dátum: 01.10. cím: anyai nagyapámról Anyám fájl: iras/html/APEC2 .htm                            C. 6730-42

APEC  /Behyna Miklós

Egész életében megmaradt annak a kisvárosi fiúnak, aki volt. Benne nyomát sem lehetett találni sznobságnak vagy fölfelé-törtetésnek.

1887. március 3-án Sátoraljaújhelyen született, ott járt a piaristák gimnáziumába, ahol nemcsak katolikus, de másvallású, sőt zsidó gyerekek is jártak, - hiszen ez volt ott az egyetlen gimnázium, s a fél város zsidó volt. Mesélte, hogy mikor leérettségizett, hazarohant: kalap a fejébe, sétapálca a kezébe, így akart feszíteni az utcán, de már a kis hídról, - ami a kertjükbe vezetett - visszafordult, és letette a sétapálcát, ami pedig a "felnőtt urak" elmaradhatatlan társa volt akkoriban.

Apec magas, vékony, barnaszemű és fekete hullámos - majdnem göndör hajú volt, de nem szerette a göndörségét, s a reggeli mosdáskor mindig vizes kefével és fésűvel teljesen simára "nyalta" le a haját. Csak, ha pár napig beteg volt, akkor látszott, hogy eredetileg göndör. Bár azt mondják a feketehajúak gyorsan őszülnek, neki 67 évesen is alig volt ősz hajszála. Amikor abbahagyta a dohányzást, akkor kezdett hízni, de sem kövérségről sem pocakról szó sem volt! Mindig adott magára - /bár teljesen Anyika öltöztette/ - soha nem láttam rangasz vagy ócska "no ez itthonra még jó" ruhákban.

A szülei igen vagyonosak voltak, több házuk és annyi telkük volt, hogy később azon három utca !/ épült, és szép hegyaljai szőlővel is rendelkeztek. Egy igen nagy vas- és fűszeráru boltjuk volt, több házukban raktárak. Nem is a helybeli kereskedés adta a komoly jövedelmet, hanem az egész Felvidékre való nagybani szállítás. Trianon után lemaradt ez a kereskedés. Mire megnősült és mi is meglettünk, a vagyon rég elúszott a hozzánemértés miatt. Amennyiért a szőlőt eladták, csak a mustból szedett be annyit, aki megvette! A telkek, házak mind elúsztak a végén csak két ház maradt meg, az egyik amelyikben a bolt is volt a Rákóczi utcában, a másik, a Ronyva patak partján lévő, ahol laktak. Ez szép nagy ház volt, elöl nagy, széles terasszal, baloldalt a ház egész oldalán végigfutó keskenyebb nyitott folyosóval, ezeket szép kovácsoltvas kerítés díszítette. Jobb oldalon lehetett találni a nagy szaletlit - úgy hiszem ez mai "nyelven" teljesen üvegezett verandát jelent. Étkezőasztalon kívül sok zöld növény és kakukkos óra volt benne, melybe Apec meséje szerint egyszer egy madárcsalád költözött be.

A szobákra nem emlékszem, csak egy nagy ebédlőre, ahol hűvösebb időben étkeztünk, - /különben a teraszon/

Az étkezési szokásaik eltértek a miénktől, s ez nekünk elég szokatlan volt. A leves után főzelék következett, és csak utána jött a sült vagy egyéb hús a körettel. Sok mindent cukroztak, amit mások sóztak - ezt nyilván a zsidóktól vették át -, s mivel én nagyon édes-szájú voltam, részemről örömmel csatlakoztam ehhez. Cukrozták pl. a spenótot, a rakott karfiolt, a paradicsomot..., s még nem tudom mit.

A házukhoz nagy kert is tartozott, hátul méhészettel, a szaletli felé pedig elkerített nagy gyümölcsössel. Persze mikor érni kezdett a sok gyümölcs, lopni is kezdték azokat. Apec az édesapjával felszerelt a kapuhoz olyan szerkentyűt, hogyha valaki kinyitja a gyümölcsös kapuját egy csengő szólaljon meg a szaletliben, ahol - a tél kivételével - enni szoktak. Még fel se volt szerelve a csengő, mikor vacsora közben az édesanyja megkérdezte, hogy mi az a rángatózó drót. Apec és édesapja egyből lerohantak a kertbe, s nem hiába! A csöngő ugyan még nem volt felszerelve, de a jelző enélkül is jelezte a hívatlan látogatót.

Egyik este vadászatról jött haza Apec az édesapjával, s a kertbe belépve látják, hogy nagy batyuval egy ember igyekszik ki a házból. Az őket meglátva rémülten eldobta a szerzeményét, s hátrafutva a kert magas kerítésén próbált átmászni. Már elég magasan volt, mikor Apecék utolérték s a puskával jó alaposan elnáspágolták. A puska elsült!! Óriási szerencsére senkinek nem történt baja. Maguk sem értették, hogyan lehetett egyáltalán töltény benne, hisz a vadászat végén üresnek kell lennie a tárnak. Jelentették persze a betörést, s pár nap múlva behívták őket a rendőrségre, hogy ez volt-e aki náluk járt. Ők: "Az arcát nem láttuk, hiszen sötét volt, de ha a feneke lila és zöld, akkor ő volt." Biza ő volt. Egy alkalmi útmunkás. Hogy erről a tolvajról volt-e szó vagy másról nem fontos, de mikor megkérdezték tőle, hogy törte fel a zárat, azt felelte: "Adjanak ide pár vékony kötőtűt, s bármelyik zárat kinyitom". Megkapta, és megmutatta: egymásután dugdosta a zárba a vékony tűket, s mikor már több nem ment bele: marokra fogta és elfordította, - ezzel már ki is nyílt az ajtó.

Hogy biztosítsák - vagy nehezítsék a betörést, a kis híd ház felöli oldalához sóval töltött légpuskát szereltek fel, hogy ha valaki illegálisan kinyitja a kis kaput azt a vádliján találja el. Ez a szerkentyű sem volt még pár napja fönt, mikor nagy jajgatás hallatszott a kaputól. Egy kisfiú akart a gyümölcsösbe kerülni, s őt nem a lábán, hanem a fenekén lőtte meg a légpuska. Nem volt ez veszedelmes, csak csípős és fájó.

Ezeket az eseteket nagyon szerettük hallgatni, s annyiszor meséltettük el Apeccal, még nagylány korunkban is, hogy én máig is "hibátlanul" /!/ tudom.

Többször mesélt tátrai kirándulásairól, medvével való találkozásukról. Ő azon kevesek közé tartozott, aki szeretett kirándulni. Az ő idejében pláne a nagyobb túrák egyáltalán nem voltak divatosak. Vágyott vissza az erdélyi havasokba és a Tátrába, de azt mondta, míg az újra nem lesz a miénk addig nem megy ő oda.

Érettségi után jött Pestre az egyetemre, hol földrajz, s biológiát tanult. "A Keletin kellett leszállnom, az szinte kívül volt még a városon. Mögötte jószerivel egy épület sem állt." - emlékezett vissza. Hogy Petridesz Jenővel mikor s hol ismerkedett meg, azt egyikünk se tudja, csak azt, hogy együtt laktak egyetemi éveik alatt, a jó barátság - néha kis zökkenőkkel - /erről majd később írok/ - megmaradt életük végéig. Mi gyerekek, csak Peti bácsinak hívtuk, a feleségét meg Peti néninek, - ez nekünk világosan jelezte az ő kapcsolatukat, az Irén nénit, csak felnőtt korunkban szoktuk meg. Ha jól emlékszem Petiékkel jártak teniszezni is a Népligetbe. Apec s Anyika jó játékos volt, valamilyen - gondolom "házi?" - versenyen nyertek is Apeccel a párosban. Minket is kivittek oda többször, s ha lehetett mi örömmel szedtük a labdát. Petiék gyakran jöttek fel hozzánk vacsorára is, de sokat kirándultunk is együtt.

Apec Zuglóban a Kertészeti Fő/?/iskola igazgatója volt, pár évig laktunk ott. Petiék, és más barátai is többször jöttek ki hozzánk s gyakran nemcsak beszélgettek, de "Lúdóztak" is együtt. Hogy miért nevezték ők Lúdónak mai napig sem tudom /talán homo ludens alapján?/ Ugyanis ez a Ne nevess korán c. játék, csak Apec megcsináltatta nagy alakúra, hogy az asztal közepére lehessen tenni. Párszor még minket gyerekeket is bevettek a játékba.

Egy alkalommal - tán farsangkor - táncos estét rendeztek a tanárok. Apecet megkérdezték, hogy a felesége milyen ruhában lesz - /gondolom, kicsit hozzá akartak igazodni./. "Valami zöld flanelban" - volt a válasza. Magyarul: fogalma sem volt a női szövetekről, ruhaanyagokról, s egyáltalán a ruhákról. Mikor egyszer a házi-varrónő - /mert akkoriban házi varrónő készítette a ruhákat!/ - a befejezéshez közel álló ruhát felpróbáltatta Anyikával, s ő kiment Apecnak megmutatni, hogy hogy tetszik: "Jó, jó, csak az a sok fehér minek rajta?" - mondá a "hozzáértő, kritikus" férj. A "sok fehér" a férc volt!

Apecra jellemző két epizód, bár mindkettő egészen más oldaláról mutatja őt. Első: fiatal házasok voltak, mikor egyszer Anyika beteg lett, s orvost kellett hívni. Az orvos vizsgálat közben szól Apecnak, hogy hozzon egy kanalat - nyilván a torokvizsgálathoz. Apec kimegy az ebédlőbe, s ott téblábol, az orvos azonban utánament, egyenesen a kredenchez, kihúzta a fiókot és kivett egy kanalat. Apec teljes csodálkozással: "De hát honnan tudta, doktor úr, hogy hol a kanál?" -"Minden házban a kredenc bal fiókjában az evőeszközök vannak, a jobba a terítők" - válaszolta nevetve az orvos.

Második: ugyancsak fiatal házas volt még, mikor tél vége felé összetalálkozott egy ismerősével, aki panaszolta a nem várt enyheséget, s hogy hamarosan inkább előveszi az átmeneti kabátját. Egyúttal megkérdezte Apecet is, hogy ő is így tesz-e. - "Nem, mert nincs átmeneti kabátom" - felelte. A másik egészen megrökönyödve: "Hát akkor mit csinálsz mikor még nincs itt a tavasz, de a télikabát már meleg?". - "Kigombolom a télikabátom" - felelte ő.

.

Zuglóban szövőszék is volt az egyik szobában, Apec szőtt rajta szép szőnyeget, ami sokáig megvolt. Még a Viola utcai otthonunkban is ott állt a szövőszék a gyerekszobában, én is megtanultam rajta szőni, s nagyon szerettem. A szőnyegen kívül volt egy kelim hímzésű párnánk és terítőnk is, amit ugyancsak Apec csinált. Sokoldalú volt, s nagyon szerette a kézi munkákat. Nem kézimunkára gondolok, hanem kézi munkákra! Pl.: készített fából szép tolózáras tolltartót, s mintát is festett rá. Ugyancsak egy fehér kétajtós kis gyógyszertartó szekrénykére ő festett szép magyaros mintát. Ügyesen és jól lombfűrészelt - engem is megtanított rá - és együtt csináltunk kicsi talpon álló fenyőfákat, ezeket természetesen zöldre is festettük. Jól értett a fa-égetéshez, máig is megvan /Tücsinél/ az a szép világos-színű lakk doboz, amit ő csinált és rajta egy fa-égetett kakasos színes minta díszlik. Azt hiszem már nyugdíjban volt, mikor megtanult csuhéból és spárgából is üveget befonni. Sokáig megvolt az a lapos nagy üvegkulacs, amit ő tett így törhetetlenné, s ami velem volt a dobogókői nyaralásomon. Balkezes volt, tehát mindent balkézzel csinált, csak írni írt jobbal, mert annak idején még nem engedték meg az iskolában, hogy ballal írjon valaki.

Már a Viola utcában laktunk - /én kb. 5 éves voltam, mikor odaköltöztünk/ - többször elvitt engem sétálni pl. a Szervita térre, hol egy óriási játéküzlet volt, s kigyönyörködhettem magam a sokféle szép játékban. Én Apecet egyáltalán nem szerettem ebben az időben. Nem tudott gyerekkel bánni, - főleg velem - s talán azt éreztem meg, hogy nagy csalódás lehetett az én születésem neki, mivel lány lettem, mert Klári előtt még két gyerekük lett volna, de mindkettő meghalt, egyik az anyaméhben, a másik a szülés után s mindkettő fiú volt. Mondom nem szerettem Apecet, de ezekre a sétákra emlékszem, s arra is, hogy örömmel mentem és jobb kezének a mutatóujját fogtam, hogy el ne vesszek! Másik kezében világos színű sétabotja volt, ez akkor még hozzátartozott az urakhoz. Érdekes, hogy a dús kirakatok előtt fel sem merült bennem, hogy "jaj, vegyük meg ezt a játékot... vagy azt..."

Elvitt az Oktogonra is egy este, mert ott igen nagy, szép villanyfényes hirdetés volt látható: egy "futó!" szarvas, s az ilyenféle mozgó fényreklám nagy újdonság volt. Hazafelé is sok fényreklámot mutatott meg nekem. Csak felnőtt koromban gondolkoztam azon, hogy mi indíthatta Apecet ezekre a sétákra... "jóvátétel?...

Mikor harmadik elemista voltam diftériát kaptam. Klárit - akkor még Dudit - azonnal a nagymamához vitték, Apec meg a hivatalába költözött - ekkor már a Tanszerelosztó Vállalat igazgatója volt. Valószínű vendéglőben étkezett, de azt sem tartom kizártnak, hogy az altisztje felesége főzött neki, azok ugyanis ott laktak szolgálati lakásban. Esténkint eljött a házunk elé, Anyikával az ablakon át beszélgettek két emelet magasságból. Csak hat hét után nyilvánítottak negatívnak - vagyis gyógyultnak - ekkor jöhettek vissza a száműzöttek. Legnagyobb meglepetésemre Apectől egy kb. 12 centis pici, aranyos, porcelán, hajas alvó-babát kaptam. Hirtelen megdöbbenéssel futott át rajtam a gondolat: "Jé, Apec tán szeret engem?"

Innen a Viola utcából gyakran járt ki a Téli kikötőbe vagy a csepeli zsiliphez horgászni. Volt úgy, hogy én is, Klári is vele tartottunk.

Apec jól is korcsolyázott, de mikor egyszer eltörte a karját abbahagyta .Ez régen lehetett, mert én már nem láttam őt jégen. Telente vadászni járt egy kisebb társasággal., ilyenkor bakancsot, bricseszt hozzávaló mellénnyel és zakóval viselt, alul meleg kezes-lábas jéger volt rajta, mert nagyon fázós volt-. Felöltőnek pedig egy rövid barna bőrkabátot hordott. Vitt magával a hideg élelmen kívül kis zárható edényben, - olyanban mint régen a tejeskannák voltak - levest, amit fölmelegíthetett. Nem emlékszem, hogy előfordult, hogy vad nélkül tér volna haza. Nem is egyszer akár több nyulat is, fácánt és foglyot hozott. Bár még kis elemisták voltunk, Anyikáék megtanítottak minket nyúlpástétomot csinálni, persze csak az összeállítás maradt ránk az ízesítéssel, mert előzőleg Mari néni készítette el a pörköltet, ami a pástétom alapja volt. Ma is emlékszem arra a szép kis dézsafazonú /!/ üvegtálra, amiben azt tartottuk. Szerettük nagyon a vadas nyulat, melyhez áfonyalekvárt is tálaltak! - de a kedvencem a fogoly volt. Tudom, hogy ettünk szarvas-húst is, sőt medvetalpat is egyszer, de ezek nem Apec vadászzsákmányai voltak. Savanyúságnak igen gyakran az otthon eltett csalamádé került az asztalra, ennek az elkészítésében Apec is igen tevékenyen, sőt irányítóan vett részt, nagyon értett hozzá. Általában sokféle ételt tudott készíteni, s főleg ostrom után többször is részt vállalt a főzésben. Remekül értett a császármorzsa elkészítéséhez is, - hogy a halakról ne is beszéljek.

A napok így zajlottak le nálunk: elsőnek Anyika kelt, s felöltözve jött a reggeliző asztalhoz, ahol együtt reggeliztünk. Apec ruhája - a cipőtől kezdve a nyakkendőig - kikészítve várta, csak bele kellett bújnia. Reggeli után - az Anyika által készített tízóraikkal megerősítve - elindultunk - mi az iskolába, Apec a Nagydfiófa utcába.

Délben mindig fél-háromkor volt az ebéd, mert Apec akkorra ért haza. Mire kezet mosott már az asztalon volt a leves. Szeretett enni, de elég kis étkű volt, és nem nassolós fajta. Nagyon szerette a leveseket - /ezt később én örököltem tőle!/ - s általában mind azt, amit feltálaltak, hiszen úgy főztek otthon, hogy ő kedvét lelje benne. Régen - mikor mi még kb. 4-5 évesek lehettünk vérző gyomorfekélyt kapott, s attól kezdve nálunk elég könnyű koszt volt. Buktát pl. én csak háború után ettem, nem is ismertem. Alig fűszereztünk valamit miatta. Szóval én is szinte diétás koszton nőttem fel. Apec később már a töltött káposztáig is eljutott, de ha valami idegesítette, újra "gyenge" ételek járták.

Ebéd után mindig átöltözködött, de az otthoni ruhái is olyan kifogástalanok voltak, hogy senki meg nem mondhatta volna, hogy az "csak egy otthoni". Le is feküdt a díványra pihenni. Délutánjait többnyire a "büdös luknál" töltötte. Erről később lesz még szó. Mi a "gyerekszobába" vonultunk, nem egyszer egy-egy kistányért megrakva pl. rétessel, hogy uzsonnára megesszük, de igen hamarosan el kezdtük falatozni, s percek alatt elfogyasztottuk az egész halmot. Apec nem egyszer mondta - /mert mi "Dudival" igen nagy étvágyúak voltunk/, :"Hová fér belétek?!" Csodálkozását megértem, hisz mindketten kimondottan vékonyak voltunk. Uzsonna nem volt nálunk a késői ebéd miatt, este mind együtt vacsoráztunk, többnyire meleget, - Apec nem egyszer még levest is. Aránylag korán feküdtünk le.

Később abbahagyta a teniszt is, tán csak kétszer jött le Alsóörsön a pályára, hogy megmutassa nekünk a fogásokat, ekkor mi olyan 15 év körüliek voltunk, /de Anyika a barátnőivel gyakran teniszezett./. A horgászás volt a legkedvesebb szórakozása. Egy alkalommal mikor a Téli kikötőben horgászott, csónakját egy ott pihenő teherhajó oldalához állította. Egyszer csak fentről a hajós felesége, nem tudva Apecről, egy forró fazék vizet öntött ki, s pont Apec lábára ömlött. Kínjában bedugta a Dunába, de ez sem segített sokat.

Ha a Balatonnál nyaraltunk, akkor mindig csináltatott horgászstéget, s ott ült a legmelegebb időben is, többnyire sortban vagy vászonbricseszben, s a kihajtott nyakú fehér inghez kockás könnyű anyagból készült kabátkát viselt. Fején trópusi sisak fazonú szalmakalap. Többször kiültem mellé, s ha beakadt a horga a nádba: "Maxiii..." - Így hívott engem, -/de csak egy i-vel!/- s én már be is ereszkedtem a vízbe, hogy odaússzak a begabalyodott horoghoz, s kimentsem azt. Vízbeugrásról ilyenkor szó sem lehetett, mert az elriasztotta volna a halakat. Ő sose ment be a horogért, mert utálta a hideg vizet. Amikor ő fürdött a Balatonba, a többiek nevetve kiabálták egymásnak: "Ma nem lehet vízbe menni, olyan meleg a víz, mert Miklós is fürdik!" A stégeken általában pontyra, keszegre, dévérre s hasonlókra horgászott, süllő és sügér csak bizonyos széljárásnál volt fogható, s akkor is többnyire a móló Tihany felöli oldalán Ott sokszor horgásztam vele együtt, s nem eredménytelenül. - Akkor volt egy kis összezördülése Peti bácsival is. Apec ugyanis megtanította őt horgászni, mikor ők is Alsóörsre jöttek nyaralni.. A mólóra is többször mentek együtt. Peti bácsi azonban nem vette figyelembe a horgászok íratlan törvényét, hogy kellő távolságot kell tartaniuk egymástól, s ő majdnem közvetlenül Apec mellé állt. Mikor ez már többször fordult elő Apec keresztbe dobta a zsinórját a Peti bácsién, mire ő elég mérges lett. Csak így értette meg végre, hogy nem lehet bizonyos "törvényeket" még barátoknak sem megszegniük. Harag azért nem lett belőle.

Egyik koradélután különösen jó fogása volt, s hátrakiabált a villába, hogy lehet vacsoravendégeket hívni. Anyika tüstént el is intézte az ügyet. Igen ám, de mikor Apec kifelé jött a stégen, az egyik óriáspotyka úgy gondolta, hogy neki mégis csak jobb helye van a vízben, mint egy vacsorai tálban, s egy nagyot "rúgott", a szák kiszakadt, és mind a három nagy ponty szépen visszapottyant a Balatonba.... Anyika fáradtan tért haza... s a vacsoráról több szó nem esett. - Persze azért ez nagy tragédia nem volt, még ha különös pech is, - mert sokszor volt jó fogás, és nem volt ritka nálunk a jó barátokkal együtt töltött halvacsora, aminek utolsó fogása mindig túrós csusza volt.

De ennél szerencsésebb esetre is emlékszem. Tán 16 éves lehettem, mikor Apeccel ketten mentünk le Révfülöpre, hogy megkezdjük a nyaralást, mert Anyika és Klári csak úgy jó egy hét után tudtak utánunk jönni., ma már persze nem tudom miért. Ahogy közeledett jövetelük napja, Apec minden d.e. és d.u. azzal indult horgászni: "Jaj, csak tudnék egy jó szép halat fogni anyátoknak!" - u.is Anyika is nagyon szerette a halat. S mit tesz a horgász-szerencse - és az ég - egy 8 kilós ponty akadt a horgára. Le is fényképezte úgy, hogy én tartottam a halat, de alig bírtam fogni. Azt tudom, hogy baltával kellett feldarabolni, késsel nem ment!

Sokszor gondolkodtam azon - már egészen felnőtt koromban, - hogy jó házasság volt-e az övék? A fenti halfogási kívánság jelezte, hogy örömet akart szerezni Anyikának, sőt minden gondolata akkor az volt, s fordítva is láttam nem egyszer, de vajh miért nem mutatták ki soha érzelmeiket? Soha egy gyengéd simogatást, de még egy futócsókot sem láttam köztük. Ennyire szemérmesek voltak? Vagy megszűnt köztük minden érzelem? Egy tény, hogy bizonyos dolgokban tökéletesen kiegészítették egymást. Apec nem szeretett intézkedni, Anyika ezt remekül csinálta. Pl. nyaralás előtt . "Jöjjön , Fiacskám, megyünk nyaralót keresni. Ez úgy történt, hogy Anyika kitalálta, hogy idén hol fogunk nyaralni, aztán pl.: "Fiacskám, menjünk Visegrádra", s nekiindultak reggel, ott körbejárták a villákat, s ami megfelelt azt lekötötték.

Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy Apec Sárának hívta Anyikát, - akinek ugyebár Mária volt a keresztneve, - és nekünk sose jutott eszünkbe megkérdezni, hogy miért , így s a mai napig sem tudjuk!

Anyika intézte el, hogy mi a Sophiba - /Sacré Coeur/ - járjunk, ami Pest legelőkelőbb - és legdrágább - intézete volt Apec esetleges gyenge ellenvetése a költségek miatt nem volt nyomós ok, mert hiszen az összes anyagi ügyeket is Anyika intézte. Apec az egész fizetését odaadta Anyikának, ő adott neki zsebpénzt is - /Apec akarta így, hogy neki semmi köze ne legyen a pénzhez/ -, s mikor hetente - ismétlődően Apec felvetette, hogy nem megy el mégse a megszokott kávéházába, ahol jó barátaival találkozott, mert az kiadást jelent, Anyika minden alkalommal külön adott neki erre pénzt!

Általában Apec valahogy mindig félt kicsit - később jobban - az anyagi "csődtől". Ennek gondolom két oka lehetett: az egyik, hogy ők Újhelyen valamikor igen gazdagok voltak, s az semmivé foszlott. A másik ok, hogy mi végeredményben igen jól éltünk, s ő talán úgy érezte, hogy ez nem áll arányban a keresetével. Valóban minden alkalomra megvolt mindnyájunknak a megfelelő szép és divatos ruhája, telt a sok látogatóra, zsúrokra a hirtelen jött előre meg sem tervezett táncos uzsonnákra, a tánciskolákra, a nyaralásokra, melyek majdnem 3 hónapig tartottak, -/még a bizonyítványosztást se vártuk meg soha, ahogy befejeződött a tanítás kb. másnap már utaztunk, s a tanítás kezdete előtt tán. két nappal jöttünk csak haza./- Mindig egész villát béreltünk ki, telt arra, hogy ott elég gyakran rövidebb- hosszabb ideig szállóvendégeink legyenek, - ezek a mi barátnőink voltak, egyszer meg a lovagom S. Iván.- Telt a téli korcsolyabérletekre, a szigeti állandó belépőre, a szigeti Fedett Uszoda nem is ritka látogatására, a nyári bérelt teniszpályákra, a bérelt csónakra, s kisebb korunkban a két éven át hozzánk járó német kisasszonyra, az ausztriai nyaralásokra. Telt zongora - és perzsaszőnyeg-vásárlásra, telt az én több éves gyógytornámra - ami igen drága volt, - és volt a Nemzetibe bérletünk. Mikor felnőtt lányok lettünk nemcsak Anyika, de mi is kaptunk bundát. Moziba gyakran jártunk. És mind ez Anyika egészen remek beosztási tudásának volt köszönhető.

Hogy mindig tartott az anyagi "csődtől" - /bár sose mondta!/ - mutatta az is, ahogy a nagyon szeretett bélyegezéséhez viszonyult. Volt szép albuma, amit maga csinált, - /a könyvkötést is megtanulta csak úgy kedvtelésből, maszek alapon/ - A bélyegeknek való megfelelő helyeket is maga keretezte be tuskihúzóval. Gyakran együtt áztattuk a bélyegeit, majd ő ragasztotta be nagy gondossággal. De nemigen költött rá - tehát új sorozatokat vagy ilyesmit nem vett - úgy, hogy ez csak egy olyan kedvtelés volt, mert végeredményben a bélyeggyűjteményének semmi komoly értéke nem volt. Órákig ült a kombinált szekrényének íróasztal része előtt ezzel foglalatoskodott. De ott is olvasott. Mi ezt a helyet "büdös lyuknak" neveztük el, mert a tömény cigarettafüsttől valóban nikotin"gőz"felhős volt. Nem egyszer levettük az orráról a szemüvegét, hogy megtisztítsuk, mert az már majd "befehéredett" a büdös lyuk jóvoltából. - "Már azt hittem, hogy romlott a szemem" - így ő, s örömmel nyugtázta a tisztítást.- Csak szakkönyveket olvasott, magyart, németet egyaránt, regény és hasonlók nem érdekelték.

Annak ellenére, hogy "félt" a pénztől - /a kiadásoktól/ - sose jutott eszébe valami mellékes vagy hasonló pénzkereset. Lefordított egy német biológiai könyvet magyarra, mert igen érdekesnek tartotta, hogy Anyika is olvashassa, de meg se fordult a fejében, hogy azt kiadassa. Apec jól tudott németül, /a szaknyelvet pláne, német könyv olvasása nem okozott neki problémát/, de németül beszélni nemigen szeretett.

/Anyika teljesen bírta a németet, de a szaknyelvet nem./ - Később írt egy Horgász ABC c. kis könyvecskét, majd egy nagyot a halakról és akvarisztikáról. Bár ezek megjelentek, fizettek is értük, állítom, hogy passzióból írta és nem a pénzért! Több cikke is megjelent, melyekben nemcsak szaktudása, de remek humora is érvényesült.

Otthon is volt szép nagy akváriuma, s igen nagy szeretettel gondoskodóan etette a halait, s tartotta rendben az akváriumot. Bent az irodájában több akváriuma is volt.

Anyika szerette volna, ha Apec bekerül az X /nem tudom melyik/ fizetési osztályba nemcsak a magasabb fizetésért, hanem akkor az már méltóságos címmel is járt. De Apecben semmi nagyravágyás nem volt, mert nem tette meg azt, ami neki "csak egy lépésébe, vagy szavába" került volna, hiszen minden városi tanácsnokkal, "nagyfejűvel" jóban volt. - És ennek köszönhető, hogy őket nem telepítették ki az ötvenes években, mert a méltóságosak mind arra a sorsra jutottak.

Anyika intézett tehát mindent, s ez Apecnek így volt jó. Ő annyira békés ember volt, s annyira nem szerette a "komplikációkat", legyen az anyagi vagy bármi, hogy mindent Anyikára hárított. - Egy alkalommal pl. a fürdőszobából kijövet így "dorgált" meg minket: "Ha még egyszer ilyen disznóságot hagytok a fürdőszobában, megmondlak Anyátoknak, hogy szóljon nektek!!" - Talán ebből az egész hozzáállásból adódott, hogy mi Apecet tegeztük, de Anyikát magáztuk.

A becsületesség volt Apec egyik legfőbb és egyik legvonzóbb erénye. Otthon parancsba volt adva, ha egy üzemből vagy gyárból vagy hasonlótól jönne bármiféle ajándék, még letennie se szabad, azonnal vissza kell irányítani. Sokan szerették volna nyilván megkörnyékezni - "apró kedveskedéssel" - hogy tőlük rendeljen varró- vagy írógépet vagy bármi mást ami az iskolák számára kell, mert ezek mind nagy tételek voltak, hát el lehet képzelni, hogy némi kis előnyhöz szerettek volna jutni. Ily módon azonban egy se jutott!

Már nagylány voltam, mikor egyszer egy nő jelentkezett telefonon, hogy Apec igencsak kerülget a hivatalában egy nagyon csinos hölgyet, aki mindenféle szabálytalanságra, s inkorrektségre akarja rávenni. Az üzenetet átadtam Anyikáéknak irtó nagy nevetéssel mondván: "A csinos hölgyet még csak elhinném, de hogy Apecet inkorrektségre vagy szabálytalanságra vegye rá valaki!!!!.....ebből látszik, hogy az egész csak kitalálmány!"

Ha Ausztriában nyaraltunk s ott vett Anyika valami szép holmit, ami vámköteles lett volna, Apec haza nem hozta volna illegálisan. Ezt Anyika úgy oldotta meg, hogy Apec bőröndjébe csomagolta be - az ő tudta nélkül - a megvásárolt dolgokat, /ő ugyanis mindig hamarabb jött haza, mert neki "csak" hat hét szabadsága volt./ a cigaretta-tárcájába pedig betett egy kis cédulát: "Fiacskám, a kicsomagolásnál vigyázzon, mert a túrabakancsában van a kristályváza, a pizsamájába becsavarva a.......stb..."

Jellemző rá, amit egyszer Rosette mondott neki: "Amilyen hülye becsületes vagy, neked biztos nem is volt más nőd a feleségeden kívül."

Reggelenként - /ezt megírtam már itt/ - a kitisztított cipőjétől kezdve, az átkefélt ruháig minden: ing, zokni nyakkendő még a zsebkendője is ki volt készítve, neki csak fel kellett öltözködnie. Igen ám, de mikor mi nyaraltunk, a cselédlány is velünk maradt, és Apecnek egyedül kellett itthon vircsaftolnia, mert hamarabb jött haza mint mi, akkor kissé fejetetejére állt itthon minden. Reggel kihajtotta a paplant, ahogy kilépett az ágyból, s az úgy maradt egész nap, míg este visszafeküdt. Biztos, hogy váltotta az ingeit s egyebeket, mert igen tiszta volt, de az is biztos, hogy nagyon hiányzott neki a kikészített felvenni-való.

Másik értékes tulajdonsága: hogy eredendően jó ember volt! Pl. egyik beosztottján látta egyszer, hogy igen lehangolt. Megtudakolta az okát, s kiderült, hogy az szeretett volna beutalót kapni a Kenesei Fővárosi Üdülőbe, de nem kapott. Apec egy szót sem szólt, vette a kalapját, irány a Városháza, s rövidesen visszatért a beutalóval.

Szeretett kirándulni. Tagja volt a BSE-nek /Budapesti Sport Egyesület-nek/, s ha nem vadászott vagy nem horgászott, akkor velük ment kirándulni. Eleinte Anyika is vele tartott, de nem érezte magát jól köztük, úgy, hogy Apec végül maga ment. Egy nagy mátrai kétnapos túrára engem is elvitt. Erről már másutt írtam, most csak annyit, hogy végtelenül türelmes és megértő volt. Én ugyanis felfelé igencsak lassan tudtam menni /kb 11 éves lehettem, ma már tudom, hogy rendkívül kicsi a tüdőkapacitásom, de ezt akkor egyikünk sem tudta/ - s ezért bizony meglehetősen lemaradtunk a csoporttól. Apec nem siettetett, nem sürgetett, hozzám mérte a tempót, s még egy enyhe noszogatással sem kedvetlenített el. Többször mentünk családostól is kirándulni, gyakran Petrideszékkel együtt. De ezek a kis túrák lemaradtak, mert a Sophiban, de az Angoloknál is kötelező volt ott bent hallgatni a misét. Ha egy ilyen kirándulás miatt elkértek, másnap vittük az igazolást abból a templomból, ahol részt vettünk a misén. Ezt természetesen elfogadták, de gyakran nem volt illendő ezt ismételni.

Apec nem volt bátor. Félt a villámtól, még a mennydörgést is utálta, ez nagyon érthető volt, mert fiatal korában épp a kertjük kis hídján állt, mikor a villám, becsapott a teraszuk vasrácsába. Ha kirándulni készült, mindig nagyon kémlelte az eget előtte, - erre mondta egyszer Kisdeske úgy hat évesen: "Apec féltékeny az időre.!" Félt a fájdalomtól is és nehezen viselte. Kisebb betegségek esetén is "nagyon beteg volt". Többször mondtuk, ha tényleg valami komoly baja lenne, el se hinnénk talán. S valóban már súlyos betegségét hordozta, mikor rádöbbentünk, hogy most tényleg nagy baj van. Egyébként nem volt beteges, egy-egy influenza, egy vakbélkivétel, egy randa nikotinmérgezés, a kezén valami seb? vagy nem tudom mi egy fotóelőhívószer /?/ miatt, ami hosszabb kezelést igényelt. Ezekre emlékszem, s a végsőre a tüdőrákra. Mikor gyerek voltam naponta 50!!! cigarettát szívott. Már nagylány voltam, mikor a nikotinmérgezés miatt abbahagyta a dohányzást, de sajnos az óvóhelyen újra rászokott .

A cigarettát annak idején nemigen árulták "készen", külön volt a hüvely, és külön a dohány. Mi is megtanultunk cigarettát tölteni - /ehhez kis "készülék" is volt/, - persze csak néha csináltuk. Apec szorgalmasan, de később jött egy nő, akinek kimondottan a cigarettatöltés volt a foglalkozása.

Apec, - mint mondtam - mindig megmaradt annak a kisvárosi fiúnak, aki volt. remek humora is arra utalt. De ez a humor és tréfálkozás sose volt bántó, még akkor sem, ha ezt Anyika nem mindig szerette.

Egyszer fiatal házas korában katona volt - csak igen rövid időre, mert Anyika addig járt naponta ide-oda hadügyminisztériumba, parancsnokságokra míg egyszerűen, hogy megszabaduljanak tőle inkább felmentették Apecet!!! /Jellemző Anyikára!!!- amit jónak tartott azt ki is harcolta!/ - Szóval Apec humorát bizonyítja, hogy mint katona csomagot kapott Anyikától, de az üveg lekvár összetört benne, s a ráfolyt a cigarettára. Apec visszaírt:...."Csak azt nem tudom, hogy most kenyérre kenjem, vagy elszívjam?!"l

Katonáskodása alatt egy alkalommal, az őrmester, aki egy gyakorlaton eligazítást akart adni, térképről magyarázta kinek merre kell mennie, de ez az eligazítás sehogyse sikerült. Apec hirtelen odalépett mellé, és megfordította a kezében lévő térképet. "Mi maga civilben?" kérdezte fölöttébb mogorván az őrmester. "Földrajzszakos" - erre nem volt mit válaszolnia.

Otthon mi sose politizáltunk, de mikor a rádió bemondta, hogy visszakaptuk a Felvidék egy részét -ő, aki semmiféle "zűrben" nem vett részt, - lelkesen elvitt minket is a német követségre, ahonnan örömtüntetés indult fel a Várba. A felvidék visszacsatolásának külön öröme volt, hogy Sátoraljaújhely is újra '"egész" lett, hisz Trianon megfelezte a várost, ami azt jelentette, hogy "holt" város lett. Itt volt az alkalom, hogy eladja az újhelyi házukat. Azt hiszem aránylag jó áron ment el, mert minket is kistafíroztak és Surányban vett egy aranyos kis házat nagy telekkel - ezt tudom 10 ezer pengőért.

A pénz értékéről főleg gyerekkoromban nem sok fogalmam volt. -Ma se tudom mennyi volt Apec havi keresete, - csak arra emlékszem, hogy egyszer a Sophiban a felvágós bentlakók egymásnak hencegtek a papájuknak milyen nagy a jövedelmük, s mennyit keresnek, akkor mikor rám került a sor én nem feleltem, mert 4 ezer pengőre gondoltam, de nem tudtam, hogy abból meg lehet-e élni!!!! - holott a harmincas évek végén jött divatba az a sláger : "Havi kétszáz fixszel, ma az ember könnyen viccel!"

Az újhelyi ház eladás után nekiállt Apec - önállóan!!!! - kis nyaralót keresni Nagymaros, Göd környékén. Mikor kinézett egy párat, elhívta Anyikát, engem Deskével -akinek akkor már a menyasszonya voltam, - hogy szemrevételezzük amit kinézett. Persze a véleményadás elsősége Anyikát illette meg. Jártuk is, néztük is a kis házacskákat, nyaralókat, de egyik sem tetszett úgy igazán. "Hát akkor menjünk át Surányba a szigetre, ott is van még egy, amit kinéztem" -így Apec. Ott aztán megmutatott egy vejcsivel befuttatott aranyos, kicsi, üvegverandás házat, melynek nagy gyümölcsfás kertjében még nyári konyha is volt. "Ez igen!" - egyszerre csaptunk le rá mind, s Deske segítségével rögtön megkötötték az "üzletet" /szerződést/, foglalót is adva. Az ostromig ott nyaraltak tavasztól késő őszig, hiszen Apec már nyugdíjas volt. Anyika a belső berendezést állította össze az ő remek praktikusságával és szépérzékével, Apec meg a kertet alakította át, szépítette és ültette be hozzáértése és kedve szerint.

Pest bombázásának megkezdése után pár nappal mi is kiköltöztünk Surányba. Anyikáék háza egy útkereszteződés egyik sarkán állt, mi a másik sarkon lévő villát béreltük ki, később Kláriék a harmadik sarkon telepedtek le. Késő őszig maradtunk ott, Apecék majdnem télig. Kisdeske, amikor már elérte a kapunk kilincsét, rohant át Anyikáékhoz, ahol Apeccel együtt igen nagy örömmel és szeretettel fogadták mindig, s ha volt persze finom gyümölccsel vagy egyéb jó falatokkal.

Mikor szigetet is bombázások érték, mind Anyikáék csöpp pincéjébe vonultunk le, a többnyire alvó gyerekekkel. /Deske sose jött le a pincébe!! csak előtte álldogált, mintha kintről vigyázna ránk. Vajh milyen emlékei lehettek kintről?!/

Amennyire nem tudott bánni - főleg velem - kisgyerek-koromban, annyira más lett az én gyerekeimmel. Mikor Révfülöpön nyaraltunk - Kisdeske négy éves volt - remekül megtalálta vele a hangot. És mikor megkértem egyszer, hogy Tücsit etesse meg - /tudott ő magától is enni, hisz három-éves volt, csak nagyon elhúzta az időt s már le kellett volna fektetnem, mert este volt/ - no szóval azt is olyan kedvesen és szeretettel csinálta, hogy nem álltam meg mosolygás nélkül: Egy kanállal Tücsi szája elé... de ő csak mesélt, mesélte, amit hallott és amit a fantáziája hozzátett. Apec: "Jó, jó, de most egyél kis, cserebogár." S ez így folytatódott, míg bele nem kanalazta a vacsit. Mikor meg a Táborhegyen nyaraltunk - Kisdeske akkor végezte el az első osztályt, - Anyikáék többször feljöttek hozzánk, de Apec még külön is, és nagy sétákat tettek Kisdeskével. Következő évben Zebegénybe is lejöttek, ha jól emlékszem Apec még nálunk is maradt pár napig, és ismét nagyokat sétáltak Kisdeskével, akit nagyon szeretett! Közben biztos sok érdekes és hasznos dologról beszélgetett vele, a természetről, virágokról és bogarakról. Nagy vesztesége gondolom Tücsinek is, de Kisdeskének biztosan az ő korai halála.

Apec úgy tudott mesélni ezekről a dolgokról, hogy a felnőttek is visszafojtott lélegzettel figyeltek rá. Ilyenkor ő volt a társaság központja, s olyan lenyűgözően, nagy tudással, - de minden nagyképűsködés nélkül - ismertette pl. a varróhangyák életét, hogy aki csak egyszer hallgatta nem felejtette el.

A megszokott kis baráti körén kívül ami végül is Petiékre szorítkozott - /kivéve a heti kávéházi találkozókat/ - nem járt társaságba. nem járt moziba se, csak a Verne Rejtelmes sziget-ét nézte meg, mikor adták. Színházba se jött el, - nem érdekelte. A bélyegei... a horgászat, a természettudományok., a kirándulások..... ez volt az ő világa. Ezen a téren nemigen stimmeltek Anyikával, de emiatt veszekedés, vagy komoly nézeteltérés sose volt.

Mint asszony a nyaralásainkra is meghívtam nem egyszer, így nemcsak Zebegényben, Révfülöpön töltött nálunk egy-két /?/ hetet, de Szemesre is eljött, ott külön szobát béreltem neki, mert mi csak egy szobában voltunk, a teraszon meg az apáca"cseléd" aludt. Meghívtam őt Somoskőújfalura is, ahol - kivételesen magam nyaraltam tán két hétig. Ott velem és a társasággal jött nagy sétákra, s ott is a társaság központja volt, pedig az csupa fiatalból állt!.

Isten - és Apec. Valószínű, hogy - tán papok részéről? - érte valami sérelem, de tény, hogy se gyónni, se áldozni nem járt. A templomba mindig eljött velünk, később mikor mi már "kiröppentünk" - úgy tudom nem mindig. De - és ez jellemző mégis egész lelkiéletére - egyik révfülöpi nyaralásunk alkalmával finom libapecsenyés ebéd közben hirtelen letette a kést és villát, s megdöbbenve kérdezte: "Ti húst esztek, mikor ma péntek van?!" Csak akkor enyhült meg, mikor Anyika megnyugtatta, hogy bár péntek van, de nagy ünnep: Nagyboldogasszony, tehát nincs böjt.

Ostrom alatt amit pesti otthonuk pincéjében töltöttek, egy pap jött a pincéjükbe, s valláskülönbség nélkül leült az emberekkel akik kívánták, külön-külön beszélgetni. A katolikusok többsége - /gondolom/ - gyónt, s persze Anyika is. Ő odasúgta aztán a papnak, hogy üljön le Apec mellé is. A sok imánknak, kilencednek /én pl Szt Józsefhez/ . meglett az eredménye: Apec gyónt, hogy ott lehetett-e áldozni azt nem tudom, de ez volt a lényeg, s attól fogva élt is a hitével. Mikor már nagybetegen egyszer igen rosszul volt, a tudtával papot hívtam, megkapta a betegek szentségét, ezt örömmel fogadta utána mondta, hogy olyan jól megnyugodott is, sőt látszott, hogy szinte megvidámodott, és...: jobban is lett!!! s még ott, akkor este remek ötleteket adott nekem a közeli nagybemutatómhoz , u.is a térkép lényegének és használatának ismertetése - /tanítása/ volt az órám anyaga.

Az ostrom utáni időkben, Apec sok minden kedves dolgát eladogatta, - gondolom az infláció miatt. A hálószobájuk egész bútorzata elment, de eladta a gitárját is, pedig jól gitározott - igaz nem gyakran, - de szerette, abszolút hallása volt. Eladta a Lingel könyvszekrényét, a Brehm sorozatot, amibe pedig ő is írt, s még nem tudom mit. Állást is vállalt, üzletek, hirdetések neonfényes feliratit készítette el pauszpapírra. Ezután a Fővárosi Útkarbantartóknál - /?/ - dolgozott: az útjavításokat - s az ott dolgozók munkáját kellett ellenőriznie, ez rengeteg járkálással járt. Egy nap épp náluk voltam, mikor erről a körútjáról igen fáradtan hazajött, s ránézve hirtelen rádöbbentem, hogy Apec nagyon lesoványodott, nagyon kimerült és nagy-beteg.

Orvos..., kórház...., különböző nagyon nehezen tűrt randa vizsgálatok... az eredmény: tüdőrák. Én tudtam meg először, Apec végig nem is sejtette. Ezt abból gondolom, hogy amikor már többnyire feküdt, akkor is a nyaralásra készülődött és a horgász felszerelését nézegette, és a horog-készletét: mit kellene még venni hozzá, mivel kellene még kiegészíteni. Gyenge volt, de nem mindig feküdt, és szellemileg teljesen friss volt. Többnyire én jártam be vele az Onkológiai Intézetbe taxival, ahol kb. két? három: naponként valami cseppeket kapott, ami állítólag "meggyógyítja".

Júni másodikán, csütörtökön még keresztrejényt fejtett, szombaton - negyedikén - lett igazán rosszul, ezt. este egy késő délutáni iskolai ünnepségről hazaérve tudtam meg. Sajnos csak másnap reggel bírtam átmenni, mert olyan migrénem volt, hogy két injekció után is haza kellett hogy kísérjenek, szinte tántorogtam a fájdalomtól.

Apec kábult állapotban volt, mert morfiumcseppeket kapott, s mivel előzőleg nem voltak fájdalmai s nem élt ezzel, így az erősen hatott. De biztos, hogy magánál volt, mert mikor felemeltem a takaróját, hogy nem kell-e pipilnie, magára húzta azt, vagyis szemérmesen eltakarta magát. A szeme megtört volt, s egész éjjel halkan jaj, jaj, - nyögéseket hallatott. Hétfőn reggel tanítanom kellett menni, elköszönve tőle mondtam: "Apeckám hamarosan jön az orvos, és majd segít." A szeme erre élénk lett újra, megértette. Lehet, hogy azt is mondtam, hogy hívok papot, ezt már nem tudom, de hívtam, s Apec még megkapta a betegek szentségét, teljes öntudattal még megáldozott, s rövidesen utána hunyta le a szemét.

Így halt meg 1954 június 6-án hétfőn reggel 67 éves korában.