dátum: 2006.4.16. 20:04.     címzett:       fájl:  aranyemberek-interju.htm                  C. 8512A - I

Kossuth Rádió: Aranyemberek
Bihari Ágnes kérdezi Váli Dezsőt

BÁ: A munkanapjai meglehetős magányban telnek. Ahol most vagyunk, az Kecskemét, egy műteremház, ahova ön, hosszú évek óta minden évben eljön néhány hónapra, elkezdeni munkákat, amelyeket az otthoni munkahelyén, - amely szintén egy műterem, de az már a lakásához kapcsolódik - szóval, amiket ott fog befejezni.

VD: Így van, az életem így alakult. Annyira nehéz nekem egy képet elkezdeni, hogy ahhoz egy cellába el kell vonulni, és ez nekem így március elseje 0 órától tart, április elseje 0 óráig, itt Kecskeméten, most már több mint negyed százada. Itt kötelező nekem minden nap egy képet elkezdeni, aztán délben, amikor ebédhez kolompolnak, amilyen állapotban van, a falhoz támasztom, és másnap kezdem a következőt. Aztán ezeknek a képeknek az a sorsa, hogy összecsomagolom, hazaviszem őket, és akkor hónapokig, évekig kapirgálom őket, aztán úgy szelektálódnak is, mert a felét, azt egy kis szovjet körfűrésszel földarabolom darabkákra, amit végleg nem tudok megoldani.

BÁ: Hány munka készül el egy évben, és hány kerüli el a körfűrészt?

VD: Erre könnyű válaszolnom, mert a számokhoz és az ilyenfajta rendhez gyerekesen ragaszkodom, tehát a honlapomon, a deske.hu  főoldalon, alul, hogyha legörgeti az ember, ott van napra készen, hogy éppen hány festményem van, és hányat fűrészeltem fel az évek folyamán. Most éppen a felénél tartok, tehát azt hiszem eggyel több létező képem van, mint felfűrészelt, 860 körül tartok, és a másik 859, vagy 61, amit eddig kidobtam.

Zene.

BÁ: Említette a honlapját. Nem sok képzőművésznek van olyan professzionális honlapja, mint az öné.

VD: Képzelje milyen borzasztó, egy festő munkáinak a 96%-a lakásokban van, múzeumokban, múzeumraktárakban, és soha senki nem láthatja. Babits Mihály ilyen szempontból sokkal szerencsésebb, mert 500 - Ft-ért megveszem az összes munkáit, érti? A legjobb munkáit, a legrosszabb versét is, én azt gyakorlatilag ingyen ott tarthatom a sublótomon, és ott is van. Egy festő életművének a nagy része ilyen értelemben titkos és elvész. Ezen akartam én evvel a csodával, amikor kitalálódott a komputervilág, segíteni, és megcsináltam, hogy szerencsés módon az összes képeimet kezdettől mindig fotóztam, és ezt egyszerűen feltettem az internetre. Tehát ez egy adatbázisnak indult, hogy én és netán mások is meg tudják nézni, hogy ezek micsodák. Kezdettől fogva írom, hogy ezekkel a képekkel mi történik, tehát minden képemről pontosan tudom, hogy éppen ma délután hol van, s milyen telefonnal lehet visszahívni, ha véletlen szükségem lenne rá egy kiállításhoz. Gyűjtőknél vannak, múzeumokban persze elég sok, külföldön is van néhány... Húsz éve kb. minden képem hátára rá van írva magyarul és angolul, hogy külföldre ne menjen ki a kép. Én ennyiben vagyok hazafi, hogy a maga és az én unokáimnak festek, és nem a müncheni fogorvosoknak.

BÁ: Úgy hallottam, hogy nem is ad el sokszor, vagy pontosabban nem tesz sok mindent azért, hogy eladja a munkáit.

VD: Ez nagy különbség. Nagyon keveset adtam el, és ennek egyetlen súlyos oka volt, hogy nem nagyon vették. Mindent boldogan eladok, én nem csinálok semmi mást, nem tanítok, nem illusztrálok, harminc éve nem csinálok mozaikot, falfreskót; én csak festek a műtermemben. Ráadásul a galériákból is ki vagyok zárva, evvel a feltételemmel... azt nem nagyon szeretik a galériások, ha egy vevő bejön, és meg kell kérdezni, hogy nem viszi-e ki véletlenül külföldre...

BÁ: Nem túl nagy luxus ez?

VD: Úgy gondolom, elkerül Amerikába egy képem, mint ahogy elkerült, az már nem fog hazajönni ötven év múlva egy emlékkiállításra. Nézze, egy kultúrkörben egy képanyag, ha beszívódik, az segíti egymást. Tehát elmegyek Rio de Janeiro-ba - sose voltam persze -, egy kiállításra, és ott látok egy gyönyörű Barcsay képet, talán kibetűzöm azt a szót, hogy B a r c s a y, azt mondom, hogy szép, és másnapra elfelejtem. De Magyarországon az emberek - az a kör, akit ez érdekel - mégiscsak emlékezetből fel tud idézni 20 Barcsay képet és tíz rajzot, és így egészen más a helyzet.

BÁ: Magyarországon mikor találták meg önt azok az emberek, akik szeretik a képeit?

VD: Az első valamire való képemet kb. 40 éves koromban csináltam. Mindig csak kiállításokra dolgoztam, tehát galériákban, erre-arra nem nagyon lehetett képeimet látni. Nagyon szűk az a kör, aki Magyarországon, egyáltalán a világon igazán érdeklődik ezek iránt, és még kevesebb, aki ezekhez ért, és ez így rendben is van. Most már ugye elmúltam 60; 64 leszek, most már van egy pár ember, aki ezeket szereti, és ez is így jól van, és rendben van.

BÁ: Beszéljünk arról, hogy mi az, amiket ők szeretnek. Milyen egy Váli Dezső kép?

VD: Tizenkilencedik éve festek egy témát, minden képem címében benne  is van ez a szó, hogy "műterem". Elvben az én műtermem, gyakorlatilag ez egy szobabelső, aminek a variációit festem végtelen mennyiségben, úgy értve, hogy évente 30-40 képet, amiben van egy ágy, egy műteremállvány, esetleg az ablaknak egy sarka. Az én képeim evvel a szűk témával halálosan érdektelenek és unalmasak, színek nélkül. Amit én csinálok, annak a színek kapcsolatában van az értelme. Hogy az a sámli éppen fehér, vagy zöld, vagy ahogy általában: barna, és unalmas szürkék veszik körül. Minden evvel történik nálam. És erre is vagyok - hogy is mondjam -, fölérzékenyedve. Ha körülmegyek a világ múzeumaiban, ajakbiggyesztve látom, hogy a legtöbb festőnek fogalma sincs, hogy mire való a szín. Tényleg a legtöbbnek arra való a szín, hogy színes legyen, mert tubussal festenek, és a piros mellé zöldet kell tenni, vagy mit is mondjak. A szín az valami nem elmondható, és nem kifejezhető, de nagyon fontos érzéseket, tanításokat, nagyon sokat elmond, és azt hiszem, hogy én ezt tudom.

BÁ: Mégis volt olyan időszak, amikor a palettáját leszűkítette szürkékre, feketékre, barnákra. Azokra a képekre gondolok, amik 20 évvel ezelőtt születtek, amikor volt egy másik nagy témája, amit szintén hosszú ideig nem eresztett el.

VD: A zsidó temetőkre gondol? Azt három évig csináltam. Véletlen olyan helyzetbe kerültem, hogy hívő katolikusként ebbe boldogan beledolgoztam magam. Valóban évekig akkor ezt a témát festettem. Egyébként az első képek - ma döbbenve nézem - vörösek, narancs színűek, és élénk zöldek voltak. Hogy hogy jutott ez eszembe temetőnél, ezt a mai napig nem tudom. Ezek aztán valóban elszürkültek. A szürke egyébként a leggazdagabb szín.

BÁ: Említette, hogy mit érez akkor, amikor múzeumban, kollégáknak látja dolgait. Olyan kollégák festményeit, akik képeskönyvszerűen festenek, ha fogalmazhatok így. Nyílván nagyon sok olyan kollégája van, akit becsül, akit tisztel, akit valódi, vagy virtuális mesterének tekinthet. Kik ezek?

VD: Iszonyatosan és csodálatosan nagy élmény egy-egy jó kép. Braquetól, Bonnardtól, Giottotól, Messinától, Piero della Francescától... sajnálnám is azokat, akik ezekből kimaradnak.

BÁ: Próbál segíteni azoknak, akik nem jutnak el nagy múzeumokba megnézni ezeknek a festőknek az eredeti munkáit. Hiszen azon a honlapon, amit az előbb említettünk, van egy alfejezet.

VD: Életem hajnalán, mikor először kijutottam nyugatra, 110 múzeumot és kiállítást néztem meg, másfél hónap alatt, és hoztam magammal reprodukciókat. Ezeket a magam örömére is föltettem, sőt a komputer pihenőprogramjára is föltettem, tehát, amikor nem aktív a gépem, akkor a világ legszebb 100 képeit mutatja, három perces áttűnő váltásban.

Zene

VD: Hogyha nagyon nem találom az életem folytatásának a lehetőségét, vagy egyszerűen nagyon lemerül az akkumulátor, akkor segítség, hogy ami óhatatlanul rárakódik az emberre, attól megszabadulok. Nekem beválik, nekem beválik. Folyamatosan, néhány évenként átnézem a dolgaimat, a könyveimet, a ruháimat, fényképezőgépeimet, amire nem feltétlenül van szükség, azokat továbbajándékozom.

BÁ: Az első ilyen tett járt fájdalommal?

VD: Most is jár fájdalommal, ettől értékes a tett. Nagyon szeretem a kütyüket, a tárgyakat, nagyon szeretem a könyveket. Lehet mondani, hogy ettől van ereje a tettnek.

BÁ: És a pozitív hatása?

VD: Az annyi, hogy lemegyek a nullára, hogy onnét mintha kicsit könnyebb lenne tovább építkezni. Nem akarok gazdagon meghalni. Ez, hogy nekem négy fényképezőgépem van, holott három elég lenne, ebben valami nem stimmel. Hát így.

Zene.

BÁ: Az életének minden területére kiterjed a fegyelem, a komoly átgondolás, és az elvekhez való ragaszkodás. Az egésznek nyílván van egy közös alapja.

VD: A súlypontban, az alapoknál, ott van a hitem, ott a szakmám, ott a szeretetem; az önszeretetem is ott van. Nem indultam egy jókedvű gyereknek, és abszolúte nem tudtam, mit fogok csinálni, és mire való ez az egész. S amíg véletlenül, tizenhét éves korom körül meg nem találtam a festést, addig fogalmam sem volt-, semmi nem akartam lenni.

BÁ: Ez a legfontosabb? Az alkotás?

VD: Az alkotás is lehet zsákutca, vagy vihet tragédia felé, vagy adhat olyan fokú terheket, amit esetleg nem tud az ember elviselni. Azt hiszem, hogy a hitem ettől mélyebb és erősebb. Úgy képzelem, hogy Isten azért teremtett meg, mert feltétlen szüksége volt az én személyemre.

BÁ: Istennek szüksége van arra, hogy ön ilyen képeket fessen?

VD: Rettenetesen. Hát azért csinált meg engem, és nagyon örül, hogyha véletlenül valami képem sikerül.

BÁ: Gyakori és intenzív kapcsolatban vannak, már úgy értem, hogy az Istennel?

VD: Jó lenne, ha erről lehetne olyan egyszerűen beszélni, mint ahogy az ember a zöldséget válogatja a piacon. A napomnak az első órája imádkozás, de ennél sokkal jobban szeretem azokat az imákat, amiket mondjuk úszás közben, amikor megköszönöm, hogy öt tempó nagyon szépen ment, vagy megköszönöm, hogy a honlapomon kitaláltam, hogy az egyik foldert át lehet rendezni, vagy megköszönöm, hogy egy anyacsavart megtalálok az ágy alatt.

BÁ: Az, hogy ennek a hitnek az ön esetében a kereszténység a kerete, az adottság volt, vagy talált?

VD: Én ezt kaptam - hála Istennek - sőt ráadásul avval a hittel, hogy ez az igazi vallás. Sose voltam olyan bátor, mint a nővérem, aki elhagyta a hitét 20 éves korában, aztán persze két év múlva visszatért, és speciel apáca lett. Ilyen kerülőutakra nekem nem volt talán kedvem sem, de bátorságom se, semmiképpen.

Zene

BÁ: Akik ismerik önt, azok azt mondják, hogy úgy él, mint egy aszkéta.

VD: Este ½ 10-kor mindenkitől elbúcsúzom, avval, hogy 10 órakor le tudjam oltani a villanyt. Tudniillik tudom, hogy a másnapi munkanapom gallyra megy, mert nem bírom fizikailag. Nekem elég fontos, hogy teljesíteni tudjak.

BÁ: Miért jó ez a fegyelem, a fegyelmezetlenséget elég sokszor kötik éppen a művészethez.

VD: Írigylem a fegyelmezetlen embereket, esküszöm. Szóval, vannak nők, akik notóriusan elkésnek. Ezeket nem tartottam sokáig embernek, bevallom. Rájöttem, hogy nekik van igazuk, mert az idő is csak egy eszköz. Szóval, az a szabadságnak egy olyan foka, amit én nem ismerek, amihez gyáva vagyok. Azt hiszem, életgyáva vagyok, és azért vagyok ennyire rendes, és ennyire szűk, és ennyire ortodox, avval, hogy 5²³ -kor szól a vekker vagy 20 éve. Nekem eddig terjed az élettehetségem. Magamat tényleg így élem meg, hogy egy gyenge embernek az optimális szerkezete.

BÁ: Nem lehet könnyű a maga élettársának, feleségének lenni. Volt olyan szerencsés, hogy talált olyat, aki elfogadja azt, hogy maga a saját kötött sínjén mozog?

VD: Nem én találtam meg, hanem egymást találtuk meg, és egymást akartuk. El kellett hinnem az évtizedek során, hogy elég nehéz ember vagyok, együtt élünk harminc-valahány éve. Nehéz és sokszor keserves volt a házasságunk és a hitünkön túl alkalmanként az tette rendbe, hogy mind a ketten jó szándékúak vagyunk, és jót akarunk. Nem dicsekedhetek el magunkkal, de tisztességesen és igyekezettel csináltuk.

BÁ: Elég a végtelen nagy és jó szándék ahhoz, hogy valaki jó dolgot hozzon létre?

VD: A dolog nem ilyen egyszerű, és azt hiszem, hogy erre kérdez rá. Füst Milántól elloptam egy gondolatot, hogy egy életműhöz körülbelül hétféle tehetség kell. A legtöbb eltörött életmű, meg nem kezdett életmű, az mind annak a következménye, hogy hat, öt tehetsége van, de egy, vagy kettő hiányzik. Ebből pl. egyik a marha szorgalom, anélkül sajnos semmi nem jön létre, soha. Nekem ez természetes, szerencsére, ilyen fajta vagyok.

BÁ: Lehet, hogy az is segített ebben, hogy mindig is sportolt?

VD: A sport iszonyú fontos, és nagyon jó dolog. Gimnazista koromban evezősversenyző voltam, utána már eszköznek használtam, vagyis arra, hogy karbantartsam magam. Futottam pár évig, aztán jógáztam 14 évig, aztán megtaláltam a Lukács uszodát, ezt a csodás helyét Budapestnek, és most 16 éve, reggel 7¹⁰ -kor megyek a női medencébe. Azért női, mert az a melegebbik. Miért ne menjek minden nap, semmi okom nincs rá. A vekkert vasárnap lehetne fél órával későbbre állítani, de olyan problematikus, hogy egyszerűbb, hogy az is 5²³ -kor szól, vasárnap is.

BÁ: Azt akarja mondani, hogy a hét minden napján ½ 6 előtt kel fel?

VD: Igen. Valami időpont mindenképpen szükséges, hogy legyen.

BÁ: Középkori szerzetesi életmód, de az internettel a szobában. Mióta van ez így?

VD: Az internethez semmi közöm, nem használom az internetet. Bocsánat, azon túl, hogy én sugárzok naponta 24 órában, mert van egy honlapon. Az internetet csak erre használom, hogy azt a naplót, amit gyerekkorom óta - kezdetben írógéppel, aztán komputerrel, sugárzom. Ez a honlap, ez a bizonyos napló, úgy indult, amit most már naponta, néha többször is írok, hogy egy barátom annak idején Franciaországba disszidált, akinek jószerével én maradtam az egyetlen magyar szellemi kapcsolata. Rászoktam, 10-12 évig havonta írtam neki egy-egy nagyobb levelet a budapesti kiállításokról, a gondolataimról, az ismerősökről, viccekről, a politikáról nem, mert az egyikünket sem érdekelt, az életről. Aztán úgy gondoltam, hiszen a naplóimból már egyszer 15 éve egy könyvet is csináltak, hogy ennek egy része közérdekű és egész egyszerűen rátettem az internetre. Ezek a havi levelek napi levelekké váltak, egy bújtatott napló, aminek ma már kitalálták a nevét is meg a struktúráját is,  ablog. Ez nekem hatodik éve megy a deske.hu honlapon.

BÁ: Akkor ez is betagozódott ebbe a kicsit katonás, szigorú és ismétlődő napirendbe? Tehát minden napnak része az, hogy ír? Nem jár ez azzal, hogy sokszor apróságok kerülnek fel, hiszen nem minden nap történik az emberrel nagy és fontos dolog.

VD: Visszaolvasva a VÁLINEWS-t, ahogy magam is belenézek, megdöbbenve vettem észre, hogy 55 évig hazudtam magamnak. Illetve nem ismertem fel az igazságot. Részben szentimentális, de inkább depresszióra hajló, vagy rosszkedvűségre hajló embernek éltem meg az 55 évemet. Visszaolvasva a VÁLINEWS-t, kiderült, hogy nagyon sokszor boldog-, és nagyon sok, nagyon szép élménnyel folyamatosan bombázott, bombázódott ember vagyok. Rájöttem, hogy az életem nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon jó, és ezt úgy vettem észre, hogy visszaolvastam, amit napról-napra leírok. Már ezért megérte.

BÁ: A műtermében az ablakokon nem lehet átlátni. Azért nem túlzás ez?

VD: A műteremben nem éreztem jól magam, és aztán lecsiszoltam az ablakokat, hogy ne lássak ki, és attól a perctől kezdve jól érzem magam. Ez volt a megoldás. Nem tudom, mitől ilyen világosan erre van szükségem, ugyanis ezt mielőtt festő lettem, már kitaláltam huszonegynéhány éves koromban. Még belsőépítész főiskolás voltam, másodéves, mikor ezt kitaláltam. Hogy erre miért volt szükségem, nyilván az alkatom legmélyéből adódik; hogy keveset tudok, és keveset akarok befogadni, és azt a keveset forgatom annyira, hogy számomra egész legyen. Nem vagyok nagyon erős az ember-ember kontaktusban, viszont ezt módját a tanításnak, a szeretetnek  tudom művelni, hogy a legjobb gondolataimat átadom. Amit írok a VÁLINEWS-ra naponta, abban nagyon sok bújtatott, és nem bújtatott tanítás van, öt sorban. Aki ezt élvezetből, érdeklődésből, játékból olvassa - bocsánat - nagyon sokat kap tőlem. Ezt a területet megtaláltam, hogy saját magamat figyelem, és azokat a területeket, amik nagyon fontosak, de mégse szoktunk róla beszélni; azokat sikerül gondolattá formálni, és leírni.

BÁ: Ennél direktebb módját, tehát a VÁLINEWS-nál direktebb módját nem űzi a tanításnak?

VD: Nagyon szerettem az Iparművészeti Főiskolát, ahova jártam, és szerettem volna oda visszakerülni, és ez meg is történt.

BÁ: Már hogy tanárként.

VD: Tanárként, és nagyon jó is volt, és azonnal spricceltem, egy év után, hogy az energiámból nem telik.

BÁ: Amikor viszont elkerülhetetlen a tanítás és az ember-ember közti kontaktus, az az, amikor az embernek gyereke van. Ott milyen tanár volt?

VD: A fene tudja, biztos, hogy nagyon jó, és rossz is bizonyos mezőkön. Édesapám meghalt a világháborúban, nem volt apamintám, tehát ezt úgy kellett alkalomról alkalomra kitalálni. Bölcsőde helyett a kisfiam négykézláb szaladgált a műteremben egy-két évig, én fölötte festettem, és abból, hogy mit csinált aznap délelőtt, azt délben úgy tudtam kisilabizálni, hogy megnéztem, hogy a tárgyaim, a feszületem, a kalapács hova krültek, ha nem a helyükön vannak. Olyan fokig önálló volt ő és önálló voltam én. A feleségem innét eredezteti, hogy szerinte a fiam túl csöndes, nem tanítottam meg a dialógusra. Lehet, hogy ez történt, és akkor ez egy nagyon súlyos teher, vagy hiány, vagy hátrány. Mindenki rengeteg előnnyel és rengeteg hátránnyal indul, semmi baj, hogyha pont ezt a hátrányt kapta tőlem.

Zene.

BÁ: Az, hogyha valaki művész, hogyha valaki alkot, az mégis egy kivételezett helyzet.

VD: Tiltakozom. Nem, nem álszerénységből, amit csinálok, az jó, sőt fontos, de életem egyik legtehetségesebb embere, akivel valaha találkoztam, egy öreg prostituált volt, aki idős napjaira mosónő, illetve presszóban felszolgáló. Annál kerekebb, a maga szintjén bölcsebb, adakozóbb, és az életét szépen karbantartó embert nem láttam. Nagyon szerettem is vele beszélgetni, amíg meg nem halt.