dátum: cím: MAMI NAPLÓI file: */1940 C. 5905-5930

a valódi oldalszám kevebb lett

DESKE ÉS ÉN

ÍGY KEZDŐDÖTT

1940 november

Ricsi - Anyika testvére - zsúrt rendezett, de mert maga is rájött, hogy kissé komikus ez a zsúrozás az ő korában, így hát kitalálta, hogy ezt az estélyt az én kedvemért rendezi. A véletlen hozta, hogy egyszerre két kis-estélyi ruhát készített nekem remek varrónőnk - Gergely Klári -s így a "nagy" napon november 30-án -/szombaton/ - eljött engem felöltöztetni. No nem mintha öltöztetőnőhöz szoktam volna, de ő annyira szeretett, és annyira örült a jó ruháknak, hogy látni akart benne. Kicsit tanakodtunk, hogy a fekete bársonyt, vagy a sötététkék taftruhát vegyem-e fel, aztán a taft mellett döntöttünk, ha már én leszek ott a legfiatalabb, hát hangsúlyozza ezt ki még a ruhám is. A fekete bársony kissé komolyabb, ez vidámabb és a vállhoz tűzött két rózsaszín szekfűvel, a széles övvel és a lent harangalakúan kiszélesedő szoknyával valóban szép és fiatal lánynak való volt.

Ricsi azt kérte, hogy korábban menjek kissé, mint a többiek. Úgy is lett, s mivel volt időnk Keresztpista feltett egy lemezt és tangózni kezdtünk. Nagyban táncoltunk még mikor megérkezett Deske. Bemutatkozás ámbár én már láttam egyszer őt pár éve, mikor Ricsivel többen átjöttek csónakkal Örsre Almádiból

. Akkor súgva meg is kérdeztem Klárit: ő "a szép szőke gróf?" -Így "becézték páran.

Persze tudtam, hogy ő nem emlékszik rám.

Rövidesen megérkeztek a többiek is, s táncolni kezdtünk. Deske sokszor kért fel szinte egymás után. Örültem volna ennek, ha Ricsi nem mondja meg: "Megkértem Deskét foglalkozzon veled, mert hát te nem vagy ismerős ebben a társaságban." Így mikor már vagy ötödször akart táncba vinni leintettem: "Nem szükséges a házifiúi teendőit ilyen komolyan vennie, s emiatt folyton velem táncolnia." - No csak ennyi kellett neki, többet felém se nézett. Táncoltam én persze eleget, de aztán már hiányzott ő, s a megfelelő alkalmat felhasználva én kértem fel. Perceken belül a büféhez hívták a társaságot. Kis asztalkáknál ültünk le mi ketten s még egy férfiúval -kinek már a nevére sem emlékszem,- s pillanatok alatt szövetkeztünk Deskével - /életünkben először, de nem utoljára/ -, ennek értelmében kiadtam magam mondén elvált asszonynak. A pasi bedűlt, mi jót nevettünk ezen, s csak a végén árultuk el az igazat.

Sokat táncoltunk, majd a hall sarok-díványára ültünk le, s ott Deske tréfásan, s kicsit csipkelődve "bemutatta" nekem a társaságot. Ő mindenkit jól ismert, s a látszat mögötti dolgokat is, melyekről nekem persze sejtelmem sem volt.

Közben egyszer oldalról felpillantottam rá, s magamban ezt kérdeztem: mi lenne, ha ő lenne a férjem? -Ez tán valami megérzésféle lehetetett - vagy nem is tudom mi - hiszen én már rég elhatároztam, hogy 26 éves korom előtt nem akarok férjhez menni, addig utazni szeretnék. Tehát még álmomban sem "vadásztam" férjre. Ezt Anyikáéknak is megmondtam annyira magabiztosan, hogy karácsonyra tőlük utazáshoz való kis neszeszeres koffert kaptam.

A bál végefelé Deske elkérte a két szekfűmet. De ne, hogy azt higgye, hogy én ennek valami jelentőséget tulajdonítok mikor átadtam közömbös hangon csak azt kértem ne szemétbe dobja, hanem égesse el, mert kenyeret és virágot nem szeretek szemétben látni.

Fiatal lány még taxin se mehetett hajnalban egyedül. Ricsi előre megkérte Deskét és barátját Győri Jánost, hogy kísérjenek haza. Mikor beszálltam a taxiba, Deske mellém, és egy félreérthetetlen mozdulattal eltolta Jánost, így kettesben indultunk el. Tán száz métert se mehettünk, mikor Deske átölelt és megcsókolt, - de olyan erővel tartott, hogy nem bírtam kibontakozni. A taxi azt hiszem Kispestet és Csepelt is megjárhatta, mire végre letett otthon. Deske is kiszállt velem, hogy megvárja a kaputnyitó házmestert, én azonban annyira dühös voltam rá, hogy még csak kezet sem adtam neki, s felé se fordultam, bementem köszönés nélkül. Nem voltam csókolódzós fajta, s különösen felháborított, hogy valaki - bármilyen szimpatikus - csak úgy lerohanjon.

Két nap múlva gyönyörű faháncs tartóban egy óriási cserép ciklámen érkezett, a mellékelt névjegyen ez állt: "Virágot a virágért". Újabb két nap telt el, mikor felhívtam a hivatalában, hogy megköszönjem a küldeményt. Persze találkozót kért, s még aznapra ezt meg is beszéltük. Vastagon hullt a hó, mikor elindultam a Mester utca és Körút sarkára, ahol Deske várt. Ő teljesen frappírozva volt mikor meglátott, mert nem is remélte, hogy pontos leszek, ehhez nem szokott hozzá. Egy cukrászda felé tartottunk, közben tisztázta a csók-ügyet, mondván, hogy rá még csak akkor haragudtak meg, ha nem csókolta meg a taxiban akit kisért. A cukrászdában beszélgetni kezdtünk, s ez annyira természetesen, könnyedén s összehangoltan ment, mintha évek óta ismertük volna egymást. Mire észbekaptam majdnem fél tíz volt. Egész elrémültem, "nem illett" -pláne első találkozáskor - ilyen sokáig elidőzni.- Mondanom sem kell, ezt a találkozást még sok hasonló követte. Cukrászdára többnyire a hosszú, átbeszélgetett séták végén került sor.

Ricsi meg akart tanulni síelni, s vadonatúj felszerelésével Ausztriába vonult. Igen rövidesen hazajött, s ideadta az összes kelléket, ő és a sítanulása többé szóba sem került.

Az első leckét Bernárdt Gézától és a barátjától vettem, persze az tulajdonképpen csak ismerkedés volt a lécekkel és az esésekkel. A továbbiakban Deskével jártam ki. Először mindig a Déli lejtőre mentünk, ahol ő a lesiklást, megállást, krisztiániát és a szlalomozást s a többi "nélkülözhetetlen trükköt" tanította nekem. Utána irány Makkos Mária vagy János hegy, de közben, ha jó erős lejtő akadt "Babszem várjon meg" - szólt, és lesiklott, - hiszen ő komoly síeléshez szokott. De nem voltam rest és nem is féltem, tehát minden esetben utána-siklottam, többnyire hason vagy nadrágféken állva meg a lába előtt. Aztán egyre többet maradtam talpon, s mire a szezon véget ért, én már messze jobban síeltem, mint egy kezdő.

Az első közös síelésre igen jól emlékszem, mert a tízórainál kiderült, hogy mindketten ugyanazt hoztuk: szalonnás-kenyeret. "Akkor együk először az enyémet", javasolta Deske s átnyújtotta az egyiket. Hű, de szegény lehet ez az ember - gondoltam magamban, - ha ilyen kevés szalonna jutott a kenyerébe. - Csak mikor az enyémre került a sor akkor derült ki, hogy ő úgy szereti ha sok a kenyér, s kevés a szalonna, - vagyis pont fordítva, mint én. Síelés közben nem egyszer beültünk egy egy vendéglőbe, s szinte nem is figyelve arra, amit eszünk beszélgettünk, beszélgettünk vég nélkül, mint két jó barát, ki rég nem látta egymást.

Ebben az időben kezdtem ismerkedni és összebarátkozni a komoly zenével és gyakran ültem le emiatt a rádió mellé. Egyszer meghallottam, hogy Mengelbert jön Pestre Beethowen szimfoniáit dirigálni, s elhatároztam, hogy veszek bérletet rá. Csak hát igen drágának találtam, s mikor túltettem magam ezen, akkor meg már egyetlen jegyet sem lehetett kapni, nemhogy bérletet. Síelés közben elmeséltem ezt Deskének, s másnap már otthonomban volt két bérlet. Deske magának és az édesanyjának vett erre bérletet, ezt adta ide, és Jenny mamának sikerült még egyet szereznie. Az első előadás szünetében Jenny mama alaposan megnézett, s mivel a lornyon mindenkinek kissé pisszig kifejezést is ad, magamban azt gondoltam: no azt is sajnálom, aki ennek lesz a menye.

/Később mikor megismertem nemcsak összebarátkoztunk, hanem tudtam, éreztem, hogy nála okosabb, tapintatosabb, kedvesebb és szeretetreméltóbb anyóst nem kaphattam volna./

Az első hangverseny után jó darabon gyalog jöttünk hazafelé. Ezúttal azonban nem beszélgettünk, hanem hallgattunk. Engem teljesen betöltött a zene, Deske ugyanígy volt vele, így még a hallgatásunk is harmonikus és közös volt.

A sorozat végén viszonozni szerettem volna valamivel Deske kedvességét, s mikor egy üzletben megláttam egy kis Hummel karmester-szobrocskát, tudtam mit küldjek. - Sajnos Anyika ezt ellenezte, - így bizony a háta mögött vettem meg, s küldtem el. A kis karmester mellé egy kicsi levélkét tettem, amin a sor és székek száma állt, ahol az Erkelben ültünk, s az előadások dátuma. Mottónak pedig ezt írtam rá:

"Nekem kétszer szép, ami tetszik,

Egyszer magamnak, másszor érted"

/L.J. verséből/

Deske nagyon megörült a kis karmesternek s a rádiója tetején helyezte el, és az sok éven át ott állt, még akkor is, mikor már a rádió a közös körtéri lakásunkba költözött.

Hétköznapokon nem mehettünk síelni hiszen ő a bankba járt, én meg tanítani de gyakran akkor is találkoztunk, s mint két régi meghitt jó barát beszélgettünk át egész délutánokat.

Karácsony délutánján csöngettek, egy küldönc nagyon szép dísz-bőrtokban Erzsébet királyné élete c. könyvet hozta, melynek első oldalán ez állt: "Babszemnek 1941 karácsonyára Deske" és egy gyönyörű csokrot, mely főleg mimózából és ciklámenből volt összeállítva. A könyv nem véletlen választás volt, együttléteink alatt kiderült, hogy mindketten nagyon szeretjük "Sisit", no és a tetejében Erzsébetnél ismerkedtünk össze. A beírás pedig már a jó barátságról beszélt. Mivel Ricsiék nálunk karácsonyoztak, az ajándékot anélkül, hogy megmutattam volna a szobámba vittem.

Januárban volt a MAC /Magyar Atletikai Club/ bálja, ott Deske egy pezsgősüveg ólomlap burkolatába betette a névjegyét, megcímezve postán elküldte nekem, s mikor kibontottam e fura tokból az állt rajta: "Nélküled semmit se ér!"- /...és még másfél hónapja se volt, hogy megismerkedtünk!!/

Gyakran mentünk moziba is. Az egyik előadáson a filmben a nő nagyon kapacitálja a fiút, hogy jöjjön fel hozzá, de az fölöttébb ódzkodik. Odasúgtam Deskének: "Látja ez az, ami velem sohase fordulhat elő, mert én még életemben nem hívtam senkit" - Mire ő egészen megdöbbenve: "Én meg arra vártam, hogy hívjon, mert én meg életemben nem mentem olyan helyre, ahová nem hívtak." Attól kezdve többször is feljött,- és persze nem egyszer küldött virágot, hanglemezt vagy nagy doboz csokis desszertet, amiből én egy "marokkal" vittem mindjárt a legközelebbi találkozónkra. Ez nagyon meghatotta őt, mondván: ilyesmi még soha senkinek nem jutott eszébe.

Rövidesen Deskének tiszti iskolába kellett mennie Reményi Schneller tanácsára, -/ők már nyilván tudták, hogy mi is belekeveredünk ebbe a háborúba/ - nekem meg légó első-segélynyújtási tanfolyamon kellett részt vennem. Majd jött a délvidéki bevonulás. Először Budafokon állomásoztak, oda kimentem meglátogatni, - s jellemző otthoni helyzetemre: míg Klári, mint menyasszony Imrét csak úgy kereshette föl bevonulásakor, hogy Anyika is vele ment, - én nemcsak, hogy egyedül mentem, de Anyu egy tábla csokoládét is adott, hogy vigyem el Deskének. Ő megkért, hogy kísérjem el egy istállóba, mert jelentették neki, hogy ott ismerheti meg azt a lovat, amit számára kiutaltak. Ott nagy meglepetés érte, mert a ló rögtön Deske bal zsebéhez nyomta az orrát. Deske örömmel kiáltott fel:: "Hiszen ez a Pasas, akivel én Erdélyben voltam, s minden nap ebből a zsebemből adtam, cukrot neki!

AZ ELSŐ BÚCSÚ

Két nap múlva igen kora reggel felhívott Kelenföldről, hogy most vagonírozzák be őket. "Ugye azt szeretné, ha kimennék" kérdeztem rögtön. Hát persze. Otthon csak egy cédulát hagytam, hiszen Anyikáék aludtak még. Deske már a villamosnál várt, s mesélte, hogy új század-orvost kaptak, aki igen helyes, de megkérte őt, hogy nagyon szelíd lovat adjon alá, mert nem tud lovagolni. /Deske jó lovas volt, Pesten is gyakran eljárt a Tattersalba/. Ahogy a vonat felé érünk odamutat: ő az orvos. Az megfordul, s ki más, mint Bernárdt Mária férje Vince! Rögtön lefotografált minket, ezt a képet ma is őrzöm. Még volt annyi eszem, hogy lekapjam a kalapom, mert eszembejutott, hogy semmi divat sem változik olyan gyorsan, mint a kalapé, s az pár év múlva már nevetséges lesz. Olyan igazán el sem tudtunk búcsúzni egymástól, mert Deskét elhívták - azt hittük csak pár percre, -

de már visszajönni sem tudott. Szomorúan baktattam haza, hiszen akkor már bizony nagyon a szívemben volt ő.

.

LÉGÓS IDŐK

Ebben az időben a Gyáli úton tanítottam egyik héten délelőtt, a másikon délután. Délelőttönként majd összeestem a fáradtságtól, mert minden éjszakát a Mester utca egyik iskolájában kellett töltenem, mint első segély-nyújtónak, ha... hiszen akkor már "légós" és utcai világítás nélküli világ volt. Az orvosi szoba az épületnek a legtávolabbi részében volt, s én úgy féltem, hogy ha hoztak volna is valakit, biztos, hogy nem engedem be. Már menet-s jövet is nagyon féltem, mert a töksötét utcákon, az orromig sem láttam, s különben sem jártam még soha késő este egyedül. Pár nap múlva rájöttem, hogy az éjszakákat az irodában fogom tölteni, ahol a cserkészek tartottak ügyeletet futár-szolgálatra. Ők játszottak, nevettek, egyszóval vidámak és zajosak voltak, így könnyebb volt az éjet ébren töltenem. Akkor és ott tapasztaltam meg, hogy mi a cserkész-fegyelem. A legnagyobb mókázás, bunyózás közben az egyik fiú - alig idősebb a többinél - egyszer csak az órájára pillantott s "vigyázz"-t kiáltott, és abban a pillanatban az előbb még játszó, hancúrozó, ricsajozó gyerekek mind vigyázz-ba álltak s feszült figyelemmel hallgatták meg az eligazítást. - /Nem hiszem, hogy az úttörők valaha is elértek ilyen önkéntes "vas"-fegyelmet./

"LEÁNYKÉRÉS"

Nekem éjjelente Deske járt a fejemben - és szívemben - vajh merre lehet. A délvidéki bevonulás nem volt sétagalopp ezt sejtettük, de hogy mennyire nem az volt, arról csak jóval később szereztünk tudomást.- Végre egy áprilisi napon megszólal a telefon: Deske. Kiderült, hogy egyszer már keresett, de még Délről, akkor épp Klárinál aludtam, aki babát várt. Úgy beszéltük meg, hogy a Labanc úton találkozunk. Enyhe, szép idő volt, a fák teljes virágdíszükben, mintha azok is ünnepelni akarnának. Én fölülről - Máriáék felöl - jöttem, Deske a remíz felöl. Mikor megláttam azt éreztem, hogy most oda kellene rohannom a karjai közé, de az illem - a belémnevelt illem - visszatartott. /Utólag kiderült, ő is ugyanerre gondolt., s ezt akarta volna./ Illem ide, illem oda csak megöleltük egymást és rögtön leültünk a legközelebbi padra. Ott Deske elővett egy szerb paraszt-papucsot: "Ezt hoztam Babszemkémnek, hogy előre eldöntsük ki lesz otthon a papucs."

Ez volt a leánykérés!

Hogy nagyon örültem, ez természetes, hiszen akkor már nemcsak igazi jó barátok, hanem szerelmesek is voltunk. De bennem felmerült az aggodalom a nagy korkülönbség miatt, amit persze Anyikáék is szóvá tettek. Sokat gyötrődtem, de erről egyedül Magdusnak -a barátnőmnek - beszéltem. Aztán egyszerre csak világosan állt előttem, hogy nem érdekel a korkülönbség, nekem Deske az utam, őhozzá tartozom. Épp a Ferenc József hídon mentem át, s örömömben hogy végre kétségeket lehagyva döntöttem, a zsebemben lévő tantuszokat a Dunába hajítottam.

Közben Deskééknél is otthon ezt vetették fel a szülei. S míg ők bent vitatkoztak s ezt forgatták, Groszi kiment a kertbe, egy gyönyörű kis virágcsokrot állított össze, s odadugta Deskének: " Vidd el a kislánynak!"

Egy alkalommal Anyikáékkal mi is kimentünk Deskével Felsőgödre megnézni azokat a kis nyaralókat, melyek közül választani akart Apec egyet, hogy megvegye. Egyik sem tetszett nagyon, ekkor átvitt bennünket a Szentendrei szigetre Surányba, ahol első pillantásra mind beleszerettünk abba a kicsi üvegverandás, vejcsivel befuttatott nyaralóba, mely egy nagy sarok-kertben állt. Meg is vették Anyikáék, s igen hamar ki is költöztek oda.

ELJEGYZÉS ÉS BETEGSÉGEK

Még évzáró előtt kiderült, hogy mellhártyagyulladásom van, de azért az évet még befejeztem, s csak utána feküdtem le. Közben - június 26-án- felkeltem egy napra az ágyból, mert akkor jött Deske "hivatalosan" megkérni a kezem Apecéktól. Persze együtt vacsoráztunk mind, de én bizony tán egy fél szelet sonkát bírtam csak megenni, annyira vacakul voltam még. Ennek ellenére elég hamar felkeltem, majd Deske kivitt Jenny mamáékhoz bemutatni engem - nagyon féltem ettől a vizittől! - s kértem Deskét egy percig se menjen el mellőlem míg ott vagyunk. Rövidesen ők jöttek el Anyuékhoz. Dezső papa ekkor már beteg volt -/enyhe szélütés érte jóval előbb/-, de járni, beszélni tudott.

Az orvosi vizsgálat azt is kiderítette, hogy erős arc- és homloküreg -gyulladásom van, s az nem tud múlni a mellhártyától, a mellhártyagyulladás meg ettől nem javul. Gyakran pungáltak a Rókusban, ami igen kellemetlen és fájdalmas is volt. Végül a professzor műtétet javasolt. Rögtön ráálltam, hisz undorító volt, hogy érzem a gennyet lefolyni a torkomon s érzem annak bűzét, .... és hogyan csókolhatom meg így Deskét?!

Ezt az operációt széles feltárásnak nevezik. Érzéstelenítőnek egy valamilyen szerbe áztatott vattát tettek vékony hosszú tűk végére, s azokat szúrták fel az orromba. Hogy ez mennyire érzéstelenített el lehet gondolni, szerintem jóformán semennyire. Véső, kalapács működött, a tálat magam tartottam az állam alá, s időnként nem egyszer mondtam: jaj. Az egész slepp ott volt a műtéten, mert a professzor műtött. Az egyik ifjú megszólalt: ha én menyasszony lennék, bizony nem jajgatnék" - Mire én: "Tudja ha, én vőlegény lennék, én se jajgatnék" - A műtét végén ménkű hosszú tamponnal tömték tele az orrom. Minden rendben lett volna, de két nap múlva hidegrázás és magas láz jelentkezett. A prof nem volt bent csak a helyettese, ő megnézett, s kijelentette, hogy a tanpont azonnal ki kell szedni. Bevitt a kezelőbe és nekikezdett. Nem túlzok, ha azt mondom: úgy éreztem, mintha az agyam tekervényezné le. Eszméletlen sok és hosszú tampon volt bennem, s ennek a kivétele még az operációnál is sokkal rosszabb volt, pedig azt sem csinálnám újra. Az egyetlen öröm ebben az egész tortúrában Deske látogatásai voltak. Sötétkék zakójában, fehér "porcelán"nadrágjában, lesült arcával hullámos szőke hajával valóban úgy festett, mint egy "szép szőke gróf," - s ha mind ehhez hozzátesszük az ő végtelen kedves egyéniségét, gyöngédségét senki sem csodálhatja, hogy a meghitt barátságunkból forró nagy szerelem lett! - A kórházban persze Jenny mama is felkeresett, sajnos épp a tamponkivétel előtt, vagyis mikor rosszul voltam.

Mikor kijöttem a Rókusból a prof azt tanácsolta Anyuéknak, hogy küldjenek el valahova egyedül pihenni, mert az idegeim totál szét vannak cincálva. Ez sajnos természetes következménye volt ennek a tanévnek:

1./ először kaptam osztályt egész évre, s a Mária Valéria nyomortelep nem kimondottan az elit-okosok társadalma.

/ De jól megálltam a helyem, és nagyon szerettem is őket, ők is engem, ezt bizonyította, hogy mire az iskolából a vizsga után hazaértem ott találtam a fél osztályt, - gyalog jöttek el,- hogy még egyszer elbúcsúzzanak tőlem. Persze a visszaútra mindnyájuknak adtunk villamosjegyre pénzt. Apecnek pedig megmutatták a minősítésemet, mely a legjobb tanítóékkal vetekedett./

2./ Év közben egy gennycsomó miatt felvágták a nyakam, utána rövidesen fonalgyulladást kaptam, s ekkor már érzéstelenítés nélkül nyitották ki újra a sebet. Az egyik kezelés után az utcán kezdett vérezni, ezt úgy vettem észre, hogy a villamosmegállóban igen furcsán néznek rám az emberek. Végül elővettem a zsebtükröm, s akkor láttam, hogy nem csak a nyakamon folyik a vér, de már a blúzom is átázott egy jó darabon.

Kihúzták egy jó zápfogam abban a hitben, hogy az okozta a nyakamon a gennycsomót!

3./ Hosszú ideig úgy tanítottam, hogy az éjjeleket fent kellett töltenem a légó miatt.

4./ Deske Délvidékre ment - /én aggódtam, és hiányzott./ -

5./ Klárinak kisbabája született, óriási élmény.

6./ Deske megkéri a kezem. Tépelődöm, gyötrődöm.

7./ Mellhártyagyulladás, arc-és homloküreg-gyulladás, rengeteg gyógyszer, sok pungálás.

8./ Műtét, idő előtti tamponkivétel.

Hát ennyi minden után azt hiszem nem csoda, ha idegileg kissé megviselt voltam.

A MÁSODIK BÚCSÚ

/Szerencsére csak rövid időre./

Dobogókőre mentem föl két vagy tán három hétre. Akkor még a régi, fa-turista ház állt, ott kaptam szobát. Könyvet, kulacsot, plédet felkaptam reggelenként s bevonultam, a fenyők közé, ahova senki be se láthatott, s ott töltöttem pihenve, napozva, olvasva a napjaimat. Csak este hoztam be a holmikat, el nem veszhetett, mert oda a fenyőktől körülölelt kis tisztásra csak a hosszan kinyúló ágak alatt bebújva lehetett bejutni. Deskével persze leveleztünk, egyszer fel is jött egy egész napra, én egy óriási harangvirág-csokrot szedtem neki, s lementem az előttünk lévő buszmegállóhoz, s ott szálltam föl arra a buszra, melyen ült. Ez az együtt töltött nap örökké él az emlékezetemben, - de Deske se felejtette el soha s akkor írta a levelében - amit aztán később de sokszor mondtunk: mikor lesz az, amikor csak találkozunk és soha nem búcsúznunk?!

Ekkor már semmi kétely nem volt bennem, hiszen mi előbb voltunk nagyon jóbarátok, s csak később szerelmesek, s úgy éreztem, hogy ez a biztosítéka a mi házasságunknak.

Kipihenten, lesülve, vidáman tértem haza Dobogókőről, itthon Louisék - /Reményi Schnellerék/ nagy, estélyi-ruhás vacsorát /amolyan pót-eljegyzést/ rendeztek számunkra, amin nemcsak Jenny mamáék voltak ott, hanem a mi családunk is. Ekkor ismerkedtünk össze velük.

OTTHONT ALAPÍTUNK

Megkezdődött a kelengye összeállítása, bútor csináltatás, és ami még ennél is fontosabb volt: a lakás-keresés. Abban az időben már nehezebben lehetett lakáshoz jutni, mint mikor még a kapukra írták ki, hogy a házban milyen lakás kiadó. Deske folyvást azt emlegette, hogy csak nekem közel legyen az iskolámhoz, de végre megértette, hogy ez nem lehet szempont, hiszen az ő hivatala az állandó, engem meg egyelőre ide-oda helyeznek. Jártuk a várost, sok majdnem-kész épületbe is bementünk míg végre Budán a Kolosi téren találtunk egy még nem egészen kész két szoba hallos lakást.

Az esküvőt novemberre terveztük, de október vége felé közölte az építész, hogy nem tudnak radiátorokat beszerezni, ezért majd egy kályhát állítanak be a középen lévő hallba. Hát ez nem megoldás, mondtuk ki egyszerre, hiszen egy frissen elkészült - nyilván nedves- lakásba nem lehet novemberben beköltözni, főleg, ha a három szobát - /a hallt is beleértve/ - egy kályha fűti csak, mert mi gyereket is akarunk.

Óriási szerencsével Dezső papa testvére Irén néni tudott egy lakást a Körtéren - /Horthy Miklós körtéren/ - ahol egy jó barátnője lakott a bíró fiával, s azt most helyezték a Felvidékre, tehát biztos, hogy átadják nekünk. Meg is kaptuk kemény 800 pengőért - ami akkor igen nagy pénz volt.- Később szerették volna ezt visszavonni, de mi már akkor kifizettük a lelépést, s ha ők visszatáncolnak, annak a dupláját kellett volna megadniuk. Így szerencsére elálltak ettől. A lakás nagyon tetszett, még a lépcsőházban is volt egy nagy fűtőtest, úgy hogy ha kintről belépett az embert már meleg fogadta. A házak előtt végig bokor-sor volt a járda szélén, mögötte süllyesztett játszótér, s mi előre elképzeltük, hogy ha a gyerekeink ott játszanak majd, az ablakból is lekiabálhatunk nekik....

Deske november elején költözött be Jenny mama és Anyika segédletével, persze én is ott voltam.

ELINDULUNK A KÖZÖS ÚTON

Sokat emlegettük Deskével azt a hindu mesét, mely szerint az istenek fél szíveket teremtettek, tehát csak azok az emberek lehetnek boldogok, akik megtalálják a szívük másik felét.

1941 november 19-én szerdán este 1/2 7-kor volt az esküvőnk a Belvárosi templomban, s legnagyobb meglepetésünkre a pap is beleszőtte ezt a mesét a beszédébe. Én az esküvő alatt azért imádkoztam, hogy amíg élek mindig tudjak Deskének naponta valami külön örömet szerezni.

A "kötelező" fényképezés és vacsora után már ide jöttem a körtéri otthonunkba. Deske átemelt a küszöbön -régi népi hagyomány szerint-, belépve a meglepetéstől és óriási örömtől majd elakadt a lélegzetem annak láttán, hogy az egész lakást telehintette fehér virággal!

Így indultunk neki az új életnek.

EGYÜTT AZ ÚTON

Esküvőnk másnapján Kenesére mentünk le a fővárosi üdülőbe tíz napra, s nem tudtunk betelni a csodával, hogy együtt lehetünk, nem kell búcsúzni még rövid időre sem.

November 30.-án megismerkedésünk első évfordulóján, ha kisebb méretekben is - /mert csak mi ketten voltunk/ - ugyanolyan estélyt rendeztem, mint akkor Ricsiék. Volt aperitif, büfé, tánc, s nemcsak ugyanabban a ruhában voltam, de ugyanolyan két olasz szekfűt is szereztem rá, mint hajdan. - Ekkor mutatta meg nekem Deske az egy évvel ezelőtt elkért - és lepréselt - szekfűt. - És persze gyakran tettük fel azt a lemezt, ami Ricsiék estjén olyan sokat szólt, amit Deske meg is vett nekem, s ami később a "családi himnuszunk" lett.

"Ma este nem gondoltam rád...."

Az első karácsonyunkat kora délután ünnepeltük. Deske legnagyobb öröme az a fényképalbum volt, melynek képeit én titokban hozattam meg Szabadkáról, s az ő gyerek- és ifjúkorának színhelyeit ábrázolta. Nem hiányzott belőle sem a Deák utcai "Váli doktor háza", sem a palicsi villa képe, melyen még ő is rajta volt Tibi öccsével, s melyek képeslapon voltak kaphatók. Azután Kláriékhoz mentünk, ott gyűlt össze az egész család, mert Klárit házhoz kötötte a féléves aranyos kisfia. Az estét Louiséknál fejeztük be, de nem maradtunk túl sokáig, mert másnap kora reggel Rahóra indultunk síelni.

Mikor a Nyugati előtt megállt a miniszteri kocsi -/Louis kedveskedett ezzel, hogy értünk küldte/ -rögtön előtermett egy rendőr, utat csinálva, s igencsak meglepődött mikor egy síruhás, síléces pár szállt ki belőle. Itthon nyoma sem volt hónak, sőt előző délután még eső is esett, de estére odaérve térdig érő hó, és hótetők alatt roskadozó házak és hóbundába burkolódzó fenyők fogadtak minket. Rosette is ott üdült a Budapest szállóban, nekünk egy csendőr családnál szerzett igen jó szobát. Akkora hó volt, hogy az utcákon is sítalpon közlekedtünk, s persze naponta eljártunk különböző jó síterepekre síelni.

Egy társasággal egyszer felmentünk a Dumenra is, de ez a kirándulás nem úgy sikerült, ahogy gondoltuk, ugyanis felfelé menet - az indulástól számítva tán félórányira - leszakadt Deske fókája, s mit tesz Isten rá negyed óra múlva az enyém is. Így hát elbúcsúztunk a többiektől, nem hátráltathattuk őket a mi lassúbb haladásunkkal. Az utat nem ismertük, jószerivel toronyirányt mentünk. Egy katonai csoporttal találkozva azok bíztattak, hogy már nincs sok hátra a menedékházig. Csak hát az a nincs sok hátra igen relatív, főleg mikor a higany szála minusz 25 fok alatt állt. Nagyon elfáradtam, még a fejem is fázott, úgy, hogy a kis síkabátomból kigomboltam a teveszőr bélést és a fejemre tekertem. Deske látva, hogy én már alig bírok menni, átvette a léceimet. Többször leültem a hóba azzal, hogy "Csak menjen Deske, engem hagyjon itt ülni" -persze erre nem állt rá és nagyon sokára - nekem úgy tűnt, hogy órák múlva végre megpillantottuk a menedékházat tán húsz méterre tőlünk. Ekkor értettem meg, hogy hogyan lehetséges, hogy van, aki megfagy egy menedékház közelében, mert nekem több, mint húsz percig tartott, míg elvergődtem a házig. Ott lerogytam egy padra, hagytam, hogy leszedjék a bakancsom, dörzsölgessék a lábam, valahogy bekanalaztam az elém tett ételt, de szinte önkívületi állapotban voltam, s csak ültem, ültem még beszélni sem, bírtam. Egy munkás csoport volt ott sítúrán, annak egyik tagja látott el engem, mert Deske is nagyon kimerült volt -/hiszen az én léceimet is ő vitte!/ - A közös hálóteremben kaptam helyet a nők közt, Deske meg a férfiaknál, mert szó sem lehetett róla, hogy aznap visszainduljunk.

Aki segített nekem odaérkezésünkkor, annak az ifjúnak elkérte Deske a címét, s mikor mi is hazaértünk már Pestre, meghívtuk uzsonnára, s utána Deske egy pár remek síléccel ajándékozta meg. Nagyon örült neki, hiszen, fönt kölcsön-léccel síeltek.

A munkás-csoport kora reggel elindult lefelé. Mi kényelmesen rendbeszedtük magunkat, s reggeli után neki a szűz-hónak. Csodálatos volt!! Akkor már kipihentem magam, no és a hosszú lesiklás óriási örömöt jelentett, hiszen már "felsőfokon" síeltem. Késő délelőtt érkeztünk le Rahó főterére. Ott egy kupacban álltak vagy tízen, s a mi megmentésünkre szervezkedtek, mert a társaságunkkal - kikkel indultunk - sem útközben, sem a menedékházban nem találkoztunk, így hát azt hitték, hogy mi elvesztünk. Szerencsére nem így történt.-

Pár nap múlva valamennyien átmentünk Körösmezőre, ahol egy gyönyörű kívül-belül fából készült szálloda fogadott minket. - /Ezt a háborúban felgyújtották!/ -A délelőtt a méteres hóban nagy síeléssel telt el, de délután csak a férfiak mentek ki újra, mi asszonyok inkább a meleg fürdőt választottuk, mert arra Rahón nem volt lehetőség.

Egy szép nagy gyalogséta emléke is él bennem: megnéztük - a Fehér- és Fekete-Tisza összefolyását. Szinte hihetetlennek látszott, hogy ebből a két kis folyócskából lesz valahol az Alföldön az a hatalmas folyam, amely "El akarja nyelni a világot"...

AZ ÖRÖMHÍR

/melynél nagyobbat elképzelni sem tudok!/

Harmadikán jöttünk haza, engem a vonaton lepett meg a menses, amin nagyon elbúsultam, mert az orvos megmondta, olyan fejletlen a méhem, mint egy tizenkét éves gyereké, s ha kisbabát akarok, akkor a menses első napján menjek hozzá, s majd egy injekciós kúrával tesz "befogadó képessé." Erről hát lekéstem. Anyika a január közepén lévő szülnapomra egy nagy tálca cukrászsüteményt hozott, ismerve engem, hogy mennyire szeretem az édességet. Én felöltözve ugyan, de feküdtem, mert meglehetősen rosszul éreztem magam, s a süteményhez hozzá sem, tudtam nyúlni. Nem részletezem, legnagyobb meglepetésünkre kiderült, hogy áldott állapotban vagyok, Deske és az én örömöm határtalan volt!

De ekkor kezdődött a hajsza és a versenyfutás sok, sok injekcióval, - hogy én fejlődjek gyorsabban és jobban , mint a baba.

Az első időkben semmi változást nem éreztem magamon, s éltük itthoni örömteli életünket. Nagyokat sétáltunk, közben nagyokat beszélgettünk, közösen hallgattunk a rádióban zenét - mialatt én már bébi holmikat kötöttem- vagy ültünk a fotelekben olvasva. Nem ritkán szinte egyszerre állapítottuk meg: ejnye, de jó lenne egyet táncolni, - hát fogtuk magunkat s elmentünk a Gellért sárga termébe ötórai teára.

Keddenként változatlanul az Operába jártunk ahol: A /Wagner/ bérletünk volt az első emeleti bal hatos páholyba a fiatal Ugronékkal és Kulcsárékkal együtt.

A síelést abba kellett hagynom, ez volt az első "áldozat" a Babáért. De az áldozatot idézőjelbe tettem, mert mi a nagyon szeretett síelés egy szívem alatt hordott kicsi emeberpalántához képest!! Körülbelül: semmi!!

Később persze, ahogy telt az idő jelentkeztek a "más"állapot tünetei. Sajnos hányni nem tudtam, viszont hányingerem annál többször volt. Emiatt azután gyakran úgy jártam a Kőbányán lévő iskolába, hogy egy megállót villamoson, egyet gyalog, mert sose voltam biztos benne, hogy a hányingerből nem lesz-e hányás.

BÚCSÚZNI KELL

Deskét rövidesen behívták, Ipolyságra került kiképző tisztnek. Tán kétszer sikerült meglátogatnom pár napra, azt is úgy, hogy a városházán szabadságot kértem. Jószerivel egész idő alatt míg a Babát vártam egyedül voltam, -pedig ilyenkor mennyire kívánná az ember a kétszeres gyöngédséget és figyelmet, sajnos nekem a normál se jutott, csak a vágyakozás Deske után, s bizony naponta sírtam, pedig pont ebben az időszakban ezt nem lett volna szabad. - /Igaz, ezt nem is tudtam./

Szeptember elején itthon volt, a Szigeten voltunk együtt, délután hazajövet a hídon mondom: "Deske, mi annyira boldogok vagyunk, hogy már nem bánnám, ha kintről jönne valami kis kellemetlenség, mert ilyen boldogság nincs is". És aznap éjjel megszólaltak a szirénák és először bombázták a várost!! -/Azóta nem is mondok ilyet!!/

Szeptember utolsó napján szerelt le, és rá két napra október 2.-án pénteken délben két órakor

MEGSZÜLETETT KISDESKE!

Ez volt egész életem legboldogabb napja!! s a mai napig azt tartom, hogy ennél nagyobb boldogság nem létezik!

Aznap mikor hazajöhettem volna a kórházból éjjel nagyon belázasodtam - el lehet gondolni mennyire megijedt Deske - /én is, de a rosszulléttől gondolkodni se nagyon bírtam/ - hiszen azonnal felrémlett bennünk Mária barátnőm halála. Szerencsére én csak mellgyulladást kaptam, amit röntgenbesugárzással gyógyítottak, és ami miatt jó későn kerültem ki a kórházból. A szoptatás merő kín volt.

A szülésre egy szál ruhában mentem be, s mikor kijöhettem már a bundám kellett.

Mikor végre hazajöhettem -Deske karjában kicsi gyerekünkkel-, itthon ismét fehér virággal telehintett otthon várt, s Kisdeske ágyán nemcsak virágok voltak de só és kenyér is egy kis ezüst tálcán. - És aznap este feljött a rendőr - és meg is büntetett minket - mert nagy örömünkben megfeledkeztünk a besötétítésről, s a villanyfény kilátszott az utcára.

Kis ágyát az enyém mellett helyzetük el, így elalvás előtt csak kinyújtani kellett a kezem, hogy megsimogathassam. Az első pár éjszaka elég nyűgösen telt, mert folyton kiesett a szájából a cumi, s azt hangos sírással adta tudtomra. Ez bizony többször is megismétlődött éjszakánként, s én - aki amúgy is elég gyöngén jöttem ki a klinikáról - rövidesen alig álltam a lábamon. Azt hiszem Deske döntött úgy, hogy ez így nem mehet tovább, s abba kell hagyni a cumit. Két keserves éjszaka következett, Kisdeske sírt, sírtam én is majdnem, de megálltam, hogy ne adjam oda a hiányolt dudlit. A harmadik éjjel megtalálta a mutató és nagy-ujját, s tövig dugva kis szájában azzal szopizott, és békésen aludt.

Egyik éjjel felébredve - mint mindig - rögtön Kisdeske ágyába nyúltam, hogy megsimogassam, s rémületemre csak üres takarót éreztem. Felgyújtottam, kisprinteltem a szobámból és angyali látvány fogadott: Deske két tenyerén /!/ tartva csöpp kis fiát le-föl sétál a hallban. "Mi történt?"- kérdeztem. "Kisdeske felsírt, s én féltem, hogy felébreszti magát, mikor végre alszik, hát kihoztam, hogy megnyugtassam, s elaltassam" - volt Deske válasza.

Az esti fürdetése Kisdeskének mindig "nagy szám" volt, mert többnyire Deske fürdette, nem volt szívem ezt elkérni tőle, mert akkora örömet okozott neki. Persze fürdetés közben hangosan, vidáman beszélt hozzá, de hát beszéltem én is, mert azért csak ott voltam. Évek múlva derült ki, hogy, hogy az esti fürdetés idejére: Zábojyék beültek a fürdőszobába hogy élvezzék a mi napi szertartásunkat, - ugyanis minden szó lehallatszott!

A keresztelő majdnem egy hónap múlva volt, mert Louisék kérték, hogy ők lehessenek a keresztszülők, de külföldi politikai utak miatt előbb nem értek rá. A keresztelő után nálunk gyűlt össze az egész család Anyikáék, Jenny mamáék, Louis és Meri s megünnepeltük a nagy eseményt és "Klambókát."

A szoptatással elég rosszul álltam, bár hajnalonként jóval még az első szoptatási idő előtt megettem egy nagy tányér levest - /az ajánlott maláta-sört még Kisdeskéért sem voltam képes meginni/. Az volt a szerencsénk, hogy gyerekorvosunknak ikrei születtek, dajkát fogadtak melléjük, s a mama és a dajka teje együtt több volt, mint ami a két kicsinek kellett és a fölösleget minden este elhozhattuk.

Szülési szabadság ebben az időben csak 6 hetet jelentett, annak letelte után újból tanítani kezdtem, ezúttal a Szív utcában negyedik fiú osztályt.

Nagyon nem szerettem azt az iskolát, és főleg azt, hogy reggelenként ott kell hagynom Kisdeskét, akire a háztartási alkalmazottunk Juliska vigyázott.

A tanításból hazaérve itthon az ebéd és némi pihenés után a nap többi része a két Deskéé volt! Mellettük ültem kötöttem a kis baba-holmikat, beszélgettünk, és gyönyörködtünk Kisdeskében. Gyakran nagyokat sétáltunk is.

December, januárban a bankban a szokásos évi zárlat volt, ami azt jelentette, hogy Deske reggel elment és nem egyszer csak késő délután jött haza. Ekkor már 943-at írtunk. Február elsején boldogan sóhajtott fel: vége a zárlatnak, holnaptól miénk a világ.

Másnap /!!/ megérkezett a SAS behívó. Oroszország....

... és ettől fogva: "Az életünk nem volt más, mint:

találkozás és búcsúzás."

/K.B./

TALÁLKOZÁSOK ÉS BÚCSÚZÁSOK SORA

Többé nem tudtam Kisdeskét szoptatni, mert sem mellből, sem kanálból sem dudlisüvegből nem fogadta el az anyatejet.- /Tehát nem igaz, hogy az anyatej mindig jó, nyilván megkeseredett vagy megsavanyodott?/- Még jó, hogy az anyatej mellé elég hamar tápszert is kapott, így az átállás arra nem okozott túl nagy gondot.

Csomagolás, búcsú... -/Hányszor fogunk mi még búcsúzni?!/

Egy telefonhívásból, megtudtam, hogy Deske még Sátoraljaújhelyen van tán egy napig. Kisdeskét - megkértem a lányt - vigye át Anyikáékhoz, én meg magamhoz vettem egy kis táskát, és délben tanítás után a Szív utcai iskolából egyenesen a pályaudvarra mentem, s irány: Újhely. Egy ajándék-nap s egy ajándék-éjszaka drága Deskémmel. Azt még megtudtam, hogy az állomáshelyük Lavocne lesz, s onnan viszi ő a vonatokat tovább - mint vonatkisérő parancsnok.

Aztán mély csend, és semmi, semmi hír heteken át. Én telefonba "olvastam" be Jenny mamának a kintről /nem/jött lapokat, hogy legalább ő ne gyötrődjék.

Közben egy bajtársa hazajött rövid időre, engem felkeresett, s mesélte milyen jó dolga van Deskének, hogy kényelmes vonaton utazgat. Mondanom sem kell, hogy ez nem nyugtatott meg túlságosan, hiszen Újhely óta - vagyis több, mit két hónapja - egy sort sem kaptam tőle, s tudtam, ha csak egy módja lett volna, biztosan írt volna.

Utólag persze kiderült, hogy a barátja engem akart nyugtatgatni, ők se tudtak semmit, s az állomás-helyükön már keresztet raktak Deske - és a vele lévők neve mellé!

Végre április első hetében távirat jött: "Holnap érkezem a hajnali szabadságos vonattal".

Most végre egy igazi örömhír Jenny mamáéknak is akik, ha jól sejtem úgysem igen hitték el a tábori lapokat.

Az a holnap hétfőre esett, s melegvíz csak vasárnaponként volt már akkoriban. Hát teleengedtem a kádat forró vízzel, majd pokróccal letakartam s a kád peremére lexikonokat raktam, hogy a pléd bele ne csússzék a vízbe. Gondoltam, ha másnapra forró ugyan nem lesz, de meleg még igen, akkor pár fazék forró vízzel egész jó fürdőt lehet csinálni. - /Jól gondoltam!/

Hajnalban keltem s a töksötét kihalt utcákon félelemtől reszketve indultam a Keletihez. Egy villamos szer-kocsi felvett egy kis darabon, ez nem is annyira a gyalogláson, mint inkább a félelmemen segített.

A vonatnak öt órakor kellett volna beérnie, persze én hamarabb voltam ott, ugyancsak Deske váltótársának a felesége Erika is. Együtt várakoztunk, már jóval elmúlt öt óra is, mikor bemondták: a két órás késést. Ez bizony elég sok volt, de hazamenni nem lett volna érdemes. Végre, végre befutott a várva-várt vonat, s mi úgy öleltük át egymást, mint aki tíz éve nem találkozott és soha többé nem akarja elengedni a másikat!

Itthon Deske elsősorban kicsi fiát ölelte a szívére fürödhetett, átöltözhetett és a békés reggeli után elmondta a két hónap történetét. Mindjárt első útjukon a Brianszki erőben felrobbantották a vonatukat, a mozdony is ripityára ment. Hogy hányan haltak, sérültek meg, arról nem akart beszélni. Ő és társa Encsy Kálmán megúszták, de sokáig rostokoltak az erdőben, míg el nem múlt az újabb és újabb támadás veszélye. Hosszú idő múlva tudtak csak gyalogosan útnak indulni kiindulási támaszpontjuk felé. Erről az útról sem akart mesélni, csak végül annyit: "Babszem, gyűjtsön cigarettát, mert Kijevben két doboz cigarettáért egy mozdonyt vettem! - Ezzel a mozdonnyal sikerült végül Lavocnéba jutniuk. Ott azonnal rendkívüli szabadságot kaptak, hiszen rég elveszettnek hitték őket.

Átmentünk Jenny mamáékhoz is, Anyuék - tán átjöttek? - hogy ők is üdvözöljék Deskét. Csodálatos szép napokat töltöttünk együtt, de az együttlét örömében mindig benne volt a búcsú fájdalma is. Mire felocsúdtunk máris mennie kellett Deskének. Indulása előtt még egyszer megöleltük egymást, - s akkor biztosan éreztem, hogy ez az ölelés egy kistestvérkét hoz majd Kisdeskének. - /Jól éreztem!/

Én délelöttönként tanítottam a nap többi részét Kisdekével töltöttem, kötöttem neki és közben "beszélgettünk". Képtelen vagyok megérteni azokat a kismamákat, akik depresszióssá válnak, ha napjaikat a kicsi gyerekükkel kell tölteniük, s úgy érzik nem tudják "önmegvaósítani" magukat ebben a "bezártságban".

Ezeket a hónapokat nem tudom szétválasztani, csak a Keletihez való - számomra rémületes rohanások - egy-egy találkozás /és búcsú/ emléke él bennem. Nem gyakran, de néha haza is hozott vonatot Deske, s olyankor másfél nap a miénk volt! Egyik alkalommal a fülembe súgta: nagyon szeretné - ha én is akarom - hogy Kisdeskének testvérkéje legyen. Legnagyobb örömére megnyugtattam, hogy az óhaja máris teljesült, mert a testvérke útban van.

Nyárra kivettük Augusztin Vince kis tihanyi villáját, s oda mentem le Kisdeskével és Juliskával, Deske is le tudott kísérni minket, persze rögvest ment is vissza. Két napra rá reggel megjelent a kapuban! Váratlanul szabadságot kapott! Talán egy hétig lehettünk együtt, s végig igen rossz, szeles, hideg idő volt - fürödni nem is tudtunk, de még ez sem rontotta el az együttlét boldogságát.

Pont a névnapomra levél érkezett, hogy másnap Pesten lesz. Felkaptam Kisdeskét, rohantam Aszófőre, hogy elérjem a vonatot, s késő délután már Jenny mamáéknál voltam. Hajnalban onnan rohantam ki a Keletihez. Óriási meglepetést jelentettem Deskének, hiszen nem is álmodta, hogy én Tihanyból hazajövök. /Mi joggal énekelhettük az akkori divatos slágert: "Csak egy nap a világ...."/

Talán augusztus lehetett, mikor a Földhitel Bank pusztamonostori kastélyába mentem Kisdeskével további nyaralásra. Sokan voltak ott, mind a bank tisztviselői, illetve sokkal inkább azok családjai. Nagyon jól voltunk ellátva, túl jól is, ami azokban az időkben már nem volt természetes. Felszedtem fölösen is pár kilót, de a baba is, ami egyikünknek se nagyon kellett. /Persze az is lehet, hogy a baba hízásának semmi köze nem volt az enyémhez./

Deske egyszer le tudott jönni hozzánk pár napra, nemvárt, óriási ajándék! ... aztán, mint annyiszor mindig, mindig "találkozás és búcsúzás".

.....és lényegében ismét véges végig egyedül voltam, míg a testvérkét vártam.

Ott ünnepeltem meg Kisdeske első születésnapját, aki kissé bizonytalanul, de már járt.

Jöttek a hírek, hogy közelednek az oroszok, mi csak maradjunk. Mindenki maradt. Már a szeptember is eljött, beszereztek irkákat, pár könyvet, s én tanítani kezdtem az ott lévő különböző korú kis elemistákat. Aztán hirtelen vége szakadt az egésznek, a ruszkik gyors térhódítása miatt, s mind hazajöttünk. Juliska itthon volt, s bár nagy jólétet hagytunk magunk mögött én mégse bántam, hogy végre az otthonomban lehetek, már csak azért sem, mert nagy pocakommal a pelenka-mosás épp úgy nehezemre esett, mint a vasalás, nyilván azért is, mert ideáig még egy gallért se mostam vagy vasaltam ki.

Deske egyik hazajövetele december 5.-ére esett. Pont Mikuláskor kellett visszaindulniuk. Míg ő intézkedett én a vonat ablakába tettem a pirosba csomagolt mikulási ajándékokat. Míg együtt voltunk nem vette észre, hiszen a függöny takarta. Hogy mikor talált rá, nem tudom, de azt igen - amit a társa Encsy Kálmán mesélt: mikor éjjel felkeltette, hogy most neki kell átvennie a parancsnokságot, ő félálomban felnyúlt két kézzel és megsimogatta az arcát, ahogy az enyémet szokta,- azt álmodta: én vagyok.

Karácsonyra is itthon lehetett, ekkor én már úgy festettem, mint aki hármas-ikreket vár! A 9. hónapban voltam. A fa díszítésében Juliska is segített, de az ajándékokat magam raktam ki, s mivel hajolni már nem tudtam, tehát négykézláb mászkáltam a fa alatt. Ajándék pedig rengeteg volt, hiszen itt volt Kisdeske az első Váli unoka!

Deskének egy sípulovert kötöttem, és hozzávaló jó hosszú szárú kesztyűt

Az egész család nálunk gyűlt össze, s mind Kisdeskét lestük: mit szól a fához és a sok ajándékhoz. Ő ámuló szemekkel nézte a gyertyákat és csillagszórókat, azután felkapta a pici keljfeljancsit, amit Stefiék raktak a fa alá s azzal játszott lefekvésig.

A karácsonyi napok számunkra úgy tűnt, hogy pillanatok alatt teltek el. A szilvesztert már nem tölthettük együtt, Deskének vissza kellett mennie. Nehéz szívvel búcsúzott, pedig nem is sejtette, hogy milyen nagyon közel vagyok a szüléshez, /ő nem számolt utána/ én meg persze nem árultam el.

Irén néni fiával Raskó Pistivel megbeszéltük-/ők ajánlották és erőltették/- ha el jött az időm szólok neki, s ő bevisz a kilinikára. Harmadikán éjjel arra ébredtem, hogy vérzek, felhívtam az orvosom, s ő azt mondta haladéktalanul menjek be. Juliskát megkértem próbáljon taxit szerezni - ezekben az időkben már nagyon nehezen lehetett -, mert eszembe se jutott éjjel riasztani Pistit. Meghagytam, ha Anyikáék vagy bárki keresne telefonon, mondja azt, hogy átmentem Magdus barátnőmhöz, aztán beültem a taxiba, s irány a Bábaképző. Lent kellett megvárnom az orvosom, soha olyan elhagyatottnak nem éreztem magam, mint akkor ott. Fájásaim nem voltak, csak mikor megfürdettek akkor jött rám. Délelőtt valami extra nagy műtét volt a klinikán, minden orvos ott volt, az enyém meghagyta a bábának figyeljen rám, mert én szó nélkül szülök.

Közben 11 óra után feljött, megnézett, aztán megállapította, hogy kora délután előtt nemigen várható semmi, s visszament "műtét-nézni".

Mivel irgalmatlan fájásaim voltak hát imádkozni kezdtem, mert sokalltam a ...még pár órát. Jól imádkoztam, mer túgy fél 12 után már szívemre ölelhettem és megpuszilhattam kicsi lányom! Tehát 1944 január negyedikén délben

MEGSZÜLETETT ERZSÉBETKE!

a nagyon várt kislány! Életem második legboldogabb napja! Örömünk mérhetetlen!

Ahogy túl voltam a szülésen - még a szülőágyon- kértem, hogy sürgönyözzenek Deskének, s telefonon be is mondtam a szöveget.

Sajnos az orvos visszament a műtéthez, s így mikor arra került a sor, hogy engem "összestoppoljon" már rég elmúlt a vágásnál kapott érzéstelenítő hatása és minden öltést külön éreztem, mit mondjak: nagyon fájtam.

Azt már "természetesnek" vettem, hogy most is mellgyulladást kaptam, ami persze újból meghosszabbította a bentlétet.

Ahogy a sürgönyben javasoltam Deske akkorra jött haza szabadságra, mikor én már otthon voltam. Ismét volt egy pár boldog napunk, amit azonban kissé megnehezített, hogy Erzsébetkét lefogyva hoztam ki a kórházból - /a szokásos fogyást nem hízta vissza, sőt.../ és két óránként kellett szoptatni, ami nagyon kifárasztott. Ekkor mondtam a barátnőimnek: kihordani, megszülni: semmiség, - de szoptatni! - úgy éreztem, mindig, mintha az életerőmet szívná ki az a csöpp kicsi emberke.

Erzsébetkét 1944 január 16-án a születésnapomon keresztelték, Klári volt a keresztmama, Miklós a keresztapa. Én sajnos még annyira gyenge voltam, hogy nem mehettem le velük a templomba.

Aztán újra búcsú... újra Deske nélkül maradtam, de most már velem volt a két kicsi Angyalkám, akik, ha nem is tudták feledtetni bánatom, de enyhíteni igen. Erzsébetkének még nem volt külön ágya, így a nagy gyerekkocsiban feküdt. Kisdeske többször felkapaszkodott rá, benézett, aztán jelentette: "A baba alszik". - Vagy rohant hozzám: "Szíl a baba."- Én szinte mindig velük voltam, pihenésként kötöttem a kis gyerekholmikat. Kisdeske egy alkalommal ki is jelentette "A kötőtű húr" - mármint: szúr.

Március 18-án végre leszerelt és hazajött Deske, és 19-én bejöttek a németek!

Mihálkovics Magdus kieszelte, hogy szalmaburtniból csináljunk öveket és ridikülöket, és azt is kiszámította, hogy mennyit kereshetünk ezen. - /Sokat, biza nagyon sokat!/- Bőrövet és táskát már nemigen lehetett kapni, s fehér, piros, kék kombinációjával mi igen szép nyári holmikat tudnánk előállítani. Össze is vásároltunk annyi szalmaburtnit, amennyihez csak hozzájutottunk. Talán egy táskát és övet készítettünk el - /bár lehet, hogy többfélét/ - és Magdus kapcsolatba lépett egy belevaló kereskedővel, aki nemcsak az árusítást vállalta, de azt is, hogy ügynökei útján - megfelelő mintakollekcióval - az országban terjeszti azt. - 20-án került volna sor a szerződés megkötésére. Mondanom sem kell, hogy a német invázió után erre már nem került sor. - De az ostrom után időkben, a nálam lévő burtnikat felhasználtam eredeti elképzeléseink szerint, és sikerült belőle pénzt illetve élelmet szereznem.

MEGKEZDŐDNEK A BOMBÁZÁSOK

Április 4-én járt le a szülési szabadságom, s én 3-án megjelentem, a Gém utcai iskolába ahova a Szív utcából helyeztek, /de ahol el sem kezdtem a tanítást/, hogy jelentkezzem a másnap kezdődő munkámra. Az igazgató még a Pedagógiai Szemináriumból ismert engem, kedvesen fogadott, és hazaküldött: "Nézze most a vizsgák folynak, mert ma befejezzük a tanítást, betehetném egy osztályba elnöknek, de minek? Menjen csak haza a két kis gyerekéhez." Megköszöntem s elindultam hazafelé. A Népligetnél a laktanyával szemben voltunk éppen, mikor felbőgtek a szirénák. Le kellett szállnunk, s álldogálva vártuk a riadó lefújását, - /ahogy ez eddig lenni szokott/ - ám egyszerre csak meghallottuk a gépek zúgását, s mikor felpillantottunk kötelékekben jövő repülőket láttunk. Gyorsan beugráltunk a lövészárkokhoz hasonló földbe vájt nyitott árkokba, mert pillanatok alatt már a bombák félelmetes, rémületes bacsapódásait és robbanásait is hallottuk. A Ferenc pályaudvarról félig elégett szállító-leveleket sodort hozzánk a légnyomás Irtózatosan féltünk, túl közel bombáztak hozzánk: a Gyáli út szőnyeg-bombázást kapott. Úgy éreztük, hogy órák teltek el, míg végre lefújták a riadót. A villamosok álltak én futva rohantam haza -/ azt hiszem olimpiai csúcsot futottam/-, hogy mi van otthon a két gyerekkel.

Deske a bankban vészelte át a bombázást, s neki is rémület fogta közzé a szívét: mi lehet velünk. Csak akkor könnyebbült meg, mikor meglátott minket. Két nap múlva újból bombáztak, nekem egy falat se ment le a torkomon az első bombázás óta és persze szoptatni sem tudtam. Az orvos szerint lehet, hogy a bombázást megússzuk, de én idegileg biztos nem, hagyjuk el Pestet.

Louisék szereztek taxit, s mi a legszükségesebbeket felpakolva kiköltöztünk a Szentendrei szigetre, ahol Anyikáékkal szemben a másik sarkon tudtunk - /az ő közvetítésükkel/ - egy nagyszerű kis kertes villát bérelni.

Hideg volt, mint általában az áprilisok. Klári lejött Mikicával, hogy ők is nézzenek bérelhető nyaralót. Míg mi a kertben beszélgettünk, egyszerre arra figyeltünk fel, hogy a Mikica és Kisdeske feltünő csöndben vannak. Ugrottunk mind, hogy lássuk mi törrténik. A következő ábra fogadott minket: Kisdeske - természeten téli kabátjában és sapkával - áll a kút csöve alatt, s Mikica teljes gőzzel pumpálja rá a vizet! Esőt játszottak!

Kláriék kibérelték a másik sarkon lévő nyaralót, így rövidesen az egész család együtt volt. Mikica, Zsuzsi, Kisdeske nagyszerű játszásokat csaptak, Erzsébetke még csak 4 hónapos volt, így ő ebből kimaradt, és kimaradt Kati is, akit Klári akkor még a szíve alatt hordott.

SURÁNYI NAPJAINK

A komp, ami Surányból Felsőgödre ment reggel 6 óra körül indult. Azzal kellett mennie Deskének, hogy időre beérjen a bankba. Természetesen minden reggel kikisértem, s délelőtt azután kicsi gyerekeimmel telt el, gyakran mentünk át mind Anyikáékhoz is. Kisdeske, ha nagyon kapaszkodott elérte a kapu kilincsét, s azt kinyitva önállóan szaladt át hozzájuk, ők mindig igen nagy szeretettel és örömmel fogadták. Ezt a tudományát nem túl sokáig használhatta, mert mikor megtudtuk, hogy robbanó töltettel ellátott játékokat, töltőtollakat dobálnak le repülőről, akkortól kulcsra zártuk a kaput, nem engedtük ki egyedül, nehogy felvegyen valamit a földről, bár oda addig semmi ilyesmi nem hullott az "égből".

Most úgy utólag gondolok rá, s tűnik fel, hogy Kláriékhoz alig mentünk át, vele is inkább nálunk, vagy Anyikáéknál jöttünk össze. Igaz, Imrét egyikünk se szerette.

Deske bizony elég későn ért haza, bár a hivatalos óra csak 2-ig tartott de hát az út Feslőgödig, onnan le a partig majd tutajon át - /igen nagy csónakon/ - Surányba, bizony sok időt vett igénybe. A parton vártam mindig őt, s ha délelőtt bombázták a várost, ami akkor már nem volt ritka, mi bizony remegve lestük, hogy a csónakban benne van-e az urunk.

A délután többi része a miénk volt, - néha átbicikliztünk Leányfalura Stefiékhez, olyankor Kisdeskét is vittük magunkkal, ő papija bicaján kapott helyet. Mindig együtt lehettünk, Deske sokat játszott Kisdeskével, Erzsébetkét meg a karján hordozta, dajkálta mindenkinek megmutatva, hogy milyen aranyos és szép baba. Többször betette őket a kis húzós gyerek játék-kocsijukba, s húzta őket a Kicsik nagy mulatságára. Néha lementünk a Dunára is fürdeni, Kisdeske elég sokáig emlékezett erre.

Amíg Pesten voltunk gyakran meglátogatott minket Jenny mama, s a táskájából mindig előkerült egy alma Kisdeskének. Lejött hozzánk egy alkalommal Surányba is. Nagyon kiváncsiak voltunk Deskével, hogy Kisdeske megismeri-e ennyi idő után, persze őt is kivittük a csónak elé. Kisdeske állt némán, majd a kalapjától kezdve lefelé végignézte Jenny mamát, s mikor meglátta a ridiküljét felragyogott a pofija : "ama" - kiáltotta diadalmasan. Hát, ha Jenny mamára nem is, de az almára emlékezett!

Húsvét előtti napon felmentem, Pestre, hogy elhozzam a nagy sonkát. A bank ugyanis hizlaltatott disznót a tagjai részére, s mi is vettünk egy felet, amiből sok zsír, sok kolbász és többek közt egy hatalmas sonka került ki. Mire visszaértem Gödre irgalmatlan vihar kerekedett. Lementem a partig, ahol a tutajnak kellett volna kikötnie és reméltem, hogy jön. Sokan voltunk, kik várakoztunk, de a vihar csak erősödött, a csónak láttuk, hogy elindult, de hamarosan visszafordult, reménytelen volt átjönnie, s főleg megrakodva újból visszamennie. Áztunk, fáztunk és eléggé elcsüggedtünk a ránk váró éjszaka miatt. De a parti kis ház egyszerű lakói megkönyörültek rajtunk, s mindnyájunkat beengedtek. Fekfőhely nem volt persze, de a padlón nyúltunk ki - már amennyire lehetett - s úgy húztuk ki reggelig, míg végre átjött értünk a csónak. Mondanom sem kell, hogy Deske a parton várt tárt karokkal.

A húsvéti nyuszi ajándékot a kerteben rejtettünk el egy évelő alacsony zöld növény közé. Attól kezdve reggelenként Kisdeske türelmetlenül követelte "atka, atka" - /ami sapkát jelentett, hisz még elég hideg idő volt, s tudta e nélkül nem mehet ki/ - s rohant ki a kertbe megnézni nem rejt-e valami finomságot újból a bokor.

Reggelenként Juliska a verandán terített fel nekünk. Mikor már harmadszor vettem észre, hogy a kolbásznak nemcsak a végéből haraptak le, de a közepéből is, szóvá tettem, hogy ez így nem mehet. Juliska: "Csak tessék megfigyelni Kisdeskét!"- Kiderült, hogy első útja nem is a kertbe vezetett, hanem a reggeliző asztalhoz, mégpedig az eléggé csípős kolbászhoz.... Azonnal beszüntettem a neki külön-főzést! Aki képes nem is túl puha és meglehetősen erősen fűszerezett kolbit enni, annak nem jár már pépes és hasonló baba-étel.

Juliska a cselédlány felmondott, hazautazott, s nem tudtam sokáig mást kapni helyette. Egy darabig a faluból jött egy 14 éves kislány segíteni, de ez persze nem volt megoldás, keresnem kellett valakit. Aki jött volna, nem vállalta, hogy majd Pestre is eljön, akit Pesten fogadtam volna fel, az meg - még az ideiglenes - vidéki életet sem akarta. Nehezen és nem túl hamar egy kb. 50 éves falusi nőre akadtam, akinek se Surány, se Pest ellen nem volt kifogása, és amíg nem jött az ostrom Rozi áldás volt, utána majdnem átok! De minden - /főleg későbbi/ - hibája ellenére a gyerekeket nagyon szerette, Klári Mikicája és Zsuzsija is nyugodtan elvolt az ő védőszárnyai alatt, nem csak Kisdeske és Erzsébetke.

Még segítség nélkül voltam, mikor egyik nap viszem be az ebédet Kisdeskének, s látom, hogy ő a földre telepedett le s körötte szétszórva egér-méreg van. Mikor kiköltöztünk a villába a tulajdonosok figyelmeztettek minket, hogy több helyre raktak egér-mérget. Mi a lakás minden helyiségét nagyon gondosan átnézük még a szekrényeket és fiókokat is, s felszedtük a dobozokat. Hogy honnan keríthette elő Kisdeske teljes rejtély volt előttem.

Ijedten kérdeztem: "Ettél belőle?" -"Ettem" - volt a válasz, s ha azt kérdeztem: "Nem ettél?" nem-mel felelt. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy megbízható választ adjon. Felkaptam, elrohantam vele egy ott nyaraló orvoshoz, aki próbálta meghánytatni, de nyálon kívül semmi se jött ki. Pillanatok alatt kis takaróját felkaptam, őt a karomba, Anyikáékhoz bekiabáltam, hogy vigyázzanak Erzsébetkére, aki már ebéd utáni álmát aludta, és rohantam le a komphoz, amivel Deske szokott jönni. Útközben találkoztunk, nagyon megijedt ő is, mikor megtudta az okot amiért én nem vártam a csónak érkezésekor, s mikor azt is megtudta, hogy Pestre viszem Kisdeskét a Fehérkereszt kórházba velem akart jönni, - de lebeszéltem, hiszen Erzsébetke otthon volt, s ki tudja én mikor érek vissza.

A vonat ülésére letettem a kis takarót, ráfektettem Kisdeskét, aki hamar el is aludt. Én bezzeg nem, én egyhuzamban remegtem az aggodalomtól, hogy mi lesz Kisdeskével, és a félelemtől mert majdnem Pestig ellenséges repülő követte a vonatot.

A kórházban elmondtam mi történt, s Kisdeke bizonytalan válaszait is. Ők számolni kezdtek, majd megállapították, hogy még jókor érkeztem egy gyomormosáshoz. A doktor egy doktornőt szólított magához, aki mikor karjára vette Kisdeskét örömtől ragyogó arccal mondta: "Mindig ilyen gyönyörű aranyos kis paciensről álmodtam!" - aztán bevonultak a kezelőbe, én a folyosón maradtam, de rövidesen annak legtávolabbi részébe mentem olyan szívszorító volt hallani Kisdeske ordítását.

Hamarosan végeztek a doktorok, s mikor kijöttek csurgott a víz mindkettőjük homlokáról, arcáról. Nem mertem megkérdezni a doktornőt, hogy még most is fenntartja-e a kívánságát, ami az ilyen kis paciensre vonatkozik.

Meghagyták, hogy itassak vele egy jó adag ricinust. Útközben negvettem, hazaérve Nyakas nénihez a házmesterünk feleségéhez mentem, hogy ott beadjam a hashajtót. Hogy "ízletesebb"legyen Nyakas néni kis kávét kevert hozzá, így is drukkoltunk, hogy fogjuk megitatni Kisdeskével ezt a rémes löttyöt. Ő símán kikortyolta, majd megszólalt: "Még kélek"- olyan éhes volt szegényke, hiszen reggel óta nem evett.

A lakásba fel se mentem, irány a Nyugati. Hamar kaptam vonatot, persze így is jó késő lett, mire hazaértem, s Deske is megnyugodhatott.

Ehhez hasonló pesti kirándulásom Erzsébetkémmel is volt. Egyik nap belázasodott, s tudtam, hogy Germicid kúpot kell adni neki, tartottunk is otthon. A láza hamar elmúlt, de kis testén kiütések jelentek meg. Skarlát? Bárányhimlő? Kanyaró? Rubeóla? Mindegyiket ismertem - a skarlátot kivéve mindegyikben "részesültem" is hajdan, de persze, hogy most miről van szó, azt orvosnak kellett eldönteni. Nosza hát, pelenkák, váltás ruha, kis takaró a vonatra... rohanás le a csónakhoz... gyaloglás... vonat... villamos... míg végül elértük Szutrélyt. Ő alaposan megvizsgálta Erzsébetkét, majd azt mondta, hogy kanyaró-gyanús, de még egy tünet hiányzik ahhoz, hogy biztos legyen benne. Maradjunk Pesten, jöjjek el a Kicsivel holnap is. Összeszorult a gyomrom és a szívem: ezekben a bombázós időkben még egy vagy két nap Pesten??? Nagy szerencsénkre még légiriadó sem volt a két nap alatt, s a kiütésekről meg kiderült, hogy a Germicid kúp okozta.

Visszaérve Surányban lelki szemeimmel láttam azt a hatlmas két követ, ami Deske meg az én szívemről gördült le, hogy nincs semmi komoly baj.

Sokstor voltunk Anyikáéknál is, és az ő kertjükből kaptuk a spenótot meg finom barackot és körtét.

A front egyre közeledett. Gyakran láttuk Pest felé a bombázások fényeit, és nagy rémületemre késő este többször bombázták a szigetet is, bár azon semmiféle katonai vagy egyéb célpont nem volt. Olyankor mind átszaladtunk Anyikáék csöppnyi pincéjébe, s ott vártuk ki a végét. Deske sose jött le a pincébe, csak előtte álldogált. Vajon milyen emlékei lehettek, ami visszatartotta. - Nem tudom, hiszen Oroszországból hazajőve arra kért, ne kérdezzem soha a kinti szörnyűségekről.

ÚJRA PESTEN

Erzsébetkének egy reggel öltöztetése közben ezt magyaráztam: "Kisdeske kilenc hónapos és egy napos volt, mikor először ült fel önállóan, ha nem akarsz lemaradni a bátyádtól, hát ma fel kellene ülnöd." Ő aranyosan gagyogott és mosolygott, mint mindig, én meg kimentem, hogy behozzam a reggelijét, s mikor bejöttem majd leejtettem a tálcát: Erzsébetkém - mintha csak megértette volna, amit mondtam neki - ült! Bebizonyította, hogy nem marad le egy szikrát sem, sőt! - hiszen ő önállóan felállni már rég tudott.

Aranyos, mosolygós, nyugodt baba volt, s fejlődésének biztos, hogy jót tett a vidéki élet.

Tán októberben járhattunk, mikor egy nap azzal jött haza Deske: minél hamarabb csomagolni és hazamenni. A kis családot ott hagytam, felmentem Pestre s két takarítónő segítségével - részemről is kemény megfeszített munkával - rendbehoztuk a hónapok óta árválkodó lakást. Aztán vissza Surányba. Ott is kitakarítottuk az egész házat, szép rendbe tettük a kertet, melyet egyébként ottlétünk alatt becsülettel ápoltunk is, majd felpakoltunk és hazajöttünk.

Ahogy közeledtek az oroszok úgy számolta fel a bank pusztamonostori gazdaságát, illetve azok terményeit javarészt hazahozta s mérsékelt áron - később már hitelbe - szétosztotta a tisztviselői közt. Így liszttel, mákkal, almával, burgonyával, hagymával - s még nem is tudom mivel jól el voltunk látva, ami nagy szó volt, hiszen már egyre nehézkesebbé vált a beszerzés.

Itthon folytatódott a pesti élet a megszokott mederben, de nem sokáig: Deskét váratlanul ismét behívták!

Újból búcsúzni kell!

A bank megpróbálta felmentetni őt, hiszen épp eleget szolgált már, -s egy évet Oroszországban is,- de nem sikerült. A nyilas megbízott hiúsította meg, aki meghalltotta Deske kifakadását a zsidóüldözés ellen. Kiderült, hogy a behívót is neki "köszönhette".

Később hallottam, hogy ez a nő igen csúnya halált halt, de nem akartam, hogy elmondják nekem, hogy milyet.

Most már nagyon sokszor volt légiriadó. Esténkint mielőtt lefeküdtem Deske ágyára kiterítettem két plédet föléjük a középre a sapkákat, s ha éjjel kellett lerohanni a pincébe: két kis Angyalkánkat egy pillanat alatt felkaptam az ágyból, becsomagoltam a plédekbe, rájuk a sapka, és már is mehettünk.

Deske közben tán egyszer hazajöhetett, mert Pest közelében volt, s mesélte, hogy a legénységnek -bár kis csapat volt, kevesen voltak - jóformán nincs mit ennie s ő azt javasolta tiszt társainak, hogy a magukét osszák meg velük. Mivel Deske nem csak mondta, de meg is tette, a többiek sem maradtak le.

Itthon egyre barátságtalanabb lett az élet, bombariadók és bombázások követték egymást, és már a házakba is belőttek olyan közel voltak az oroszok.

Ekkor határoztam el, hogy Jenny mamáékhoz költözünk.

UTOLJÁRA BÚCSÚZUNK

December 22-én még meglátogatott Deske minket, egy nap és egy éjszaka volt mienk, majd vissza kellett mennie a Keletire, mert már bevagonírozták az embereit.

Természetesen kikísértem, s mikor haza kellett már mennem ő a villamosig jött velem. Ott búcsúztunk el egymástól

akkor még nem tudtam, hogy örökre.