a 4 kiló 15 dekájával. Természetesen vele is kaptam mellgyulladást, ami nagyon fájdalmassá tette a szoptatást Deske Oroszországban volt! Később kapott szabadságot, hogy megpuszilhassa a várva-várt kicsi lányát. No meg engem és Kisdeskét.
Ebben az időben már rég az elsötétítés járta, s a nem ritka légi riadók, melyeket azonban nem kellett komolyan venni, mert csak átröpültek felettünk a gépek. De a tanítás nem kezdődött el szeptemberben, csak jóval később, s akkor én már szülési szabadságon voltam a január elejére várt testvérke miatt. Hivatalosan a Gém utcában kellett volna tanítanom, - de mondom - nem kezdtem el.
Pontosan április 3-án telt le a szabadságom, s én kimentem az iskolába munkára jelentkezni. Az igazgató még szeminarista koromból jól ismert kedvesen fogadott. "Nézze beoszthatnám vizsgaelnöknek mert ma befejezzük a tanítást, - de minek? Menjen csak haza inkább a két kis gyerekéhez".
Kétszer sem kellett mondania, megköszöntem jóságát és hazaindultam. Éreztem ugyan, hogy előbb ki kellene mennem, de majd otthon... hiszen villamoson nem tart tovább az út egy óránál. A Népligettel szemben ért a légiriadó minket, s szokás szerint a villamos megállt, le kellett szállnunk, s mi ott ácsorogva vártuk, hogy jöjjön a riadó lefújása. Ehelyett mély dübörgő hangokat hallottunk, s felpillantva az égre láttuk a kötelékekben jövő gépeket, s már hallatszottak robbanások is. Pillanatok alatt beugráltunk a futóárkokba. - /az egyiket rögtön kineveztük WC-nek! /- s ott vártuk ki a bombázás végét - /Erről részletesen már másutt írtam, most csak annyit, hogy azt hiszem világrekordot futottam, mert futva - hihetetlen rövid idő alatt - értem haza a Körtérre, hogy megtudjam mi van a gyerekeimmel.
/S bár ilyesmiről "nem illik" beszélni mégis megemlítem: ezóta nem megyek el úgy sehonnan, hogy ne mennék előbb ki, ha csak egy kis "hajlamot" is érzek rá! /
A 943-44-es tanítást tehát már áprilisban befejezték, így ez bizony nagyon csonka tanév volt, de az állandó légiriadók diktálták a lehetőségeket.
Áprilisban az első bombázás után pár nappal kiköltözünk Surányba egy kertes bérelt nyaralóba. Velünk szemben volt Anyikáék kis háza, s a másik sarkon Kláriék béreltek nyaralót. Kb. október végéig vagy tán november első hetéig éltünk itt, akkor a front közeledte miatt költözünk.
A VÁLI ÚTON
1941-45
Ebben az iskolában három évig tanítottam közben véglegesítettek.
Az előző hirtelen befejezett tanév után volt egy kis ostrom, sok nagy bombázás, felszaba-dúlás és mind az, ami egy háborúval jár: félelem, éhezés, fázás, - és két érdekes egészségügyi jelenség:
sem a pincében, sem utána jó egy évig nem volt migrénem, - de mensesem se.
Már augusztusban megtudtam, hogy a Váli útra helyeztek, -/hogy miért hívták útnak ezt a kis utcácskát rejtély előttem még ma is/ - de a "kiutaló" papír csak nem jött meg. A tanítást korán kezdtük, hiszen mindenki tudta: télen nincs mivel fűteni az iskolákat, csonka év lesz ez is.
A nagy sarok épületben katonák, majd hadifoglyok voltak, se padok, se üveg, se semmi, a Bartók Béla út 27 alatti iskolával kellett közösködnünk, ami természetesen főleg délutáni tanítást jelentett. Mind ezt tudtam már, de a papírom csak nem érkezett meg. Elkocogtam tehát új iskolámba, új igazgatómhoz, s elmondtam: tudom itt fogok tanítani, a tanítás napokon belül elkezdődik, hát jelentkezem. Udvariasan kedvesen fogadott, de hazaküldött, hogy várjam csak meg nyugodtan míg megjön a hivatalos beosztás.
Ismét eltelt pár nap: és semmi. Újfent elmentem, s kértem, ha már tudják, hogy milyen osztályba kerülök, legalább az osztály-névsort és osztálykönyvet adják ide, hogy azzal is előbbre legyek, hiszen most már "perceken belül" kezdenünk kell.
Megtudtam, hogy negyedik fiú osztály lesz az enyém, s kérésemre ideadták a névsort is s az osztálykönyvet. Az ostrom alatti kilenc heti pincézése és ülőkényszere után nagyon vágyódtam már valami értelmes munkára, s otthon fekete tintával, s pirossal kontúrozott nyomtatott betűkkel megírtam az osztálykönyvbe a beírandókat, s másnap visszavittem. Következő nap újból jelentkeztem, az irodás nő - Dériné, Sárika - kivel később igen jóba lettem - nagy lelkendezéssel fogadott:
"Én is sátoraljaújhelyi vagyok, a zsidó iskola igazgatója volt az édesapám, s igen jóba volt a Behyna családdal. Megjött a papírod, innen tudtam meg lánykori neved. "
Az igazgató pedig nagyon méltányolta, hogy olyan szépen írtam az osztálykönyvbe, s azt, hogy annyira akarok dolgozni, - "Bezzeg van, akinek napok óta itt az értesítése, s eszébe se jut bejönni" - tette hozzá.
Kicsit féltem a fiú osztálytól, hiszen a Szív utcai iskolából semmi jó emlékem nem maradt, igaz, erről nem a gyerekek tehettek.
Most teljes lelkesedéssel fogtam a munkához, örültem a tanításnak és megszerettem az osztályom.
"Negyedikes voltam, és fűtés hiányában az iskolában szünetelt a tanítás. Fiatal tanítónőm, Váli Dezsőné a lakásán tartott órákat nekünk, miközben két apró gyereke körülöttünk lábatlankodott. Korábban nagyon rossz tanuló voltam. Gyűlöltem az iskolát, a megalázó megkülönböztetéseket. Ez a tiszta lelkű, nyitott és okos pedagógus visszaadta nekem a hitet a felnőttekben, és a tudásban. Később híres matematikus lett.
A nyolcvanas években találkoztam vele a Rádióban, ahol egy matematikai műsort vezetett. Akkor kellett volna köszönetet mondanom. Elmulasztottam. Talán most olvassa e sorokat"
E cikkben két tévedés is van: túlzás, hogy híres matematikus lettem, s a Rádióban nem én vezettem a műsort, csak részt vettem annak irányításában.
Ezzel együtt persze hiúságomat bizonyítja, hogy idemásoltam ezt a kis írást.
Márciusban kezdtünk el újból hivatalosan tanítani, de még mindig csak a vendéglátó Bartók Béla úti iskolában. Kérdezősködésemre kiderült, hogy azért nem tudunk átköltözni a Váli útra, mert az iskolát ugyan fertőtlenítették, sőt ki is takarították - /nagyjából/ - de a termek üresek. Mikor megtudtam, hogy a Bocskai úti iskolában állnak feltornyozva a padok, negyedikes fiaimmal két fordulóval áthordtunk egy osztályra valót, kitakarítottunk, a tátongó ablakokat bepapíroztuk és befirneiszeztük, s ettől fogva ott tanítottam. Érdekes, hogy arra egyáltalán nem emlékszem, hogyan bútorozták be a többi osztályt, csak arra, hogy példám után igen rövid idő alatt berendezték a többi osztályt is.
Az infláció, a sok nehézség és nincs ellenére a testület összekovácsolódott, jó hangulat volt, ez elsősorban az igen emberséges, jó humorú és kedves Kuppi igazgatónak volt köszönhető. Jellemző, hogy míg más iskolákban tanítás után mindenki rohant haza, itt a tanáriban - vagy és főleg az igazgató szobájában - még jó darabig elidőztünk. /Én természetesen csak akkor, ha volt, aki a gyerekekre vigyázzon./ Igazgatónk nagyon értékelte jó munkámat, ezt tudtomra is adta, s persze ez is szárnyakat adott. Szívesen tanítottam, bár sokszor igen nehéz szívvel jöttem el otthonról, mert arany Tücsköm lázasan egyedül hagytam.
Kuppi igazgató megengedte, hogy a nagy-szünetben hazarohanjak, hogy tisztába tehessem_kis Angyalkámat, ellássam a hátra lévő órákra, s összepuszilhassam vigasztalásul az egyedüllétért.
Egy barátnőm szerint, Tücsi annyira békés és jó, hogy legfeljebb nem pont akkor eszi meg a kikészített kenyeret, mikor kellene, de ez is csak azért van, mert nem ismeri az órát. Tény, hogy nála jobb gyerekkel nem áldhatott volna meg az ég.
Persze nem egyszer Anyika vagy Apec jött át őrizni kicsi Angyalkám, de nem egyszer hiába robogtam át értük tanítás előtt biciklin Pestre, egyikük se jöhetett.
"Beindult " az infláció, s vele megkezdődött az otthoni értékesebb dolgok eladása, vagy élelmiszerre való cserélése, de nyugodtan mondhatom azt is, mindent, amit csak nélkülözni tudtunk pénzre illetve élelemre váltottam át.
Fizetést már nem havonta kaptunk, hanem hetente, majd még többször s ha késett a pénz a kartársak közül volt, aki sírva-fakadt, mert tudta, ha ma nem veszi meg rajta azt, ami kell - vagy amit egyáltalán lehet, - holnap már nem kapja meg, mert a pénz nem ér másnapra semmit.
Itt jöttem rá, hogy az életben a sokszor haszontalannak vélt dolgoknak is lehet haszna. Visszaemlékezéseimben írtam, hogy mennyi időt fecséreltem el gyenge könyvek, krimik olvasásával. Nos, hát itt egyszer hasznát vettem a kriminek. Egyik órán Kiss Pali jelentette, hogy nem találja a vekkerét, amit otthonról hozott el, mert el kell vinnie javítatni. Keresés, "nyomozás", de se a padokból se a táskából nem került elő. Rögtön felötlött bennem, hogy aki ellopta, nem itt rejtette el, csakis a WC-ben dughatta valahova, persze tudni akartam, hogy ki a tettes.
Óra végén átmentem, az elsős tanító nénihez, elmondtam a tervem, s kértem egy értelmes magasszárú-cipős gyereket. Őt a szünet végefelé bevittem a WC előterébe, kifűzettem vele a cipőjét, s kértem, ha jön ide tőlem gyerek, nézze meg jól, de persze közben csináljon úgy, mint aki a cipőjével van elfoglalva. Helyes, értelmes kis kölyök volt, rögtön neki is látott a fűzögetésnek. Mikor becsöngettek órára kiürült a WC is, de egy gyerek visszaszaladt - /a nagy nyüzsgésben feltűnés nélkül tehette/ - hasra vágta magát az ott lévő láda előtt, s kihorgászta a vekkert. Túl voltunk már a személyes motozáson is, tehát nyugodtan elvihette. De alig tért be - még a többiekkel együtt - az osztályba, máris jött a kis elsős, és rámutatott. Meglett az óra és a bűnös, akinek aztán a szüleivel beszéltem, minden nagy cirkusz nélkül.
1945-46
Ebből a tanévből csak arra emlékszem, hogy sok magántanítványom volt csonka év miatt, és sok otthoni gondot okozott az infláció - /pénzhiány!!! / - és a két kis Pocok, kik hol együttesen, hol felváltva, de szinte folyamatosan betegek voltak. Ezt bizonyítja Tücsi aranymondása, mikor egyszer Anyika feljött, s örömmel konstatálta: "Tücsikém, Te fönt vagy?! " -Ő rögtön rávágta: "Igen, de holnap Deszke fog lefeküdni! "
Nyáron beálltam B.-ékhoz Zugligetben szobalánynak - hiszen a havi fizetésünk, amit már hetenként kétszer kaptunk! - egy kiló répára se volt elég', - Kisdeske Jenny mamához került, Tücsikém meg egy vöröskeresztes intézetbe, ahol igen jó ellátása volt, s nagyszerű óvónőszerűségek. Ha látogatáskor vittem neki valami süteményt - /amit az ebédemből tettem el/ -, csak immel-ámmal ette meg, ebből is tudtam, hogy bőségesen jól táplálják őket. Egyszer meg mikor váratlanul mentem, oda egy délelőtt, a kertben játszottak, s láttam: egy felügyelővel legfeljebb 6 gyerek van! és az játszik is velük, nem a padon üldögélve beszélget a társaival!
Kis Tücsimet annyira megszerették ott, hogy mikor végleg elhoztam még a szakácsnő is feljött a a konyhából, hogy tőle búcsút vegyen!
946-47
Még arra sem emlékszem, hogy milyen osztályba kaptam beosztást, ugyanis majdnem a tanév elején tudtam meg, hogy Deskét nem várhatom többé haza.
Nem tudom ki intézte el és hogyan, de majd egy hónap szabadságot kaptam, hiszen teljesen használhatatlanná váltam. Csak azt kértem Anyikától Tücsikém hozzák vissza hozzám. Ezt meg is tette, de csak pár napig maradhatott nálam, mert az intézet egészen kivételesen adta ki öt így, arra az ígéretre, hogy pár napon belül visszavisszük.
Ettől fogva már "csak"
Egyik nap egy kolleginám keresett fel, hogy az igazgatónk küldte, kéri hogy tervezzek, ha lehet valami szép meghívót a .... /már fogalmam sincs milyen/ - ünnepségre. Tudja, hogy jól rajzolok, ezért gondolt rám. /Dehogy ezért! Tudta, hogy valahogy ki kell mozdítani engem a teljes magambazárkózásból. - Persze erre csak később jöttem rá. / Nem utasítottam vissza, hiszen szerettem az igazgatóm, s mikor elkészítettem bevittem. Így vontak vissza lassan a körükbe. Farsangkor pedig engem bízott meg, hogy készítsek egy változatos jó műsort és. szervezzem is meg az iskola nagyszabású farsangi előadását. Szerepeljen benne minden osztály, a kicsik épp úgy, mint a nagyok.
A magántanítványaim "szüneteltek" - /nem bírtam még eljárni hozzájuk/ - de ez a feladat sok munkát és időt vett igénybe, s végül is nagyon jó volt, mert így lassan csak belezökkentem a mindennapi életbe.
Kisdeskét és Tücsikét is hazahoztam, kellett, hogy velem legyenek.
A mindennapjaimat elég nehéz volt megoldani -/erről már másutt írtam/ - mert a bölcsőde és óvoda egymástól - és tőlem is messze voltak.
Később sikerült a dánok által segélyezett gellérthegyi óvodába beíratni őket, ahol "kék"nővérek vigyáztak rájuk, és igen jó ellátásuk volt, s mivel a hajdani szép kastélyhoz óriási kert is tartozott, sokat lehettek levegőn. Egyik alkalommal egy dán tiszt kereste fel őket, meglátva Kisdeskét felkapta, csupa könny lett a szeme: "Nekem is éppen ilyen fehérhajú kisfiam van otthon". Annyira északi típusúak voltak a csúzik, hogy már meg se lepődtem, ha villamoson vagy másutt megkérdezték: nem svédek-e.
Ebből a tanévből még egy igen rossz élmény maradt meg bennem: egyik éjjel arra ébredek, hogy Tücsikém szinte fuldoklik. Egy szál hálóingben rohantam le Zábojy Jancsihoz, hogy azonnal jöjjön föl. Jött is nyomban s 3 Sevenalettát adott be neki, én meg két kézzel ráztam Jancsit: "Jancsi, biztos, hogy ébren van? Nem álmos nagyon? Tudja mit csinál? Ilyen pici gyereknek ennyi Sevenalettát ad? Nem sok? " Ő azt felelte, hogy a Kicsit meg kell nyugtatni, mert, ha rémüldözik még jobban begörcsöl, s azonnal rakjak mellé melegvizes palackokat. Ekkor átkoztam a villanytűzhelyet, mert azon melegvizet nem lehet pillanatok alatt produkálni. Ezért míg melegvíz lett, csupaszra levetkőztettem a hálóingem alá a testemre tettem, s ránk meleg takarót, így próbáltam melegíteni. Szerencsére hamar megnyugodott és el is aludt De Jancsi meghagyta: maradjak mellette ébren, s ha még egy ilyen fulladásos rohama lenne, azonnal vigyem be a gyerekkórházba, mert akkor lehet, hogy gégemetszés kell. Ezután hosszú ideig minden este termoszba készítettem forró vizet s éberen figyeltem, nem jön-e hasonló roham. Csak egyszer volt még, az is enyhébb, s már tudtam, hogy nyugtatót kell beadnom, s akkor is a testemmel melegítettem és hátához került a melegvizes palack.
Később úgy nyilatkozott Jancsi, hogy ez álasztma volt. /De az ijedelem és félelem biza valódi volt!/
Nem sokkal ezután szerencsére nagyon jó segítséget kaptam Cverencz Ilonka személyében, aki egy révfülöpi vincellér lánya volt, kedves, ügyes és nagyon okos. Az orvosunk szerint: "Ő a legintelligensebb mama, az egész kerületben! * Erre mindjárt két bizonyíték: egyik nap mikor este értem haza, ő azzal fogadott: "Kisdeske nem akart enni, sírt is, megmértem a lázát, de csak egészen kis hőemelkedése volt, - hamar lefektettem, később is megnéztem, szép nyugodtan aludt. Ne tessék aggódni. ”
A másik eset: mikor hazaértem Tücsi egy kis zsámolyon áll a fürdőszoba kagylója mellett, és elfordított fejjel, nagy undorral mos valamit. Kiderült, hogy játék közben ki kellett volna mennie, ezt Ilonka persze észrevette és küldte is, csakhogy ő ezt addig halogatta, míg a bugyija tele lett. Ilonka - igen okosan!!! - odaállította a kagylóhoz, hogy ha már ez történt, hát mossa ki a bugyogót / "Tettének következményei vannak! "/
Ilonkát tanítottam, és hagytam időt neki, hogy tanulhasson is, hadd végezze el a 6. 7. osztályt Németül pl. olyan gyorsan tanult, hogy már beszélgetni is lehetett vele. Később szakérettségizett, majd elvégezte az ápolónői tanfolyamot, s végül Szegeden orvosira iratkozott be. Mindenütt prímán megállta a helyét. 56-ban találkoztam vele utoljára, ma is sajnálom, hogy azóta nem.
Ebben az évben késő tavasszal nekikezdtem egy három éves továbbképzésnek, melynek eredményeként fölső tagozatban taníthatok majd. Magyar és földrajz-szakot vettem föl, ehhez persze még több más is járult - /pedagógia stb. / -. Félévkor még jó eredménnyel túl estem a kollokviumokon, de az évet nem fejeztem be, mert rájöttem, hogy nekem sokkal fontosabb most a mellékkereset - /ami sok időt vesz el! /-, mint három év múlva a húsz vagy harminc forint többlet. Mivel elég sok magántanítványom, volt s ezek mind messze estek a lakásomtól, egyszerűen nem maradt idom a továbbtanulásra.
Ez a félbehagyott továbbképzés azonban mégse volt hiábavaló, - ez évek múltán derült ki.
Ott az előadásokon feltűnt nekem a pedagógiát tanító tanár intelligenciájával és remek szaktudásával. Egyik óra után megkérdeztem nem érdekelné-e azok a feljegyzéseim, melyeket gyerekeim nevelésével kapcsolatban írtam, sok mindenben ugyanis másképp jártam el, mint az a megszokott volt. - Pár példa erre:
Kisdeske még két éves sem volt, de önállóan akart enni. Természetesen beleegyeztem, megmutattam, hogy kell fognia a kanalat - /nem marokra!! /- és kis darab kenyérhéjat adtam a másik kezébe, hogy azzal segítse fel a falatot a kanálra, ha kell.
Tehát ki akartam kerülni azt megoldást, hogy marokra fogott kanállal, s ujjacskáival egyék, és majd, majd - nagy nehezen szokjék rá a tisztességes étkezésre.
Vagy: a zongora alá mászott, figyelmeztettem, hogy vigyázzon, ne álljon föl, mert megütheti magát. - Mondanom sem kell, hogy ez két percen belül bekövetkezett Ekkor én odamentem a zongorához, megsimogattam: "Szegény zongora, itt áll nyugodtan, s ez a vigyázatlan kisfiú megüti. Most fáj a zongorának, de neki is". És csak ezután kapta ő a puszit a buksijára.
Ez az eljárás több célt szolgált:
- elfelejt sírni meglepetésében, hogy először a zongorát ajnározom,
- rájön, hogy a figyelmeztetéseket érdemes meghallgatni,
- megtanulja, hogy minden tettének következményei vannak,
- és hogy saját hibájáért ne okoljon mást.
Természetesen egy pici gyerekben ez még nem alakul ki tudatosan, de a következetes ilyen irányú neveléssel bizony hihetetlen hamar rájön ezekre az igazságokra.
Majzikné - a tanárunk - kapott rajta, s én a következő óráján odaadtam neki gépelt jegyzeteim, melyek végére aláírásom kanyarítottam, hogy visszakaphassam majd. Eltelt talán egy hét is, mikor előadása közben hirtelen megállt: "Nem is tudják, hogy milyen ragyogó pedagógus ül maguk között" - s ezzel tovább mondta az anyagát.
Óra után magához hívott, s kérdezte, hogy vált be eddig a nevelési szisztémám. Állítottam, hogy eddig nagyon jól. Több szó nem esett a dologról.
Ilonka segítségével Révfülöpön kerestem nyárra nyaralási lehetőséget, s két hónapot töltöttem ott a gyerekekkel és vele. Amikor odautaztunk azt hittem Tücsikém szétpukkad mire megérkezünk, ugyanis termes kocsiban utaztunk /persze harmadik osztályon/ s hol itt, hol ott vették elő az emberek az elemózsiát, angyali Tücsköm meg rögtön ott termett Szép is volt, aranyos is, hát persze, hogy megkínálták, ő pedig elfogadta és evett, evett kb. Budapesttől Révfülöpig! Ha megpróbáltam visszatartani az utasok kérleltek: "No csak még ezt a kicsit... "
(1946? Emlékem)
Kisdeskét csak kicsivel később vittem le, mert a tüdőgyulladása után Mukiék vitték föl magukhoz a Sváb-hegyre -/mai Szabadság-hegy/ - ahol a testvérének szép kertes villájuk volt. Jól jött ez, főleg míg tanítottam, mert ők igen jómódúak voltak, s tudtam, hogy ott hamar meg fog erősödni, hiszen mindent megkap/hat/ ehhez. Kényeztették is cudarul, s egy kofferre való játékot kapott Ennek ellenére --Muki mesélte -, hogy bármikor, ha megkérdezték jó-e itt, a felelet mindig az volt: "Igen de haza akarok menni mamihoz". Ha meglátogattam nagy sírással búcsúzott. Egyszer volt csak szerencsém, egy óriási szarvasbogár mászott a földön, ami nagyon érdekelte. - "Jól figyeld meg mit csinál, aztán majd elmeséled nekem" - így én, s ekkor sírás nélkül tudtam elköszönni tőle.
Az esti imánál, meg nem egyszer hátrafordult: "Muki néni, jó voltam ma? " - vagyis nem felejtette el, az otthon megszokott esti lelkiismeretvizsgálatot sem! Nagy szó ez ilyen kicsi gyereknél! -
Igaz, hogy ekkor már azt is tudta, mi az önmegtagadás. Karácsonyra ugyanis készítettünk "ruhát" a Jézuskának, vagyis a kivágott kis ingecskére csillagokat lehetett rajzolni, ha valami jót tettek vagy valami önmegtagadást végeztek. Egyszer mikor Tücsit öltöztettem kértem Kisdeskét hozza ide Tücsi cipőit. Ő rohanva engedelmeskedett, aztán kérte a kis inget hogy csillaggal díszíthesse. "No, de hát ez nem volt önmegtagadás" - mondtam én. "Ha tudnád, mamikám, hogy mennyire nem szívesen tettem, de rögtön hoztam! " - így ő - vagyis tökéletesen tisztában volt a lényeggel.
Mikor leértünk Révfülöpre Tücsi kitárt karokkal fogadta rég látott testvérkéjét s rögtön be akarta terelni a verandára, mert Ilonka szólt, hogy kész az ebéd. Deske előbb a kertet szerette volna végigtanulmányozni, Tücsi meg Deskét szerette volna minél hamarabb az asztalhoz kormányozni. Nem akarta megbántani a bátyját, de az ebédről sem szeretett volna késni. Ezt látni kellett volna!! - így elmesélve alig ad vissza valamit abból a nagyon kedves, humoros és a két gyerek akkori mentalitását jól bemutató helyzetről.
Egy kis időre Klári Zsuzsikája is lejött, Apecet is meghívtam hosszabb időre. Később Anyika is jött, de ők ketten akkor már külön laktak, mert így nem fértünk volna el. Egyszer megkértem Apecet este, hogy etesse meg már Tücsit, mert kicsit elkéstünk és ő igen lassan evett. Hát azt az angyali látványt nem lehet elfelejteni: Apec - aki sose szokott kisgyerekhez hihetetlen kedvességgel, szeretettel és türelemmel próbálta bekanalazni Tücsibe az ételt: "Egyél kis cserebogár, majd utána mesélj”... Tücsinek ugyanis be nem állt a kis szája, folyton mesélni akarta, amit hallott tőlünk, s persze megtűzdelte a saját fantáziája által kigondolt részletekkel is.
Itt jött rá Tücsi, hogy milyen nagyszerű dolog csupán egy kis nadrágban játszani, így hát ha több volt rajta, sebtiben levetetette és a bokrok alá dugta, többnyire még a szandálját is. Nem lett volna ez baj, ha kicsit is számon tartja az időt, de ő ugyanígy járt el, ha hűvös volt is, úgy, hogy állandóan szemmel kellett tartani: nem "pucérkodik-e" akkor is, mikor hűvös idő miatt mackó ruhának kellene rajta lenni.
Egyszer éjjeli horgászatra mentünk Apeccal és több barátjával. /Nekik volt engedélyük, nekem nem. / És mit tesz az ég: egyedül nekem volt csak harapásom s én fogtam egy irigylésre méltó jókora halat. Apec igen büszke volt rám, - én is persze magamra -, pedig hát az ilyesmi csak a szerencsén múlik.
Egy ijesztő-”humoros” nyári emlék: Tücsivel a strandon vagyok, ő homokozik én a kabin lépcsőjén ülök. Egyszer csak látom, hogy megindul, s máris beleugrik a vízbe, ami már a part mellett is olyan magas volt, hogy őt bőven ellepte. Rögvest utána ugrottam s magamhoz ölelve őt megkérdeztem, hogy mert belemenni ebbe a mély vízbe. Mire ő: "Tudtam, ha te mellettem vagy nem tölténhet semmi bajom! " /És, ha véletlenül egy percre szem elől tévesztem?!!! /
Még egy felejthetetlen emlék: a szentmisét vasárnaponként az iskolában tartották. Mire leértem a két - talpig fehérbe öltöztetett két kis pocokkal - már csak nekem volt hely a padban. De az oltártól pár lépésre ott állt egy térdeplő átvetve azon egy stóla, amit gyóntatáskor használt a pap. Odasúgtam két kis angyalkámnak, hogy: üljenek le a térdeplőre. Meg is tették. Csakhogy Kisdeske percek alatt felfedezte, hogy a_stóla selymes anyaga két ujja közt "morzsolható", hát pillanatok alatt szopizni kezdett, s mint otthon a hálóinge gallérját, hát itt a stólát morzsolgatta közben. Tücsi végig-énekelte a misét, minden szenténeket ismert. Mondanom sem kell, hogy a résztvevők figyelme erősen megoszlott a mise és ő közöttük.
Pontos sorrendet már nem tudok írni, de érdemes megemlíteni két kis Angyalkám nagyobb betegségeit: kanyaró - mindkettőjüknek egyszerre, - mumpsz Kisdeskének, ugyanakkor tüdőgyulladás Tücsinek -/természetesen külön szobában fektettem őket, s jaj csak most el ne kapja egyik a másiktól a bajt! / - Később tüdőgyulladás Kisdeskének.
Sajnos rengeteget voltak betegek, hol egyszerre, hol felváltva. Egyik alkalommal mikor Anyika feljött, s örömmel konstatálta: "Tücsikém, te már fent vagy?! " - Tücsi rögtön rávágta: "Igen, de holnap Deszke fog lefeküdni! "
Még egy arany mondása Tücsinek, - /bár egész másról van szó/ - beszélgetés közben Anyikának azt mondta... " Ez klafa! " - Anyika értetlenül nézett rá? "Mi az a klafa? " - "Fokozott klassz" magyarázta meg rögvest Tücsi.
Egyik nap egy igen egyszerű, olcsó kartonból készült, de csinos ruhát vettem fel. Megperdülve a tükör előtt ezt mondtam vidáman:
- Gyönyörű szép vagyok és fiatal!
Kisdeske tetőtől talpig lassan, alaposan végignézett, aztán megállapította:
- Hát, mamikám, se gyönyörű, se szép, se fiatal nem vagy, de nagyon jó, - tette hozzá lovagiasan vigasztalásul.
A két kis Pocok öltöztetése majdnem semmibe se került. Volt sok pamutom, mert mikor Kisdeskét vártam annyi pamutot vettem, hogy ha majd testvérke is lesz egyformában járathassam őket! Játszónadrágtól, kis ruhán, szoknyán kardin át mindent kötöttem nekik, s mindig egyformát, azzal a különbséggel, hogy pl. míg Tücsinek szoknya készült alul körbefutó kiskacsákkal, addig Deske a nadrág mellrészére kapta ezt a mintát - persze ugyanabból az anyagból kötve. De sokat varrtam is nekik -/kézzel/-. Kizárólag fehér, világos és sötétkékbe öltöztettem őket, kivétel volt egy rózsaszín ruha, mert a fonalat kaptam.
Míg jóval kisebbek voltak Grószi szép alsószoknyájából fehér piké kabátot is készítettem nekik.
Két epizód: mumpszos időben Muki -/B. Erzsébet/ - egy egész csirkét küldött. Nagy szó volt ez, hiszen, ha már nem is éheztek a gyerekek, de a kosztunk bizony nagyon egyszerű volt, húsra, pláne csirkére nem igen telt. A gyerekek roppant élvezettel ették a szokatlan lakomát, én meg nagyon örültem, hogy étvágyuk van. Két nap múlva kérdem Tücsit, hogy mit enne szívesen: "Egy kis lelágóst" - volt a válasz. Ez a "lerágós" a csirkecombra vonatkozott.
A házunkban lakott egy svájci francia nő, kivel igen jóba voltam. Többször följött hozzám, hogy franciára tanítson, ne felejtsem el azt, amit már tudtam. Tücsi - kinek kis ágya a szobámban volt felállítva, mert épp a tüdőgyulladását bonyolította le, - Loló /a francia nő/ - távozásakor odaköszönt: "Bonzsul madam".
A FEHÉRVÁRI ÚTON
1947-48
Ez az iskola tulajdonképpen egy iskola volt a Váli útival csak épp a bejárata volt másutt. Kuppi igazgatót a Márvány utcába helyezték, engem az iskolának erre az oldalára, mégpedig fölső tagozatba: magyar és földrajz szakra. Hiába kapálództam ellene, hiszen a földrajzot annyi év után én is nemrég kezdtem el tanulni a továbbképzésen, s abba is hagytam, el kellett fogadnom e beosztást. Ötödikeseket és hetedikeseket kaptam, az előzőeknek osztályfőnöke is lettem. Mivel alsó tagozatban megszoktam, hogy akiket tanítok azok az én gyerekeim, s így is viszonyulok hozzájuk, ha tanításban biztos, hogy nem produkáltam, nagyot, de minden lehető másban a legjobbak az enyéim voltak, legyen az magatartási, papírgyűjtés és még mit tudom én hányféle verseny. Rámbízták a cserkészcsapatot is, ezért gyorsan el kellett végeznem egy cs. vezetői tanfolyamot. Igazgatónk, híres modortalan, gyakran goromba ember volt, én azonban jól kijöttem vele, talán azért mert nem féltem tőle. A farsangi iskolai mulatságra a tanárok részére írtam egy kis farsangi felajánlási feladatot - /akkoriban nagy divatban voltak a különféle felajánlások/ - nagy derültséget keltett, mikor felolvastam. Így kezdődött:
- Az igazgató: visszaköszön.
- A matematikusok kiszámítják, hogy meddig lehet ezt bírni.
- Mivel a válasz nem kétséges, a rajztanár elkészíti a sírfeliratunkat.... stb. stb.
Mikor felolvastam először mindenki megdermedt, majd látva, hogy az igazgató elneveti magát, ők is nagy kacagásba törtek ki.
Tán két hét múlva váratlanul "magas" látogató érkezett a Városházáról, meghökkenve állt mindenki e tény előtt. Az igazgató engem hívott be a vendégek közé, odasúgva nekem, hogy maga mer és tud beszélgetni. Rögtön a "fejes" mellé ültetett, s hogy feloldódjék a merev hangulat, majd a többiek előtt kezdte mesélni a diri, hogy milyen tréfás feladatokat osztottam ki farsangkor a tanároknak, és... "Ugyan hozza be, és olvassa már föl! " - Ezután valóban oldott hangulatban beszélgettünk. Rá egy hétre: értesítést kaptam a Városházáról, hogy soron kívül előléptettek!
Az évek folyamán még többször kaptam soron kívüli előléptetést jutalmul - azonban a tanításomért, és nem a "föllépésemért" - s a végén már úgy voltam besorolva, mintha 16 évesen kezdtem volna el tanítani.
Erre az évre esett az államosítás. Igazgatónk egy szép "lelkes", "meggyőző" beszédet tartott az államosítás szükségességéről és előnyéről, aztán oda akarta nyújtani az ívet, hogy írjuk alá. Szólásra jelentkeztem, s mindjárt azzal kezdtem: "Én nem, írom alá. Ennek több oka van. Először is 9 évig apácákhoz jártam csak jóra, szépre, igazságra tanítottak minket, sose gyűlöletre vagy ilyesmire. Ennyivel tartozom nekik, hogy a „lesöprésükben” nem veszek részt. Továbbá: kérdem én ki jár ebbe az iskolába? Csak az a katolikus gyerek, akit helyhiány miatt nem tudtak felvenni a Margitosok. S kérdem azt is ki tud jobban tanítani: én, aki ugyan egész életemben tanítónak készültem, tehát a tanítás nekem nemcsak kenyérkereset, hanem hivatásom is - de komoly anyagi és családi gondjaim nyomnak, - vagy az akinek a tanítói hivatásán kívül még magasabb hivatása is van, s azzal a tudattal tanít, és nincs gondja se lakbérre, se villanyra, se ellátásra, megélhetésre, se otthon hagyott beteg gyerekre, kilyukadt zoknikra és kinőtt cipőkre szóval nyugodtan készülhet az óráira. "
Mivel mindenki tudta, hogy, aki megtagadja az aláírást, azt kidobják legjobb esetben egy egészen külvárosi iskolában találja magát, "szónoklatomat" - dermesztő csend fogadta, de feltámadt sokakban a lelkiismeret és tán 15-en erre nem írták alá az ívet. Ennyi embert nem lehet kidobni, - de szétszórni sem, hiszen ez majdnem a fele a testületnek. Vártuk mi lesz. Két nap múlva megjelent a Városházáról a "rettegett pacák" és jobb belátásra próbált bírni bennünket. Sokan engedtek is neki. Én s tán még ketten azonban kitartottunk. A végén megkérdezte tőlem, hogy azt aláírom-e, hogy a lehető legjobb tudásom szerint fogok továbbra is tanítani. "Ezt minden további nélkül, hiszen erre tettem esküt is", s az így megfogalmazott lapot aláírtam. Egy történelmi nevet viselő idős kolleginám azonban másnap bement a Városházára, s visszavonta még ezt az aláírását is, mondván, hogy ő tartozik ennyivel a nevének. Aztán megkérdezte, hogy bemehet-e még az iskolába a holmijaiért - /annyira biztosra vette, hogy rögvest kirúgják/. "Nyugodtan menjen vissza tanítani" - volt a meglepő válasz! Azt hiszem ilyen karakánság még bennük is tiszteletet ébresztett.
Sok tanítványom volt, aki a Villányi úti árvaházban lakott Ők tán még jobban ragaszkodtak hozzám, mint a többiek. Meghívtak a házi ünnepségükre is, persze Tücsivel és Kisdeskével. Megmutatták az egész épületet, az igazgatónő igen büszke volt a szépen berendezett s ragyogóan tiszta tanulószobákra és hálókra.: ezeket mind a gyerekek takarították. Tetszett az egész, de nagyon elkomorultam, mikor kérdezősködésemre kiderült, hogy nincs játék-szobájuk, még egy kis kuckójuk sem, ahol játszani lehetne!
Túl sok játékkal persze az én gyerekeim sem dicsekedhettek, de azért volt annyi, amennyivel remekül elszórakozhattak. Fölöslegesen nem tiltottam semmit, s mikor megkérdezték, hogy a:"Falat telerajzolhatjuk? " - azt is megengedtem. Nem bántam, ha felforgatják az egész gyerekszobát, de persze este rendet kellett rakniuk. Ha láttam, hogy igen fáradtak, vagy rossz napjuk van - /kisgyereknek is lehet rossz napja!!/ - hát úgy értem el a rendcsinálást, hogy boltost játszottam velük, akik a nappal kitett árut este behordják az üzletbe.
Ha a szabadban játszottak nem nyaggattam őket állandóan azzal, hogy vigyázzatok a ruhátokra, mert piszkos lesz, - úgyis piszkos lett az estére- miért kellett volna hát ilyesmivel zavarni az önfeledt játékot? Egy dologhoz ragaszkodtam csupán nagyon, hogy viselkedésükkel ne legyenek terhére másoknak sose. Nem lesz jobb a játék attól, ha ordibálnak közben s ezzel mások idegeire mennek, de a szobában labdázni sem úgy kell okvetlen, hogy azt földhöz vagdossák s ezzel Zábojyék nyugalmát zavarják.
Nagyon derültem mikor a két csöppségem "Mit visz a kishajó"-t játszottak. Mikor a p - betűnél tartottak a szokott szavakból kifogyva Tücsi máris mondta "pajor. Deske meghökkent: -
- Mi az a pajor? -
Tücsi: megbotránkozva: te nem tudod? - Hát a cselebogál előkészüléke! Remek magyarázat! - épp úgy, mint mikor Deske azt kérdezte tőlem, hogy lehet megkülönböztetni a méhet és darazsat egymástól, Tücsi azonnal megadta a felvilágosítást:
- Könnyen: a dalázsnak vágott deleka van.
És épp ilyen szemléletesen érzékeltette a különbséget a liba és kacsa között, mondván:
- A kacsa földszintes állat, a liba emeletes!
Egyik délután hazaérve nagy lelkesedéssel s izgalommal fogadtak: "Mamika, kaptunk két fultgallont, de felmentek a plafonra! " Elképzelni sem, tudtam miről lehet sző, de a szobában a mennyezet alatt lógó két léggömb mindent megmagyarázott. Két tanítványom hozta nekik.
A MARCIBÁNYI TÉRI FRANCIA ISKOLÁBAN
1948-49.
Nagy nehézségek árán - sok rábeszélés kellett hozzá - felvették Kisdeskét a ciszterekhez. Mikor végre az igazgató igent mondott, megszólal Kisdeske: "És hogy állunk a létszámmal? " Ő is tudta milyen nehéz bekerülni felekezeti iskolába.
Ezen a nyáron Pusztamonostoron dánoktól segélyezett helyen, szociális nővéreknél nyaralt Deske kb. 1 hónapig, s utána ugyanott Tücsi. Kisdeske nagyon anyás volt, fölöttébb hiányolt, a főnővér észrevette ezt, a saját szobájában altatta, s mindig valami finomsággal kedvezett neki. - Tücsi sokkal könnyebben illeszkedett be az idegen közösségbe, ezt a jó tulajdonságát később is megtartotta, s bárhova került - iskolai vagy üdülési közösségbe – mindenünnen a létező legjobb minősítéssel - véleménnyel - jött haza.
Nyár közepén legnagyobb meglepetésemre felkeresett Majzikné, akit a szemináriumi továbbképzés óta se láttam, s hívott menjek át a Marcibányi téri francia iskolába. Elmondta, hogy azért francia, mert a gyerekeknek elsőtől kezdve naponta van francia órájuk, s harmadikban már egy beszéd- és értelemgyakorlat óra és egy számtan is franciául megy. Hetente pedig játékdélutánon jönnek össze, ahol ugyancsak francia a lényeg. Elit iskola, hiszen intelligencia vizsga alapján vették fel a gyerekeket, s ahova én kerülnék - harmadikba. - oda épp egy csomó "nagyfejű" gyereke jár. Ő véletlenül - /ismétlem: a véletlen Isten álneve! /- épp a Kuppi igazgatót kérdezte meg, hogy nem tud-e egy jó tanítónőt, s ő engem ajánlott. "Nem ismerem" - rázta a fejét, azután eszébe villant valami és megkérdezte: "Nem hegyes, szálkás betűkkel ír? " - Stimmelt. "Ez kell nekünk".
Így jutott el hozzám. Nem tetszett az egész, mert semmi kedvem nem volt az akkori nyilván többnyire hithű komcsi - méghozzá "nagyfejű"- gyerekének a tanításához. Nemet mondtam tehát, csakhogy ő nem hagyta magát lerázni, s eljött másodszor is, de ugyanazt a választ kapta. Harmadszor pont a kapuban találkoztunk össze, s akkor megkérdezte, hogy miért nem akarok odamenni. Mire én: "Nézd, lehet, hogy most kitörik a nyakam, de megmondom: hogyan vállaljam el azokat, mikor én mindent megtettem, hogy a kisfiam most elsőbe a ciszterekhez felvegyék. Ebből mindent megérthetsz. "
-"Á, nem érdekes az egész, át leszel helyezve", - és rövidesen meg is kaptam a hivatalos értesítést. Sajnos már nem indulhatott a tanítás a cisztereknél, így elvittem Kisdeskét a francia iskolába, ahol még senki nem tudta, hogy odakerülök, s ott "felvételiztették". A tesztelés után kijöttek, s külön gratuláltak, hogy az átlagnál jóval intelligensebb, /holott még nem töltötte be a hatodik évét./
És itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy nagy butaságot követtem el azzal, hogy korábban ment iskolába, mert az eszével ugyan nem volt baj, de a figyelme, koncentráló készsége, testi ereje - ami fiúknál sokat számít - mindig egy évvel lejjebb volt az osztálytársainál. Csak harmadik gimnáziumban tűnt el ez a különbség.
De ezt a butaságomat is jóra fordította az ég, mert nem egy, hanem két évet kellett várnia mire felvették az Iparművészeti Főiskolára, s ez a korai iskolakezdés miatt végeredményben csak egy év késést jelentett.
Még év elején egy reggel észrevettem, hogy Kisdeske kidugja a lábát a paplan alól, s úgy húzza rá Ilonka a zoknit, mert alig bírt felkelni. Erre fel addig hoztam előre a lefekvés idejét, míg azt nem láttam, hogy kipihenten ébred. Pár napi próbálkozás után kiderült, hogy 6-kor kell vacsiznia, neki minimum 10 óra alvásra van szüksége!
A későbbi évek folyamán is, ha bejegyzést vagy intőt kapott, mindig olyankor fordult elő, ha nem aludta ki magát. Már első gimnazista volt, mikor megengedtem, hogy negyed 10-kor feküdjön le! Ekkor már "nagyfiú" volt, s nem mindig tette szívesen. Veszekedni nem akartam, hát egy kicsit megzsaroltam, mondván, ha negyed órát késel nem vacsizok, de ha félórát akkor ebédelni se fogok másnap. Este aztán volt rohanás, hogy időben kerüljenek ágyba!
Mindjárt a második nap Szávay - aki akkor nagy komcsi és nagy tanügyi fejes volt - /fia az osztályomba járt/ - magához hivatott, s érdeklődni kezdett, hogy ki vagyok stb. "Gyengéden" közöltem vele, hogy megértem tudakozódását, hiszen cselédet sem veszünk fel anélkül, hogy ne szereznénk róla információkat, de egyet ne felejtsen el. nem én akartam, jönni, engem hívtak - s majdnem erőszakkal egyszerűen idehelyeztek.
S ha már Kisdeskéről írok el kell mondanom az első osztályos élményeit, melyekre valószínűleg én jobban emlékszem, mint ő.
Mindjárt az első napokban levitték őket az iskolaorvosi rendelőbe. Deske ott előreszaladt, átölelte a doktor nénit: "Nem lehetnél te a mi tanító nénink? Mert te olyan szép vagy!" Mit mondjak? - A tanító nénije valóban kimondottan csúnya volt, a doktor néni szép. Az előbbi utálta emiatt végig, a másik megszerette nagyon.
Egyik alkalommal, mikor az elsősök már végeztek s én még tanítottam, Kisdeske az épületben kezdett bolyongani, közben betévedt egy irodába, ahol egy férfi ült. Megkérdezte, hogy ki ő, s mikor kiderült, hogy szakfelügyelő, azonnal javasolta, hogy: "Akkor menj be a mamihoz, mert itt tanít a harmadikban."/!/
Be is jött hamarosan, s rögtön azzal fogadtam, hogy ne kérje tőlem számon az új - most kötelezően bevezetett - c kötéses írást, mert azt nem tanítom. Ezek a gyerekek ugyanis első osztályban nyomtatott betűkkel tanultak meg írni, másodikban zsínórírással, képtelenség, hogy most mikor már elsajátították a zsinórírást, egy újabbat kényszerítsek rájuk, - mi lenne ebből. Egyetértett.
Nem úgy az igazgatóm, aki egyik órámat meglátogatva felháborodott azon, hogy még nem tanítom az ezres számkört, holott a Tanterv szerint már ott kellene tartanom. Közöltem vele, hogy úgy tapasztaltam, még nem elég biztosak a százas számkörben, tehát nem az előírást veszem figyelembe, hanem a gyerekek tudását. Ismét a Tantervre meg Tanmenetre hivatkozott, de ezzel nem hatott rám, mivel - s ezt meg is mondtam neki - az osztályért én vagyok felelős. Erre már nem volt mit mondania.
Úgy látszik az már sorsszerű lett - /volt/ - hogy az igazgatókkal összeütközésbe kerüljek. - /No persze messzemenően nem minddel/.
Nagy szó volt, hogy az iskolába bevezették a telefont. Legnagyobb meglepetésemre - és felháborodásomra - azonban az igazgató azt pár nap múlva lelakatolta. A miért-re azt a választ kaptuk, hogy ne potyázzon senki. "Nem lehetett volna megmondani, hogy, aki telefonálni akar tegye le a húsz fillérest? - /Úgy emlékszem, akkor még annyi volt. /- Vagy ennyire nem bízik a testületében? " - Nos hát én megmutatom, hogy lelakatolt telefonon is lehet telefonálni, csak éppen nem tárcsázni kell, hanem a villát nyomogatni. Meg is mutattam. - ha jól emlékszem, a lakat lekerült.
Elsőben akkor globális módszerrel tanítottak. Ennek lényege, hogy mondatokat tanulnak meg elolvasni, s csak később bontják le ezeket szavakra, majd szótagokra, végül betűkre. Eléggé kísérleti stádiumban volt ez az egész, Elzi néni - a tanító nénije - sem éppen professzora volt e metódusnak, amiről végül is nem ő tehetett. Úgy október közepe felé beültem egy órájukra. Elzi néni borítékokat osztott ki a gyerekeknek azzal, hogy a postás levelet hozott, majd felszólította sorra őket, hogy ki-ki olvassa fel, mit írtak neki.
Deske rögtön rávágta:
- Rozika, oszd ki az irkákat!
- Elzi néni: nézd csak meg jobban Deske!
- Marci, nyiss ablakot !- volt a következő válasz,
s mikor ezt sem fogadta el a tanító néni, Deske gyorsan sorolni kezdte: Rozika, törüld le a táblát! Rozika, öntözd meg a virágokat! Marci, nyisd ki az olvasókönyved! - s mikor mindig csak fejrázás volt a válasz a feleleteire kifakadt:
- "Dehát már mindent elmondtam, amit tanultunk! "
Szóval kiderült, hogy semmit se tud elolvasni! Hűha, ezen otthon kell segítenem, még pedig fölöttébb gyorsan. Így az eddig tanult mondatok szavait leírtam és kitettem a megfelelő helyre: asztal, kréta, irka, ablak stb. Tücsi csöndben szemlélte mind ezt. Hamarosan rájöttem, hogy ezzel a módszerrel még Mikulásra sem éri utol a többieket, tehát megtanítottam jó pár betűre. Ezeket könnyen jegyezte meg -/hiszen a régi módszert alkalmaztam/ -, így nagyon hamar behozta a lemaradását.
Ennek a kezdeti bajnak volt egy nagy haszna is - /figyelitek, hogy mennyire segített bennünket a jó Isten?! / - Tücsi azzal, hogy szótlanul asszisztált a közös tanulásnál megtanult magától olvasni. Ez úgy derült ki, hogy egyik nap tábla lógott a liftnél, Tücsi megállt, s ezt mondta: a lö if fö té nö e ma ma ű ká dö i ká, ” A lift nem működik! " Ismert tehát minden betűt, s ha nem is szabályosan mondta ki azokat, mégis megértette az olvasottakat sőt annyira rákapott az olvasásra, hogy a házban lakó könyvüzletes nénitől rendszeresen kért kölcsön mesekönyveket.
Egy ilyen könyvet, melyet reggel kapott délután vissza akart vinni. Kértem ne tegye, hiszen nem jól fest az, hogy legfeljebb belelapozott, s máris mást akar.
- De hiszen én kiolvastam! - mondta.
- Jó, akkor meséld el miről szól! - Ő rögtön nekikezdett, majd egy helyen így folytatta: ...".és akkor bejött az aplód, és mondott valamit a kilálykisasszonynak, nem éltettem, hogy mit, de a kilálykisasszony ezt felelte" stb. /Angyali volt kis Tücsköm!/- és mesélte tovább.
Vissza Kisdeskéhez az első osztályba.
A tanító néninek bemutató tanítást kellett tartania, mikor már a szótagok lebontásánál tartottak. Deske egész idő alatt gémkapcsokat fűzött össze, még pedig igen lelkesen - ugyanakkor a tanítás iránt teljes közönnyel, - s a lánc már kikígyózott a pádból. Végül felnézett a táblára, ahova sok szó fel volt már írva, s rögtön jelentkezett: "Az ökör hátuljában benne van a körte eleje" - mondta diadalmasan. A hallgatóságból kirobbant a nevetés, Elzi néni vörös foltokat kapott a nyakán, arcán, - de: Deskét meg kellett dicsérnie, hiszen jót mondott.
Ezt az évet - /is/ - nagyon megnehezítette, hogy először Kisdeske majd igen hamarosan Tücsi is lázas lett. Nem volt ez kimondottan influenza, de ha nem törődtünk a hőemelkedéssel az orvos tanácsára és felkeltettük őket az ágyból a 37,2-ből egyszerre 38 fokos láz lett Vittem mindkettőt maszek tüdőröntgenre, az negatív volt, de a hőemelkedés maradt. S ez kb. másfél, két hónapig tartott hét éven keresztül/!!!/, azzal a változattal, hogy néha már őszkor is, "lebetegedtek”. "Valószínű pincebetegség," - ez volt a diagnózis, pedig kiváló gyerekorvosunk volt.
Tücsikémnek meg igen magasra ment fel a láza esténként, olyankor az orvos javaslatára keresztkötést adtam rá, s mellette virrasztottam, mert az orvos meghagyta, ha ennek ellenére se megy le éjfélig a láza: hívjam. Abban az időben én még nem voltam "éjjeli" ember, vagyis nem szoktam meg a késői lefekvést, s ez úgy megviselt, hogy öt nap múlva már úgy mentem tanítani, hogy menet közben a házak falát fogtam annyira szédelegtem a fáradtságtól. Egyik este váratlanul Váli Miki jött felváltani, akkor végre ki tudtam aludni magam, ma is hálás vagyok érte neki.
Elzi néni erősen javasolta, hogy vegyem ki Deskét az iskolából, de nem szereztem meg neki ezt az örömet, hiszen olvasni, számolni tudott, csak persze a gyakorlás hiányzott, de tudtam, hogy erre lesz még bőven ideje a többi osztályban, tehát a sok hiányzásának nincs behozhatatlan hátránya. Csak azt nem engedtem, hogy a többiekkel együtt első áldozó legyen, mert sokkal komolyabban vettem a vallást, semhogy egy pár órai előkészítés után áldozni engedjem. - /Előkészítés a hittanórákon volt, csak hát ő a betegeskedése miatt ezekről nagyrészt lemaradt/- Később persze visszamondták nekem, hogy sokan úgy nyilatkoztak rólam a testületben: "Jó akar lenni, a kommunisták szemében".
Ha tudták volna, hogy hányszor próbáltak ott engem megnyerni párttagnak! -"A férjem orosz hadifogságban halt meg, nekem senki se hinné el, hogy szívből lengetem a vörös zászlót" - ez volt a végső érvem mindig. Egyszer még besúgónak ís be akartak szervezni!! Behívtak valami pártirodába s ott különböző dolgokról kezdtek beszélni, engem kérdezgetni, fogalmam sem volt mire akarnak kilyukadni., ugyanis egyenesen nem mondták ki. Mikor végre rájöttem legyintettem: "Nem nekem való, ehhez sokkal jobb alanyt keressenek, és nem is vállalnám"
Deskét Méreyék - kiknek kislányát tanítottam, s ki nagynevű pszichológus volt és az ONI igazgatója - többször is meghívták magukhoz ebédre, hogy a játékdélutánhoz ne kelljen újból eljönnie hazáról. Hazafelé elmesélte mit ettek stb. ...és: "Megköszöntem az ebédet, imádkoztam is előtte és utána." Ehhez csak annyit: Méreyék zsidók voltak, s a papa nem - engedte az akkor még kötelező hittanra se járni a két lányát, mivel kommunisták voltak a javából!
Ekkor vezették be a reggeli Szabad Nép közös olvasását, - ezzel nem volt baj, mert Kisdeskével együtt korábban mentünk. - A villamoson mindig meséltem neki. Egyik alkalommal jó hangosan - már ahogy a gyerekek beszélni szoktak - megkérdezte:
- Mondd, mamikám, csak neked kevés a pénzed, vagy a többi tanító néninek is?
- Tudod a tanítóknak elég kevés a fizetésük - válaszoltam.
- Hát nem gondoltál a gyerekidre, mikor tanító lettél?
Az akkor induló hároméves tervre dekorációkat, feliratokat stb. készítettünk, s ebben én is tevékenyen részt vettem, természetesen tanítás után, többször meg kora délután értekezletet tartottak - vagy "fejtágítót", s emiatt Kisdeskének egyedül kellett hazamennie. Lelkére kötöttem, kérjen meg valakit, aki a Moszkva téren átvezeti, hiszen ott valóságos közlekedési káosz volt. Egy kolleganőm nagy nevetve biztosított róla, hogy Deske megtartja ígéretét. Kérni ugyan nem kér, de a "Hogy egy ilyen kisfiú, hogy fog átmenni ezen a fc»rg»fawa« .téren, nem tudom" hangos sóhajára mindig akadt valaki, aki kézenfogta, s átvezette.
Egyik alkalommal, mikor későn mentem haza az iskolából megkérdeztem Deskét:
- "Hát, te, hogy jöttél haza?
- Villamoson, mint szoktam.
- Csakhogy a bérleted itt van nálam, bent felejtetted a padodban.
- Hát tudod, mamikám, az úgy volt, hogy mikor jött a kalauz néni a jegyért kerestem az egyik zsebemben, de abban csak a vastelepen felszedett szögek és srófok voltak, a másikban meg üveggolyók, akkor azt mondta, hogy a golyókért maradhatok a kocsin, de azokat nem adtam oda, és maradhattam. Aztán jött ellenőr, neki már nem is mutattam a golyókat, csak a szögeket, de az neki se kellett és Ő se szállított le.
És most vissza az osztályomhoz. Nagyszerű dolog volt velük dolgozni, értelmes, kedves volt valamennyi, még azzal a gyerekkel sem volt semmi bajom, akire felhívták év elején a figyelmemet, hogy "Az rémes, azzal nem lehet kijönni, ha ott van az iskolában tőle még tanítani se lehet, s csak bajt csinál."
Ha láttam, hogy fárad az osztály figyelme számtanórán, nosza rögtön tréfás szöveggel kombináltam a feladatokat, nem szappant, túrót vagy húst "vásároltunk", hanem pl. az állatóvoda részére, szúnyogzsírt, vékonyra szeletelt zsiráfnyakat vagy füstölt ürgecombot.
Az eredményesebb önálló munka kedvéért bevezettem csoportos tanítási órákat is. Ez ugyan részemről igen sok többletmunkát igényelt, de kárpótolt érte a gyerekek lelkesedése, s az, hogy a jobb munkára egymást ösztönzik.
Ez a csoportos munka azt jelentette, hogy négy-négy gyerek dolgozott együtt. Mindegyik önálló lapon megkapta a maga feladatát, s a csoportvezető még egy külön feladat-lapot kapott, amit csak akkor lehetett megoldani, ha mindenki végzett a sajátjával. Pl. Kinek- kinek azt kellett kiszámítania, ha megvásárolta a megadott árukat mennyit költött, - a közös lapon pedig az a kérdés állt: "Hány forint maradt 674 Ft-ból, ha mindent megvettetek?." A lap hátán ott volt a megoldás is, ami csakis akkor stimmelt, ha mindenki jól számolt. Ezt a kis csoport vezetője ellenőrizte, de ő noszogatta a lassúakat is, s ha valaki tévedett ő számoltatta át újból a leírtakat.
Egy-egy ilyen feladatlap-csoportra ráírtuk hátul, hogy kinél volt, nehogy újra ugyanazok kapják meg még egyszer.
Ha a szünetben megmondtam: most csoportmunka következik nagy örömmel rohantak vissza az osztályba, hogy elfoglalják helyüket. E munka miatt ugyanis ezeken az órákon meg kellett változtatnom az ülésrendet, hogy minden csoportba kerüljön kiváló, jó és kicsit kevésbé jó számtanos. - Gyengéről nem beszélhetek, mert igen okos kis társasággal volt dolgom.
Szerettem őket, s úgy éreztem ők is, év közben nem egy gyerekzsúrra voltam én is hivatalos - Az egyik ilyen zsúron hallottam meg a mögöttem beszélgetőket. "Most majd Mindszentit intézzük el" - Elintézték. Alaposan.
A francia órákon mindig bentmaradtam s remekül haladtam ebben én is, a potyautas.
A kis társaságon látszott, hogy válogatott gyerekek, s meglátszott ez a tízóraijukon is. Én olyankor lehetőleg a táblára írtam valamit, vagy az osztálykönyvben babráltam, hogy ne lássam a finom falatokat, mikor nekem legjobb esetben - ha jutott - hát zsíros kenyér volt a tizim. így állt ez Kisdeskénél is. - Hogy honnan azt nem tudom, de igen hamar rájöttek a szülők, hogy fölöttébb nehezen élünk, ezért az egyik fejes megkérdezte nincs-e kedvem esti iskolában tanítani. Hát hogyne lett volna! Megállapodtunk, hogy menjek be a Váli úti iskolába az igazgatóhoz másnap, addigra ők szólnak neki.
Így is történt, s az igazgató, akit régebbről ismertem kedvesen fogadott. Földrajz és magyar órákat akart adni. Elővette az órarendet, s hangosan gondolkodott:
- Akkor a Z. kollegától elveszek három magyar órát, X-től két földrajzot." –
- Hogy-hogy elvesz tőlük?
- Hát már elkezdődött a tanítás és ezeket az órákat ők tartják.
- No nem, aki itt tanít egy se szórakozásból teszi, hanem mert szüksége van a pénzre, s ezt én nem veszem el senkitől.
Megköszöntem a szívességét, s távoztam, /és a "Véletlen" ismét közbelépett!/
Persze ezt hamar megtudták a jóakaróim, s hogy segítsenek rajtam behívtak az Országos Neveléstudományi Intézetbe /ONI/ azzal a megbízással, hogy menjek ki iskolákba, üljek be tanításokra, kérdezzem meg a tanítókat, hogy válnak be a hirtelen kiadott könyvek
Ezt tettem hát. De ki mert rossz véleményt mondani egy vadidegennek akit "föntről" küldtek s végül is ki tudja mi célból. Így hát nem volt mit tennem, megírtam a jelentésem - azt, amit a tanító mondott, - utána pedig leírtam azt, amit én tapasztaltam részben a látottak részben a gyerekekkel való beszélgetés alapján.
Beszámolóimat nagy lelkesedéssel fogadták, megtoldva azzal: "Kell nekünk egy ilyen ember, aki ma is meg meri mondani a véleményét", s azonnal alkalmaztak külső munkatársként-,/havi fizetéssel!/- majd felvittek az emeletre, hogy ott V. Tamás dolgozik új számtankönyveken, s egészen más alapokon, nézzem meg.
Összeismerkedés után első nagy újításaként azt említette meg, hogy be akaija vezetni alsó tagozatban a zárójelet.
- Hát ez nekem nem új, a harmadikban mindig használtam.
- Mikor? - kérdezte, mérhetetlen csodálkozással.
- A kerületszámításnál: /hosszúság+ szélesség/ szorozva kettővel.
Ez annyira meglepte és annyira tetszett neki, hogy rögvest ideadta a majdnem kész elsős könyvet bíráljam meg. - Pár nap alatt végeztem vele, s átadtam neki a leírt véleményemmel együtt. Sokmindent elfogadott belőle, s ezek szerint alakította át a meglevő szöveget vagy példákat. Ennek a munkámnak két eredménye lett: mindjárt bevett "segédnek" - igaz, először csak munkatársnak, /vagyis nem fizetett semmit a munkámért/, később társszerző lettem, ami már szerzői díjjal járt, - és kimondatlanul, de kineveztek bírálónak, vagyis más könyvekről is részletes bírálatokat kellett írnom.
Ez a munkaköröm - /is/ - végigkísért egész további pályámon, míg csak leszázalékolva nem kerültem nyugdíjba. Így az évek folyamán nemcsak tankönyveket, hanem pályázatokat, pedagógiai cikkeket, újításokat, Tantervet, Iskolai Rendtartást is kellett bírálnom, sőt Szlovákiából s Romániából érkező könyveket, munkafüzeteket is. A Tanító Munkája c. folyóiratban nem ritkán jelentek meg tanulmányaim, a számtan témájúaknak pedig állandó lektora lettem.
Felkérésre több - pedagógiai vonatkozású - cikkem jelent meg a Nők Lapjában is. /Természetesen ezek a későbbi évek folyamán./, sőt egy-kettő a Magyar Nemzetben is.
Anyagilag így megkönnyebbültem, de a napjaim elég nehezek voltak. Egész délelőtt tanítás, a napköziben vagy otthon egy ebéd bekapása, s utána irány az ONI-ba -/az Üllői úton volt. kb. az Örökimádók templomának a környékén/- s estig ott dolgoztam. Gyakran Tomi hozatott a szomszédos cukrászdából finom uzsonnát, amit én nem akartam elfogadni, - mivel viszonozni nem volt módomban - míg az egyik kartárs fülembe súgta: "Edd csak meg nyugodtan, tudod te, hogy mennyit keres ő rajtad?" - /Akkor még csak munkatárs voltam, s nem társszerző bár ugyanazt a munkát végeztem, de külön ezért egy fillért sem kaptam./.
Ha végre volt egy szabad délutánom, az a két kis Pocoké volt, ilyenkor csöngethetett bárki, ajtót se nyitottam. Nagy öröm volt mindhármunknak az is mikor én vihettem le őket sétálni.
Ezen a télen december végén a mellemből vágtak ki egy csomót, a szilvesztert úgy töltöttem, hogy még nem tudtam: rák-e avagy nem az. Nem az volt.
A tanítás változatlan örömmel ment. Nagyszerű dolog volt - nem is tagadom - kiváló gyerekekkel dolgozni. Mivel a Városmajor közel volt, tavasszal kimentünk megnézni a gesztenyefa duzzadó rügyeit. Egy fát külön is megjegyeztünk magunknak, s attól kezdve, míg a levelei nem terpeszkedtek szét: két-három naponként elmentünk "hozzá", megfigyelni, hogyan lesznek a kis kövér rügyekből vidáman-zöld levelek. Mennyivel kedvesebb volt így tanítani, mint papírízűen elmondani, hogy: tavasszal rügyeznek a fák, majd kihajtanak a levelek... stb.
A francia iskolában szokás volt, hogy év végén a Zeneakadémián nagy előadással fejezik be az évet. Készültek most is a gyerekek, francia néptánccal, dallal stb.-vel, de az utolsó percben lefújták a nagy nyilvánosságot, mert kisütötték, hogy ez kiváltságos iskola, kiváltságos gyerekekkel, /ami a Fel- fel ti rabjai a földnek idejében nem egészen korszerű/, s ez meg is pecsételte a iskola sorsát, megszűnt francia iskolának lenni.
De a vizsgát megtartottuk, ott voltak a szülők, s bizony nagyon élvezték gyerekük szép feleleteit, tudását. Ott volt még Jusztusz Évi édesapja is, kit otthon már az AVO :/ha az még nem volt, akkor az annak megfelelő elvtársak/ vártak, s el is vitték a Rajk perrel kapcsolatban. Később lecsukták a mamát is, Évikét egy rokonhoz csapták ki, s még a játékait is elkobozták! - Ősszel itt a Körtéren találkoztam vele, tőle tudtam meg ezeket a részleteket s hívtam jöjjön föl bármikor játszani a gyerekekkel. Többször is volt nálunk, később -50 év!! múlva - mikor véletlenül összejöttünk mondta, hogy nem is tudom elképzelni mit jelentett neki az, hogy idejárhatott hozzánk.
A tanév végefelé a jobb mutató-ujjamról le kellett szedni a körmöm. Kétnaponként jártam kötözésre, de nem akart javulni. Olyan nagyon fájt, hogy nem egyszer munka közben a könnyem is kicsordult. Tomi gépírónőt akart mellém adni, hogy neki diktáljam az anyagot, de ehhez nem voltam hozzászokva, úgy, hogy továbbra is kézzel írtam. Az ujjam meg csak fájt, fájt és nem gyógyult Egyik nap Tomi nem bírta tovább nézni kínlódásom s leszedette a kötést. Most néztem meg én is először, hogy az mit rejtett. Hát förtelmes volt: gennyben úszott az ujjam vége. Tomi előszedett egy Penicillin pasztillát - /ami akkor újdonság volt nem is tudom, hogy juthatott hozzá/ - s rákaparta annak porát. Másnap a kötözésen felsóhajtott az orvos: "Végre javul! Már attól tartottunk, hogy le kell vágni az ujja hegyét!" Ettől kezdve stikában Tomi "kezelt” az ONl-ban, az orvos meg örömmel nyugtázta a váratlan gyors javulást.
Végre nem voltak komoly pénz-gondjaim, ha szerényen is éltünk, de a mindennapira már biztosan jutott elég. Tudtam már magamnak egy blúzt vagy effélét venni, a gyerekekkel ilyen kiadásom nem volt, mert változatlanul mindent magam varrtam, kötöttem nekik. Megtanultam fiú nadrágot is szabni, igaz ez a pizsamák készítése után már nem is volt olyan nagy szám. Szinte minden szabad percemben kötöttem, szerettem is, kellett is, tréfásan nem egyszer mondtam Jenny mamának: "Ha meghalok fejfának nekem két kötőtű illene keresztnek."
De igazán élvezetet a kötés mellett a Tücsinek készült kis nyári ruhák adtak. Ezekhez mindig ugyanolyan anyagból bugyit is varrtam neki, ami nagyon helyesen mutatott. Több ruhájára, fehér kötényére hímeztem is, pl. tűfestéssel kis hollandi lányt, vagy végig az egész ruhán elszórtan szép kis leveleket. Ha meg Jenny mamától vagy Anyikáéktól kaptam valami csipkét, azt beapplikáltam a fehér kis kötényekbe, de mindenféle más kapott anyagot is jól fel tudtam használni, Apec régi burett nyári nadrágját épp úgy, mint azt a fekete klottot, amibe Rosette csomagja érkezett. Az előbbiből ruha készült a Csúziknak, az utóbbiból piros szegéllyel díszítve iskolai kötény Tücsinek.
(1949)
A Táborhegyen vettem ki egy kis házat nyárra, s remek segítségemmel, Ilonkával odamentünk nyaralni. Sajnos én az egész nyarat végigdolgoztam, lehetőleg azért minden délután fölmentem hozzájuk", csak itt-ott akadt pár nap, mikor egyhuzamban, egészen ott lehettem. De Anyikáék, főleg Apec többször jött föl, és Kisdeskóvel nagy sétákat tettek. Öröm volt őket együtt látni. Apec, ki annak idején nem tudott gyerekkel bánni, Kisdeskével szinte barátok lettek. Hogy miről beszélgethettek ezeken az utakon azt csak elképzelni tudom: Apec hihetetlen érdekesen tudott "mesélni" a növényekről, állatokról, hangyákról, bogarakról, ezek különös szokásairól, életmódjáról. Felnőtt és gyerek egyformán lenyűgözve hallgathatta a történeteit, melyek változatosságukkal több információt adtak, mint az iskolai biológiai órák éves anyaga!
Persze Apec ezeket a kószálásokat mindig az időtől tette függővé, innen eredt Kisdeskének az a mondása: "Apec féltékeny az időre." Talán abból is származott az, hogy Apec annyira akceptálta az időt, mert nagyon fázékony volt. A Balaton mellett a horgász-standján ülve még a legmelegebb időkben is volt rajta kockás anyagból készült zakószerűség. Ezek nem kimondottan zakók és nem kimondottan kiskabátkák voltak, - valahogy a kettő között De csinos és alkalmas ruhadarab volt valamennyi. Ezt nem úgy kell érteni, hogy ilyenből egyszerre több volt otthon a szekrényében, hanem az évek folyamán, amiket hordott. Általában nem volt sok ruhája, de az mind nagyon rendes, nagyon jó anyagból készült ős nagyon rendbentartott volt.
Téli időbe vadászathoz, kiránduláshoz bricsesz, bőrkabát járta, alatta nemcsak a melegebb ruha, kötött kabát és hasonlók, hanem a finom gyapjú kezeslábas!- Nyárra könnyű anyagból készültek még a horgászathoz viselt bricseszei is, és hordott ö is "porcelán"nadrágot arról nem beszélve, hogy teniszhez a mi időnkben kizárólag talpig fehérben lehetett csak odaállni! Ezzel is el volt tehát látva, bár az igazság az, hogy mikor mi kezdtünk teniszezni ő már csak nagyon ritkán jött le a pályára.
Azt persze mondanom sem kell, -/az otthoni "felállásból" ez annyira természetesen következik/, - hogy mindenről és mind erről Anyika gondoskodott. Ő rendelte meg az új ruhákat, - /jó, mindig volt, aki naponta kikefélte stb. ezeket/- de ő készítette ki este Apec számára még a nyakkendőt is, hogy "Fiacskám" reggel tudja mit vegyen fel.
A táborhegyi nyaraláskor ötlött szemembe először, hogy kisgyerekeknek mennyire más pl. a szeméremérzékük, mint gondolná az ember. Pl. A sok gyerek együtt játszott a ház előtt fiúk, lányok vegyesen. Tücsinek ki kellett mennie, - ő, aki más előtt le nem vetkőzött volna, most öt lépéssel odébb ment, hátat fordított a többieknek, aztán nyugodtam "biepizett", nyilván arra gondolva, ha ő nem látja a többieket, ők sem látják őt.
Nagyon korán megtanítottam őket arra, hogy maguk intézzék el az ilyen dolgaikat s éjjelre sem rendszeresítettem bilit. A WC-be a villanykapcsoló alá egy kis zsámolyt tettem, az ágyuk elé papucsot, s ha ki kellett menniük, akkor valóban ki kellett menni. Persze én mindig felébredtem, s olyankor nálam gyújtottam villanyt. Egyik alkalommal kis Tücsköm igyekszik kifelé, aztán leül a hallban a székre!
- Nem vagy még kint, Tücsikém - szóltam neki, mire ő álmosan kibaktatott a WC-be, ráült és nyomban fel is állt. - Még nem biepiztél, figyelmeztettem. Olyan álmos volt szegény ki pocok, hogy csak mechanikusan végezte, amire emlékezett. No aztán túljutva rajta, gyorsan el is aludt.
Két kis Pockomat lehetőleg semmi olyanra nem akartam ránevelni, amiről később le kell szokniuk. /Ezért nem rendszeresítettem a bilit sem./ Így étkezésnél is csak keresztvetésre tanítottam őket - bár a szokásos imát is megtanulták.
Nyárra vidéki szakfelügyelők részére két hetes továbbképzést terveztek, s felkértek, hogy tartsak előadást arról, ahogy én tanítom a számtant, s vezessem az egyik csoport konzultációját. - /Tamással többször szó esett erről, s őt nagyon megfogta számtantanítási módszerem, de e téren dicsért nagyon Majzikné is, aki szintén ott dolgozott, s akinek a fia hozzám járt iskolába./-
Elkészítettem előadásom anyagát, s mikor sorra kerültem a Cukor utcai iskolában, ahol az az egész zajlott, egy elhanyagolt külsejű trampli nő megkérdezte beülhet-e hátra az előadásra. Gondoltam szegény takarítónő nagyon elfáradhatott, s nincs hol lepihennie, hát persze, hogy szívesen és kedvesen adtam beleegyezésem.
Előadásom után kérdések, hozzászólások következtek, s legnagyobb meglepetésemre ő is nyújtotta a kezét, hogy hozzá szeretne szólni.
Meg is tette. Kifejtette, hogy, amit én csinálok az egészen remek, mert, amikor pl. elsőben, de akár később is bontatom a számokat, akkor tulajdonképpen már a törzsszámra való bontást alapozom meg és készítem elő...meg amikor…..
Nem részletezem, olyan összefüggéseket tárt fel, melyekre én nemcsak, hogy nem is gondoltam, de melyekről nem is tudtam!! Kiderült, hogy nem egy elnyűtt takarítónővel állok szemben, hanem a mostani ország, mostani rezsim Nagy Matematikusával, aki mindezt még azzal is tetézte, hogy zsidó és szívbéli kommunista volt. -/Ismét a "Véletlen" !! mely további sorsomra is kihatott./
Ez a találkozás is figyelmeztetett arra, hogy ne ítéljek, főleg külsőség alapján, mert a látszat csal/hat/ s én óriásit tévedhetek, arról nem is beszélve, hogy ítélkezésre nincs is jogom!
Fontos esemény volt két kis gyerekem életében, hogy 1949- október 2.- én Kisdeske hetedik születésnapján - /Tücsi ötévesen/ - első áldozó lett. A Sophiban készítették föl rá őket, és ott is volt a szentmise családi körben.
Csak Deskének kellett új ruha, mert fehér nadrágja nem volt, - de azt is hordattam vele előre, nehogy hangsúlyt kapjon, - Tücsi fejére élő virágból fontam koszorút. A Sophi kápolnáját igen szépen feldíszítették, két kis ülőkét - /mint két kis hokedli/ - fehér füllel vonták be, s előre állították, középre az áldoztató rács és a padok közé. Tücsit többnyire egy Kedvesanya ültette fel rá. Mise után mindannyian közös reggelin vettünk részt.
1949-1955
Majzikné - a fián keresztül is letesztelhetett, de nem elégedett meg ennyivel, év vége felé bejött több órámra, persze váratlanul, s ehhez akkor én még egyáltalán nem voltam, szokva. A beszéd- és értelemgyakorlati órámmal nem dicsekedhettem - ezt ő is kereken, őszintén megmondta -, de a számtan nagyon tetszett neki. Utána közölte: "Ősszel az Irányi utcai gyakorlóba helyezünk át."
Gyakorlóban még nem voltam szeminarista korom óta - de akkor is ott csak mint hallgató, - hát kissé meghökkentem, hogy is lesz majd az új iskolában.
Igen nagy létszámú testületbe kerültem, csupa új, idegen arc ismét. Első osztályt kaptam, ennek fonákságát később Xantusz Gyuszi meg is énekelte:
Válinét a szegényt, behúzták a csőbe,
Kiváló volt harmadikban, betették elsőbe.
Mégpedig első vegyes osztályba, persze ez már valóban belváros volt, tehát jó gyerekanyagot kaptam.
Tanévnyitón az egész iskola átment a Cukor utcába, s ott tartották az ünnepséget. A kicsiket elöl padokra ültették le. Ének stb ez még rendben volt, de aztán kiállt a főiskola igazgatója szép vastag jegyzettel a kezében, s neki akart fogni a beszédének. Pillanatok alatt fölmértem, hogy ez nem a most iskolába kerülő, szorongó kicsiknek való lesz, hisz nyilván egy szót sem fognak érteni belőle, s nem szerencsés dolog számukra ilyen iskola-kezdés. Odaszaladtam hát hozzá, s megkértem engedje, hogy elvigyem a gyerekeimet. Mit tagadjam kissé meghökkent -/hát még a többiek!!/ - de okaimat méltányolta, s mi kivonultunk.
Osztályomba nagyon helyes gyerekek kerültek, sem a tanítással sem a fegyelmezéssel nem volt sok bajom. Persze meg kellett szoktatni őket a helyes ülésre, sorakozásra, kimenetelre, jelentkezésre és a többire, de ez hozzátartozik egy első osztályhoz, ahol mindenkinek minden új és szokatlan.
Pár érdekesebb eset megmaradt bennem. Az egyik kisfiú - csak a keresztnevére emlékszem már - Ferike, állandóan a tintatartót piszkálgatta, félő volt, hogy az egész kiesik s minden holmijára rácsurog majd a tinta. Többször is figyelmeztettem, de csak nem hagyta abba, holott ígérte. Végül megkérdeztem:
"Miért csinálod megint?"
"Mert engedetlen vagyok" - volt meglepő és őszinte válasz.
Más alkalommal egy folyton kis fecsegőt kiállítottam a sarokba. Csak rövid ideig állt ott, amikor kijött hozzám Kanizsai Zsófika:
- Magda néni, engedjük helyre, nekem olyan rossz érzület, hogy ott áll. -!!! /Helyreenged"tük"./
Az első bemutatómra november első hetében került a sor. Épp a hetes számnál tartottunk, tehát "jól jött", hogy utalhattam, november hétre -/ami akkor Nagy Ünnep /!/ volt/- s mert előzőleg a beszélgetés órán már volt szó róla, feltettem a kérdést:
- Hét szál virágunk van, hová visszük november hetedikén?- ,
-A Szűzanya szobrához kiabálta kórusban az osztály!!!
Az Irányi utcai gyakorló ugyanis előzőleg az Angolkisasszonyok iskolája volt!
Óra után a fülembe súgta Majzikné: "Kellett neked ideológia!"
Egy alkalommal - már jól benne voltunk a tanévben - diktálás után leírattam ezt a mondatot: Ma süt a nap. Megnézve a füzeteket a hajam is égnek állt. Ó én szamár! Eddig csak másoltattam, a diktálás - és ennek fokozatai - kimaradtak. Látszik, hogy rég voltam elsőben. Feszített ütemben igyekeztem jóvá tenni bűnömet, s a megfelelő szintre emelni a kis társaságot. Óriási szerencse, hogy eddig ilyen órámat még senki nem látogatta, így nem derült ki butaságom.
Élénken emlékszem az első tanári bemutatóra, amit ott láttam, vagyis arra a bemutatóra, amin nem a főiskolások, hanem a tanári kar vett részt. Fenyő Bandi tartott földrajzórát, csodálatosan jót, szépet mindenféle szempontból. Aztán jött a megbeszélés, és ízekre szedték az egészet megemlítve a jót is, kimutatva a gyengeségeket is, melyek szerintem parányi részletek voltak csak. Minden mozdulatát is kielemezték. - Utána majdnem sírva mentem Majziknéhoz:
"Te, vigyél el engem innen, mielőtt kiderülne, hogy nem tudok tanítani"!
Nagyot nevetett, és megvigasztalt:
"Ezen a sokkon mindenki átesik, aki először vesz részt ilyen bemutatón."
Itt most kissé előreugrom, mert idetartozik mégis, bár egy évvel később volt. Számtan bemutatót kellett tartanom a testületnek a harmadikosaimmal. Bár nem szokott jelen lenni "véletlenül" - /ismét a "Véletlen"/- (Péter Rózsa A Nagy Matematikus aki annak idején a Cukor utcában az egekig magasztalt, s a főiskolának is tanára volt, bejött az órámra..
Jól sikerült a tanításom. Nyilván ebben is volt nem egy hiba, kivetnivaló, de hát először P. Rózsa elemezte igen részletesen s mivel ő ismét kismirglizte a fejem fölé tett nem létező glóriát, - hát ki mert volna ő utána mást, rosszat mondani?!
Tény, hogy most sem ragaszkodtam a megszokott jól bevált, de sablonos megoldásokhoz, és látszott, hogy nem most fundáltam ki ezeket a bemutatón résztvevők elkápráztatására, hanem a normál órákon is csináljuk. Hogy csak egy példát említsek: harmadikban sokat kell gyakorolni az egyszeregyet, hiszen a szorzás és osztás is ennek tudásán alapszik. A mi osztályunkban csak ki kellett mondani "egyszeregy staféta lesz" - s máris ujjongott minden gyerek, s pillanatok alatt felálltak a padsorok között három oszlopot képezve. Az oszlopok elé a "bíró" került, minden csoportnak más csoportból jött a bírója - /nehogy összejátszanak/. A bíró - vagyis csoportvezető kezébe kapott annyi kis lapot, ahányan előtte álltak. Ha valamelyik oszlopban kevesebb gyerek volt a létszám miatt, akkor az egyik kétszer szerepelt. Tehát a "Rajt"-ra a bíró a kezében lévő lap alapján azt mondta pl.: hétszer 9. - Az előtt állónak - lehetőleg gyorsan- felelnie kellett:
hétszer kilenc az 63
kilencszer hét az 63
63-ban a kilenc megvan hétszer
63-ban a hét megvan kilencszer
ezután a sor végére futott, s jött a következő.
Természetesen az a csoport győzött, mely először végzett. Az eredményt felírtuk a tábla sarkára, s az ott maradt a következő versenyig - /gyakran csak másnapig/- Ennek a játéknak több előnye volt:
aki nem tudott felelni azonnal vagy tévedett azt bizony a csoportja szedte ráncba, "Gyakorold, mert miattad maradtunk le!"
S milyen jó volt az, hogy a feddésből így én kimaradtam!
A gyerekek nagyon szerették ezt a "játékot", mely az eredeti célon kívül vidámságot, felüdülést, sőt testi mozgást is jelentett. S jól tudjuk mennyire fontos, hogy örömmel és lelkesen tanuljanak, hiszen, ha így állnak a munkához az már fél siker.
Még a Pedagógiai Szemináriumban mondták nekünk: elveszett az a nap, melyen a gyerek nem nevetett egy jót. Én ezt annyira átéreztem, hogy magamban úgy fogalmaztam meg: "Elveszett az az óra, amin a gyerekek nem nevettek" - No persze túlzás lenne azt állítani, hogy minden órán van erre alkalom, de azt igen, hogy minden alkalmat meg kell ragadni ahhoz, hogy jót nevethessenek. Ahelyett pl. hogy azt mondanám: "Most nagy csönd legyen, mert, olyan anyag jön, amire erősen kell figyelnetek."... mennyivel vidámabb volt arra bíztatni őket: "Húzzátok be a cipzárat a kis csőrötökön....", mire minden nebuló_a szája sarkához nyúlt és zzzzz hangot hallatva nagy nevetve "becsukta a cipet".
Persze hogy tetszett ez a kollégáknak, hogy az óra eleji ismétlés ilyen vidáman és mozgalmasan zajlik. Voltak más tárgyból is bemutatóim, s természetesen gyakran a főiskolásoknak, amelyeken mindig ott volt a vezető tanár, s az utána való megbeszélésen - ha csak lehetett - az órát tartó tanító is.
Mondanom sem kell nem csak számtanra és stafétára korlátozódott a változatosság, mely mind az eredményesebb munkát szolgálta. Volt pl. játék-pénzem is a szemléltetésre, ezek az igazi papírpénzek hű de kicsinytett másolatai voltak. Ha valaminek az áráról volt szó - /de sok más alkalommal is lehetett használni/ - csak bemártottam vízbe a megfelelő pénzeket s rátapasztottam a táblára. A pénzt minden gyerek ismerte, nagy könnyebbséget jelentett, hogy maguk előtt látták. Persze ha megszáradtak leestek a dobogóra, de már az első alkalommal tisztáztuk, hogy ez így lesz, s nem kell kiszaladgálni, hogy felvegyék, óra végén majd a hetes összeszedi. Magam meg sokat rajzoltam a táblára, s őket is megszoktattam, hogy pl. szöveges feladatnál azonnal rajzoljanak, ha van rá lehetőség. A feladatok így egyszerre szemléletessé váltak, s igencsak könnyítették a megoldást.
A nyelvtanórákon színes kartonra írt szavak írásjelek, nyelvtani fogalmak biztosították a változatosságot, vagy az elemzésre kerülő szöveg - esetleg - tréfás volta. És mennyivel vidámabb volt a gyerekek számára az unalmasnak számító nyelvtani fogalmak gyakorlása, ha ilyen feladatokat kaptak pl.:
"Mutasson mindenki egy igét!"
Erre volt, aki felállt, volt aki leguggolt vagy fésülködni kezdett, más rajzolást mímelt, nem egy kiszaladt a táblához és írt rá valamit... szóval egyszerre vidám mozgalmas összevisszaság keletkezett, de ez mind, mind helyes felelet volt! és ebben valamennyi gyerek részt vett, s egyszerre vett részt! S milyen könnyű dolga volt a felelőnek, ha azt kértem: válassz ki egy igét és tedd mondatba! Csak körül kellett néznie, s pillanatok alatt máris sorolta:
- "Kati bohóckodik, Julika olvas, Zsuzsi a pádon hasal, Saci alszik ...stb".
És ugyanígy el lehetett "játszani" a főnevekkel, számnevekkel, de találékony mimikával és mozdulatokkal még a mellékneveket is pl. forró, szúrós, szép, nagy, kicsike, kedves, szigorú... stb. remekül érzékeltették.
Azt is megcsináltam nem egyszer, hogy az új anyag megtanításához az elemzésre szánt szöveget felírtam a táblára, aztán hátra ültem az utolsó padba:
- "Tudjátok mit? tanítsatok most ti helyettem!"
S az első csodálkozás után rögtön akadt jó pár jelentkező, kik közül könnyű volt kiválasztani, hogy most ki legyen a tanító néni. Hihetetlen ügyesen kezdték elemeztetni a szöveget, maguk jöttek rá, hogy mit akarok ma megtanítani, s ha felszólítottak felelőt, tisztára az én stílusomban és hanglejtésemmel és hangsúlyommal mondták: "Ne kapkodj, egyáltalán nem kell sietni, nyugodtan gondolkozz, nem sürget senki!...."
Mivel a bemutatókon miszlikre szedték az órát - /most nem rossz értelemben mondom/ - megszoktam, hogy mindent tudatosan csináljak, hiszen még azt is megkérdezték: miért álltam legtöbbször a fal mellett. - /Erre volt a legkönnyebb felelnem: mert ott mentek a fűtőtest csövei, s a gyengén fűtött osztályban jól esett a hátamnak a meleg!/-
Egy biztos: úgy igazán jól itt tanultam meg tanítani! Még arra is rászoktam, hogy a vázlatomba beírjam: hány percet gondolok az előző anyag ismétlésére, gyakorlására, mérésre és az újanyag előkészítésére stb. így sose futottam ki az időből, bármi jött közbe, mert a vázlatomra és órámra pillantva rögtön tudtam, hol kell rövidíteni, nehogy valami fontos rész kimaradjon.
E kitérő után vissza az első osztályba:
abban az időben karácsonykor is volt értesítő osztás. Egyik órám közepén egy kollegina jött, hogy hívat az igazgató, addig majd ő vigyáz a gyerekekre - Rögtön felkaptam az osztálykönyvet, mert azt gondoltam, hogy az osztályzatokkal - az értesítőkkel - kapcsolatban kell beszámolnom. Az irodában az igazgatón kívül két idegen is volt - kiket nem mutattak be vagy, ha igen a nevük nekem nem mondott semmit. Piry diri - /valóban Piry volt a vezetékneve/ - azzal kezdte: milyen kislány a Horváth Gizi.
- Nagyon helyes, rendes olyan jó közepes tanuló eddig.
- De az édesanyja panaszolta, hogy többször beírt a füzetébe.
- Természetesen, hiszen naponta megnézem a házi feladatokat, s ha nincs meg, beírom a füzetbe, hogy otthon tudjanak róla, s nézzenek utána. Ilyen kisgyereknél még nem biztos, ha csak szóban teszem ezt meg nem felejti-e el míg tanítás után hazakerül.
Ekkor Piry diri felpattant és nekiment a két újságírónak - /persze csak képletesen/
"Ahelyett, hogy megköszönné a gyerek mamája, hogy ilyen tanítója van, aki naponta átnézi a feladatokat, s ennyire figyelemmel kíséri a haladásukat, képes feljelenteni, hogy üldözi a gyereket!" - és kidobta a két pacákot. /No ezt se szó szerint./ Utána elmondta, Horváth Gizi mamája feljelentett engem a Szabad Népnél, hogy üldözöm a gyereket, mert már legalább háromszor vagy négyszer beírtam a füzetébe.
A feljelentés tehát igazgatói dicsérettel végződött.
A Szabad Nép információja után Gizi mamája azt se tudta, hogyan kedveskedjék nekem, hogy elfeledtesse velem ezt az egész históriát.
Sok szülővel kerültem igen jó mondhatom baráti kapcsolatba, s ez még csak erősödött, mikor ugyanezt az osztályt - /de most már fiúk nélkül/ - visszakaptam harmadikban.
Karácsony előtt pár nappal egy egészen randa influenzát kaptam, majd negyven fokos lázzal. De hát nem feküdhettem ki, ahogy bírtam felkeltem, hiszen jött a karácsony este!
Évek múlva, mikor asztmás lettem, egy "csodadoktor" rámolvasta: "949-ben maga nem feküdt ki egy súlyos influenzát" Még most se tudom elképzelni honnan jött rá?
Ezen a nyáron Zebegényben vettem ki nyárra egy szobafestő házában egy nagy szobát konyhával és nagy terasszal, kert is volt hozzá persze. Nem mehettünk messzebb, mert nekem nyáron is dolgoznom kellett.
Elég messze voltunk a parttól, de közvetlenül az erdő mellett, s ami jó volt még, hogy a házban három kis gyerek is volt, akikkel jól tudtak játszani az enyéim. Délelőttönként lementünk a strandra, ami a parthoz egészen közel lévő kis szigeten volt. Itt kellett azután a szemem nyitva tartani, nehogy a mélyvízbe keveredjenek. Ha délután lefeküdtem a nyugszéket az erdőben állítottam fel. Ide is meghívtam Apecet egy időre s ő főleg Kisdeskével nagy kirándulásokat tett. Mondanom sem kell, hogy nemcsak Apeccal tettünk nagy sétákat, kirándulásokat, de hármasban is, Nagymaros felé sok szamócát lehetett szedni, ezt a gyerekek külön élvezték, hiszen az ilyesmi újdonság volt számukra. - Nem egyszer Anyika is lejött persze.
Az előző nyarak tapasztalatai alapján jöttem rá végre, hogy nyaralásra nagyon kevés holmi kell a két kis srácocskának. Csináltam mindkettőnek egy-egy tűzpiros és egy-egy égszínkék játszónadrágot, amihez ha kicsit hűvösebb volt fehér blúzt vettek föl, vittünk mindegyiküknek egy vasárnapi ruhát és hűvös időre meleget. Kész. Roppant aranyosan néztek ki ezekben a kis játszónadrágokban, főleg ha hozzászámítjuk Tücsi - göndör - vöröses szőke, Deske meg fehér szőke hullámos haját. Nagy kár, hogy akkor nem volt színes fotó, bár az úgyis elhalványult volna azóta, a szívemben meg teljesen épen őrzöm a látvány szívet melengető emlékét.
Sajnos innen is gyakran kellett Pestre mennem, továbbképzés előkészítését, anyagát, annak bírálatát és a saját előadásomat elkészíteni. No és a két hetes tanfolyamot "lebonyolítani", amin az egyik csoport konzultációt is vezetnem kellett.
Kisdeske a legnagyobb játékot is otthagyta mindig, hogy a lánnyal lekísérhessen a vonathoz még akkor is, ha tudta, hogy másnap késő délután megjövök, mert ha csak tehettem, /és nem mindig tehettem/- ahogy szabadultam a munkától rohantam vissza.
A továbbiakban nem részletezem már a munkáimat, hiszen nyugdíjazásomig egyszerre vagy váltakozva a sok munka mindig tankönyv vagy más könyv - írását, bírálatokat,- lektorálást, szerkesztést, új Tanterv készítését, módszertani előadásokat új fajta találmányok" - /szemléltető eszközök/ - zsűrizését és hasonlókat jelentett. És ehhez a sok munkához mindig oda kell képzelni az irgalmatlan migrént is, ami nem egyszer naponta jelentkezett.
Mit tagadjuk Kisdeske - bár a második osztályt végezte el,- fölöttébb gyengén olvasott. Azt hiszem, ha nem az én gyerekem, kettest kapott volna év végén. Így hát "napiparancsba” adtam, hogy ő este egy félórát hangosan olvasson. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra:
1/ megszűnt a vita, hogy melyiküket mosdassam először, mert ugyebár, aki hamarabb mosdott hamarabb került ágyba, aminek az idejét mindegyikük szerette volna minél későbbre halasztani, de ami ennél sokkal fontosabb volt
2/ Deske rákapott az olvasásra.
Először igen keservesen ment ez a gyakorlás, s egyszer azt olvasta pl, hogy "Gabi apja mellé tűzte a tollat" Mondanom sem kell, hogy nem az apja, hanem a kalapja mellé.
Akkor éreztem, hogy csatát nyertünk, mikor az egyik este a félóra leteltével azt kérte, hadd fejezze be még ezt a mesét. Óriási öröm volt ez, mert abban a percben tudtam, hogy többé nem kényszerű kín, hanem jó szórakozást jelent az olvasás.
Egyik reggel Zebegényben úgy ébredt Kisdeske, hogy kiabált fájdalmában. Vakbél? - vagy mi lehet? rémüldöztem, - mivel főleg a hasát fájlalta. Elrohantam az ottani nyári úttörő táborba, ahol tudtam orvos is van. Legnagyobb meglepetésemre az a doktornő volt ott, akit Kisdeske elsős korában olyan szívélyesen kérlelt, hogy "Te legyél a mi tanító nénink, mert te olyan szép vagy" A doktornő persze megismert, igen kedves volt, de mikor elmondtam mi van Kisdeskével azt javasolta: azonnal vigyem, Pestre. Ezt persze azon nyomban megtettem, s irány Szutrélyhez, aki alaposan megnézte a Kiskomát, s egyszerű bélgörcsöket állapított meg. Elmeséltem neki a doktor nénit - a hajdani meghívással együtt, s hogy akkor mennyire szívébe zárta Kisdeskét, - s mondtam azt nem értem csak, hogy miért nem jött el megnézni legalább s miért tanácsolta rögtön Pestet.
"Holt biztos azért, mert nagyon szerette Kisdeskét, s nem volt biztos magában, hogy jó diagnózist tud mondani" - volt Gyula meglepő, de logikus válasza.
Ősszel kicsi Tücsköm is iskolás lett, Deskével együtt a Bartók Béla út 27-es iskolába jártak, Deske harmadikos volt mikor Tücsi az elsőt kezdte. Ez igen jól vezetett iskola volt, és Tücsi igen jó tanítónőhöz került - /őt is ismertem/-. Nagyszerűen ment neki minden, hiszen folyékonyan olvasott, szókészlete, megfigyelő képessége az átlagon felüli volt, s jól számolt is. Egyik alkalommal ragyogó pofival mesélte:
"Ma olyan szavakat kellett mondani, melyekben i van. Mondtam neki Sztálin, Lenin, Lákosi: hadd ölüljön!"
Ezt később elmeséltem a tanítónőnek irtó jót nevetett rajta.
Egy reggelre Tücsi úgy ébredt, hogy mind két kézfeje piros, rücskös pattanás-szerű rémségekkel volt tele, nem tudtam mitől. Fehér kesztyűt húztam rá, s meghagytam, hogy ne vegye le az iskolában, de Deskével menjenek le Makkos doktor bácsihoz - /az iskolaorvoshoz/ - s mutassák meg a kezét.
Csak délben tudtam hazatelefonálni az iskolából, hogy megkérdezzem mit mondott az orvos. Kisdeske vette fel a kagylót:
"-Hát, mamikám, a Makkos doktor bácsi nem volt bent, ezért elkértem magunkat az igazgató bácsitól és elmentünk az SZTK-ba. Ott minket mindjárt előre engedtek, s a doktor bácsi felírt valami kenőcsöt De nem váltottam ki, mert a Gyula bácsi - /Szutrély Gyula az állandó gyerekorvosunk/ - délután otthon lesz, és majd elviszem neki a receptet, nézze meg: jót írtak-e föl."
Ennyi "Bölcsességtől” és önállóságtól még én is nagyon meg voltam hatva és lepve. Először is: még sose voltunk az SZTK-ban. Honnan tudta egyáltalán, hogy oda kell menni? Hogy jutott eszébe, hogy ellenőriztesse a receptet?
Honnan tudta, hogy egy maszek rendelés mégis biztosabb, mint az?
És végül, de nem utolsó sorban: hogy jutott ott el a bőrgyógyászatra, s mit mondhatott, hogy csak úgy s még hozzá soron kívül beengedték őket?
Tücsiből az eddig aranyos kisgyerekből elsőben lett öntudatos, saját értékét felismerő kis ember. Hogy nem hamarabb nem lett, az az én bűnöm. Mivel Deske volt az idősebb, ha úgy adódott, midig Deskét bíztam meg, hogy vigyázzon rá, hogy az utcán való átkelésnél jól nézzen körül stb. Ezzel Tücsi tulajdonképpen alárendelt szerepbe került az ilyen eseteknél, holott, ha csak egy csöpp kis eszem is van, gondolhattam volna rá, hogy pl. ha Deskére öt évesen rábíztam Tücsit, Tücsire is rábízhattam volna Deskét /vagyis fordítva/, - mikor már abba a korba lépett.
Tücsi első osztályos vizsgájára szerencsére el tudtam menni, nem esett egybe az én osztályoméval.
Igen büszke voltam rá, mert olvasásban egészen kitűnt, hát hogyne, mikor ő már 5 éves kora óta rendszeres olvasó volt! De brillírozott számtanban is. Mikor arra került a sor, hogy mennyi a száz, míg a többi gyerek ilyen feleleteket adott:
60 + 40, 50+ 50,
addig Tücsi csak úgy sorolta: 20 + 40 + 40; 50 + 10 + 20 + 20 stb.
Csak akkor derültek nagyon a szülők, mikor az 6 versmondására került a sor kinn a dobogón, s ragyogó pofival nekikezdett: "Szánt a tlaktol...."
Később, mikor már ő tanító néni volt az első osztályban, minden gyerek leírta a diktált szót: "ladil"!
Ennek az évnek vége felé lett Deske skarlátos, s mivel ebben az évben is "lebonyolította" a "kötelező" majd két hónapi téli hiányzást, tudtam, hogy hiányos és egyáltalán, nem kellően begyakorolt a harmadikos anyag nála. Ezért naponta mikor bementem a kórházba mindig vittem valami játékot, amit úgy készítettem el, hogy játszás közben gyakorolja - amit harmadikban tanultak. Pl. egy képre szöveget írtam darabokra vágtam, mellette ott volt a cédulán:
Rakd össze a képet!
Mi van a hátára írva?
/Azon egy kérdés is szerepelt./
Tudod a választ? Keresd ki a kivágott mondatok közül!
Hiányzik az írásjel a végén, írd oda színes ceruzával!
Tudsz-e belőle felkiáltó mondatot csinálni?
A kivágott szavakból állíts össze kijelentő mondatot, s tedd mellé az írásjelek közül azt, ami odavaló! stb. stb.
És hasonló dolgokat találtam ki a számtanhoz is. Örömmel játszott ezekkel, jól szórakoztatta, mert mindig újabbakat és újabbakat vittem, én meg örültem, hogy valamit pótol legalább a hiányból.
Az őt kezelő doktor néni nevetve mesélte, hogy Deske megkérdezte mi a keresztneve, - s mikor ő megmondta, hogy Rózsa, Deske mindjárt rá is bólintott, "Olyan szép is vagy, mint egy rózsa!” - /Tényleg szép volt!/
Külön kell megemlítenem, hogy amíg Deske kórházban volt: nem volt egyszer sem migrénem. Orvosom szerint az a stressz, amit Deske betegsége okozott nyomta el a migrént, akárcsak a pincézésnél a félelem.
Az utolsó tanítási napon egy kb. cipődoboznyi csomag érkezett: "Az iskolából jött" - mondta a lány. /Ekkor már nem Ilonka volt nálunk, ő elment szakérettségit tenni, később ápolónő, majd orvos lett!/
- Hát nem megmondtam, hogy semmit sem szabad elfogadni, amit az iskolából - /tanítványok/ - küldenek?
- Igen, de ez a Kisdeske iskolájából jött
Erre kíváncsian felbontottam a csomagot nos az a "pár" apróság és egyéb volt benne, amit elvettek tőle, mert óra közben azzal játszott.
Az anyagiakról csak annyit: ősztől mindig a karácsonyra spóroltam, karácsonytól meg a nyaralásra,- mivel mindkettőt igen fontosnak tartottam. De a karácsonyokra nemcsak spóroltam, hanem készültem is. Sok mindent magam csináltam, s amit venni kellett azt már úgy október táján kezdtem megvásárolni, így nyugodtan, kapkodás nélkül várhattam az ünnepeket. A karácsonyfát többnyire Almási Magdus erkélyén őriztem, míg a szentestét megelőző késő este fel nem díszítettem.
Aztán eljött az idő, mikor nekem szegezték a kérdést, hogy igaz-e, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat? Nem volt nehéz a válasz: "Csak félig igaz, mert ő adja a munkát a lehetőséget, az erőt, hogy mindezt előteremtsem, - tehát ha nem is ő veszi meg a fát és a többit, mégis az ő ajándéka, neki köszönhetjük".
"Akkor mi is vehetünk neked karácsonyra ajándékot!" - volt rá Kisdeske reagálása. Amikor már tudták a karácsony "titkát", akkor sem volt nehéz dolgom, mert örültek a meglepetésnek, s nem kutattak az ajándékok után, s nem akarták a fát sem előbb látni.
(1950)
A Zebegényt követő nyáron Szemesen voltunk, ennek külön története van.
Mivel nyáron nagyon elfoglalt voltam, s jó lányt sikerült kapnom, úgy határoztam, hogy Pesten maradunk. Egyik nap a Palatínuszra menjenek ki hármasban, másnap mondjuk a Gellérthegyre - megfelelő élelemmel, játékokkal stb.vel. Igen ám, de a harmadik napon azt mondták: inkább ágyba fekszünk, ne menjünk sehova. Mikor ez másodszor is megtörtént, rájöttem: ez így nem mehet tovább, ezt nem bírják a gyerekek, kell a pihentető egy helyben levő nyaralás. Lementem Szemesre, s addig jártam a villákat, míg találtam - Pilinszkyéknél - egy remek önálló kis házat: egy nagy szoba, nagy veranda, nyári konyha mind ez közvetlenül a vízparton s egy "civil"- apácát mindehhez, aki hajlandó volt lejönni a Balaton mellé, mert a remek lány haza akart utazni.
Nagyszerű volt közvetlenül a víz mellett lenni, hiszen a fürdőruhába otthon lehetett bebújni s idő se ment külön arra, hogy strandra menjünk. K. Bea is velünk volt egy darabig. Innen hajón tettünk kirándulásokat, átmentünk Tihanyba is. Visszafelé a zsúfolt hajó a meglehetősen viharos Balatonon nagyon ingott, s én biza nagyon féltem. Rá egy év múlva ez a hajó fordult fel Fürednél, kiderült, hogy dunai hajó volt!! - /némi átalakítással/
Apecnek nem messze tőlünk találtam kivehető szobát, majd Anyika is lejött. Itt készült ötünkről egy fotó, s csak később döbbentünk rá, hogy nem vettük észre - ami ezen a képen már jól látható volt -, hogy mennyire sovány Apec, s ez a soványság már betegség jele.
Az apáca ”cseléd” nagyon jól bevált, mert eredetileg a rendben is a konyhán dolgozott. Egy nagy hiba volt: nem szerette Kisdeskét, mert ő nem akarta elismerni és akceptálni az értelmetlen parancsait. Ahhoz volt szokva, ha valamit kérek, vagy tiltok annak mindig oka van - /amit mindig közöltem is velük./ - Ő pl. ráparancsolt Kisdeskére: "Ülj le"! -Mivel ennek a parancsnak semmiféle indítéka nem volt, Kisdeske nyomban megkérdezte:
"Miért?" - "Csak, mert én mondom" - volt a válasz, és nagyon megsértődött, mikor Kisdeske nem engedelmeskedett neki.
Névnapomra Kisdeske egy agyag szívet formált nekem, s belevéste: Maminak" Az apáca - /nevére nem emlékszem már/ egy ilyen értelmetlenül adott parancs megszegésének megtorlásául elvette tőle ezt a szívet - /amit még nem adott oda/ - s eldobta. Persze Deske megkereste, s kettőjük viszonya ezzel fagypontra süllyedt. Ősszel mondta, hogy szívesen maradna nálam, mert nagyon jó helye van itt, de Kisdeske miatt nem akar. Egy szóval sem tartóztattam, mert akibe egy fikarcnyi pedagógiai érzék se szorult, az nem való a gyerekeim mellé.
Egy szemesi emlék, ami egy az egyben hasonló azzal, ami velem volt hajdan Révfülöpön.
Nos akkor - bár már egyáltalán nem voltam kisgyerek - az egyik strandolás után egy siklót magammal hoztam, s belegyömöszöltem nyári ruhám zsebébe, "aki* ijedtségében belehányta a nemrég lenyelt békát, ezt azonban nem vettem észre. Sikló barátomat aztán elengedtem, és ezzel meg is feledkeztem az egészről. Egy-két nap múlva Anyika áttakarítatta az egész villát a szokottnál is alaposabban, mert "valami bűzlött". Nem használt a takarítás, így hát fel is súrolták a szobákat. Mikor ez sem segített nagy nyomozás árán eljutott nyári ruhám zsebéhez...
Majdnem szó szerint ez történt Szemesen. Éreztem, hogy valami bűzlik... nagytakarítás, súrolás.... míg végül isteni sugallatra - vagy a régi emlékek nyomán? - eljutottam Kisdeske egyik nyári nadrágjának a zsebéhez, amiben leírhatatlanul büdös kis papírcsomag volt. Ebédnél megérdeklődtem tőle: mi volt a nadrágzsebedben? "Csak nem dobtad ki, mamika, a csirkebeleket tettem el a szomszédék macskájának" - Ez csütörtökön volt, csirkét pedig előző vasárnap ettünk!!
A következő tanévben átírattam őket az Irányiba, mert láttam, hogy valóban kiváló iskola.
A pesti oldalig villamoson mentünk, onnan gyalog a Váci vagy Molnár utcán át az iskoláig. Útközben egyre több tanítványommal találkoztunk. Életem egyik Nagy Dicséretét egy ilyen alkalommal Deskétől kaptam: "Te igen jó tanító néni lehetsz, mert minden gyerekhez másképpen szólsz".
Tücsinek szerencséje volt, mert, amíg odajárt remek tanítói és tanárai voltak, Deske viszont fölöttébb peches, mert minden évben új osztályfőnököt kapott, sőt odakerülve negyedikben év közben váltották le jó tanítóját annak betegsége miatt.
Mindjárt az első hetekben jött hozzám Tücsi tanító nénije: "Nézd, én tudom, hogy te mennyire szereted a gyerekeidet, de azért ezt nem kellene csinálnod" - Én totál értetlenül kérdeztem, hogy mit? - "Hát azt, hogy helyette megírod a fogalmazását."
- Én? - hiszen azt se tudtam, hogy ilyen feladata van.
- De ezt nem írhatta egy 7 éves gyerek!-
- Mutasd, - kértem őt.
Megmutatta, nyári emlékekről kellett írniuk. Tücsi fogalmazása kb. így kezdődött:
"A Balaton kék vizét a játékos napsugár ragyogó gyémánt csillagokkal hintette tele. A pajkos hullámok szétszórták a tó tükrén ezt a csodálatos csillagtömeget...."
Nem emlékszem már rá pontosan persze, de ilyen költői hasonlatokkal volt tele az egész, még én is meglepődtem. Otthon meg is kérdeztem Tücsit, honnan ez a remekmű, tán kimásoltad valahonnan?
"Ugyan, dehogy! Hát nem emlékszel, mamikám, hogy a Majmosi család a tengeren - amit tavaly olvastam - épp így kezdődött?!"
Tücsi iskolába járásával azt is megtudtam mi a különbség egy tanulást utáló és egy ambiciózus gyerek között. Hát nem tudom melyikükkel nehezebb? Míg Deske az egész délutánt átlamentálta azzal, hogy :..."Minek nekem ezt a sok marhaságot megtanulni, mikor az életben úgyse fogom hasznát venni...." és ez így tartott egészen addig, míg evezni nem akart, - akkor már gimnazista volt - s feltételnek csak azt kötöttem ki, hogy, ha kész a lecke, akkor mehet a Dunára. Ekkor kiderült, hogy egy óra alatt mindennel el tud készülni! -
Tücsi, ahogy megebédeltünk pl. Jenny mamánál - /mert minden szombaton hozzá mentük ki tanítás után/- meg se várta, hogy leszedjük az asztalt, félretolta a térítőt és nekilátott a feladatainak. De más dolgok is jellemzőek voltak rá: megyünk az iskolába s látom tömve a táskája. "Mit viszel, hogy ilyen nehéz?"
” Tudod, mamikám, tegnap bejött Győri Ilona néni, hogy - bár tudja nincs ma énekóránk - nincs-e valakinél énekkönyv, mert neki most kellene. Senkinek se volt. Hát elhoztam minden könyvemet, hogy ilyen ne fordulhasson elő”!! / Alig lehetett lebeszélni erről)/
Égy más alkalommal a dugig tömött táska láttán kiderült, hogy:
"Biczó Judit néni azt mondta, a rajzórára vigyünk be fedőt, mert azt fogjuk rajzolni.
Hát én elhoztam minden fedőt, mert biztos lesz, aki elfelejti."!! Magamban hálát adtam az égnek, hogy nem görögdinnyéről volt szó! Így Tücsi.
Ezzel ellentétben Deske közönye akkora volt az iskolával szemben, hogy soha - még év végén se - tudta a tanrendjét kívülről.
A tanulásával kapcsolatban azonban egy érdekességet meg kell említenem: logikus, jó koponya volt – még ha utált is tanulni - szóval ezzel nem volt semmi hiba, de mikor verstanulásra került a sor, már Etus a takarítónőnk is betéve tudta, míg Deske ötször is belekezdve is csak zökkenőkkel mondta… "Ha majd a szellem napvilága, ragyog be...ha már a... ragyog...."
Egyszer megkérdeztem Szutrélyt a gyerekorvosunkat is, hogy mit jelenthet ez.
"Tudja, vagy a nagyon buta vagy a nagyon intelligens emberek nem tudják más szövegét szó- szerint magúkévá tenni.... megnyugodtam. Nincs kétely: Deske nagyon intelligens!
A következő tanévben harmadikba kerültem, s míg ebben az iskolában tanítottam végig harmadikban is maradtam.
Két év múlva újra tanítványaim lettek azok a gyerekek, kiket elsőben tanítottam nagy örömöt és nagy könnyebbséget jelentett ez nemcsak nekem, de a gyerekeknek is.
A harmadik osztályt, azért szerettem jobban a többinél, mert a kis gyerekből itt lesz tulajdonképpen igazi iskolás. Itt már rá lehetett nevelni őket az önálló, helyes bírálatra - /.... Mindig először a jót keresd!..., ha hibát találsz, javasolj megoldást is.../ - Megtanulják helyesen értékelni saját és a másik munkáját, s annak eredményét, mernek és főleg tudnak kezdeményezni. Jól példázza ezt mikor egyszer pár napig beteg voltam, visszatérve osztályomba sajnálkoztam, hogy emiatt elmaradt a szokásos hét végi otthoni olvasmánynak kiosztott mesekönyv-csere - /vagyis a "könyvtár-óra"/- rögtön felállt Dombóvári Zsuzsi: "Ne tessék szomorkodni, elintéztük azt mi magunk, itt a füzet, beírtuk, mint szoktuk a visszahozott és a kiadott könyvek címét, s a kölcsönvevő nevét."
És tulajdonképpen itt kezdtem érezni, hogy most már valóban jól tanítok.
S hogy jól tanítottam az nem önmagam felértékelése, bizonyíték rá, hogy Piry diri egy alkalommal közölte velem:
"Ne törődjön se Tantervvel, se semmivel, csinálja azt és úgy, ahogy jónak látja" - Ekkora és kivételes szabadság pedig egy gyakorlóban valóban csak jó munka eredménye és elismerése lehetett.
A gyerekeket szerettem, hiszen azért lettem, tanító néni, de tagadhatatlan, hogy minden évben akadt egy két gyerek, aki bizony antipatikus volt nekem, anélkül, hogy erre okot adott volna. Egy biztos volt; a gyerek ezt nem tudhatja meg. Annyira vigyáztam erre, hogy sokszor inkább úgy tűnt kivételezek vele. És a nagy igyekezetemben nem volt ritkaság, hogy nemcsak eltűnt az ellenszenvem, de kimondottan meg is szerettem a kicsit. Az egyik - sajnos nekem végig antipatikus - kis- lányommal hatodik osztályban sok zűr volt. A tanárnő szemrehányt a szülőnek, mire ő rávágta: "Bezzeg harmadikban nem volt semmi baj, mert Magda néni nagyon szerette Ilit", - ezt a tanárnő mesélte nekem, s én szégyenkezve, de elmondtam, hogy mit takart ez az én nagy szeretetem.
Ezekben az években már többször elhívtak az osztályból is telefonhoz, melyen át minisztériumba vagy a Kiadóba hívtak be valami újabb - külön - munkára. Többnyire az irodához közelfekvő osztályból szalajtottak egy gyereket értem, ilyenkor egyedül kellett hagynom az enyéimet. Osztályt felügyelet nélkül hagyni, nem megnyugtató dolog. Szerencsére remek ötletem támadt, amit aztán a továbbiakban - /és kb. minden vonalon/ - használtam, mert nagyszerűen bevált: vagyis megmondtam min dolgozzanak, míg vissza nem jövök, és azt, hogy a táblához állított vigyázó írja fel a legjobbakat. Visszaérve persze a vigyázó nem egyszer panaszkodni akart erre vagy arra a nebulóra, - de azonnal leintettem: "Ez nem érdekel, csak az, hogy kik voltak a legjobbak” - s azoktól nyomban elkértem az üzenő-füzetüket, s ment haza a dicséret. És melyik gyerek ne vágyna dicséretre?? - mikor még mi felnőttek sem vagyunk mentesek ettől a "hibától". Így nem egyszer még lazábbra engedtem őket: nem állítottam ki vigyázót, hanem kimenet megemlítettem, hogy majd valamelyikteket megkérdezem ki érdemel dicséretet. Olyan hangtalanul és becsülettel dolgoztak ilyenkor, hogy mikor egy hosszabb telefonnál az igazgató helyettest küldött be, a gyerekek nevetve mesélték, mikor az bejött és látta, hogy mindnyájan dolgoznak még hozzá teljes csendben vissza akart lépni az ajtóból: "Nem tudtam, hogy már van bent nálatok valaki!"
Ezzel a módszerrel "csodákat" lehetett csinálni. Múzeum-látogatás, kirándulás vagy egyéb iskolán kívüli "jelenésünk" előtt mindig megkértem a gyerekeket, hogy a villamoson, ne beszéljenek, mert "Tudom, hogy semmi baj nem származik abból, ha suttogtok de, ha harminc gyerek suttog sok ideges felnőttnek az már elviselhetetlen zaj. Persze tudom azt is, hogy ezt nem könnyű megállni, de ti képesek vagytok erre." S ha a villamoson egy gyerek beszélgetni kezdett, nem arra szóltam rá, hanem a mellett lévőre: "Kati, ha otthon leszünk, majd add ide az üzenő-füzeted, hogy beírhassak dicséretet. Ennek a módszernek volt az eredménye, hogy bárhol megfordultam a gyerekeimmel az évek folyamán, mindig volt, aki megjegyezte: ilyen rendesen viselkedő jó és fegyelmezett osztállyal még sose találkoztam."
Az egyik ilyen csöndet teremtő "csodára" ma is jól emlékszem. Négy osztályt - fiúkat, lányokat vegyesen bezsúfoltak a fizika-terembe filmvetítésre, ahova még szülőket is beengedtek! Hát már ez sem ment kimondottan csendben, de még nagyobb lett a lárma, mikor az első kockák után kiderült, hogy fordítva tették be a filmet a gépbe, amikor pedig a végre elkezdett vetítésnél elszakadt a film, akkor elszabadult a pokol. Hiába próbált a vetítést vezető tanár csendet teremteni, még a szavát sem hallották meg. Kiszaladtam előre, ott egy kicsit csendben álltam, majd a második padban rendesen ülő egyik fiúhoz léptem: - "Vetítés után az üzenő-füzeteddel gyere az irodához, mert, aki most is ilyen jó tud lenni, igazgatói dicséretet érdemel!" Persze ezt az óriási zajban legfeljebb a mellette ülő gyerekek hallották, akik erre ugyancsak rögvest elcsendesedtek. Aztán ugyanígy a másik oldalról is kiválasztottam egy másik "dicsérendőt" sőt a hátsóbb padokból is egyet, ezt már sokan észrevették, így egyre kevesebben beszéltek, s igen hamar mind elcsendesedtek! Csakhogy négy osztály valamennyi tanulójának mégse adathatok igazgatói dicséretet, tehát javasoltam: "Énekeljünk" - s bár botfülű vagyok elkezdtem egy úttörő dalt, amit mindenki ismert. Egy pillanat alatt bekapcsolódott valamennyi gyerek, s az ordibálás, rendetlenkedés helyett vidáman énekeltek, mialatt a tanár nyugodtan megjavíthatta az elszakadt filmet.
De becsülettel meg kell mondanom, hogy nemcsak dicsértem, ha kellett kíméletlen, szigorú is tudtam lenni: pl. lakóhelyismeret órán körbe kellett járnunk a háztömböt.
Mivel már becsöngettek az órára, mikor mi indultunk, megmondtam, hogy a kapuig senki egy szót se szóljon, mert nem zavarhatjuk meg a tanítást, s ha valaki mégis beszél, az itthon marad. Bizony volt, aki nem tudta tartani a csőrét, s azt kiemeltem a sorból, beültettem a negyedik osztályba, vagyis nem vittem magunkkal. Ilyesmire szerencsére egy évben legfeljebb egyszer került sor, mert az egész osztály tudomásul vette, hogy nemcsak ijesztgetem őket az efféle büntetéssel.
Ebben az iskolában külön még az volt a jó, hogy szinte mindenki igazi tanár volt! Lyukas órán nem egyszer beültünk páran a Nepkó cukrászdába pl. egy matek szakos, egy irodalmat tanító és én:
"...De jó ez a blúzod! Most vetted?" ... - valahogy így kezdődött el a beszélgetés, de még felelet sem jött rá és már is nyakig benne voltunk a pedagógiai dolgokban! Vagyis mind szerettük azt, amit csináltunk! Mind hivatásból! És egészen kis kivétellel mindenki dolgozott valami tudományos munkán a tanításon kívül is!
Az ötvenes évek már meglehetősen rázósak voltak, minden teremben természetesen ott lógott a 3 "szent" képe, kiket mélységesen tisztelni kellett!! - Egyik szemináriumot a másik követte, no és a különböző felajánlások a legkülönfélébb alkalmakra. Persze ezeknek lehetőleg valami ideológiai töltettel kellett bírniuk,- /bár nem mondták ki/- de azért ki lehetett cselezni. Én pl. Sztálin szülnapiára azt ajánlottam föl, hogy megtanítom az osztályomat stoppolni. Ez ellen nem szólhattak semmit., hiszen részt vett benne valamennyi tanulóm, és tudták, hogy ez nekem még külön munkát is jelent.. Külön munkám pedig volt éppen elég a tanításon kívül! A szokott - /és feljebb felsorolt munkáimon kívül/ - új Tantervet kellett készíteni. Több értekezlet is volt emiatt a minisztériumban - /ilyenkor engem kikértek/ - Jóború Magda művelődésügyi miniszterrel az élen, hiszen mielőtt a részletek kidolgozásába kezdtünk volna - /ki-ki persze a maga szakterületén/ - az általános irányelveket kellett tisztázni.
Sose tudtam befogni a számat, főleg nem akkor, ha pedagógiáról - vagyis gyerekekről - volt szó, és a pedagógusok nagy része rettentő gyáva. Így hát igen hamar jelentkeztem szólásra, hogy pár megszívlelendő dolgot megmondjak és elmondjak.
Kértem a miniszter asszonyt, hogy a könyvekbe csak igazat írjunk, mert ha nem azt tesszük, - mint ahogy most nemcsak igaz dolgok vannak benne - teljesen hitelünket veszíthetjük. És erre példákat is mondtam:
Az osztályomban egy kis zsidó kislány felállt és a következőt mondta:
- Magda néni, az olvasókönyvünkben az áll, hogy a szovjetek találták fel a varrógépet, de én megnéztem a lexikonban és egyetlen szovjet nevet sem találtam ott! Azért említettem, hogy zsidó gyerek volt, mert őt tudom biztosan, hogy szívből ennek a rendszernek nevelik, s mivel már találkozott tankönyvben valótlan állításokkal, hát most ellenőrizte az olvasottakat. De tovább megyek: a fiam Cholnokyt olvasott, közben hátra fordult:
- Mami, Cholnoky tényleg élt? -
- Igen.
- Mami, a Himalája tényleg olyan magas?
-Tényleg.
-A Himalája tényleg Ázsiában van, vagy ez is csak egy olyan kitalálás?
/Itt egy szót azért én is kihagytam, mert Deske úgy kérdezte, hogy ez is csak egy komcsi kitalálás?
És mondok még egy példát: kijön a fiam a történelem óráról, odarohan hozzám:
"Mami, Rákócziról tanultunk, én úgy lelkesednék, ha tudnám, hogy igaz!"
Szavaimat persze irtó megdöbbenés fogadta, mert őrült merészségnek tartottak ilyet elmondani, én azonban hozzátettem:
"Azért mondtam el ezeket, mert tudom más nem meri elmondani, de kell, hogy mindenki lássa és tudja milyen következményei vannak és lehetnek annak, ha valótlanságok találhatók a tankönyvekben.
És még valamiről kell szólnom: agyonnyúznak minden egyes pedagógust azzal, hogy képezze tovább magát, vagyis pl. aki alsóban tanít, válasszon szakot s tanuljon tovább, hogy fölsőben taníthasson. Hová fog ez vezetni? Aki meg akar felelni ennek a rendszernek az mind beiratkozik. Ki marad akkor az alsóban? Aki nyugdíj előtt áll, s azt mondja: nekem már nem érdemes, - vagy aki annyira lusta, hogy még a megszólás és helytelenítés kockázatát is vállalja inkább, minthogy tanuljon. Szerencsétlen alsósok! - ha csupa ilyen tanító tanítja majd őket! Miért nem veszik továbbképzésnek azt is, ha valaki azon a helyen ahol van, képezi magát, hogy ott a lehető legjobban taníthasson??"
Mondanom sem kell, hogy a tagság ezt a hozzászólásom is mélységes megdöbbenéssel és szemlesütve "szent borzadállyal" fogadta. - De Ióború Magda nem volt buta ember, s mikor pedagógus napon kormánykitűntetést kaptam odajött gratulálni, s nevetve megkérdezte: "Ugye érdemes a saját területen is kiválót nyújtani?"
A kitüntetéssel kapcsolatban érdemes megemlítenem, hogy előtte behívtak a személyzeti osztályra a Cukor utcába, s megkértek/!/ ,hogy reggelenként, mikor az iskolába jövünk a gyerekeimmel ne menjünk be mindig a templomba!! Egy percig sem tagadtam vagy titkoltam ugyanis, hogy hívő vagyok, s hogy ilyen szellemben nevelem a két gyerekem is. Soha nem lett bajom ebből. Én úgy tapasztaltam, hogy az egyenességet még ők is megbecsülik - persze csak, ha ez igen jó munkával párosul. Ezekben az időkben ugyanis már "halálos vétek" volt egyáltalán templomba járni - /hát még az iskola mellett!!!!/- s nem egy pedagógust menesztettek vagy helyeztek Kukutyinba, mert rajtakapták a vasárnapi misén. Ez a kor volt az, mikor a Várban lakó Kőbányára ment misét hallgatni, vagy odavitte a gyerekét első áldozásra, aki pedig a Ferencvárosban lakott, Újpestre villamosozott ugyanezért. - Mennyivel egyszerűbb volt így nekem, s ami még ennél is sokkal fontosabb, - amit előre nem is tudhattam - Tücsi is, Deske is ilyen egyenes és bátor lett, s mikor kellett kiállt a hite mellett, - és jóval később, de mind két gyerek életében bekövetkezett ez a helyzet!!
Persze éles nyelvemmel mondtam én kellemetlenebb dolgokat is, amivel aztán nemcsak barátokat szereztem magamnak. Pl. Együtt voltunk jó páran a tanáriban, mikor a negyedikes kollegámhoz odafordult X.-né: "Mondja mi a véleménye a koreai háborúról?" Ő nem reagált erre, hanem tovább beszélgetett. Hozzá kell tennem, hogy a kérdezőt nagyon utálta mindenki, mert mikor az iskolába jött: megkérdezte Szűzmária szobrot tehet-e az osztályába, s másfél év múlva meg komcsibb lett a komcsiknál is /és csak gyanítom, hogy ez a nagy és hirtelen átfordulás még nekik sem tetszett/. Mikor már harmadszor is feltette a kérdését odafordultam a kollegámhoz: "Ugyan felelj már neki valamit, Jánoskám, hát nem látod, hogy káderezni akar?!"
Mondtam én ennél különbeket is - utólag csodálkozom azon, hogy nem törték ki a nyakam érte, sőt egy rossz szót sem kaptam, - ennek nyilván egyetlen oka lehetett, hogy mindig igazam volt. Például: a legkülönfélébb címeken majdnem naponta volt valami megbeszélés vagy előadás, természetesen a délután közepén, gyakran nem is a mi iskolánkban, hanem a Cukor utcai főiskolán. Az egyik ilyen - sokadik - előadáson, ahol minimum százan voltunk, arról fröcsögtek hosszan és minket tüzelve, hogy "éberek legyünk, mert az ellenség keze...." Akkoriban ez volt a főmotívum és mindenki torkig volt vele. No hát én aztán szólásra emeltem a kezem - kapva kaptak rajta, hiszen hozzászólni jószerivel senki se akart soha - s mondtam is mindjárt a magamét:
"Meg kellene vizsgálni azt, hogy az ilyen előadásokban nincs-e benne az ellenség keze, mert ezen a héten is már vagy harmadszor jövünk össze, tanítás után legfeljebb annyi időnk van, hogy haza szaladjunk ebédelni, s késő délután, majdnem este lesz mire hazaérünk. Nekem pl. két gyerekem van, háztartásom, őket is, azt is el kell látnom, másra se időm se erőm nem marad,
vagyis az ilyen előadások azt - /is/ - jelentik, hogy másnap teljesen készületlenül megyek be tanítani, s ez nem csak rám vonatkozik, a tanárok többsége is így van ezzel, hát ezért kellene megnézni, hogy nem játszik-e ebben szerepet az ellenség keze."
Hozzászólásom dermedt csend fogadta, s még az előadó is csak makogni tudott rá valamit. De - ha nem is maradtak el az ilyen fejtágítók - valóban ritkultak.
A Cukor utcai főiskolásokkal kapcsolatban van egy felejthetetlen élményem: oda legnagyobb részt szakérettségizett - tehát a "nép" köréből jött - tanulók jártak, jószerivel paraszt és munkás gyerekek. Volt köztük természetesen nem egy polgári családból, de messzemenően nem ez volt a többség vagy a jellemző. Nos az egyik évfolyamot elvitték a Zeneakadémiára, hogy kissé művelődjenek e téren is. Egy előadó ismertette a zeneszerző életrajzát s utána következett a mű. Mikor pedig Beethovenről úgy beszélt, hogy szinte be akarta bizonyítani, hogy ő kommunista volt, - illetve lett volna, ha akkor ez létezett volna, - a hallgatóság elkezdett tapsolni. Az előadó ragyogott az örömtől és dicsőségtől egészen addig, míg kiderült, hogy a főiskolások nem hagyják abba a tapsot, míg a szószóló el nem hagyta a pódiumot! - Ez még hagyján, de mikor a szünet után kijött - és most már más zeneszerzőről akart szólni, a hallgatóság újfent tapsba kezdett mielőtt megszólalhatott volna és tapsolt, tapsolt, míg végre a pasas rájött, hogy ő itt ma többé nem jut szóhoz!!! És a tapsolok zöme - mint említettem - a rendszer kiválasztott kegyeltjei voltak!
Az ötvenes években még elég nagy volt a szegénység, de ekkor jöttek - már akihez - a külföldi, többnyire amerikai csomagok. Kislányok között nem ritkaság a hiúság, hát megindult a dicsekvés, vagy egyszerűen csak a magamutogatás, hogy: ezt a pulcsit Amerikából kaptam stb. stb. Persze, hogy szépek voltak, még ha némelyikük nem is a mi ízlésünknek való volt, de új valamennyi, s más, mint az itt kaphatók - /ha ugyan meg tudták venni az ittenit/. - Nagyon nem tetszett nekem ez, kitaláltam hát, hogy bevezetem az egyenruhát. Ezért még tanévkezdés előtt végigjártam leendő osztályom szüleit, hogy helyeselné-e, ha egyforma ruhát adnánk a kislányokra, s így megszűnne a vetélkedő, megemlítettem azoknak az anyukáknak a nevét, akik már mind lelkesen beleegyeztek, s hozzátettem azt is, minden szülőt külön meg akarok kérdezni, emiatt jöttem el ide is.. Mindenki örömmel benne volt, különösen akkor, mikor hallották, hogy van anyuka, aki igen jutányos áron meg is varrná, de volt olyan szülő is, aki maga vállalkozott erre. Megvettünk egy elég olcsó sötétkék anyagot és hátul végig gombolós kis "köpeny-ruhákat" varrtunk belőle. A rágombolható fehér gallérját úgy terveztem, hogy mindkét fele hordható legyen, a fehér mandzsettát meg ugyanígy, tehát a fehérségük ellenére se kellett kétnaponként mosni, akár egy hétig is hordható volt. Igyekeztem rávenni kis tanítványaimat, hogy otthon ne hordják, így sokáig tiszta marad az iskolai öltözetük. Nagy többségük meg is fogadta ezt. Igen csinosak és helyesek voltak benne, - jól mutatott rajta a piros nyakkendő is. Mikor pedig az iskola egyik közösségi megmozdulásán az osztályom is ott volt megtapsolták őket!- Háború előtt természetes volt az iskolaköpeny vagy formaruha, de ez most újdonságként hatott, s mondanom sem kell, hogy egyszerre megszűnt a "divatvetélkedő."
S ha már eddig nagyjából beszámoltam a nyaralásainkról - /bár eléggé hézagosán/ - elmondom, hogy 954-ben Leányfalun nyaraltunk, igen szép helyen s nagyon jól, de félgyászban, mert Apec a tanév végén meghalt. Anyika is velünk volt, így nem kellett otthon egyedül lennie. S itt én is nyaraltam! Nem volt sürgős munkám, pihenhettem.
A 955-ös nyarat Balatonújhelyen - Siófok mellett - töltöttük, ahol szokás szerint egy villában béreltem ki egy szobát. Egészen a víz mellett voltunk, igazán remek volt. Együtt jártunk le strandolni, s nem egyszer bicikli-fogócskáztunk is hármasban, kis esésekkel és nagy nevetésekkel járt ez. Többször voltunk együtt Lippóiékkal, kiknek két lánya Tücsivel és Deskével egykorú volt. De Tücsi csak két hétig volt velünk, mert meghívták Csorvára egy hat lányos! kolleganőmhöz, ahova ő nagyon szívesen ment. Előtte azonban engem sürgősen Pestre kértek - /munka, munka!/ - ezalatt ők egyedül voltak, a vendéglőbe is egyedül jártak ebédelni. Naponta átbicikliztek Siófokra, onnan tudtak velem telefonon beszélni. Persze arról csak visszatérve értesültem, hogy
"Mamika, olyan érdekes, szép sétát tettünk: egyik éjjel kimentünk megnézni a Balatont.” Egek! Hány szerelmes párt ugrathattak szét?! Sürgős és sok munkával jöttem vissza, még strandolni sem volt időm lemenni!!! Majd Tücsi elutazott, s mire én elkészültem az anyaggal, annyira elromlott az idő, hogy többé nem tudtam fürdeni!! - Egyik nap Deskével - szokásunk szerint - átbicikliztünk Siófokra a restibe, ahol remek sült halat lehetett kapni, s megállapítottuk, ha ilyen randa marad az idő, nem érdemes sokáig a Balatonnál lenni, hazamegyünk. "Mami, menjünk ma" - javasolta Deske. Beláttam igaza van, nincs mire várni, hazakarikáztunk, összecsomagoltuk a holmink, s hazajöttünk! Még Lippóyéktól sem búcsúztunk el, nem volt annyi időnk, csak Pestről írtam nekik.
Tücsi -/tízévesen!/ - egyedül utazott fel Pestre!! - Ott Anyika várta, s indította el tovább. Most én mehettem érte a vonathoz. Sok fényképpel és élménnyel jött haza. Már a villamoson megnyugtatott: "Minden nagyon jó volt, nagyon sokat és jól játszottunk, csak néha elfelejtettem megköszönni valamit, de hát ilyen előfordul egy kisgyereknél."
Az 1955-ös tanév végén bejelentették, hogy iskolánk nem lesz többé gyakorló, de a jobbakat elit - /gyakorló/- iskolákba helyezik /ott ugyanis magasabb a fizetés/. Hamarosan többen megkapták a Cukor utcai - vagy más - gyakorlóba a beosztásukat. Velem nem történt semmi. Nem voltam szégyenlős, felmentem a személyzetishez, megkérdezni, hogy is van ez? - hiszen én vagyok a testületben az egyetlen, kinek kormány-kitüntetése van. Hímezett, hámozott, a végén kibökte:
- Mert te vallásos vagy, Istenhívő.
- Ezt én sose tagadtam, s nézd a különbség csak annyi, hogy ti erőt, meg energiát mondotok Istent helyett, de ez csak játék a szavakkal!.
- Persze te nagyon ügyes vagy, hogy ezt össze tudtad egyeztetni a tanítással.
- Miért kellene ehhez ügyesség? Az úttörők parancsai ugyanazt kívánják, mint a tízparancsolat: ne hazudj, szüléidét, tanáraidat tiszteld, légy becsületes stb. De mondok neked valamit: ha én ezért nem jutok előnyhöz: én ezt vállalom. - Ezzel faképnél hagytam.
Ősszel egy rendkívül antipatikus igazgatónőt kaptunk, s hozzá a barátnőjét - aki még nála is antipatikusabb volt, s állandóan nálunk tanyázott- s mind kettő szívbéli nagy kommunista - /hisz azért kerültek az iskolába/ -.
Még a tanév megkezdése előtt felhívtak a Cukor utcai gyakorlóból, hogy menjek át oda harmadikba, fenntartották nekem.
"Csakhogy amiért én nem voltam jó tanév végén, azért most se vagyok ott megfelelő, gondolom tehát nincs értelme átmenni" - mondtam, s maradtam.
Másnap a Kertész utcai gyakorló igazgatója hívott ugyanezzel a szöveggel, neki is ez volt a válaszom. Ő azonban nem hagyta annyiba, s nagyon kért, hogy okvetlen menjek át legalább beszélni mind erről, s lehet, hogy megváltoztatom a véleményemet.. Csak ebben a percben nem tud időpontot mondani, de felhív, és kéri ígérjem meg, hogy bemegyek hozzá. Megígértem.
Aztán nem történt semmi. Illetve annyi, hogy megtudtam a szakfelügyelőnő nem továbbította a hívást, lemondta helyettem.
No ezt már nem hagytam. Bementem a Pedagógiai Szemináriumba, ahol nagy örömmel fogadtak, s azonnal felajánlották a második osztályt, amit természetesen elfogadtam. /Ugye, hogy ismét segítséget kaptam föntről? Nem akartak gyakorlóba tenni, a végén az ország első, s legkiválóbb iskolájába kerültem!/
Csakhogy a kerület nem akart kiengedni, de hát ilyen nincs, s mivel a Pedagógiai Szeminárium gyakorlója mégis csak fölöttük állt, egyszerűen áthelyeztettek. Ez már szeptember közepe felé volt. Az osztályomba helyettem egy volt varrónő került - /nagy pártember!!/ - aki valami gyorstalpalón végezte el - /ha elvégezte??/ - a képzőt, illetve szerezte meg a tanítói oklevelet. Arra kért, hogy adjam át a vázlataim, s egyúttal megmutatta az övét, amit az első nyelvtanórájára készített. ..Ajaj! Volt abban minden csak éppen az nem derült ki, hogy mit és hogyan akarja megtanítani!! A vázlataim pedig - voltam olyan gonosz - nem adtam oda több okból: 1/ a nőt nagyon utáltam, /nem szép tőlem, de ez az igazság/, 2/ jó vázlatból is lehet rosszul tanítani, s ha nem sikerül az órája: rám hivatkozik! 3/ rajta még a vázlataim sem segítettek volna.
A PEDAGÓGIAI SZEMINÁRIUM GYAKORLÓJÁBAN
A Horváth Mihály téren
1955-1961
Mit tagadjam a másodikba némi szorongással mentem, hiszen eddigi pályafutásom alatt egyszer voltam csak ebben az osztályban. A második osztályban lehet a legjobban lazsálni, anélkül, hogy kiderülne abban az évben, -/nyugdíj előtt állók kedvenc osztálya volt!/ - de aki nem így gondolkozik tudja, hogy ebben az osztályban kell szinte a legtöbbet dolgozni és a legkomolyabban venni a tanítást, hiszen az elsőben szerzett sok információ, tudnivaló itt erősödik meg, itt válik tudássá. Legjobban a mértékek tanításától drukkoltam, de erre egy kollegám igen jó tanácsot adott: "Mérni, mérni, mérni minden órán!" Hát én aztán mérettem is! És becsültettem is, s mindig többféleképpen:
- Hány deka lehet ez a kis zacskónyi alma?
- Tégy a mérlegre annyi almát, hogy fél kiló legyen"! - csak amikor rárakta, akkor mértük le.
- Végy a kezedbe két nagy almát, s próbáld megállapítani mennyit nyomhatnak! Ilyenkor mindig megcseréltettem a mérendő anyagot is, hogy ne csak a jobb kezükben legyen, hanem a balban is, mivel - /ezt meg is beszéltük/ - a jobbkezeseknél nagyobb a jobb kéz teherbírása, mint a balé.
Persze a mérést mindig a vele való számolás követte: hány deka alma kellene hozzá, hogy egy kiló legyen? - mennyit kellene elvenni belőle, hogy 20 deka maradjon stb. stb.
Szerették a folyadékok mérését is - jó pancsolásra adott alkalmat,- de ügyességi vetélkedésre is, hogy ki tudja úgy öntögetni a vizet, hogy egy csepp se menjen mellé.
A legjobban a hosszúság mérést szerették, mert ez volt a legváltozatosabb:
- Milyen hosszú a tábla széle? - /Vízszintesen, függőlegesen./
- Rajzolj a táblára egy hatvan centis vonalat.
-Tedd a ceruzád függőlegesen a padra, hogy az 30 centire legyen a pad szélétől. De húztam a táblára rövid, hosszú, függőleges, vízszintes, ferde vonalakat is melyek hosszúságát meg kellett becsülni, majd a megmérésüket mindig megbeszélés - /számítás/- követte. És természetesen fordítva is becsültettem:
- Húzz a táblára egy félméteres vonalat,.... egy 90 centisét...stb.
És megmértünk 3 óriás lépést is magas gyerek lépteit, ugyanígy a legkisebbét is, sőt a gyerekek magasságát is: hány centivel magasabb Jolika Katinál? S Kati hány centivel alacsonyabb Jolikánál? Mennyi a különbség közöttük? Szóval rengeteg változata volt a becslésnek, mérésnek, s mit mondjak: játszva tanulták meg - és jól megtanulták - a mértékeket, és átváltásokat, a becsléseknek meg szinte mesterei lettek!
Ezzel az osztállyal kétszeresen jó dolgom volt: 1/ az elsős tanítónő valóban jól és alaposan megtanította őket az elsős anyagra - tehát könnyű volt ráépíteni. 2/ Ugyanakkor az előző tanító néni vagy nem szerette a gyerekeket, vagy nem vette figyelembe korukat, játékosságukat, szeretet-igényüket, mert tény, hogy a gyerekek féltek az iskolától, a többség örült, ha beteg lett, s nem egy hányt otthon mielőtt elindult a tanításra.
/Ezt persze csak jóval később mesélték el nekem a szülők./ - Hát hogyne lett volna könnyű nekem egy ilyen tanító néni után!!- mikor én nemcsak a gyerekeket szeretem, de a tréfát, vidámságot is, s mikor az első havazás kezdődött, nem azt parancsoltam nekik, hogy :"Senki ne nézzen kifelé, hanem idefigyeljen!!" - hanem, hogy „Szaladjatok az ablakhoz gyönyörködni a nagy hópelyhekben!"
Ha az egyszeregyből írásban kellett felelni a kis H. Sárika rögtön sírni kezdett - holott egyáltalán nem volt gyenge tanuló, de ki tudja milyen élményeket hozott magával az elsőből. Én ilyenkor elvettem a füzetét: "Tudod mit, Sárika, addig ameddig félsz az ilyentől, hát ne írj!" Rövidesen ő kérte: "Tessék csak hagyni a füzetem, már nem félek!" Ő volt az, aki mikor beteg lett kérte az édesapját - /aki orvos volt/ - "Nagyon hamar gyógyíts meg, apuka, mert szeretnék már iskolába menni." Ezt a édesapja mesélte el igen boldogan, mert eddig "tragédiát" jelentett Sárikának az iskolába járás.
Nem akarom kisebbíteni saját szerepem, mert álszerény lennék, de az igazságnak tartozom annyival, hogy leszögezzem: népszerűségem óriási százalékban annak is köszönhettem, hogy pont ellentéte voltam, az őket elsőben tanítónak.
Az első nagy bemutatómra részletes vázlatot kértek tőlem a tanszéken Makoldyék. Hát én nemcsak részletes vázlatot adtam be,de minden lépésemhez külön magyarázatot is - ebben persze volt nem kis felvágás, hogy bizonyítsam: mindent tudatosan csinálok, véletlen csak kívülről jöhet, mert minden kérdésem, feladatom pontosan megtervezett, átgondolt. Jól is sikerült az óra, s többé nem volt szükség részletes tervre.
Az év végén hallottam, hogy ebben az iskolában a pedagógusoknak pénzt is szoktak adni a szülők. Rettentőn felháborodtam, s a szülők felé is erősen akartam tiltakozni, mikor az egyik kollegám félrevont s megkért, ne tegyem ezt, mert a többi ellen szólok akkor, hiszen ez itt elfogadott tény. Azért az anyukák is meghallhattak valamit tiltakozásomból, mert a virágok mellett egy bonbonos dobozba rejtve kaptam 500 Ft-ot, amit persze csak otthon vettem észre.
A 955-56-os év nem túl bíztatóan kezdődött számomra, már januárban kijutott a sok aggodalomból nekem.
Tücsi korcsolyázni ment a műjégre B. Marikával, s nem érkezett haza a megbeszélt időre. Ilyenkor az ember nyugtatgatja magát: elnézték az órát... , vagy megnézni is elfelejtették..., lassú a közlekedés..., de mikor a kegyetlen tények, hogy rég itthon kellene lennie szembekerülnek a mentegető gondolatokkal, akkor az embert - valljuk be - majd agyonnyomja az aggodalom. Végre nagy késéssel csak befutott Tücsi, s elmesélte, hogy elvesztette a villamos pénzét, s ezért gyalog ment az Oktogonig, ott azonban eltévesztette az irányt, s a Margit-hídnál kötött ki, ahol - mikor rájött tévedésére - sírva fakadt Egy jegyellenőr megszánta s adott egy jegyet neki, így ért haza - a most már érthető nagy késéssel végre,- szívem nyugalmára és örömére.
A másik "aggodalmazás" is vele függött össze. A konnektorba bedugható kis feketekávés főzömmel feketét főztem, csakhogy elfelejtettem betenni a szűrőt. – l Ez persze csak később derült ki/ - Vártam, vártam, hogy jöjjön már ki a kávé, de helyette egyszerre csak felugrott a kis masina, irtó gőzt és feketét spriccelve szét lehuppant a szőnyegre, s egy ideig még ott forgott. A mellettem álló Tücsi két kézzel a szeméhez kapott: "jaj, a szemem!" - Még a lélegzetem is elállt, s rohantam ki vele a fürdőszobába, hogy lemossam az arcát. Hála istennek, csak a gőz csapta meg, de semmi baja nem történt. Nem győztem hálát adni az Égieknek!
Aztán egy éjszaka dübörgésre ébredtem, s arra, hogy mozog a föld. Bomba! - villant át az agyamon, őrült félelem fogott el, s én tökkelütött felébresztettem a két gyereket és magam mellé vettem, hogy együtt legyünk. Reggel tudtam meg, hogy "csak" földrengés volt. /Mi volt nekem egy kis földrengés az átélt bombázások után!/
Tavasszal igen nagyméretű zöldár volt, sok területet elöntve. Nem szívesen nyitottuk ki az újságot, mely mindig részletes tudósítást adott a pusztításról.
1956-57
A következő tanévben 1956 is a másodikban maradtam, illetve kezdtem a tanítást. Ez az év kitett magáért!
- Tücsit átírattuk a Fehérvári úti iskolába, ha már én sem tanítottam az Irányiban nem volt értelme, hogy ő olyan messzire járjon. Deskével más volt a helyzet, hiszen nyolcadikos volt 55- 56-ban, s egy év miatt fölösleges lett volna új általánosba kerülnie.
Tücsi itt jó osztályfőnököt kapott, jól ismertem, s még egy pár tanárt, hiszen valamikor én is tanítottam a Fehérváriban. Jó tanuló volt, ezzel soha nem volt gond, de itt, ha kémia óra következett: előtte, utána sírás. Kikérdeztem, láttam, hogy tudja, másnap mégis sírás. Fogtam magam, s bementem a kémia tanárnőhöz, akit szintén jól ismertem. Ma már csak a keresztnevére emlékszem, Kata volt. Azzal kezdtem, hogy "Nem kérek semmi protekciót, semmi kivételt, csak egyetlen-egyet: ha egyszer jól felel Tücsi: dicsérd meg."
- "Jaj, hát a te lányod az a kis vörösesszőke hajú kislány? Miért nem mondtad? akkor nem úgy kérdeztem volna, hogy ne tudjon felelni rá."
Teljesen elképedtem. EZ pedagógus? A legszívesebben hasba-rúgtam volna! Mit szenvedhet az a gyerek, akinek a mamájának nem jut eszébe, hogy bemenjen hozzá, hanem belenyugszik abba, hogy az ő gyerekének nem megy a kémia, - holott esetleg - tán nem is esetleg a tanárban van a hiba, s nem a szerencsétlen kis kiszolgáltatott tanulóban.
56-ban egy egészen gyönyörű nyarunk volt hármasban. Két hetet Sárospatakon, utána vagy 10 napot Sátoraljaújhelyen töltöttünk, majd a Tátra következett.
Hosszú évek óta most lehetett először kiutazni az országból. Apec sokat mesélt tátrai kirándulásairól, s ennek hatása meg a lehetőség vonzóvá tette, hogy mi is felkerekedjünk "világot látni". Sárospatak után Sátoraljaújhelyre mentem a két csúzival Behyna Manciékhoz, hogy ott várjam meg az útleveleket, melyeket "perceken belül" meg kellett volna kapnunk.
De nem bántam meg ezt a kitérőt, mert kicsit elidőzhettünk Újhelyen, s Muci néniéknél is - /Apec testvére és férje/ - megismerhették Tücsit és Deskét. - Hogy ne legyünk túl nagy teher az ottaniaknak, az ebédet egy kifőzdéből hoztuk el, az finom, bőséges, jóízű házi koszt volt.
Útközben volt alkalmunk megtapasztalni a rohanós Pest és a nyugalmas vidék közti különbséget. Pl. egyik ebédhozatalnál - mindig hármasban mentünk érte - két középkorú ember társalgott a járdán. Jócskán elidőztünk, de mikor hazafelé tartottunk ők még mindig épp oly nyugodtan álltak és beszélgettek, mint előbb. Pesten ilyet nem látni! Ott csak rohanva üdvözlik egymást az emberek ha összetalálkoznak, esetleg pár szót váltanak, s máris mennek tovább. Itt békességben, kényelmesen: beszélgettek.
Egy másik alkalommal, mikor épp át akartunk térni a túloldalra: éles füttyszó hallatszott, s erre mindhárman azonnal megálltunk, pedig kiderült, hogy csak egy gyerek játszott a sípjával s nem a szigorú rendőr, ahogy mi elképzeltük. Persze jót nevettünk a mi városhoz szokott magatartásunkon!
Mikor már nem bírtam tovább a várakozást hazautaztam, hogy utána nézzek útlevél-ügyünknek. Kiderült, hogy azt siettetni nem tudom, de valóban meglesz hamar, s R. Jóska bácsi kollegám - aki önként vállalta - utánunk küldi, ha elkészült.
Visszaérve Újhelyre fölöttébb boldogan fogadtam a rokonság gratulációit, hogy milyen udvarias, jól nevelt, rendes gyerekeim vannak, büszke lehetek rájuk! /Voltam, s vagyok is!!/. Az egyedüllétük alatt nemhogy panasz nem volt ellenük, de nem győzték csodálni önállóságukat és jólneveltségüket.
Aztán végre megjött a várva-várt útlevél. Deske még kiimádkozott belőlem egy jó fotógépet_ (LJUBITYELJ) felpakoltunk hideg ennivalókat, s neki - gyalog - a határnak. Persze, hogy gyalog, hiszen az az utca végében volt. Újhelyet Trianon szó szerint kettévágta.
Első utunk Kassára vezetett. Már délután volt, mire odaértünk, de még császkáltunk kicsit, hogy ismerkedjünk a várossal, no meg a kirakatokkal.
Aztán a Féja utca felöl érdeklődtünk az emberektől, mert keresztanyám rokonai ott laktak, s ő meghagyta, ha Kassára érünk hozzájuk menjünk, ott alhatunk is egészen biztosan.
Hát a kassaiak nem dicsekedhettek nagy helyismerettel, mert minket össze-vissza küldözgettek, s kegyetlenül elfáradtunk mire beesteledett. Végül egy magánháznál leltünk kiadó szobát, s ott töltöttük az éjjelt. A Féja utcát másnap megleltük, kiderült, hogy szinte a város szívében van!! de a rokonok egyáltalán nem voltak sem kedvesek, sem "meghívósak", úgyhogy - ha jól emlékszem csak a dómot néztük meg, s tovább utaztunk Poprádra.
Ott ismét magánháznál találtunk szobát, melyben 4 ágy volt, de meglepetésünkre csak két ágyat adtak ki. Este jöttünk rá a titok nyitjára, mikor az egyik ágyat egy házaspár foglalta el, a másikat egy nő. Nem volt mit tenni, Tücsi és Deske egy ágyban aludt, melyhez persze nem voltak hozzászokva. Volt úgy is, hogy Tücsi velem aludt, így Deske fekhetett kényelmesebben. Szegény Tücskömnek ez nem jutott ki, mert Deske "túlkoros" volt ahhoz, hogy osztozzam, vele az ágyban.
Persze ez a kis kényelmetlenség egyáltalán nem rontotta el "világfelfedező" kedvünket.
Poprád maradt a kiindulópont, s innét indultunk el naponta utunkra. Megnéztük Ótátrafüredet, Újtátrafüredet, sok gyaloglással és a sok szépségben gyönyörködve, s ha elfáradtunk, a virágokkal díszített fűtengerben pihentünk le. A séták közben sok áfonyát is szedtünk, ez is újdonság volt nekünk. Ótátrafüreden turistaházban aludtunk, emeletes ágyakban, s vagy harmincan egy teremben. Ebédelni mindig vendéglőbe mentünk, a reggelikre nem emlékszem, de a vacsi és uzsonna a hátizsákból került elő.
Poprádról indultunk Csorba-tóra is a kis vasúttal. Ez az út felejthetetlenül szép volt, óriási fenyvesek között kúszott a kis vonat, majd lassan kisebbedtek a fák, s végül elénk tárult a gyönyörű tó. Körbe akartuk járni, és utána a Poprádi tóhoz is elmenni, de hirtelen elsötétedett az ég, s a vihar elöl majdnem futva érkeztünk vissza az állomásra.
Eljutottunk Lomnicra is. majd Kassára tértünk vissza. Ott vásároltunk pár holmit Visszaérve Újhelyre, már csak kicsit időztünk ott, s tömött hátizsákkal és agyunkban és szívünkben "tömött " emlékekkel és élményekkel hazajöttünk.
Október 23.
Aznap délután épp nagybemutatóm volt, s kijőve az iskolából egy nagymama jött hozzám: "Magda néni siessen haza!" - Nem tudtam mire vélni a tanácsát, hiszen tanítás után - ha csak nem volt valami hivatalos dolgom - mindig is hazamentem, s nyugodtan állíthatom: siettem.
A Calvin téren már nagy zűrzavar fogadott, s majdnem egy fegyveres emberekkel telezsúfolt teherautó alá lökött a tömeg. Csak a villamoson izgatottan tárgyaló emberek szavaiból kezdett
kialakulni bennem valami kép, hogy mi is történik itt. A Körtéren az egyik fán kiáltvány lógott, odafurakodtam én is, s nem csak el, de fel is olvastam. Mondhatom meglepett, bár ez a szó nem is fedi azt, amit éreztem. Elég nyugodt maradtam, mert tudtam Deske az iskolában van táncórán, Tücsi meg otthon, hiszen 6 körül Lola néni jön németórát tartani. Lola meg is érkezett pontosan, de Deske még sehol. Nem nyugtalankodtam, Deske teljesen megbízható volt, hát percek kérdése, hogy hazaérjen, csakhogy percek alatt nem ő jött haza, hanem egy telefonhívása:
- Mamikám, itt vagyok a Parlamentnél és nagyon érdekes dolgok történnek, és...
- Deske, kérlek te most azonnal gyere haza, s én megígérem, hogy veled együtt visszamegyek oda.
Hálát adtam az égnek, hogy gyerekeim engedelmesek voltak, s ha valamit kértem - netán parancsoltam - megtették. Deske valóban igen rövid idő alatt megérkezett, nagyon felajzva és nagyon lelkesen. Az ígéret szép szó.... tehát Tücsivel és Deskével elvillamosoztunk a Parlamenthez, ott azonban a fal mellett álltunk meg. Meglehetősen ijesztő volt az elszabadult indulatoktól lelkes tömeg látványa. Majd felhangzott a kiáltás, amit egyre többen visszhangoztak: "A Rádióhoz! A Rádióhoz!" Persze az én gyerekeim is akartak menni, hát kézenfogtam őket, hogy el ne sodródhassanak és egészen a fal mellett elindultunk mi is. Még a Kossuth Lajos utcáig sem értünk, mikor a Rádió felől lövések hallatszottak, s mivel egyre erősebben, hát berohantunk a Kossuth L: utcában egy kapu alá, s aztán a fal mellett igencsak sietve igyekeztünk haza, persze gyalog, hisz a villamos-közlekedés teljesen állt, vagy legalább is bizonytalanná vált.
- Ettől féltem, s ezért nem akartalak egyedül engedni, Deském, mondtam itthon.
Másnap a Körtéren csoportokba verődve gyűltek össze emberek, s mikor egy állami autó akart átmenni odarohantak mind, de a bennülők könnygázt dobtak ki a kocsiból s így el tudtak iszkolni.
Mindhárman az ablaknál álltunk, s néztük a fejleményeket. Később a Ferenc József /Szabadság/ híd felöl egy ruszki tank a Körtéren felállított aszfalt-olvasztó kályhát ágyúnak nézte, lőni kezdte a teret. Tücsi a rémülettől sikoltozva rohant hozzám, én magam alá temetve őt lehasaltam az íróasztal hall felé eső része elé, nyugtatgatva őt, hogy ilyen szögben nem érhet minket lövés. Deske végig az ablaknál maradt. Eddig Tücsi volt a flegma és nyugalom megtestesítője, Deske a félős. Egyszerre kiderült, hogy ez így nem áll.
Tanítás nem volt, utcára nem engedtem őket - de magam se mentem ki - Deske montázsokat csinált, Tücsi olvasott: én az első lelkesedés után : féltem, és változatlanul sokat néztünk ki az ablakon. Volt mit nézni, hiszen utcaköveket szedtek fel, azokból barikádot készítettek, s a tér mindig tele volt. Egyszer - /vagy többször?/ - közéjük lőttek ágyúval a ruszkik, a halottakat a szent Imre szobor elé fektették le, felnőtteket, gyereket vegyest.
Este már úgy feküdtünk le, hogy a ruhánkat egy pillanat alatt felvehessük, s mint hajdan a légós időkben a legszükségesebbeket egy táskába tettük.
Nem sokáig váratott a zűr magára. November 4-én nagy ágyúzásra ébredtünk, percek alatt a - pincében voltunk mind. Este komoly harc volt a Körtéren, s a Simplon - /Bartók mozi/ - ház pincéjéből öt fiatal férfit - fiút - kiparancsoltak a pincéből s ott lőtték le őket a ház előtt. Az udvarban temették el őket; a konyha erkélyünkről láthattuk. Én a rémületnek már a legmélyebb mélységébe sodródtam, s Deskét lánynak öltöztettem át. A mackónadrágja fölé Tücsi rakott szoknyáját húztam, s lányos szőke hajára hátrakötött világoskék fejkendő került. Látta, hogy már szinte önkívületi állapotban vagyok, hát hagyta. Az uram elvesztettem a háborúban, értelmetlenül, nem hagyom a fiam is elpusztulni, hiszen a ruszkiktól - most már tudjuk - minden kitelik.
Másnap míg összeszedték a halottaikat, egy tankból szisztematikusan körbe lőtték a tér házait, egy se maradt ki.
Mikor csönd lett lerohantam a kapu alatt álldogáló férfiakhoz és könyörögtem, hogy a második emeleti lakásból tegyék ki az utcára az ottmaradt lőszeres ládákat, mert, ha azt az oroszok megtalálják nem lesz irgalom. De ők nem akartak utcára menni. Én azonban annyira könyörögtem, hisztiztem, hogy a végén ráálltak s a körépülethez vitték a két baljós rakományt. Alig végeztek vele, jött egy ruszki különítmény és végignézték a lakásokat!! Még elgondolni se mertem mi lett volna ha kiderül, hogy ez a ház is "ellenálló - vagy támadó?" - részleg volt.
A gyerekeket karácsonyig nem engedtem ki az utcára. Tücsi vázlatot készített /!/ és felment Tomi kisfiát tanítani az egyszeregyre és hasonlókra. Állítom, hogy az a vázlat Tücsi korához és főleg ilyen irányú nem-tanultságához képest igen jó volt!
Tücsit annyira megviselték az események, hogy mikor már teljes volt a nyugalom, akkor is még két hétig a házmesteréknél aludt. Azok szerencsére igen kedves, rendes emberek voltak, s ugyancsak két gyerekkel.
Januárban már nyugodtabb volt a helyzet. Sok hívás után végre ráálltam, hogy bemenjek az iskolámba. Annak egyik szárnya a földig le volt bombázva, de a többi aránylag sértetlenül állt. Arra értem oda, hogy majdnem agyonverni készülnek .- /persze képletesen/ - egyik igen fiatal kis zsidó irodalom tanárnőnket, mondván, hogy bezzeg az ideológiát tudja, de az irodalmat és egyebet nem, kizárólag jó párt-mivoltának köszönhette, hogy ide az elit iskolába került. Megvédtem a kis szerencsétlent, annak ellenére, hogy igaz volt, amit mondtak, csakhogy az éremnek volt egy másik oldala is, amit ők nem vettek figyelembe: mindenkijét elvesztette a zsidóüldözésben, őt egy nagynénje nevelte, természetesen hithű kommunistának, s ezek után ez tökéletesen érthető. Az, hogy ő több pártoktatást kapott az egyetemen, mint egyéb felkészítést nem az ő hibája, hanem a rendszeré, s nyilván nem ő akart ide jönni, ahol egészen kezdőnek számít a profik mellett, hanem idehelyezték, ezekről pedig nem ő tehet.
Itt meg kell említenem - /hiúság el ne hagyj!/- hogy régi kollegáim is annyira bíztak bennem, hogy az Irányiból valamennyi zsidó kollegám felhívott ezalatt az "ostrom- állapot" alatt. Féltek, de tudták, hogy mindig az embert néztem, nem a párt-állást, s kiállók mellettük, ha kell.
A hangulat igen rendszerellenes volt, valaminek engem is megválasztottak, de mondtam, hogy én még félek az utcán járkálni, hát rám ne számítsanak. Valóban féltem, hiszen még hol itt, hol ott lövöldöztek.
Aztán lassan elnyugodott minden - csak a szívek mélyén nem, mert láttuk, hogy a heroikus küzdelmet leverték - majd, ha hézagosán is, de megindult a tanítás.
Megtudtam, hogy két tanítványom kibombázták, nosza elmentem a Szülői Munkaközösség vezetőjéhez és elvittem ama 500 Ft-ot, ami év vége óta égetett, mondván, hogy tudom a kibombázottaknak ez igen kevés, de ezt örömmel adom oda, mert elpusztult tanszerek s egyéb apróságok pótlásához ez is számít.
Sok gyereket kiemeltek az osztályokból, s üdülő-tanuló táborokba vitték őket, hogy megviselt szervezetük kissé felerősödjék. Így került - /minden protekció nélkül!/ - Tücsi pl. Városkútra, ahol az első orvosi vizsgálatnál kiderült, hogy a doktornő jól ismerte Rosettet, Tücsit tehát kétszeres jóakarattal kezelte, s látva, hogy mennyire tönkrement rögtön leállította az iskolába járását, ugyanis a többiek a Szabadság-hegyi iskolába mentek naponta tanulni.
A mi iskolánkból a harmadikban tanító nő elvállalt egy ilyen üdültetésnél kísérő szerepet, anélkül, hogy az igazgatónőt megkérdezte volna elmehet-e. Ennek eredményeként őt kirakták az iskolából, engem meg rögtön a helyére tettek harmadikba! - ami azt jelentette, hogy visszakaptam az előző évi osztályom!
Mint mondtam még csak hézagosán ment a tanítás hiszen jó pár tanterem tönkrement. Mikor bementem a harmadikba s kiderült, hogy nem az elment tanítójukat helyettesítem, hanem én tanítom őket tovább: örömrivalgás tört ki!
Bármennyire is örömmel töltött el ez, ismét azt kell mondanom, hogy ebben megint nem csak az én egyéni "varázsom" játszott csak szerepet, hanem az is, hogy aki eddig a harmadikban tanította őket nem volt éppen ideális pedagógusnak nevezhető.
A legaranyosabb jelenet az volt, mikor a jó késve érkezett Sárközi Évike - /még ma is tudom a nevét, de nem emiatt csak/ - félénken mentegetni kezdte magát, hogy miért nem jött időben, közben odasúgták neki: "Magda néni fog minket ezután tanítani" ő egyszeriben felhagyott a mentegetődzésével és "Ihaj, csuhaj, jaj de jó ! - felkiáltással tánclépésekkel ugrándozott a helyére.
Évire azért is emlékszem külön, mert magamban "rolós" gyereknek hívtam, néha ugyanis, ha "leeresztett a roló" még a hatszor nyolcvanat sem tudta megmondani, ha a "rolója fölhúzott állapotban volt": ment minden. Számtanban tényleg elég gyenge volt, de a legelvontabb "nehéz" olvasmány tartalmát is remekül elmondta egyszeri hallás után, olyan szépen, választékosán, kereken, hogy a legjobb tanuló sem tudta volna különbül.
Persze az ötvenhatos események nem múltak el nyom nélkül az iskola életében sem. Engem felhívtak a tanszékre, hogy mondjam meg: véleményem szerint Cs. Feri az igazgató helyettes való-e igazgatónak. Rettenetes helyzetben voltam, hiszen nekem vele semmi bajom nem volt, jól kijöttünk egymással és kölcsönösen becsültük is egymást. Ha nem-et mondok az ő feljebbjutását vágom el. De mégis nemmel feleltem, mert ismerve őt azt is tudtam, hogy semmiképpen nem lenne szerencsés igazgatónak megtenni.
Egyébként kicsit később megkörnyékeztek, hogy nem lépnék-e be a pártba... megcsillantva előttem a posztot ahova az "igen"-nel jutnék. Ma se hiszem, hogy ezt komolyan gondolták, kellett, hogy ismerjenek annyira, hogy tudják: teljesen reménytelen eme óhajuk.
Egészen nagyszerű dolog volt régi gyerekeimet tanítani! Már nem kellett ismerkedni, mindenkiről tudtam, amit csak tudni kell, ki erősebb, ki gyengébb, kinél mire számíthatok, ki az aki csak sok bíztatással jut előre, s ki az akit esetleg egy "Ejnye, tudom te többre vagy képes" megjegyzés ad lendületet.
Év vége előtt van a Pedagógus Nap. Nem tudom ki találta ki ezt a botorságot, de hogy nem pedagógus az biztos, mert annak eszébe se jutna olyan baromság, hogy bizonyítvány-írás előtt ünnepeltesse magát. Ez nem egyszer a tanárok közös köszöntésévét “és "természetesen" megajándékozásával járt. Nos az én kis tanítványaim hallhattak valamit annak az ominózus 500 Ft,-nak a történetéről, mert kijelentették a szülőknek. "Ti csak hagyjátok ránk, hogy hogyan ünnepeljük Magda nénit, mert mi ismerjük őt, és az ajándék-vásárlást is mi intézzük el."
Hát ezt a Pedagógus Napot nem is felejtem el – még ha minden apró részletére nem is emlékszem.
Belépve az osztályomba már minden gyerek a padjában volt, holott majd mindig én szoktam az első lenni!
Az asztalomon virág egy porcelán cukortartó - /ők bonboniernek hitték úgy vették meg/
- tele finom csokoládé bonbonnal, egy zacskó promenzli és egy fél-tábla csokoládé!
Aztán elmesélték, hogy nem engedték a szüleiket beleszólni:
"Tetszik tudni először is mi gyűjtöttük össze a pénzt ki-ki a zsebpénzéből adott, vagy amije volt. M. Kati gyűjtötte össze, felolvassam ki mennyit adott?" Tiltakozásomra tovább folytatta:
"Aztán többen elmentünk egyszerre és megvettük a bonboniert, de tudtuk, hogy azt üresen nem illik adni, így az édességboltban kértük töltsék tele. Meg is tették, de akkor kiderült, hogy egy kicsit kevés a pénzünk, de Makk Kati hazaszaladt, mert épp szemben laktak és az anyukája adott hozzá. Akkor viszont kicsit sok lett, hát vettünk egy tábla csokit még, s mert még mindig volt pénzünk a buta Zsuzsi promenzlit kért, pedig őneki is tudni kellett volna, hogy Magda néni nem szereti, de végül mondtuk, hogy nem olyan nagy baj, mert úgyis kiosztja köztünk a cukrokat. És mikor rátettünk mindent az asztalra eszünkbe jutott, hogy az igazgató néninek is kellene valamit vinni, ezért a tábla csokit megfeleztük és a felét levittük neki." /!!/
Mi mondjak? Nagyon meg voltam hatva, és persze magamban jót mulattam az igazgató néninek vitt fél tábla csokin. A többi édességet - miután kellően kiörültem magam és megkóstoltam - végigkínáltam a gyerekek között, s el is fogyott a promenzlivel együtt. A "bonboniert" pedig hazahoztam és nagyon kedves darabom volt, sokáig őriztem, míg egy peches napon el nem tört.
Hogy valamit a tanításról is írjak, az olvasásnál bevezettem, hogy úgy kb. hetenként sorba minden gyerek olvas, ha hibátlanul piros pontot kap a táblán, ha hibázott fehér pont járt érte, mint, ahogyan a nagyon szép olvasásért két piros./ - Mivel a pontok ülésrend szerint kerültek a táblára, könnyű volt onnan megállapítani, hogy ki hogyan szerepelt. A piros pontokból kivontuk a fehéreket - /vagy esetleg fordítva!/ - s ez az érték került a tábla fölső jobb sarkába. így minden padsor tudta, hogy áll. Ismét az volt a helyzet, hogy nem nekem kellett bíztatni a gyengén olvasót, mert a társai nyúzták:
"Gyakorold az olvasást, mert miattad maradtunk le!"
A felelések elbírálását is rájuk bíztam. Ez így történt, pl.
- Editke meséld el nekem a feladott olvasmány tartalmát.
Jó pár mondat után:
- Marika, folytasd. - Majd:
- Editke, a könyvből olvasd tovább,… Hamarosan:
- Marika, folytasd a könyvből olvasva.
Ez a váltogatás az olvasmány hosszától függött, néha három gyereket is be lehetett kapcsolni.
- Editke, értékeld a feleleted!
- Editke: Az olvasmány tartalmát jól tudtam, de kicsit akadozva meséltem. A könyvben azonnal megtaláltam hol kell folytatni, - /ez mutatta meg, hogy otthon tényleg elolvasta az olvasmányt, hiszen csak akkor tudta rögtön megtalálni a kívánt helyet/- a hosszabb szavakat elég nehezen olvastam ki. Ez a felelet hármas.
Én: túl szigorú voltál, mert összesen két hosszú szó volt, amit ismételtél, s bár néha kicsit megakadtál, szépen, jól s kerek mondatokban mondtad el a tartalmat. /Általában a gyerekek nagyon szigorúak voltak önmagukhoz!/
Ugyanígy történt Marika olvasásának értékelése.
A gyerekek nagyon szerették ezt a módszert, és kritikai érzékük, s önértékelésük is nagyot fejlődött.
Természetesen a különböző tárgyak megtanításánál mindig igyekeztem újítani, vagyis jobban, érdekesebben -/s nem a megszokott módon/ - tanítani.
Jó alkalom volt erre a nyelvtanórákon is. pl. a kérdő mondatoknál mikor már mindenki előtt világos volt, hogy a kérdés tudakozódás, már a gyerekekkel együtt "kutattuk", hogy milyen fajta kérdések lehetségesek.
- Okos kérdések - mondta az egyik, s mindjárt versengtek is, hogy ki tud ilyet többet mondani.
- Érdekes kérdések - vetette föl valaki, s azonnal példákat kerestek hozzá.
- Fölösleges kérdések - mondtam én, s ők tömegével hozták a megfelelő mondatokat.
Az ilyen módon átadott anyag élővé vált bennük, s ha pl. számtanórán megkérdezte egy gyerek:
- Írjak dátumot?
- Fölösleges kérdés! - üvöltötte rögvest a fél osztály!
Egyik legkedvesebb "játékuk" az "alaprajzos" volt - ahogy ők nevezték. Ezt annyira szerették, hogy mikor egyszer a hetedikbe kellett bemennem helyettesíteni, az osztály egyöntetűen könyörgött: "Játsszunk alaprajzost!" Hogy ez mi volt? Harmadikban tananyag az égtájak megtanítása, s az osztályban, iskolában és térképen való tájékozódás.
Ehhez azonban elsősorban az alaprajz fogalmával és lényegével kellett megismerkedniük. Első lépésként lerajzoltuk az osztályt, majd közös megbeszélés alapján belerajzoltuk a padokat, dobogót íróasztalom és a szemétládát, természetesen ezeknek csak az alaprajzát. /Magát az alaprajz fogalmát pl. egy letett váza, tolltartó vagy a papírkosár alapjának körberajzolásával értettem meg velük./ Iránytű segítségével megállapítottuk az északi irányt, s megbeszéltük azt is, hogy, ha azt kérdem: merre van észak, nem egy pontra mutatnak, hanem mindenki előre - /u.i. épp az osztály eleje nézett északra/ - hiszen nem egy pontról, hanem egy irányról van szó. A berajzolt padok alapján mindenki meg tudta mutatni hol ül. Ezek után kezdődött a játék: színes krétával pontot tettem a rajzon - / táblán/ - az egyik padra, majd húztam egy vonalat, ami kétszer "körbejárta" az egész osztályt. Akit a pont jelölt, annak be kellett járni ezt az utat, s a végén elmondani, hogy először délre ment, azután nyugatra, majd északra fordult stb. stb. De került olyan vonal is a táblára, hol a tanulónak át kellett másznia az előtte lévő pádon, majd a szemétláda tetején kellett kikötnie. Vagy két- három gyereket is összekapcsoltam, s hol a pad alatt bújva, hol cikk-cakkban az íróasztalom alatt kellett befejezniük a sétát. De hát tovább is kellett mennünk, mert az iskola egész területével is tisztában kellett lenniük. Ezért kiküldtem pl. 3 gyereket azzal: "Menjetek el a vízcsapig, majd gyertek vissza." Utána beszámoltattam őket milyen irányba mentek: Pl. először kelet felé, azután délre, vissza pedig… Az osztály persze mindig ellenőrizte, hogy jó-e a beszámoló.
De fordítva is csináltuk: "Menj ki az ajtón, fordulj azonnal nyugatra, húsz lépés után keletre, majd mondd meg merre jártál." – Míg a csemete kint volt, mi bent megbeszéltük, hogy hova kellett elérnie, míg vissza nem fordult. Ez a játék remekül előkészítette a térkép-olvasást, úgy, hogy mikor már arra került a sor semmi gondom nem volt vele.
Egyik alakalommal bejött az igazgató: "Mondja, Magda néni, mit csinálnak maguk, hogy hol egy, hol két, hol több gyerek lépeget óra alatt a folyosón?" Mikor elmondtam roppant tetszett neki is ez a módszer.
Ezekből a tájékozódási gyakorlatokból a sláger mégis az osztályban való tréfás séták, alá- és fölé-mászásokkal kombinált "játék" maradt.
Az alaprajz ismeretét a térképolvasás követte, s ezt kirándulás közben tanulták meg. Felvittem gyerekeimet a Gellérthegyre, s ott míg a velem lévő pár anyuka ügyelt a gyerekekre én magamhoz hívtam kb. öt kislányt, megfigyeltük a Dunát merre folyik, beállítottuk ennek megfelelően a kezemben lévő térképet. Megállapították merre van Pest és merre Buda, - ezt a térképen is megmutatták utána, majd a hidak, szigetek következtek. Ahogy egy kis csoporttal végeztem, jött a másik, míg valamennyien sorra nem kerültek. S mivel míg páran mellettem tanultak - /tulajdonképpen nagy élvezettel "térképészkedtek”/- s addig a többiek hintáztak fogócskáztak, szóval játszottak, tehát ez az egész, mint egy jó mulatság maradt meg bennük.
Ahhoz, hogy valóban használni tudjanak egy térképet meg kellett érteniük - és a gyakorlatban alkalmazni - az alaprajz és térkép összefüggésének lényegét.
Ezt az iskola körüli sétával oldottuk meg. Mielőtt elindultunk, megbeszéltük merre megyünk, s ki-ki megkapta a feladatát, hogy melyik útszakasz házait kell nemcsak megszámolnia, de meg is figyelnie, hogy kicsi, - /keskeny/ vagy nagy ház-e.
Ezt követően közösen alakítottuk ki iskolánk környékének térképét. A dobogóra leterítettem egy nagy ív csomagolópapírt, majd ezt körbeülték-állták a gyerekek. A kör első sorában - /újságpapíron/- ültek a középtermetűek, mögéjük a kicsik álltak, s ő mögéjük a magasak. Tehát kényelmesen és jól mindenki látta földön lévő papírt. Ezt követte a térkép kialakítása, ami nekik ugyancsak jó játéknak bizonyult.
- Honnan indultunk el? - kérdeztem.
- Az iskolától, ami nemcsak a térre néz, de a Baross utcára is.
- Akkora az iskolánk, mint a szomszédos ház?
- Nem, nem jóval nagyobb.
Előkerültek az összegyűjtött üres gyufáskatulyák és leraktuk a papírra két nagy skatulyából iskolánk épületét. E melle kerültek a házak, az előzetes megfigyelések alapján pontosan tudták hova hány ház - /skatulya/ kell. Sor került a Baross utca túloldalára is, majd a térre, sőt a körülötte lévő házakra is. Mikor már mind ezeket kiraktuk körberajzoltam vastagon ceruzával kirakott házakat, illetve háztömböket és lesöpörtem a gyufásdobozokat. A megmaradt rajzon ők mutogatták merre van a cukrászda, hol a tér, merre kell/ene/ menni a körút felé stb. Nagyon élvezték, hiszen érezték ez egy jó játék, de tanulnak is vele. Mikor már minden gyerekre sor került, a papírt felakasztottam a táblára. Kész volt a térkép!! /Ezt az ötletet Apec adta, mégpedig mikor már halálos beteg volt!/ A felakasztott térképen újból megmutogattak mindent, amit csak lehetett, sőt annál többet: merre van a vásárcsarnok, a környező mellékutcák, merre lakik V. Julika, egy szóval teljesen világos lett előttük, hogy milyen és mire való egy térkép.
Most már semmi problémát nem okozott, hogy a magunk által rajzolt térképet kicseréljük az igazival a táblán, s azon folytassuk a tájékozódást.
Mit tagadjuk Budapest....kerületeinek a. megtanulása elég unalmas feladat. De nagyszerű siker és öröm forrásává válik, ha a gyerek összerakható játék formájában kapja. Rárajzoltam Bp. térképét a kerületek határaival egy rajzlapra - /azt összeragasztottam még egy rajzlappal, hogy vastagabb legyen/ - majd szétvágtam a vonalak mentén. Egyszeriben előttük volt külön, külön valamennyi kerület, a Duna a belerajzolt hidakkal és csak össze kellett illeszteni azokat, s máris kész volt a város térképe. Mintának ott volt az igazi térkép, de pár összerakás után már nem volt szükség rá. Minden gyereknek volt ilyen összerakható játéka - /ehhez a szüleik segítségét kértem/.- Rövidesen annyira megtanulták - így játszva - Budapest kerületeit, hogy már versengtek: ki tudja hamarabb összerakni a sajátját. És így játszva megismerték a kerültek formáját is, s ennek alapján igen könnyű volt a táblára felrajzolt Dunához hozzárajzolni a VIII. kerületet, melyben az iskolánk is volt. Ezt a kerületet részletesen kellett ismerniük, s bár volt olyan tanulóm is, aki még a Rákóczi téri vásárcsarnokban sem járt, mégsem okozott ez gondot.
Azért persze nemcsak játékból állt a tanulásunk, hiszen azt is meg kellett tanulniuk, hogy mi a munka és a munkafegyelem. Nem egy olyan része is van a tananyagnak, ami nem is könnyen emészthető, s ami csak sok gyakorlással sajátítható el - és nem túl érdekes, sőt valljuk be: unalmas, de szükséges. Ilyen például a többjegyűvel való írásbeli osztás.
Megmondtam hát becsülettel az osztályomnak, hogy most nehéz - és bizony elég unalmas "anyag következik, de "Vagytok ti olyan nagyszerű és okos gyerekek, akik ezt is hamar megtanulják". Ennyi "elismerés" - /és bíztatás/ - elég volt, hogy jó lélekkel álljanak neki a munkának.
És természetesen nem mindig csak dicsértem - /erről már írtam itt/ - ha kellett hát büntettem is. Aki többször megzavarta az órát, vagy szemmel láthatóan kelletlenül dolgozott, annak mesekönyvet nyomtam a kezébe, s hátraültettem az utolsó padba, hogy ne zavarjon mást.
"Csak az tanuljon, aki akar. Ha nem akarsz, nem kell. Olvass vagy nézegesd a képeket, hátra is csak azért ülsz, hogy a többiek figyelmét ne vond el."
Az ilyen büntetés nem tartott soká, mert a delikvens igen hamar kérte, hadd dolgozzon ő is.
Arra is igyekeztem rászoktatni őket, hogy igazat mondjanak mindig, ha rosszat tettek akkor is, vállalják azt, ami érte jár. Először csak dicséretet kapott, aki bevallotta, hogy .... de később tudták, hogy az igazmondás még nem felmentés, s ha az őszinteségét meg is dicsérem, a "vétkéért" a büntetést megkapja. - Hogy ebben milyen eredményt értem el, azt persze sose tudhattam meg, hiszen nyilván volt nem egy gyerek, aki nem mert kiállni és bevallani, ha hibázott.
És azt se tudhattam meg soha, hogy mennyire vált vérükké, amit annyit emlegettünk és gyakoroltunk, hogy: .kérés nélkül segíts a másikon, ha látod, hogy az valamiben segítségre szorul. Pl. valaki leejtette a ceruzáját, kitört annak hegye, ne várd meg, hogy szóljon, nyújtsd oda azonnal a saját - másik - hegyezett ceruzád. /Általában megkívántam, hogy pont az ilyen "balesetek" miatt két hegyezett ceruza legyen náluk mindig.
Egész pályafutásom legnagyobb pedagógiai sikerének azt tartom, mikor harmadikban óra alatt pepipilt R Kati egyetlenegy tanulóm sem nevette ki, hanem rögtön azt kerestük kinél van tornabugyi, s az azonnal oda is adta, míg Katié megszáradt.
Radírt nemigen engedtem használni, mert - /de ezt is megbeszéltük/- az életben sem lehet csak úgy kiradírozni az elrontott dolgokat, hibákat. Jóvá tehetjük - bár nem mindent - de ami megtörtént, az megtörtént, eltűntetni, "kiradírozni" nem lehet!
957 nyara elég zűrös volt. Úgy rémlik először hármasban voltunk Leányfalun, de aztán Tücsi egyedül maradt ott, mert engem a munkám teljesen Pesthez kötött. Mivel Szopkóék is ugyanabban a villaszerűségben nyaraltak, hát ők - /is/ - vigyáztak Tücsire, nemcsak Karnik néni a ház tulajdonosa. Velük ment le fürdeni is. Deske Győrbe ment a "Parnok úrhoz/” -/bencés pap/ - tán egy hónapra. Én meg melóztam, nyilván nem volt más megoldás, csupán egyre emlékszem: rengeteg migrénem volt. Mivel lánykorom óta migrénes voltam, valóban kirívóan sok lehetett belőle, s jó kínzó, ha az emléke megmaradt. Közben egyszer Tücsi Pesten volt, s természetesen én akartam visszakísérni oda, de annyira rosszul voltam a fejemmel, hogy egyedül engedtem el. Szopkóék rettentőn megbotránkoztak ezen. Tücsi volt az, aki megértette, ő látott már nagy migrénnel s tudta mit jelent az.
958-ban életem egyik legnagyobb butaságát követtem el "okosságból!" /Okoskodásból./ Tücsim elvégezte a nyolcadik osztályt, s én arra gondolva, hogy mit tudom én meddig vagyok, s /ekkor voltam irtón asztmás, éjjeleket átköhögve, gyakori fulladásokkal, ami még jobban elgyötört a szinte állandó migrének mellett/ s ha nem leszek Deskének legyen diploma a kezében -/hisz ha megnősül családfenntartó lesz/ és hozzásegítheti - /és segítse is/ - Tücsit, hogy tovább tanuljon. Na szóval, hogy Tücsinek is addig is legyen valami a kezében a Kertészeti Szakközépiskolába írattam.
Ez az, amit aztán szinte sose tudtam megbocsátani magamnak, mert Tücsi egyértelműen humán érdekeltségű - és műveltségű - volt, hiszen öt éves kora óta állandóan a könyvekét bújta.
S ha valaha volt kimondottan rossz iskola, méghozzá rossz pedagógusokkal hát ez az volt.
Nem mentség, de többször gondoltam rá, ha Tücsi nem annyira bezárt és beleérző kis lélek s megmondja, hogy csakis gimnáziumba akar menni, biztos, hogy nem így döntök.
De ezzel együtt még ez sem enyhíti magam felé ezt az őrült ostobaságom.
959-ben nyáron ismét Csehszlovákiába mentünk - tán három - hétre.
Kassa, Lomnic,- a csúcsra lanovkával - , Stari Smokovec, -/Ó-Tátrafüred/, de voltunk Új - Tátrafüreden is. -, Zilin - /Zsolna/ - Bratislava -/Pozsony/- vissza a határig, s onnan haza.
Erről a nyárról is csak emléktöredékek maradtak meg bennem.
Lanovkával felmentünk a lomnici csúcsra, Deske szerzett rá jegyeket, így másnap nem kellett sorbaállnunk.
Egyik délután Ó-Tátrafüredre érkezve kiderült, hogy a turistaszállóban már nincs hely. Többen jártunk így, de egy autóbusz elvitt minket Kotlinára, ami egy kis völgy közepén lévő település. Ott az iskolában szállásoltak el minket, de estig még volt bőven időnk. Én a szemközti hegy vonzó sétányára kapaszkodtam föl a töméntelen vadvirág között. Tücsi pillanatok alatt összebarátkozott a gyerekekkel - holott magyar egy se volt köztük! - Ők azonban remekül megértették egymást, s mire visszaértem éppen nemzetest játszottak. Deske le is vette őket, a fotó szívderítően hű és jó volt: nem látszik más rajta, csak egy csomó tréningruhás láb és popsi!
Jó pár napig egy völgyben lévő igen szép szállóban laktunk. Deske kérte: hadd másszon föl onnan Lomnicra, - /hagytam persze/ - mi meg Tücsivel sétára indultunk. Nem is voltunk túl messze még a szállótól, mikor megdördült az ég és villámbecsapódása is hallatszott. Ez a dörgés egészen ijesztő volt, mert a körülöttünk lévő hegyek többszörösen felerősítették a hangot és visszhangozták. Mi anélkül, hogy egy szót szóltunk volna: egyszerre fordultunk vissza Tücsivel. Szerencsére a vihar messzebb volt, s így Deske is épségben érkezett vissza.
Más: Deske percek alatt felfedezte Prágában, hogy hol lehet jól és olcsón reggelizni. Délben vendéglőbe mentünk. Mindjárt az első étkezéshez kenyér kellett volna, csakhogy a pincér vagy kenyeres gyerek sehol sem volt. A szomszéd asztalon kis kosárban halomban állt a kenyér. Mondtam Deskének kérjen el pát szeletet. "Mamikám, én oroszul folyékonyan elmondom neked, hogy milyen volt Lenin dolgozószobája, de kenyeret kérni nem tudok!" Így maradt a mutogatás, ami nemzetközi nyelv!
Prágában közel a Vencel térhez turista szállóban aludtunk. Ezek jóval kisebbek voltak, mint az Ó-Tátrafüreden lévő, de persze itt is többen voltunk egy szobában. Mivel egész nap járkáltunk, aránylag korán mentünk lefeküdni. Már ágyban voltunk mind, mikor két fiatal lány érkezett a két másik ágyra. Vetkőzni kezdtek, s németül beszélgettek. Közben egyszer csak Deske kérdez tőlem valamit. - Mivel meglehetős nagy és göndör haja volt, nem is sejtették az újonnan jöttek, hogy nem kislány, hanem fiú alszik mellettük. Rémülten sikoltottak fel, de megnyugtattam, őket, Deske nem fog kukucskálni.
Turistaszállót csak három napig lehet igénybe venni egyhuzamban. Tudtam ezt, s már a második napon majdnem a Vencel tér sarkán lefoglaltam egy három ágyas szobát. Illetve foglalót nem is kértek, csak megbeszéltük, hogy mikor jövünk. Mikor azonban erre sor került, kiderült az is, hogy tévedés volt: üres szoba nincs. "Messze van ide a pályaudvar" - Megnyugtattak, ha sietünk még elérjük a Karlovy Vary-ba menő vonatot, ugyanis ott ez a"megoldás" jutott eszembe.
A kalauz épp ott állt, ahol mi felszálltunk s mert ő is csak nemzetközi nyelvet tudott ezen módon kérdezte, hogy megvan-e a jegyünk - ugyanis látta, hogy az utolsó percben érkeztünk. Mi megnyugtattuk.
A vonaton kissé értetlenül láttuk, hogy a folyosón többen is állnak, míg a fülkékben bőven van hely. Némi tanakodás után németül megtudakoltuk, hogy van-e szabad hely, s az igen után beültünk a kupéba, ahol csak ketten voltak. Tücsi és Deske hamar kinyilvánította, hogy nagyon éhesek, mivel azt hiszem nem is reggeliztünk még, s Prágában erre már nem volt időnk, de venni se hideg dolgokat. Szerencsére az egyik nő tudott valamit magyarul, megértette, s nagyon kedvesen megkínált minket egy zacskó róseibnivel. Majd jött kalauz és kérte a jegyeket, de nem elégedett meg azzal amit odaadtunk, váltig karattyolt valamit, amiből csak annyit értettünk, hogy még kellene valami jegy. Ismét útitársunk segített ki: nekünk megmagyarázta, hogy helyjegy kellett volna. Ilyenről mi még csak nem is hallottunk, hogy létezik, s mondtuk, hogy jegyváltásnál se szóltak nekünk erről semmit, holott világosan megmondtuk melyik vonattal utazunk. Kedves társunk hosszú diskurzusba kezdett a kalauzzal, melynek eredményeképpen maradhattunk, és ráfizetnünk se kellett.
K.V.-ba velünk egyidőben érkezett egy elefántokkal és más állatokkal is "felszerelt*’ nagy cirkusz. Új helyen először mindig két feladatot kellett megoldani: a szállást és étkezést. Itt nagyon jó vendéglőre akadtunk, s bár az étlapból egy szót sem értettünk igen jó ebédet – /vacsit?/ - sikerült rendelnünk. Mivel mindhárman tréningruhában voltunk - /Akkor még nem szabadidős ruhának hívtuk a mackót!/, mivel mind két csemetém erősen bodros hajú - és magas is volt a pincér lelkendezve kérdezte, hogy nem a cirkusszal érkeztünk-e mi is.
Evés után Tücsit, Deskét otthagytam a vendéglőben s elmentem szállodát keresni. Abban persze nem volt hiány, csakhogy az árra is kellett nézni, bár hála Istennek elég bőven volt pénzünk. Szerencsém volt, mert egy olyanra akadtam, ahol a vezető tudott magyarul, így aztán percek alatt lebonyolíthattam a helyfoglalást.
Természetesen másnap első dolgunk volt a híres gyógyvíz kutat szemrevételezni. Csak egy poharunk volt, s Deske az erősebb jogán azt megkaparintotta Tücsi elöl, s teletöltve azt nagyot ivott, illetve az első óriás-korty után "nagylelkűen" odakínálta Tücsinek. Én még csak meg se kóstoltam, ismertem az ilyen csodagyógyvizek ízét és illatát.
Vettünk a nevezetes karlsbadi ostyából is, no ebben nem csalódtunk, ez valóban nagyon finom volt. Pár nap után Pozsonyba mentünk, ott is aludtunk, majd hálókocsival visszatértünk Prágába. Még egyikünk se utazott hálókocsiban, így hát ez is újdonság volt. Prágában elvásároltuk a maradék pénzünket, hogy Deske mit kapott már nem tudom, de Tücsinek sikerült egy nagyon szép piros sottis anyagot venni.
960-tól a tanítás mellett már félállásban a Tankönyvkiadóban dolgoztam s mellette egy Kis Bolyai Matek Szakkör-t is vezettem. Az asztmám és a migrénjeim sem hagytak el, mit mondjak kissé sok volt ez így, s az órákon nem egyszer éreztem, hogy tudnám sokkal változatosabban, érdekesebben vagy jobban vezetni, de a fáradtság - vagy lustaság? - a rutinra hagyatkozott. Ekkor éreztem, hogy nem szabadna tovább tanítanom, pedig nagyon szerettem tanítani, ez nekem nem csak kenyérkeresetet jelentett, mert ez hivatásom is volt.
962-ben végleg átmentem a Kiadóba felelős szerkesztőnek, de ősszel a tanév nyitásakor majdnem sírtam. A szakkört tovább vezettem és többször volt magántanítványom is - ha nem is túl hosszú időre - így maradt kapcsolatom a gyerekekkel és a tanítással.
2000. augusztus 1.
Tudom, hogy jó tanító voltam, de tudom azt is, hogy igen sok hibát követtem el, persze utólag könnyű okosnak lenni.
Egy vígasztal, még ma is kapok karácsonykor és húsvétkor üdvözlő lapokat pár tanítványomtól, van akikkel telefonon tartjuk a kapcsolatot, s három nagypapa korban lévő "gyerekem" keresett fel 51 és 54 év múltán. /Mindhárom más, más iskolából./ Egyikük épp holnap jön ismét.
A mai napig minden érdekel, ami gyerekekkel és tanítással függ össze, legyen az film, könyv vagy akárcsak egy újságcikk.
Világosan látom a mostani - /főleg alsó-tagozatos/ - tanítás hibáit, és a tankönyvekét.
Beképzeltség nélkül mondhatom - húsz évi gyakorlattal is megalapozott tudásommal-, hogy sok jó gondolatom van: hol, mit és hogyan kellene javítani - másítani - módszeren és könyveken, no meg munkafüzeteken, hogy a tanítás eredménye sokkal jobb legyen.
Egy rövid kis cikk lett csak gondolataim töredékéből - /az újság azt is megcsonkítva hozta/ de még ez is visszhangra talált. Egy részletes, alapos, átfogó tanulmány bennem van, de visszatart a munkától a tudat: minek? Ki hallgatna rám? S ha meg is hallgatnának, nem történne semmi, nemcsak a pedagógusok és "magasabb" fórumok közönye és kényelmessége miatt, hanem, mert a tankönyvkiadás ma már elsősorban üzlet, mégpedig igen jól jövedelmező üzlet, s nekem első javaslatom az lenne, hogy dobjuk ki a munkafüzetek 99 százalékát!! /Kivételek a még elenyésző számban lévő kis, vagyis összevont tagozatú iskolák./ Csak ez a kidobás egyszerre bővítené a gyerekek szókincsét, fejlesztené a beszédkészségüket, növelné az egymásra figyelést, helyes kritikai érzékre nevelne, élénkebbé, "mozgalmasabbá" tenné az órákat, hamarabb és szorosabb kapcsolatot alakítana ki a gyerekek és a tanító között.
De legeslegelső sorban csak azt engedném a gyerekek közé, aki hivatásának érzi a tanítást!
TANÍTÁSOM ÉS SZERKESZTŐSÉGEN KÍVÜLI MUNKÁIM
1948-ban lettem az Országos Neveléstudományi Int. Külső, állandó munkatársa. Feladatom – az iskolákat /tanórákat/ járva az új könyvek "beválásának" megállapítása, - vagyis tankönyvbírálat.
A bírálati munkán kívül másod-magammai megírtam az 1., 2. és 3. osztályosok számtankönyvét.
Következő évben - az új kívánalmak miatt - mind a hármat teljesen átírtam 1949-ben a vidéki szakfelügyelők számára rendezett 3 napos továbbképzésen előadást tartottam - a számtan tanításról - s 3 napon át az egyik csoport konzultációját is vezettem.
A Nev. Tud. Int.- megszűnésével állandó külső tagja lettem az akkor megalakult Tankönyvkiadónak és a Ped. Tud. Intézetnek.
A "Hogyan tanítsunk számtant az alsó-tagozatban? c. könyvnek majdnem a fele az én munkám.
1950-ben a nyári szakmai továbbképzés anyagának összeállításában és előadásaiban részt vettem, s két héten át az egyik csoport konzultációját vezettem.
A ”Szülők Iskolájá”-ban nem csak saját iskolámban tartottam előadást, hanem más iskolában is.
Két éven keresztül részt vettem az új Tanterv és hozzákapcsolódó Útmutatás előkészítésében. /Ez nem egyszer majdnem estig való tárgyalás- sorozatot jelentett./
Elkészítettem a kísérleti számtankönyvet a 3. osztályosok számára, majd később a módosult tanterv miatt azt teljesen átdolgoztam.
Több hónapon át dolgoztam a Magyar Rádió gyermek-műsorának és még pedagógiai vonatkozású anyagot felnőttek számára is készítettem. Az újonnan alakult Felsőfokú
Tanítóképző számára összeállítottam a tanítás anyagának tematikáját, majd ennek alapján megírtam a képzősöknek a Számtantanítás módszertanát. /Tücsi is ebből tanult ott, mint ahogy az alsóban is az én "számtan-részemből "okultatok./
A szülők részére Számoljunk együtt címmel népszerű módszertani segédkönyvet írtam - mely "perceken belül" nívódíjat kapott.
A reformkönyvek változása miatt később ezt is át kellett írni /az új kívánalmakhoz - tankönyvekhez - igazítani,/
A reformkönyvek közül a 3. oszt. számtankönyv az én munkám /12 kiadást ért meg/ és a 4. osztályosokénak a fele.
A Család és Iskola, Köznevelés, Nők Lapja, Tanító Munkája c. lapokban igen sok cikkem jelent meg, ez utóbbinak pedig állandó lektora voltam a számtantanítással kapcsolatos írásokban.
Részt vettem a beérkezett újítások, javaslatok stb.-ik elbírálásában /gyakran egészen egyedül kellett döntenem./
Saját ötletem alapján B. Margittal és K. Ilonkával elkészítettük az 1., 2., 3., és 4. osztály számára a VAKÁCIÓ c. nyári játékos, szórakoztató /munka/füzetet. Ezekből kettő nívódíjat kapott.
A tankönyvek változása miatt ezeket a nyári füzeteket később teljesen át kellett dolgozni.
Az új matematika nálunk való bevezetésére rendezett valamennyi előadáson részt vettem.
Ugyancsak nyaranta rendezett Bolyai Matematikusok köre előadásain. /Szombathelyen, Nyíregyházán, Egerben.
3 éven át vezettem az egyik Bolyai Kis Matematikusok Baráti Köre foglalkozásokat alsósok részére.
A Ped. Szemináriumban előadásokat tartottam a számtan-mértan tanításáról.
Egy pedagógiai pályázat zsűri tagja voltam - /kb. 49 pályaművet kellett - többször átolvasni -, hogy értékelni, s díjazásra javasolni tudjam/ - majd ebből az anyagból összeállítottam egy könyvet, és megszerkesztettem. /Ez nem tartozott a kiadói szerkesztői munkámhoz/
A Rádió külföldi magyaroknak szóló irodalmi és nyelvi anyagát egy éven át lektoráltam - /és többnyire átírtam./
Részt vettem a Rádió Nyitnikék c. műsor anyagának készítésében, majd betegségemig -/1971/ az adások vezetésében is.
Ezeken kívül többször volt magántanítványom - többnyire baráti alapon - mentek, fizető is volt, de ritkábban.
Több nem jut eszembe.
És ezekhez még azt is hozzá kell számítani, hogy 948-tól kiemelt és- gyakorló iskolákban tanítottam.