VÁLI GYŰJTEMÉNYES

Elbitangolt, fagyos szelektől szabdalt, márciusi délután jóleső érzés behúzódni Váli Dezső képei közé. A hatvan éves festő jubileumi kiállítás-sorozatának utolsó állomása a Kecskeméti Képtárban látható tárlat. A hátsó terem korai absztrakt képei még Szentendre és Bálint Endre szellemét idézik, de a szándék nyilvánvalóan más. A mélytüzű barnákat, vöröseket, játékos, dekoratív formákat, mint kemény kézzel tartott gyeplő, regulázza a szigorú kompozíciós rend. Később változik a kép, csendesedik a színek és formák lüktetése, megjelennek a zsidó temetők, dülöngélő síkjaikkal, titokzatos mélységű tereikkel, és alig érzékelhető vegetációval. Súlyosan, sötéten, és halk szavúan, zsoltáros, bibliai időket idéznek, majd elszabadul a műterem sorozat. Váli Dezső tizenöt éve saját műtermének belső terét festi, többnyire ugyanazokkal a bútornak alig nevezhető tárgyakkal: egy dikóra emlékeztető fémvázas ágy, asztal, szék, festőállvány, néhány kép a falon /vagy falhoz támasztva/, néha egy paraván, a fémrácsos nagy ablak, pohár. Dög unalmas is lehetne, de nem az. A festő ezt a cellaszerű teret különböző irányokból szemléli, és néha a plafonig emelkedik. A műteremképek csendes meditatív, szakrális terek, ahol a színek és formák lappangó derengésében a szemlélő tekintet csak lassan hívja elő a tompán sugárzó fényt. A tárgyak már nem is tárgyak, hanem színek, formák és ritmusok. A síkok megdőlnek, a formák kibillennek, és ezek az apró elmozdulások keltik életre a képet. A formák színné válnak, néha lebegnek, majd árnyékká válva visszahullnak, és működni kezd egy folyton változó misztikus tér. Mindig ugyanaz és mindig más, mint maga az élet.

Kecskemét, Műkertváros 2, Alkotóház, I. emelet 5.

Több mint húsz éve minden évben március 1-én 11 órától a hónap végéig Váli Dezső műterme. Amikor kecskeméti éveiről kérdezem, nem túl bőbeszédű, Kondor Bélát említi, és hogy az első évben a felső emelet kicsi és sötét műtermében dolgozott, akkor a három és fél méteres keresztút képén. Nem anekdotázik, inkább munkamódszeréről beszél.

A legnehezebb nekem egy képet elindítani. Ezért alakult ki úgy az éves munkarendem, hogy itt, az alkotóházban igyekszem minél több képet elkezdeni, és ezeket aztán az év során otthon fejezem be. Budapesten szinte nem is kezdek el újat. Ez a ritmus bevált, volt olyan március, hogy Kecskemétről negyven félkész képet vittem haza.

Hogyan kezdődött a pályád?

Érettségi körül még kutyául nem tudtam, miért élek. Egy baráti tanácsra aztán építésznek felvételiztem, végül az Iparművészeti Főiskolán diplomáztam, de ekkor már csak a festés érdekelt. Nagy szerencsémnek tartom, hogy a gótika áhítata mellett a gótika statikáját is megtanították nekünk. Diploma után hét évet adtam magamnak, hogy festőként önálló pályára álljak. Ez aztán bő két év alatt sikerült. Feljártam Bálint Endre műtermébe, ő nyitotta első kiállításomat is, 70-ben. Első érett képem az 1969-es Angyali üdvözlet volt, a tanulóévek után. Aztán a padlómon fölgyűlt tépett újságpapír-szemetet kezdtem fotózni, festménytéma lett az is. Összesen tizenöt absztrakt év.

Az absztrakt képeket gyakran kis táblákból raktad össze.

Praktikus oka volt. 1975-ben, Németországban másfél hónapot egy művésztelepen dolgoztam, ott csak kicsi lemezeket kaptunk. Korábban pedig, még 1971-ben így tudtam megoldani azt a bizonyos keresztút kompozíciót, ami ugyan egy kép, de a stációk ilyenformán mégis elkülönülnek.

A XX. századi művészetben gyakori jelenség, hogy egy természetelvű festő eljut az absztrakcióig, de fordítva nem sok példát tudok. A te képeid viszont az absztrakt korszak után mégis elkezdtek visszatárgyiasodni.

1983 körül bajba jutottam, kezdtek fenemód kiüresedni a képek. Tanácstalan voltam, hogy mihez kezdjek. A fotóim segítettek. Egy időben alkalmi szociofotózásból éltem, ennek melléktermékeként volt kétezer felvételem régi zsidó temetőkről. Ezek nyolc évig egy polcon feküdtek, de ekkor a kezembe vettem, és elindult a temetősorozat. Rögtön kiderült, hogy nagyon megtaláltam valamit, hiszen itt együtt volt a szakralitás, a csend, a halál. Ezek a szigorú szabályok alapján faragott kövek gyönyörű kultúrát hordoznak, szobrászati erényekkel. Apró meditációs tereket határolnak. Három év volt. Vagy hatvan képet tartottam meg közülük, a többit, a nagyobbik felét kidobtam, gyengék voltak.

1987-ben új sorozat kezdődött, szűkre szabtad képeid témakörét. Miért kellett váltanod?

Ahogy a temetőképek egyre erőtlenebbé váltak, abba kellett hagyni. Újabb kínlódás, ezúttal a műtermemről készült fotóim adták az ötletet, és elindult ez a műterem sorozat. Azóta is, már tizenöt éve tart. Ma sem vágyom másra, nem a téma a fontos, nem attól lesz jó a kép. Hogy mitől?! Azt nem tudom. Az életben nem, de itt teljesen ösztönös vagyok, semmi vízióm nincs a készülő munkámról, az valahogy menet közben alakul ki. Előtte egyperces kompozícióvázlat. Mivel nincs előre felépített haditervem, olykor csodálatos területekre jutok el, ahova tudatosan soha nem lennék képes. Új arányok, formák, színek, spirituális tartalmak. Amikor a kép egy villanás időre megmutatja Isten köpenye szegélyét.

A Teremtő megadta neked a képességet, hogy előre megérezd a zsákutca veszélyét. A nehéz döntések idején kapsz segítséget?

Nem tudom, ebben a szakmában van-e zsákutca. Minden szenvedés épít. Hogy mennyi és milyen segítséget kapok föntről, maradjon magánügy. Mondják, az embernek csak a bűne a saját produktuma.

Negyven éve vezetsz naplót, és mintha két Váli Dezsőt látnék. A naplóírót, aki a mindennapok apró mozzanataira figyel, néha filozofikus megközelítésben, olykor pedig tényszerűen rögzíti a történéseket, és látom Váli Dezsőt, a festőt, aki kitessékeli műterméből a történelem és a mindennapok nyüzsgését, akit nem érint a változó világ, és a mindennapok gondja.

Ezt a kettősséget más is jelezte már. Csak azt tudom mondani, hogy a mű a hétköznapokból táplálkozik, de az égre néz, és az örökkévaló dolgokról beszél.

Sajátos viszonyban vagy a tárgyakkal, és a gazdagsággal.

Könyveket, szerszámokat, eszközöket nagyon meg tudok szeretni, de átélem, hogy nem mentenek meg a haláltól. Ezért mélyrepülések idején segítség, hogy megszabadulok a nélkülözhető tárgyaimtól. A József és testvérei az igazi gazdagság, azt harminc éve használom. Sokat olvasok, de csak egy folyóméternyi kötetem van, a könyveket sem halmozom. Kamaszkorom végén kaptam meg Strindberg Egyedül című naplóját. Tanított az öregedés tudományára, a sétára, a magányra, fontos szerepe volt az életemben. Most nemrég dobtam ki. Még utoljára felkínálta magát, a kukában a narancs-, és krumplihéjak közül kibukkant a gerince. Legkedvesebb fényképezőgépem sincs már meg, nem akarok gazdagon meghalni. Ennyiben is kevesebb vagyok, mint Szent Pál, ő, mint írta, tudott gazdagságban is élni.

A számítógép tartós szerelemnek látszik.

Kiváló eszköz. Szoros nyilvántartást vezetek képeimről, valaha golyóstollal, sokrubrikás füzetbe. A múltkor szóltak, hogy interneten egy vélhetően hamis képemet árusítják, egymillióért. Kompjuter elé ülve négy gombnyomással a helyzet tisztázható volt, mert honlapomon - deske.hu - minden festményem megnézhető, adataival együtt. A képeken túl minden rajzom, fotóm, könyvem is. A művek szereplési naplója pedig egy 6000 soros táblázat.

A történet másik ága a naplóm, 10 éve könyv is lett belőle. Most ezt is a honlapomon vezetem, egy Franciaországba írt végtelenített levél formájában, váliNEWS címmel, napi 30-40 olvasóval.

1987-ben több mint háromszáz képedet elajándékoztad.

Igen, egy év kemény munka volt, a sok telefon, fotózás, keretezés, vendégfogadás. Szóltam a gyerekeimnek is, hogy válasszanak, mert nem lesz örökség. Múzeumok kapták, meg értelmiségiek, akik használják, de nincs pénzük ilyesmire. Én összesen két képet őrzök, nem adok el, egyik a feleségem ágya fölött, a másik nálam.

Nem várom meg halálomat, hogy képeim működni kezdjenek.

Balanyi Károly