A teljes szövegek megtalálhatóak

a C. napló kéziratban, melynek másolata

az MTA. Kézirattárban van;

Bp. V. Roosevelt tér 9.

2001.2. Balázs Sándor interjúja, 5 részre szerkesztve

A Magyar Demokrata, a Heti Válasz, a Műértő, az Árgus, a Hitel számára készült.

Magyar Demokrata 01.5.

BELÜLRŐL ÉPÍTKEZEM

Beszélgetés Váli Dezső festőművésszel.

- Minek tudható az be, hogy amikor felkérik egy beszélgetésre, megkérdi barátait: hová, melyik lap számára nyilatkozhat, s hová nem volna szerencsés?

- Van hitem és világnézetem, viszont tévét nem nézek és tájékozatlan vagyok a magyar közéletben. Esterházyt szoktam fölhívni ez ügyben.

- Mert tájékozatlan a lapok politikai alapállását, hovatartozását illetően?

- Igen. Léteznek olyan határok - anélkül, hogy pontosan ismerném őket -, amelyeket nem találnék helyesnek átlépni, mert szellemileg zavaros területre keveredhetnék. Ennyi.

- Ha egy bármilyen lapban megjelenhet egy igyekezete szerint korrekt, emberi és művészi értékeket felvonultató nyilatkozat, ez elől miért szükséges elzárkóznia?

- Erről megkérdeztem Jelenits István egykori piarista rendfőnököt. Azt mondta, hogy ő olyan helyen nem fogad el felkérést előadás megtartására, ahol számára elfogadhatatlan személyek szerepelnek. Hiszen jelenlétemmel - mondotta ő - jelzek valamit, állást foglalok.

Még a nyolcvanas években felkértek egy közös tárlaton való részvételre. Mivel kétes helyzet volt, azzal a feltétellel vállaltam, hogy ha szükségesnek látszik, olyanok a beérkezett képek, jogom legyen a kiállítás megnyitása előtt visszavonni művemet.

- Jelenits atya, úgy gondolom, igen nyitott, mert a lapnak, amelyről beszélünk, több alkalommal is nyilatkozott.

- Sőt, a Népszabadságnak is, egyébként. Megbízom benne, ő számomra biztos mérce. Ahol ő, ott nyugodtan én is. Ha bizonytalan a helyzet, inkább maradok a magánszférában. Ha ugyan magánszféra, hogy internetre tettem összes festményemet, munkámat, sőt szinte minden gondolatomat is, deske.hu; aki akar, keresztülnézhet rajtam.

- Erősen befolyásolható embernek tűnik. Valóban az?

- Nagyon befolyásolható vagyok. Minden ellenvélemény elbizonytalanít. Most, éppen a napokban kereteimet szidta egy szakember. Öt éve, amikor ez először, eltüzeltem hatvan keretemet. Aztán egy év múlva - rengeteg munkával és temérdek pénzért - újraépítettem őket. Tehát így vagyok befolyásolható: az első pillanatban mindent elhiszek, ami rosszat mondanak rólam. Aztán roppant munkával törekszem megtalálni magamat.

- De az alkotó önben tudja, hogy mit tesz a keze?

- Nem, amennyiben jól értem a kérdést. Nem szoktam mondani, mert nem hiszik el - affektálásnak gondolják - nekem nincs semmiféle szellemi gondolatom munka közben. Festeni, ez számomra kizárólag technikai kérdés. Az okkerhez egy jó szürkét kell találnom. Semmi egyéb elképzelésem, távolabbi célom nincs képcsinálás közben.

- Inkább a szín- és formalátásra korlátozódna önben az, amit festői tehetségként szokás megnevezni?

- Csupán jó forma- és színlátással talán még egy jó falvédőt se lehetne kihímezni. Elengedhetetlen például a ritmusérzék, kontraszt- és tónusérzékelés, rajztudás, komponálás - ezek nem intellektuális dolgok. Recept! Olyan recept, amit minden alkalommal újra kell kitalálni. Aztán még kell ötlet, sok minden. Kell szorgalom. Bár ezt akaraterővel lehet pótolni. Ja igen, az is kell.

- Ön akkor egy klasszikus értelemben vett mesterember?

- Szép képeket akarok csinálni, nem akarok én elmesélni semmit. Semmiféle megcélzott mondanivalóm nincs. Ha jó a kép, akkor a képnek van.

- Ezért említi, hogy a festészet valahogy nem passzol a lelkialkatához?

- Azt nem tudom, hogy mit csinál együtt e kettő. Nyilvánvaló, hogy a lelkem - nagy L-lel - tükröződik a képeken. Csak nem tudom, miként; melyik bugyra emlékeimnek az, ami a képen megjelenik. Sajnos én vagyok az egyetlen a világon, aki ezt nem láthatja.

- Mint alkotó...

- Mert én készítettem. Festek egy széket az ágy előtt, és közben nagyanyámra gondolok, aki ezüstfejű botjára támaszkodva sétál 1953-ban a zugligeti rózsalugasban. A néző pedig látja a széket, és húgára gondol, akivel tegnap uborkát szeleteltek a konyhában.

- De gondolom - ha megfogalmazatlanul is - körvonalazódik önben valami arról, hogy képei milyen lelki éghajlat szülöttei?

- Amit meg tudok fogalmazni, az bizonytalan és szegényes. Hogy ezek tán a békére, a nyugalomra irányuló látványok... talán. Végső soron egy jó kép villanásra megmutatja Isten köpenye szegélyét. És ez nem kevés.

- Oly régóta készíti már ugyanazt, hogy a szakmában az outsider-lét parabolájává vált személye. Hogyan éli ezt meg, vagy egyáltalán foglalkoztatja-e ez a kérdés? Gondolok itt életvitelére, elzárkózására, másrészt a monomániára, hogy már tizennégy éve kizárólag műterembelsőket fest. Ugyanis a szakmában néha felélénkülnek azok a hangok, amelyek bizonygatják, ez már sok, talán váltani kellene.

A téma, ez esetben műteremsarok, csak egy jelentéktelen ürügy. A legelső lépcső ebben az épületben. Rá kell lépni, aztán továbbhaladni, fölfelé. Munkácsy virágait szeretem és Van Gogh is ügyes ebben a témában. Mindketten egészen másról beszélnek. Egy téma annyira határoz meg egy képet, mintha az mondom, láttam a gyilkost, két lába és egy orra volt. Ha rólam az a vélemény, hogy váltanom kell, evvel azt írják körül, gyengülnek a képeim. Lehet. Nem tudok jobbakat csinálni.

A kérdés másik fele, a kívülállás: a szakmával tulajdonképpen nincs kapcsolatom. Csak a fontos kiállításokat nézem meg, őrzöm az időmet. A Képzőművész Szövetség gyűléseire vagy tizenöt éve nem járok, haszontalan. Miért pont a kollégáimmal találkozzam? Ha elolvasok egy Zelk verset, ötvenszer több információhoz jutok, mintha odautazom és aztán haza. Pilinszky írja, akkor beszélgetek Tolsztojjal igazán, ha olvasom a műveit, és nem akkor, ha összeülnék vele. Öt éve fedeztem fel Illyés Gyulát, naponta, hetente beszélgetek vele. Ez intenzív.

- Annyira fontos önnek, amiről Illyés tud írni?

- Nagyon fontos. Talán nem az első rendű költők közül való, de ez egy szint fölött teljesen mindegy. Pontosan azt mondja, amire szükségem van. Hogy az élet élhető. Leír egy varjút, amint a frissen forgatott szántás fölött károg - ez fontos. Igazi kirándulás.

- Mi szövi ebben a képben az élmény lehetőségét, mitől válik fontossá, valódi kirándulássá?

- Nem igazán a földön élek-, ez pedig a föld szaga. Köznapi értelemben is: városban születtem, nincs kapcsolatom a vidékkel, igaz, gyerekkorom óta vasárnap kirándulok. Csak elfelejtem nézni a fákat, képzelje el!

- Akkor mi történik egy-egy kirándulás alkalmával?

- Ki tudja, lényegében mi történik? Beszélgetünk, elfelejtkezem a munkámról. Persze azért lát is az ember, bár kevesebbet, mint kellene. Elfelejtek körülnézni, mindig csak a földet magam előtt. Túl lazák lehetnek a tarkóizmaim...

- Az ember azt hinné, hogy azt a kevés dolgot, amivel kapcsolatba kerül, fokozott intenzitással éli meg, s aztán kiderül, hogy kimegy az erdőre, s éppen azt nem figyeli, ami ott a legfontosabb lehetne.

- Mint az autóvezetés. Isten ments, hogy az ember valamire figyeljen, biztosan elüt valakit. Egy kirándulás három óra; a szem egy másodperc alatt négymillió információt fogad be. Visszaemlékszem egy patakra, egy fölrántott szemöldökre, visszaemlékszem egy asszonykára, mesélte, hogy látott egy gyönyörű turista bakancsot. Elküldtem neki az árát. Sírt az örömtől és visszaküldte. Hogy ettől jött rá, mennyire ragaszkodik a meglévő régihez. Köszöni, hogy ez most kiderült. Ez kirándulás!

- Tehát viszonylag kevés feldolgozott bemeneti jel, és szűk kimeneteli jel, de közben tömény történések zajlanak: mert az a kevés megsokszorozódik azáltal, hogy új dimenziókra nyílik.

Rettenetesen sok minden történik, hogy bezárkózva kettesben a munkámmal, tehát magammal vagyok elfoglalva.

- Mégsem az önteltség szintjén.

- Az önirónia megvéd.

- Az iróniának mi a szerepe életében?

- Az ember föntről látja önmagát, egy tepsiben a többiekkel.

- Mit gondol: isteni találmány lehet az irónia avagy az ember alkotása?

- A Szentlélek találta ki ezt is. A négy evangéliumban iróniával én csak egyszer találkoztam, egy Krisztustól származó mondatban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy Isten ültette belénk ezt a képességet. Megkaptuk, bár nem mindenki. A feleségem találta ki: érdekes, akiben nincs humorérzék, az nem tud jól ajándékozni sem. Logikáját nem értem, de igaznak látszik. Valószínűleg valami intelligenciahiány. A gúny, az más, az bűn. Arra erős hajlamom volt, amikor szellemileg fölényben éreztem magam. De hát az szeretetlenség, és csak rombol.

- Definiálható az, hogy miként éli meg a maga életét - túl az adódó sablonválaszon, hogy festőként?

-Egy gyémánt vagy egy vekkeróra annyiféle arcot mutat, ahány oldala van; attól függ, honnan nézem: vagyok hívő, kiöregedett jó amatőr síelő, egy megfelelő családapa, lakótárs, egy tájékozatlan magyar polgár.

- De gondolom van önben egy mérőón, ami jelzi, hogy melyik lehet legfontosabb énje. Az ember valamiként van az életben. Ez a tartam az ön esetében mit fed le?

- Az életemmel nem rendelkezem: utasításra élek. Tőlem idegen ötlet, hogy megszülettem.

- Az iróniát kerülve: Isten vezethette a kezét akkor is, amikor lesmirglizte műterme ablakait?

- Hogy nem akarok többé kilátni az ablakomon, ez az én döntésem. De az ötletet Ő adta, és - szabad akarat - volt választási lehetőségem. Szerintem életünkben ez a mező elég kicsi, tán négy százaléknyi lehet. Viszont ez a rész számon kéretik, ezért mi felelünk.

- És hogy-hogy idegen ötlet születése?

- Úgy értem, hogy az életet kaptam, nem a sajátom. Rákerültem egy pályára, ahol van bizonyos mozgásterem. Hogy milyennek élem meg az életem, erre találtam egy hasonlatot, szenvelgő, de pontos. Hegyi patakon kajakozás közben ha az ember nem csinál semmit, csak egyensúlyt tart, már akkor is rohan. De ráadásul lapátolok is. Villanásonként más helyzet, új feladatok. És szembe rohannak a sziklaszirtek, ki kell kerülni, vagy odacsapódom. Az életemet körülbelül így élem meg. Rohanás - lapátolok.

------------------------------------------------------------------------------------------------------

MONOTÓNIÁRA VÁGYVA. HETI VÁLASZ 02.8.16.

Beszélgetés Váli Dezső festőművésszel.

- Találkoztam egy Tandori idézettel, amit az életművéhez, vagy pontosabban az elmúlt évtized munkáihoz, sajátos attitűdjéhez szervesen illeszthetőnek vélek, mint verbális illusztrációt: ”hogy minden nap pontosan ugyanazt kell csinálni...ettől lesz egészen nyilvánvaló, mennyire nem ugyanaz soha két nap.”

- Frappáns, valószínűleg igaz is. Azt hiszem, gyávaságból ilyen szervezett az életem. Naponta ötször szól a vekker, így van beállítva a kompjuterben. Félek az élet komplikáltságától, terhesek a hirtelen változások, ebben nagyon tehetségtelen vagyok. Nem járok moziba, társaságba, nem nézek televíziót, szűkítem az életkörömet, mert nem tudom földolgozni, nincs rá energiám. Monotóniára vágyom. Egy költőnek talán nincs munkaideje, talán ők tényleg csak ihletett állapotban tudnak dolgozni. Ez óriási különbség. Én reggel kilenckor kezdek. Nem ihlet, hanem munkaidő.

- Holott azt hihetnénk - noha más művészeti eszközöket alkalmazó, s főként más alkotószemélyiségekről van szó a költő és a festő esetében -, mégiscsak van valami közös, intenzív erőpillanat, inspiráló erőforrás, ahonnét az egész, a műalkotás táplálkozik. Ezt önmaga tekintetében teljességgel megkérdőjelezné?

- Nem, de ahhoz napi munka szükséges. Mert ha az ember nem dolgozik, akkor nincsenek ihletett munkapercek. Csak munka közben lesz jó egy kép - elgondolva sohasem.

Erőforrás? Egyszer még mindig a kamaszkor végi lendület, ahogy megtaláltam valamit, amiért érdemes élni.

A másik motívum, ami időben közelebbi, hogy minden évben azért van négy-öt szárnyaló nap. Tapasztalatom szerint az ihlet szót így lehet lefordítani: olyan állapot, ahol az átlagosnál egy sokkal gyorsabb a gondolkodás, döntőképesség, több az ötlet, s ettől váratlan eredmények születhetnek. Ritka percek, nem erre építem munkanapjaimat. Ez ajándék. Keserves, lassú, pontról pontra számítás módszert - így mondják a statikusok - követek. Végigrágom a képet, hússzor, ötvenszer. Van, aki másképp. Én úgy szoktam győzni, amikor már kész a kép, még hatszor rászánom magam, hogy na, még egy picit.

- Tulajdonképpen a győzelemért történik minden? Rilke azt írja: „Ki beszél itt győzelemről”.

- Nem. De valóban annak reményében. Olyan ez, mint az inzulininjekció, ami nem túlságosan kellemes, de szükséges. A szakma így működik számomra.

- Legendásan pontos időbeosztással él, szinte percre pontosan kiszámítja-beosztja napi teendőit. E menetrendszerű és tulajdonképpen felülírhatatlan életvitel miben leli magyarázatát?

- Mondom, ez vált be. Most, hogy esteledik, fél tízkor megszólal a vekker, és akkor el kell kezdenem készülődni a lefekvéshez, mert tízkor oltok. Ha ebből 10.20 perc lesz, akkor már szégyenkezem. Nem elvből, hanem mert nagyon fáradékony vagyok és ekkor másnap reggel, 5.23-kor keservesen ébredek. Ettől pedig a délelőttöm károsodik: kevésbé leszek termékeny. Racionális megfontolás, nem ideológia.

- Miért éppen 5.23-ra van órája beállítva?

- Az utolsó pillanat a napot kezdeni, hogy leérjek hatra a budai ferences templomba. Onnét aztán az uszoda.

- Amikor az ember sokkal inkább nyögvenyelősen dolgozik, mint egyébként, mint az általános gyakorlata, például amikor fáradt vagy valamilyen kellemetlen élmény érte - ennek lehet-e hozadéka egy következő napon az alkotói folyamatban?

- Igen. Csak egészen más, mint az ember gondolná. Ugyanis, ha túlságosan fáradt vagyok, könnyebben születik jó kép. Valószínűleg ilyenkor bizonyos gátlásokat levetkőzik az ember. Húsz éve egyszer, augusztusban, térdig érő hóban eltévedtünk a Tátrában. Hatalmas köd volt, órákat gyalogoltunk, és nem tudtuk, hová érünk és mikor. Életveszedelemben, egy meredek hegyoldalon másztunk le a barátommal, aki lemaradt. Halálközeli állapot volt. Ott és akkor - pontosan emlékszem - ott bizony azt gondoltam, hogy nem várom meg; ha meghal, meghal - én megyek. Szóval így. Ilyenfajta gátlás oldódik fel az ember túlfáradtságában, festésnél is: mindegy, ha elrontom - elrontom: csinálni kell! S néha csakugyan megszületik egy rendkívüli megoldás. Egy renden kívüli megoldás.

- Mert egyébként gátlásos, bűntudatos ember?

- Gátlásos vagyok reklamálni, ha fonnyadt zöldséget adnak. Bűneimet tudom, azokat körülbelül leírtam a Naplómban is, s így - deske.hu - az interneten is olvashatók. Bűntudatos nem vagyok. Azokat nem titkolom, nem szégyellem...

- ...de számon tartja őket...

- ...hanem helytelenítem és meggyónom. Isten a gyónás után a bűnöket elfelejti, ezt számos alkalommal kijelentette, hát ennek szellemében.....

- Persze nem azt jelentette ki Jézus, hogy a gyónást követően a bűnöket elfelejti, hanem hogy megbocsátja.

- Elfelejti, ezt a fogalmat használja, és az egyházunk is így tudja. Olyan értelemben persze mégsem felejti el, hogy az elkövetett bűnökkel részarányos büntetés még hátra van. De az elfelejtés fogalma használatos. Ha nem is pontos, a hívők értik ezt.

- Lehetséges, hogy elfelejti, de a megbocsátás értelemében?

- Igen is, meg nem is. Van erre egy, a hívő ember számára tartalmas történet. Egy kislány, akinek jelenései voltak, elment a helyi plébánoshoz, aki hitetlenkedve azt mondta, hogy próbáljuk ki: legközelebb kérdezd meg, hogy mit gyóntam utoljára. A kislány ezzel a válasszal tért vissza: azt üzeni az Úr, hogy elfelejtettem. Hiteles válasz. Csak abban az értelemben nem, hogy a bűnhődés még hátra van. De egy bűn elkövetése után magával a bűntettel nem kell többet foglalkozni. Megöltem, meghalt - meggyóntam, megbántam: Isten megbocsátotta, igyekszem többet nem....

- Ilyen egyszerűen volna ez?

- Hát, ha a megbánás egyszerű, akkor igen. Ott könnyű sunyítani. De a jó bűnbánat eszköz: Szent Teréz mondta, hogy minden hasra esésemmel - értve ezen az elkövetett bűnt - egy testhosszal közelebb kerültem az Úrhoz.

- Ezzel egyet is értek. Éppen Dosztojevszkij világít rá, hogy mi történik akkor, ha a bűnelkövető és a bűnös, bűnhődő ember távolra szakad egymástól. E két állapot, egymásról való tudásuk egy személyben mintha egyre távolodna egymástól korunkban.

- Az ember viszonya a bűnhöz változatlannak tűnik az idők folyamán. Gondolom, sokaknál csupán a tanultság hiánya, a neveletlenség, hogy nem, vagy csak később veszik észre, ha sárban járnak, ha bajt okoznak maguknak, másnak. De nincs bűn, ha valaki, nem ismerve a törvényt, mint a kutya rosszkedvében, belemar valakibe. István vértanú így imádkozott azokért, akik éppen megkövezték: Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit csinálnak.

- Utána viszont dupla súllyal zuhanhat az ilyenre a bűntudat, a bűnhődés. Raszkolnyikov részben éppen ennek a parabolikus esete.

- A dupla bűntudat újabb bűn vagy sovány hit. Nem hiszi el, hogy Isten megbocsáthatja bűneit.

- Műteremképei készítése során felrémlett-e önben valaha is Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című munkájának légköre? Mintha rokonság mutatkozna az emlékek, a belső küzdelmek szobáival...

- A Kékszakállút szeretem, az én szakállam ősz. Még nem az emlékeimből élek. A következő félórával foglalkozom. Képeimben biztos benne van a múltam, hisz mi más lenne-, de én ezt nem hallom. Műtermeimbe mindenki mást lát bele, ki szerzetescellát, ki börtönt-, gondolom, ki hova vágyik...

- A múlthoz való viszonya általában milyen, hogyan alakul?

- Tizenhat éves koromban kezdtem naplót írni, hogy kérdéseimet és eredményeimet rögzítsem. Addig fogalmaztam újra és újra gondjaimat, míg meg nem értettem, mi is a gond lényege. Akkor már könnyebb volt megtalálni az utat, el lehetett indulni a megoldás felé.

Azért is olvasom néha vissza, hogy lássam hogyan döntöttem, ne kelljen mindent elölről kezdeni. Ezen túlmenően nem foglalkozom a múltammal. Azt se tudom, mit szoktunk vacsorázni; mit csináltam a múlt héten - az előjegyzési naptárat kell megnéznem. Jó lehet ki-be sétálni az emlékek között. Én képélményekkel vagyok így, egy-egy múzeumi emlék, mikor döbbenten álltam Balthus két méteres vászna előtt a Metropolitan Múzeumban. A hat nap alatt ötször mentem vissza hozzá.

Nem élek a múltban. Ez furcsa, nem tudom, hogy mennyire általános. Talán jó lehet a múltat, ezt a gazdag batyut kinyitni. Igaz, néha viszont, amikor külföldön járok egy-egy múzeumban, az olyan fokon emlékezetes, hogy körülbelül datálni is tudom, mikor, hol és mit láttam. Vannak ilyen képtár-emlékek, harminc évre vissza.

- A jelenre ugyanez állhat: mindennapjait szinte öntudatlanul éli meg; egyedül a műteremben töltött idő az éber órák időszaka?

- Igen, a műteremben töltött idő. Ha nem muszáj, nem megyek ki innen. Reggel 8.20-ra hazaérek az uszodából, s aztán lehetőleg nem mozdulok ki.

- És a jövő? Mire számít?

- Semmire. A jövőképem nincs. Hogy majd a jövő nyáron. Majd ha lesz rá mód. Semmi. Ha szembejön egy feladat: jövőre gyűjteményes kiállításom az Ernst Múzeumban. A hétköznapok: mindent megteszek műveim rendbetételéért, hogy amit csináltam, az működjön, hozzáférhető legyen. Ne legyen elvarratlan száll. Amikor ideköltöztem ebbe a műterembe, Diener Dénes Rudolf özvegye itt hagyott öt képet, mert azok olyan rosszak voltak, hogy még őneki sem kellett. Ez a helyzet elkerülendő, én inkább felfűrészelem őket - még időben.

Nincsenek vágyálmaim. Dehogynem, most lázálomban vagyok. Tíz éve szeretnék mobiltelefont, amire semmi szükségem bár néha tényleg nagyon jó. Most nyugodtan megengedhetném magamnak. Ma, amikor az ebédért indultam, gondoltam, útközben talán vásárolok egyet. Aztán mégsem. Nem tudom, hogy megveszem-e, vagy csak két év múlva.

- Ha szeretné, miért nem esett rajta túl ma?

- Puritanizmusból: semmi eszközt, ami nem szükséges! Ahogy ami nem szükséges, azt azonnal kidobom.

- Az imént azt említette, néha bizony hasznát venné.

- Igen, csak ennek nem mindegy az aránya. Nélkülözhető fényképezőgépeimet is elajándékoztam. Így tudok egyensúlyban maradni.

- Az ön esetében mit jelent az egyensúly: mi ennek a viszonyítási alapja, mihez képest van ön egyensúlyban?

- Érdekes kérdés. Nem vagyok egy nagy életkedvvel, energiával élő ember. Az egyensúlyt egy nagyon szoros renddel tartom fönn. Ezek a kicsinyes, kispolgári eszközök nálam erre valók.

- A gyenge vitalitás mivel magyarázható?

- Anyám a velem való terhességet végigsírta, mert édesapám az orosz fronton volt. Lehet, hogy egészen egyszerűen ezzel. Állítólag egy idegrendszert ez is meghatározhat. Lehet, hogy a tehetségeim és a tehetségtelenségeim olyan arányban vannak, aminek ez az eredője.

- Ki tud békülni ezzel a helyzettel?

- Kötelességem.

- Ez túl katonásan hangzik.

- Világnézeti parancs: kötelességem elhinni, hogy Isten ezt az utat fölajánlotta nekem, mert Ő jobban tudja, és ilyen módon, egy ilyen sors által akar üdvözíteni. Ezeket a körülményeket kaptam. A lehetőségem csak annyi, hogy ebből a legjobbat hozzam ki.

- Téli történetére rímként ugrik be Thomas Mann Varázshegye, amit tudtommal nagyra tart. Ott egy epizód során analóg helyzetbe kerül Hans Castorp.

- Igaz, emlékszem, bár a Varázshegyet csupán egyszer olvastam, harminc év után most veszem majd elő újra. Számomra a József és testvérei a nagy mű.

- Miért éppen a József-történet?

- Mert az egész világ benne van. Úgy élem meg, ott Thomas Mann-nak pontosan olyan a problémalátása, a megoldási mechanizmusa, mint az enyém.

- Milyen is?

- Nem tudom. Olyan! Éppen azokat a kérdéseket teszi fel, amelyek bennem is felvetődnek, és válaszai számomra megfelelnek. Huszonöt éve tanít.

- Pedig életéhez, helyzetéhez talán inkább hasonlatosnak tűnik a Varázshegy atmoszférája: a magaslati levegőn való létezés, ami kissé fojtogató, különös világ.

- Ezeket a fogalmakat nem használnám helyzetemre. Bizonyos értelemben bezártam magam, de itt semmi rendkívüli nem történik.

- A magaslati levegő súlya, nyomása sincs jelen?

- Ezt a hasonlatot hirtelen nem tudom feldolgozni. Egyedül vagyok, sőt: a Rózsadombra látnék rá, ha az ablakaimat húsz évvel ez előtt le nem smirgliztem volna éppen azért, hogy ne lássak ki. Kétségtelenül igyekszem elzárni magam a többlet-információtól. Elég, ami úgyis van. Egy csomó dolgot nem kívánok. Harminc éve megütött egy mondat, imponált, fölfigyeltem rá. A Főiskolán felhívtam egy fiú figyelmét, hogy Fellini egyik filmjét most vetítik utoljára, siessen. Mire ő: hát, legfeljebb lemaradok! Ma már én is így. Roppant tájékozatlan vagyok, szinte a bűnös határig például a magyar kortárs kultúrában. De tulajdonképpen miért érdekeljen, mondjuk egy kollégának a képe? Nem vele vagyok viszonyban, hanem saját gyengébb minőségeimhez, élményeimhez, amelyeknek jobbára semmi közük az övéhez. Esetleg el tudnék lesni apró ötleteket, megoldásokat, faktúrákat, ahogy fiatal koromban sokat tanultam egy Klee képből. De ma már nem annyira tanulom, mint inkább művelem ezt a szakmát.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

GONDOLATOT ARCHIVÁLOK, TÁRGYAKAT NEM MŰÉRTŐ 2003.1.
Beszélgetés Váli Dezső festőművésszel.

Fekete-fehér műterem - A/01/21

- Az imént azt említette, hogy a napokban úgy érezte, született egy remekműve.

- Igen, a múlt héten.

- Mikor derült ki, mikortól volt az tudható, hogy remekmű született?

- Ennél azonnal. Megrendült a föld. Bocsánat, legalábbis alattam. Két éve kezdett kép, most sikerült megjavítani.

- Megjavítani!? Az ön gyakorlatában mit kell értenünk a javítani kifejezés alatt? Átírta a képet?

- Igen. Egy közepes minőségű, nem megsemmisítendő, hanem még megtartható képről van szó, ami talán már kiállításon is szerepelt. Pillanatnyi ötletre nyúltam hozzá. Kivételesen - lineárisan, tehát egy-az-egyben úgy sikerült befejeznem, ahogyan elképzeltem. Ez utóbbi mondatnak azért van értelme, mert a képeimről előre szinte soha sincs képzetem. Engem az elkezdett kép vakon vezet, és nem fordítva!

- Mikor, mikortól képes egy kép festőjét kalauzolni?

- Ez izgalmas kérdés. Nekem iszonyatosan keserves munka elkezdeni egy új képet. Éppen ezért ezt a munkafázist koncentrálom. Évente kétszer egy hónapra vidékre költözöm; most éppen a Kecskeméti Alkotóházba készülődöm; aztán nyaranta, fiatal kollégáimmal is egy hónap. Ott indítom el képeimet. Minden nap legalább egyet! Erre a célra már előkészítettem ötven lemezt, itt láthatja a fal mellett, már le vannak alapozva, éppen száradó félben. Az alkotóházban - gyakorlatom szerint - naponként eljutok addig a pontig, hogy egy elkezdett képen a festék már nem festék, hanem már kép - csak kétes minőségű. Néha jó - általában nem. Amit kérdezett: ettől a ponttól veszi át ő az irányítást. Ilyen állapotban hozom haza őket, hogy az elkövetkezendő hónapokban, években majd történjék velük valami: befejezzem vagy felfűrészeljem őket.

Az említett kép esetében is ilyesfajta kaland történt: hirtelen megnyílt a szemem. Olykor előfordul. Hónapokig állnak, aztán valamit észreveszek rajtuk, és átdolgozom. Gyakran évekig. Most sikerült. Igazán jó kép nagyon ritkán jön létre!

- Az exponáló hónapokban, az alkotóházakban ötleteket indít el?

- Igen, de talán pontosabb, hogy képeket indítok el. Miután tizennégy éve ugyanazt a műterembelső témát rajzolom és festem, helyesebb a képek elindulásáról beszélni. Persze ötlet kell, hiszen új képet kell kitalálni.

- Milyen értelemben beszélhetünk nem ötletről, hanem valami másról?

- Azért nem pontos ez a megnevezés, mert egy szezon általában egyetlen gondolatkör, egy-egy szakmai probléma körbejárásával telik; hol egy színhang, egy konstrukció, hol egy téri helyzet, egy ritmusképlet foglalkoztat - bár ez egyáltalán nem tudatos. A képek így valamelyest hasonlítanak egymáshoz, hiszen nem találok ki vadonat új dolgokat. Ösztönösen egy gondolat legjobb változatát igyekszem megtalálni., Ilyen szempontból nem vagyok elméleti ember. Egyszerűen azért kell nekem megfesteni valamit harmincszor, hogy abból egyszer egy igazán jó születhessék!

- A képek sorsa mindig olyan végletesen alakul, mint ahogyan említette: keze alatt vagy remekmű születik, vagy pedig - szinte rituális módon - felfűrészeli őket?

- Nem. Ez azt jelentené, hogy minden megtartott képem remekmű, de hát ilyen nincs. Legjobb képeim egy részét, amelyek felől bizonyos voltam, egyenes úton, múzeumokba juttattam el: mert tudom, hogy - bocsánat - oda valók! A többi gyűjtőknél, erre-arra, meg itt a műtermemben van. Az itthon lévőket időnként, évente legalább egyszer átnézem.

- Egytől egyig, mindet, ami egymás mellé, sorba állítva itt áll a műteremben?

- Igen. Ahol megnyílik a szemem - az ihlet pillanatnyi felfénylése -, hogy ez javítható még, azt félrerakom, hogy átfestendő. Ők a műterem egy külön szegletében, egy csoportban, bűnösként. Aztán vagy meg tudom őket csinálni, vagy nem. Ha kimerül az eszköztáram, vagy - egy ronda közgazdasági fogalommal-, nem rentábilis már velük foglalkoznom, akkor jön a kis szovjet körfűrész. Az elmúlt negyven évben képeim ötvenöt százaléka jutott erre a sorsra.

- Lehet, hogy a raktárszerűen felpolcolt képek - akár statisztikai alapon is - éppen annak az esélyét, nagyobb esélyét nyitják meg, hogy időről-időre végignézve őket minél több esetben megnyílhasson, rányílhasson újra a tekintet: melyikbe kell belenyúlni, hogyan kell folytatni, befejezni, melyik van már úgyis készen? Tehát így megnövekszik annak esélye, hogy több jó mű születhessék meg?

- Hogy itt most ennyi kép van, oka csak annyi, hogy az elmúlt két évben sokat dolgoztam. Egyébként itthon, magam körül nem szívesen tartogatom már a munkáimat. A nyolcvanas évek közepéig szinte mind itthon voltak, elenyésző számban vásároltak közülük. Az anyag egyre csak gyűlt, mígnem 1987-ben rájöttem: nem érdemes megvárni, hogy halálomat követően kezdődjenek el működni. Akkor egy év alatt mindet szétajándékoztam. Először félénken és fájdalmasan is, aztán belejöttem, a folyamat radikalizálódott. Előtte években már kaptam díjakat, állami kitüntetést is, így nem kellett szégyenkeznem emiatt. Mára odáig jutottam, hogy nehezen tűröm meg magam körül képeimet - egy-két munka kivételével. Ha valami szervezési okból, beazonosítás, stb., mégiscsak meg kell néznem valami harmincéves munkámat, erre ott a kompjuter, minden kép benne van.. Semmi szükség itthon az eredetire.

- Próbáljuk meg pontosítani: mit várt az ajándékozó gesztustól, és reményei - ha ez egyáltalán nyomon követhető - mennyiben teljesedtek be?

- A szó szoros értelmében azt vártam, hogy a képek elkezdenek dolgozni, ahogyan egy mosógép a fürdőszobában.

- Arra nem gondolt, hogy az ajándékozó gesztus önben miféle növekményt hozhat?

- A puritanizmusra mindig hajlottam. Életem karbantartásának egyik legjobb eszköze átlépni a múlton, s megválni a nem használt dolgoktól. A vitrintárgyak. Fiatalkoromban elég nagy könyvtárat gyűjtöttem össze, aztán - egy magamra ébredési periódusban - elajándékoztam. A mai napig egy folyóméter könyvet tartok magam mellett. Amit elolvastam, elajándékozom. Veszek én könyvet, csak hát továbbadom! A legjobb felvevőpiac erre a Lukács uszoda, reggelente a kollégák. Pontos a megjegyzése: igen, számomra stratégiai eszközzé vált a megválás. Édesanyám a halálára készülődve valami negyven fotóját elhozta hozzám. Nagyon kegyetlenül és szelíden azt mondtam: köszönöm, ezt az ötöt kérem. Így! A mérték mindenben fontos. Lehet, hogy ezt az átlagosnál kicsit radikálisabban szabom meg.

- Ez közeli aktualitás vagy a régmúlt eseménye?

- Egyéves történet. Édesanyám, hála Istennek, jól van a nyolcvankét évével.

- Amikor majd újra előállhat ez a helyzet, ugyanígy fog dönteni?

- Anyám ért engem. Apám halála előtti, orosz hadifogságban hozzám írt levelét sem vettem át tőle érettségim idején, 1960-ban, akkor adta volna át.

- Akkor ez egy lezárt történet.

- Igen. Szóval azt az öt képet archiváltam, így a "VÁLI-OEUVRE" CD-ROM-on is szerepel a családi fotók között. Tavaly adta ki az Új Mandátum, majd az internetre is rákerült: deske.hu. Ez az összes festményen, fotón, könyvemen túl szinte teljes magánéletemet tartalmazza, a levelezésem, minden. Akkor miért ne legyen rajta édesanyám öt kislánykori fotója? Ha jók?!

- Dilemmát ébresztő kétpólusú magatartása: az egyik oldalon összegyűjt, míg a másikon "szétszór". Önben hogyan épül össze ez a kétféle magatartás? Hogyan léphet harmonikus viszonyra egymással!

- A Lukács uszodában is ezt mondják, kétféle: a parton bűbájos, a vízben rúg. Pedig hogy igyekszem. Egyébként nem gyűjtök semmit, sőt.

- Életmű CD-jére mégis szinte mindent összegyűjtött, és gyűjti folyamatosan mindazt, ami vonatkozásba hozható vele.

- Ez igaz. De szellemi terméket, gondolatot archiválok, tárgyakat nem. Abból is csak azt, ami hitem szerint a közre tartozik. Ez a CD már most a Nemzeti Galéria Adattárába került, hatezer gépelt oldalnyi naplóm másodpéldánya a Tudományos Akadémia Kézirattárában van. Ugyanis egyszer egy irodalomtörténész meggyőzött arról, hogy ez nemzeti kincs, bármilyen furcsa is e fogalom számomra. Tehát úgy gondolom, hogy ezeket a köznek adom. Egyébként egyszerű ez: a Nemzeti Galéria archívuma - természetesen - őrzi Munkácsy fotóit, amelyek beállított, kosztümös parasztmodelljeiről készültek. Egy szűk szakértői kör számára ez igen komoly és bonyolult információhalmaz. Aztán ami ebből a köznép számára is érdekes, tanulságos, előbb-utóbb bekerül egy cikkbe, könyvbe. Tehát tágabb körben is közhasznú.

- Az elérhetőség szempontjából végletes teljességre törekedett a CD illetve a WEB-lap anyagának szerkesztése során?

- Németes fajta vagyok. Az adatokat negyven éve vezetem. Mikor festettem át meg át, hol volt kiállítva, reprodukálták, most hol van, stb. Munkakerülés és játék - mondja Szüts barátom. Játék. Is! Éppen ma kértek tőlem egy adatsort arról, hogy munkáim hol szerepelnek közgyűjteményekben. Tulajdonképpen nevetséges egy vidéki kiállításnál ezt katalógusba tenni, mégis, időnként kérnek ilyesmit. Van listám; ma délután felvittem a számítógépre: Nemzeti Galéria: 33 darab; Történeti Múzeum: 15 darab, és így tovább, 30 magyar múzeum. Ha kérik, legyen meg! Ha valami megváltozik, történik, vásárolnak tőlem; az új adatok az interneten pár nap múlva már szerepelnek.

- Nem rémiszti néha meg ez a hivatalnoki pontosság?

- Kisfiú koromban kaptam tizenegy térképet, hamar írtam hozzájuk egy katalógust. Mulatságos, de nem kártékony.

- Tandori Dezső egy szabadversében a következőket írja: "annyira leegyszerűsödött és kitisztult a hogyan-is-éljek, hogy szinte erőltetni kell minden mást". E verssor mintha önről is íródott volna.

- Hát ez igaz! A feleségem évente szól, hogy nyaralni... Ilyenkor egyedüli menedékem, hogy a Lukácsban megkérdezem, ki tudna kölcsönadni egy laptopot? ...mert ha le kell menni a strandra, oda csak azt lehet. Van ott egy lángossütő, akinek a konnektorába be tudtam kéredzkedni. Aztán most két éve bicikliket vettem a családnak, így le tudnak menni nélkülem is a strandra. Nem tudok nyaralni. Ha most be kellene feküdnöm a kórházba egy hónapra, lázasan kezdeném tervezni azt az időt...

- Miből állna programja?

- Valószínűleg feléleszteném angol tudásomat, aztán káoszelmélet, és 13-14. századi ferences irodalom.

---------- -------------------------------------------------------------------------------------------------

HARMINC ÉVE EGYEDÜL

Beszélgetés Váli Dezső festőművésszel. ÁRGUS 03.2.

- Miért lehet, illetve miért kell mindig ugyanazt festenie, immár tizennégy éve?

- A szellemi restségemre gyanakszom! Vagy: mert ez így jó, nem érdemes változtatni, mivel ez működik... de lehet, hogy csak Morandi-t irigylem, aki ötven évig ugyanazt a pár poharat festette. Zseni volt. Minden évben van négy-öt jó képem: többet nem is remélek magamtól, Istentől. Működik ez a téma! Egyébként pedig belülről, a szakmából nézve mindez ötöd rangú kérdés. Ha gondolkoznom kell, akkor nem ezen gondolkodom. Dönteni kell, folytonosan, de nem feltétlenül erről; sokkal inkább egy szín vagy egy folt megválasztása a feladat.

- Ugyanazt festi folyton, de vajon tényleg ugyan azt festi-e?

- Természetesen nem, ha így látnám, akkor felfűrészelném képeimet. Évenként, kétévenként teljesen más foglalkoztat a műterem témán belül. A két éve készülő munkáim egész másról beszélnek, mint a korábbiak.

- Holott ugyanazok a motívumok tűnnek fel mindújra.

- Így van.

- Az eddigiekben milyen gondolatköröket járt be?

- Ezt a Váli-monográfiában kényszerültem átgondolni, már amennyire ezt belülről látni lehet. Bernáth Aurél szerint a képkészítés során kétféle kiindulás lehetséges: egy irodalmi-fogalmi, vagy egy szorosan vett festői megközelítés. Persze vannak átfedések. Műtermes képeim egy része a világ leírásával, vagyis terével, tárgyaival, olykor a fényeivel hat, máskor elsősorban a faktúra, vagyis az ecsetnyomok, aztán a színek, a formák feltűnőek. Magam így csoportosítottam munkáimat, de bizonyára elképzelhető más felosztás is.

- Az irodalmi megközelítés konkrétan nyilván sohasem jelentkezhet a munkákon.

- Ha előtérbe kerül, dominál, könnyen baj van. A zsidótemetős képeknél nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy zsidó, hogy temető, hogy holocaust... talán ezért is hagytam abba. A nonfiguratív képek esetében nem volt ilyen gond, a műtermes képeknél is kevésbé, semlegesebb a téma.

- Mennyiben tekinthetők a műterembelsőt megjelenítő képek atmoszféra festészetnek?

- Némelyike feltétlenül annak tűnhet. Van, ahol csakugyan ez domináns, vagyis ez az első lépcső a kép befogadásakor.

- Műtermének falán láttam egy papirost, amelyen képcím-ötletek szerepelnek. Előre kitalálja, rögzíti a megnevezéseket, s utóbb összeházasítja őket valamelyik képével?

- Kétszáz valahányadik műteremképemnél tartok, ügyelnem kell, hogy ne ismételjem magam. Belső szabályom volt a zsidótemető szériánál is minden címben szerepeltetni a sorozat nevét, itt pedig most a műterem szót. Ma már igyekszem rövid és nem különösebben markáns címeket adni, gyűjtöm őket. Meglehetősen nehéz a műterem szóhoz kétszáz jelzőt találni. Ebben a kompjuter segít: ha valamit kitalálok, ellenőriznem kell, nem szerepelt-e már az elmúlt tizennégy év alatt. Azon a papíroson elpusztított képek címeit látta, amiket majd gazdaságosan újra fölhasználok.

- Az atelier tulajdonképpen otthon vagy börtön festője számára?

- Nem feladatom ezt meghatározni. Ki hogyan olvassa. Petri György és Spiró György is említette képeimmel kapcsolatban a börtönt, Pogány Gábor művészettörténész szintén. Esterházy Péter szerzetescellának látja. Rábízom a kép szemlélőjére. Nyilván mindenki önmagát olvassa ki belőle attól függően, hogy ki mire érzékeny, mi a problémaköre.

- Az otthonként való megnevezés felvetődött-e már? Egyáltalán elfogadható-e az ön részéről, hogy otthonként nevezzék meg műteremképei világát?

- Arra volt példa, hogy intim, jó közérzetet közvetítő, nyugalmas térnek olvasták. Ha jól emlékszem, Hanák Péter írta: amikor éjszakánként egy munkámra tekint, nyugalommal tölti el. A monográfiában olvasható, negyven képemről negyven ember jegyezte le gondolatait.

- Nem igazán társasági ember. Vajon oly módon nem az, mint azt Pilinszky említi: ha felnőtt korára megkérdik tőle, hogy sikerült-e megszoknia az emberek között, akkor azt válaszolhatja, hogy igen, de mélyen él benne egy másik felelet is, ami a nem-ről szól: mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni.

- Szép: nem oroszlánt, hanem az őzeket... Fiatal koromtól kezdve rettenetesen féltem az időmet. Állandóan dolgozom. Olyan fokon csak ez érdekel, és annyi részfeladat adódik, hogy napjaimat este tízig kitölti: keretlécet kell keresni, fűrészgépet élesíteni, ecsetet vásárolni - millió feladat. Ifjú koromban vágyódtam az emberek közé. 16 éves koromban, amikor evezős versenyző lettem - még hozzá eredményes - történt meg először, hogy egy közösség egyenrangúként fogadott be. Az akkortájt fontos volt nekem. Édesanyám, második gimnazista lehettem, vett egy focilabdát, egy igazi bőrlabdát, hallatlan érték volt akkoriban. Az iskolában a harmadik alkalommal már kihagytak a csapatból, persze a labdát azért elkérték. Egy ideig hiányoltam a közösséget, aztán lassacskán leszoktam róla, mert már gimnazistaként úgy találtam, hogy a verbális kommunikáció nem elég intenzív; a gimnazisták egyformán és éppen olyan csacsik, mint magam - kár velük foglalkozni. Idősebb barátaim voltak, felnőtt emberek. Meg inkább olvastam.

- Az idősebb barátokkal a verbális kommunikáció működőképesnek bizonyult?

- Igen. Voltak jó embereim. Apám meghalt a háborúban, apa nélkül nőttem fel. Hát kerestem néhány okos embert, akikhez bármikor folyamodhattam tanácsért, információért. Így alakult, hogy tényleg ilyen magányos fajta lettem. Hogy ebben mi a szakma szerepe? Az alkatom és a körülményeim egyaránt közrejátszhattak. Valamelyik nap, munkanapon, nagyon kedvesen meghívtak egy vendéglőbe, ebédre. Nem, mondtam, hogy én erre egy órát...?!

- Bántja, hogy így esett, hogy lelki alkata ilyen súllyal befolyásolta életét?

- Nem! Soha semmit nem bánok!

- Festészete bizonyos tekintetben nominatív jellegűnek tűnik.

- Műtermes képeim esetében a tárgyakkal nem sokat lehetne elmondani, miután ugyanaz a három, öt bútor variálódik. Főként nem tizennégy év után! Egy kép befogadásának csupán első lépcsője a téma: látok egy lefestett virágcsokrot. Aki itt megáll, nem sokat kap. Ezt az első lépcsőt a műértők, a gyakorlott képnézők sokszor át is ugorják, ennek ellenére persze ez is hat, ez is üzen valamit. De hát ennél sokkal magasabb emeletek vannak, amiért a kép az, ami! Hiszen akkor egy fotó is megtenné fest

mény helyett.

- Nem is így, ennyire tárgyilagosan, a képtárgyak felismerésének szintjén gondolom a nominatív jelzőt, hanem a tárgyak önképre fordíthatóságának értelmében: ahogyan a hozzájuk fűződő viszonyban alkotójuk megmutatkozik.

- Soha senki sem tud mást festeni, mint önarcképet.

- A műteremképein folyamatosan megjelenő néhány tárgy mellett a többi, ami képeiről hiányzik, az tulajdonképpen nem is hiányzik, azért nem szerepelteti őket?

- A képről vagy az életből?

- Nézzük sorban!

- A képről biztos nem hiányzik, mert nem teszem rá; itt hatalmamban áll dönteni, változtatni. Az életben viszont elég nehezen működnék az éjjeli lámpám vagy a vekkerem nélkül, amiket viszont még sose rajzoltam le.

- A képeken mégis miért ennyire redukált a tárgyak sora?

- Fogalmam sincs. Formai kérdés. Itt a szoba csak egy eszköz jó színek egymásmellettiségéhez. Az esetleg lehet kérdés, de már ez is a farkába harapó kígyó esete, hogy miért nem kísérletezem. Erre a válaszom: nem lehetetlen, hogy szellemi renyheségem az ok. De miután nem látom, hogy jobbat tudnék csinálni... ilyen értelemben nem vagyok kísérletező alkat, próbálkozós típus.

- Tehát nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egykor egészen mást fessen?

- Sőt, ha netán ezzel egyenértékűt találnék, bizonyára lecserélném a jelenlegit, már csak azért is, mert annyian bíztatnak, hogy menjek már arrébb! A fiam már hat éve azt mondta, Apu, ha annyian kérdezik, hogy miért fested még mindig a műtermedet, hát hagyd abba és gyere, ezen túl fesd az én szobámat!

- Ön pedig úgy véli, addig nyugodtan festheti műtermét, amíg túl nem csordul a téma. Márpedig még csak nem is telítődött?

- Nem, mert egy hete azt mondhattam, hogy csináltam egy remekművet. Ez ilyen egyszerű. A zsidótemető képeimről egy idő után úgy vélekedtem, hogy romlanak. Volt tehetségem és erőm észrevenni, hogy romlanak, akkor abbahagytam. A nonfiguratív munkákkal ugyanígy voltam, tizennégy év után. Előfordulhat, minden előfordulhat. Egy a fontos: az ember maradjon annyira bizalmatlan és tétova önmagával szemben, hogy észrevegye, ha a színvonal változik.

- Hiú ember hírében áll.

- Igen.

- Mi táplálja leginkább hiúságát?

- A szakmai rangom. Közelebbről, az aktuális válasz: három év munkával internetre tettem, létrejött egy teljeskörű Váli-múzeum: deske.hu

- Mindamellett jó embernek tartja magát?

- Bűneimmel együtt: igen.

- Az átlagosnál jobbnak, ha egyáltalán lehetséges olyasmiről beszélni, hogy átlag?

- Nem tudom, mi az átlag. Valószínűsítem, hogy Pilinszkynek lehet igaza, aki azt mondja: egy gyilkos csak balekja a bűnösöknek, pechje van. Ha én egy káromkodó, járdára vizelő részeget lenézek, éppen olyan bűnt követek el, mintha megölnék valakit: csak más formában jelentkezik a bűn. Tulajdonképpen a bűn a gondolatban valósul meg, bár a tettet szokták büntetni, mert az látszódik.

- Esetlegesnek vagy sorsszerűnek találja azt, hogy kiből lesz a részeg, s ki lesz az, aki lenézi őt?

- Determinált nem lehet, mert akkor nem lennénk felelősek tetteinkért. Erre mondom én, hogy négy százalék a miénk, amiért felelünk. Kétféle öregasszony van: az egyik behunyja a szemét, átrohan a piros lámpánál, mert már mindenkit gyűlöl; a másik három perc után egy almát kínál, hogy kedveském, tegye el, jó lesz ez majd magának. Ez rajtunk múlik, úgy gondolom. Ha mégsem, akkor minden érvénytelen, összeomlik minden, az isteni rendszer egésze.

- Mire van szabadságunk: bármire négy százalékig?

- A döntési lehetőségre, amit irányítani lehetőségünk. De az életünk ezen fordul meg.

- Amit közkeletűen sorsként neveznek meg?

- Igen, úgy szokták.

- Az előbbi pedig azt fedi le, amit ténylegesen lehetőségünkben áll megtenni?

- Igen, de nem értek ehhez, nincs igazi filozófiai rálátásom erre a problémára. Végül is nem is feladatom.

- Szerette volna egykor, hogy legyen?

- Egykor szerettem volna tájékozottabb lenni ezen a téren. Fiatalabb koromban olvastam is ilyen jellegű munkákat, ám valószínűleg nem volt hozzá kellő szellemi kapacitásom. Húsz évvel ez előtt, születésnapomra, egy barátomtól megkaptam Kierkegaard Vagy-vagy című munkáját. Különösen értékes ajándék volt, nehezen szerzett példányuktól váltak meg, amit én aztán patetikusan fél óra múlva bedobtam a Dunába. Ezzel eldöntöttem, hogy erre alkalmatlan vagyok; nem az én utam, hogy tanult filozófia eszközével érteni az életet. Lemondtam erről a tudásrendszerről, valószínűleg azért, mert nekem túl nehéz munka lett volna, nem vállaltam.

- Fenti gondolatához kapcsolódva: a művészetben helye, jelentősége, szerepe lehet etikai szempontoknak?

- Nem tudom megfejteni, noha harminc éve foglalkozom vele.

- Maga a kérdés foglalkoztatja?

Igen, de nem saját személyem vonatkozásában. Például Picasso kapcsán, aki eléggé tönkretette a körülötte élőket, ugyanakkor nagy és hiteles életművet teremtett. Azon gondolkodom: akkor hogy is van ez? Vélhetőleg az csak a felülete lehet életművének, hogy embereket tett tönkre, vagy mondjuk úgy, hogy súlyosan bűnös volt bizonyos területeteken. A kérdés ott válik megfejthetetlenné, hogy nála az a bűn micsoda, hogy mennyire tudta, mit csinál. Lehet, hogy bűnösebb, mint egy ötszörös gyilkos.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

KIZÁRÓLAG ÉS CSAK A MINŐSÉG!

Beszélgetés Váli Dezső festőművésszel. HITEL 01.12.

- Amikor az életművét összefoglaló cd-vel először találkoztam, magam egy kissé meglepődtem, megrémültem. Számomra úgy tűnt, és itt Pilinszkyt kell idéznem, mint egy egyenes labirintus: nagysága, teljessége, egész-sége miatt. Úgy gondoltam, hogy ebben a rengetegben sokkal inkább el lehet tévedni - holott a szándék éppen az lehetett, hogy iránytűként szolgáljon Váli Dezső képzőművészetéhez -, mintha az életműnek csak egy része került volna rögzítésre.

- Ilyen értelemben nem volt taktikus dolog, mert a nagyközönség elé valóban egy válogatott anyag való. De szükség van egy teljes adattárra is. Melyik kép hol kereshető elő, milyen reprodukció van róla stb. Számomra egy Van Gogh oeuvre-katalógus nem csak érdekes, hanem rendkívül informatív is. Pályám kezdetétől fogva az összes festményem fotózva, diázva, de a diák kezdtek tönkre menni. A negyven éves kelet-német színes filmek elvörösödtek, elhalványultak. A munka számomra tulajdonképpen azzal a céllal indult, hogy dokumentumokat, adatokat mentsek, a képeim fotóit: a magam és a magyar kultúra számára. Másfél év munkával kompjuterre vittem, digitalizáltam ezt a hatalmas anyagot, az egészet CD-re, majd internetre tettem (deske.hu) viszont nem találtam ésszerűnek, hogy magam szelektáljak belőle. A válogatást néhány éve egyszer már elvégeztem: megjelent egy monográfia, amiben nyolcvan általam válogatott kép szerepelt. Most a CD anyagát olyan módon szerkesztettem meg, hogy minden egység elé készítettem egy válogatást, amivel éppen azt üzenem: ha unod az egészet, és természetesen unod, akkor nézd meg csak ezt a tizenöt képet. Mindez olyan minőségben készült el, hogy a képek - egy 10x10 centiméteres méretben - ki is nyomtathatók; persze nem a CD-ről, hanem annak hatlemezes nyomdai változatáról. Tíz centiméter, abból már lehet látni egy képet. Tehát arról is gondoskodtam, hogy ha valakinek valaha bármelyik munkámra szüksége volna, akkor az kinyomtatható legyen. Mindemellett praktikusabb lett volna, ha nagyközönségben gondolkodom, csakhogy olyan nincs. Ez a Váli-oeuvre néhány embert érdekel Magyarországon. Bár a honlapomat - most, hogy számlálót tettem rá, látom - az első tíz nap alatt 120-an keresték föl.

Teljesség? Éppen ez az értéke. Én csak egy élő festőről tudok, akinek létezik életmű katalógusa; egy nagy csapat készíthette, nyilván sok milliós összegért. Tapies-ról láttam ilyet. Egy négykötetes kiadvány, hihetetlen gondosan tipografizálva, amelyben minden festményéről szerepel reprodukció. Általában ezt azért nehézkes elkészíteni, mert a források, a képek elvesznek. Néhány képem nekem is lappang, köztük kettő három méteres. Nyomoztam utánuk, nem tudni, hol vannak. Egyik elveszett, másikat ellopták egy templomból. Itt, a kompjuteren rajta vannak, és nem sokmillióért. Ez a jövő útja.

- Örömmel, megelégedéssel tölti el, hogy Tapies után ön a második a világon, akinek teljes életműve hozzáférhetővé vált?

- Nyilván vannak még, csak én nem láttam. Igen, örülök, hogy ez megvan.

- Az imént említette a nagyközönséget, aki nincs; de ha mégis, akkor milyen?

- Nem tudom, nem foglalkozom csoportosításukkal. Van néhány ember, akiket érdekelnek képeim, fontosak számukra - ez egy szűkebb kör. Aztán létezik egy tágabb kör, akit a képzőművészet érdekel, és ezen belül a kortárs művészet. Nagyjából ők látogatnak el egy-egy kiállításomra.

- Mit gondol: ők miért látogatják kiállításait, miért szeretik képeit - ha valóban szeretik?

- Hát mert jók!

- Mi bennük a jó?

- Hogy mit mondanak, erről nekem csak képzeteim lehetnek. Ugyanis a művész az egyetlen, aki nem látja, nem hallhatja művét, annak mondandóját, üzenetét. Nem véletlenszerűen, hanem szükségszerűen!

- Süket rá tulajdonképpen?

- Hiányzik hozzá egy modulja. Megfestek egy szobasarkot, egy műteremsarkot, és közben eszembe jut... 1952: nagyanyám ezüstfejű sétabotjával sétál a rózsalugasban, én mellette mászkálok. A néző pedig? Nézi a műteremsarkot, és a húgára gondol, akivel uborkát evett a konyhában. Valamit kap belőlem, de fogalmam sincs, hogy mit.

- A képeit szemlélve valóban felmerül az emberben annak lehetségessége, hogy egy mély járatú emlék vagy emlékegyüttes motoz önben folytonosan; ez lehet az elmúlt tizennégy év képeinek forrásvidéke.

- Hogy a műterem miért alakult ki festészeti témaként, és miért maradt meg ennyi ideig - ez egy sokrétegű történet, főleg szakmai okai lehetnek. Mint festészeti alapanyag az alkatommal valahogy nagyon összejött. Korábban zsidó temetőket festettem. Valahova elmentem az életemből, valahová elkirándultam, ami azonnal és rettenetesen otthonosnak tűnt. Lettek ilyen otthonaim, ilyen az Illyés verseskötetem is.

- Tudható a temetők konkrét helyszíne?

- Nem, illetve konkrét ötvenhárom helyszínről van szó. Húszegynéhány évvel ezelőtt egy pár évig szociofotókat készítettem a Népművelési Intézetnek. A munkavezető barátnőm zsidó volt: minden falu szélén megálltunk, megnéztük a zsidótemetőket. Akkoriban, kezdő fotós lévén, mindent, ami az orrom elé került és tetszett, lefotóztam. Így tulajdonképpen véletlenszerűen, tehát anélkül, hogy bármi célom lett volna vele, összeállt egy archívum jó néhány magyar temetőről. Aztán, talán tíz ével később itt feküdt előttem az archívum, beszámozva, datálva, 2400 fotó. Valami tétova órán lapozgattam, s felmerült témaként. Elkezdtem festeni, és azonnal fölrobbant a kezemben. Azonnal megszűntek azok a problémáim, amelyek az utóbbi években kísértettek, ugyanis előtte nonfiguratív képeket készítettem. És attól kezdve csak azt festettem jó néhány évig.

- Egy alkotói krízisre adott válaszként, annak feloldásaként születtek meg a zsidótemetők képei?

- Így van.

- Elég volt a fotókat elővennie, vagy újra felkereste azokat a helyszíneket, ahol készültek?

- Néhány fotó elégségesnek bizonyult. Ugyanis van közöttük néhány igazán jó fotó - nyilván abban az értelemben, hogy számomra szívbemarkolóak. De egyébként is jó fotóknak gondolom őket; később készítettem is belőlük egy fotóalbumot Sáros barátommal, felesbe: Tanú ez a kőhalom címmel, Közép-Európa zsidó temetőiről, amit aztán az Új Mandátum kiadó meg is jelentetett. Később elmaradtak a fotók, illetve képeim témái már nem a göncruszkai vagy moldáviai temetők voltak, hanem már temető temetők. Illetve, nem is temetők, hanem képek! Egyetlen helyre nem adtam közülük, illetve nem kívántam, hogy oda jusson: a Magyar Zsidó Múzeumba. Nem azért, hogy nem vagyok zsidó. Hanem mert nem értek egyet azzal, hogy létezik zsidó kulturális lap, mivel az is csak a magyar kultúra része. Nem tudom elfogadni, hogy irodalmi és a fogalmi tartalmakat emeljünk be a művészetbe, amire legutóbb a szocreálban láthattunk példát. Kizárólag és csak a minőség csoportosítson. Ilyen hiba az orvosírók-novellái típusú válogatás is. Jó a novella, vagy nem jó?!

- Fordulópontot jelentett a zsidótemető képek megszületése? Abban az értelemben gondolom igen, hogy a nonfigurativitást felváltotta a figurális művészet?

- Nem nevezném fordulópontnak, inkább a szakmán belüli bemozdulásnak. Életemben egy igazi, egyetlen pillanatban lezajlott fordulópontot említhetek. Belsőépítész diplomám kézhezvétele után a lehető legrangosabb magyarországi helyre kerültem, a Finta-műterembe. Ők akkoriban éppen a Hotel Duna Intercontinentalon dolgoztak, hihetetlen energiával, éjszakázásokkal, miután Pest egyik legfontosabb telke, amúgy Magyarország első dolláros beruházása volt. Odakerülésemkor már másfél éve túlórázott az egész csapat, minden nap este, szinte ingyen. Fölmértem a helyzetet, és az első hét után fél ötkor letettem a ceruzát: hazamentem festeni. Ez volt a fordulópont, egy igazi döntés! Mert ha akkor ott éjszakázom, akkor talán ma építész vagyok. Azzal, hogy azon a napon, délután fél ötkor letettem a ceruzát, természetesen tönkretettem mindenféle leendő rangomat a Finta műtermében. Egy év után ott is hagytam őket. Aztán két év múlva utolsó munkahelyemtől is sikerült megválnom.

Bár, végülis, ez sem volt igazi fordulat, mindezt előre tudtam, így terveztem. Az Iparművészeti Főiskolára már mint titkos festőnövendék jelentkeztem. Talán az egyetlen fordulat az volt, amikor elhittem, elfogadtam, hogy festő lehetek.

- Mi kellett ahhoz, hogy önmaga számára hihetővé váljék: festő lehet?

- Leginkább édesanyám bátorított. A hátam mögött elvitte munkáimat egy festőhöz, aki azt mondta, hogy ezzel érdemes foglalkozni. Pedig úgy hittem, hogy egy kellemetlennek induló életben lesz majd egy titkos zugom: festhetek! Magam sem tudtam egyébként, hogy mi akarok lenni. Semmihez nem volt kedvem. Édesanyám érettségi előtt elvitt egy pályaválasztási tanácsadóba, ahol kiderült, hogy humán- és a reálérzékem hozzávetőlegesen azonos, vagyis a művészetekhez és a tudományokhoz egyaránt van érzékem. E kettő együttes használatának leginkább az építőművészet a terepe. Így jelentkeztem először a Műegyetemre, az építész karra, ahová hála Istennek nem vettek fel, mert rossz volt a fizika felvételim. Aztán a Iparművészeti Főiskolán végeztem.

- Meglepő az életében jelen lévő kettősség: rettenetesen nyitott korunk technikai civilizációja iránt, ugyanakkor e nyitottság nem tudott optimálisan alakulni a társadalmi érintkezés szintjén. Lehet, hogy az előbbiből is következik az utóbbi?

- Van néhány, valóban nagyon kevés jó barátom, emberem. A technika számomra nem kapcsolat a külvilággal, hanem először is egy érdekes játék, bonyolult és nagy kaliberű, érdemes volt megtanulni, egyre jobban belemélyedni. Hobbiként, pihenésként működik. Aztán ennek mellesleg haszna, eredménye is lett, ami éppúgy végtermék, mint szórakozási melléktermék is. A kompjuter munkaeszközzé vált. Az Internetet lehetőséget tulajdonképpen ajándékba kaptam, avval, hogy a honlapomat a C3 kulturális intézet központi számítógépe tárolja, közvetíti. Egyébként az Internetet nem nézegetem, csak magamat rajta, amikor két-három naponta felteszek valami új információt. Tehát ez egyirányú kapcsolat a külvilággal.

- A barátok miért, mivel, miáltal tudtak barátokká válni?

- Jó kérdés! Hát mert olyan fokon értékesek, bizonyos területeken nálam többet tudnak. Szeretnek, segítenek, persze kapnak is, különben a dolog nem működne.

- Mire van a legnagyobb szüksége? Az egyedüllétre, ami biztosítja az alkotás lehetőségét?

- Munkaidőre. De az van, hála Istennek korlátlanul, összerogyásig.

- És barátai körében: mi fontosat tudnak adni?

- Megerősítenek, segítenek döntéseimben, javarészt szakmai döntésekben. Korholnak és megdícsérnek. Említettem, hogy egykoron elégettem hatvankét képkeretemet. Az nem hisztéria vagy gesztus volt, hanem egy szakmai lépés, amire egy év múlva tudtam egy jobbat: az eredeti állapotot visszaállítani. Az vérkeserves kikínlódása volt egy szakmai kérdéssornak. Ilyenekben segítenek. Alkalmasint jobban ismernek engem, mint én magamat, és szólnak, hogy most marha vagy.

- De azért is fontosak lehetnek, mert hagyják egyedül lenni, amikor éppen arra van szüksége?

- Annak ellenére, hogy családom van, harminc éve egyedül élek ebben a szobában. Tehát a munkaidő nem keveredik mással. A barátságra egy elég szorosan körülhatárolt időt szánok. Ennek is megvan a struktúrája.

- Pontosan mit jelent az, hogy izoláltan él? Családtagjaival mennyire intenzív a kapcsolattartás?

- Harminc évvel ezelőtt két életstratégia közül kellett választani. Az egyik: külön műterem, de ott és akkor csak a munka. Az első pár évet ez jellemezte. Feleségem akkor sírta el magát először, amikor nászutunkról hazajövet mondtam, hogy jó, akkor munka után jövök, este kilenckor. Ma már, gyerekekkel a hátam mögött nem lennék ilyen radikális. De feltételezem, ha külön volna a műterem a lakástól, akkor is csak későn térnék haza. A másik alapstratégia, ami már évtizedek óta működik, a jelenlegi: együtt a lakás a műteremmel, gyakorlatilag egész nap a családdal vagyok. Tehát napközben mosogatok, teregetek, fölhozom ételhordóban az ebédünket. Viszont reggel kilenctől este fél tízig dolgozom. A családom valószínűleg nem kap annyit tőlem, mint ha fogorvos lennék. Ez benne van a pakliban.

- Korábban említette, hogy eszmélődése idején megkereste azokat az embereket, akiknek a szavára hallgathatott.

- Már gyerekkoromtól kerestem ilyen embereket.

- Kik voltak ők, ha nem is nevesíti személyüket?

- Tizenkét éves koromtól egy illegális cserkészcsapat tagjaként egy fiatal zseni, filosz és zenész; aztán egy rendkívül érzékeny bencés pap-pedagógus; később egy gimnáziumi tanárom, de már az iskola után. A velem egyívásúak közül egy amatőr festőbarátomra emlékezem, aki azokban az években sokkal előbbre volt az élet megértésében, megtapasztalásában, tőle nagyon fontos dolgokat tanultam. A CD-én egy harminc oldalas életrajzban róluk is megemlékezem Mi történt még címmel, ami évről évre a nekem fontos eseményeket tartalmazza. Aztán még néhány barát, köztük Szüts Miklós festő, grafikus mindentudó barátom, akivel mindmáig szorosabb a kapcsolat.

- Ezek a kapcsolatok ma is élnek még?

- Nem, vagy alig-alig. Szűkül a kör. Két éve egy nyári napon a Balatonnál feleségemre várakoztam a pályaudvarnál, s közben az autórádiót hallgattam, valami esti mesét. A Bokor azt mondta a Katicabogárnak - vagy fordítva -: tudod, így öregedve a barátságok elfogynak, leszűkülnek. És ez így szép is! Nem hallottam a történet elejét, a végét sem, erre az egy mondatra emlékszem, megütötte a fülemet. Hogy bizony ez szomorú, de racionálisan nézve: amikor az ember már a célegyenesben van, nagyon csinálja, amit csinál. Ilyentájt valószínűleg kevesebb szükség van rájuk. Persze eljön az idő, amit Ottlik ír le a Budában: amikor barátod eltámogat az urológiára..., netán valamelyikünk megözvegyül, egyedül marad, és lassan haldoklik - az egy újabb állapot lesz.

- Kimondatlanul is szavaiból egyfajta Candide-i optimizmus látszik felsejleni - bár talán keserűn -, hogy minden úgy van jól, ahogyan van.

- Nem, a világban néhány dolog nincs rendben: nem szeretem például, hogy emberek éheznek, hogy létezik fajgyűlölet. Az én életem rendben van. Néha kicsit szomorú vagyok, de hát a szomorúság bűn.

- Mi az, ami miatt leginkább szomorú?

- Hogy most, úgy tűnik, végleg elmarad a síelés, ötven évig jártam föl, nagyon szerettem. 59 vagyok, nem bírja térdem. Most újra kezdek futni, hátha segít valamit. Szomorít, ha látom alkalmatlanságomat feladatokra, amit mások könnyedén... Nem örülök műveletlenségemnek, hogy nem olvasok eleget... ilyesmik. Döccenések emberi kapcsolatokban...

- S mi történhet aztán, miután e világból eltávozunk?

- Hívő vagyok, nekem egyszerű: lesz egy tisztítótűz, s aztán egy Úrral-találkozás periódusom. Illetve az már nem is periódus lesz.

- Ebben egészen bizonyos?

- Igen.

- Milyennek gondolja el az ottani, végső jelenlétet?

- A mennyországban lesz Talens-lerakat, egészen biztos! - az a legjobb festékmárka, holland; a másik a magyar Pannon-color, amit magam is használok. Talens-lerakat nyilvánvalóan lesz, ugyanis a személyiségünk üres zsák a múltunk, környezetünk, emlékeink, akaratunk, tudásaink, vágyaink nélkül. Tehát mindez valahogy átmentődik, muszáj!... ha csak nincs egy olyan rafinált struktúra, amit csak Isten tud, és számunkra elképzelhetetlen. De akkor az lesz a jó, Ő jobban tudja, mi kell nekünk. Ha ezek a vágyak mind elmúlnak, az se baj, mert akkor ő jobbat ad helyükbe. Tehát itt nincs rizikó. Éppen ebből következően valószínűsítem, hogy lesz Talens-lerakat.

- Megkérdőjeleződött-e már önben bármikor is: esetleg nincs, akit létezőnek gondol?

- Sajnos nem!

- Miért e sajnos?

- Mert értékesebbnek tartanám a hitemet, ha átmentem volna olyan szakadékon, mint húgom, aki két évig istentagadó volt, aztán apáca lett.

- Mert így langyosabbnak érzi meggyőződését, hitét?

- Nem, hála Istennek, nem langyos. Csak talán edzettebb, megpróbáltabb lenne a hitem, ha lettek volna istentagadó, vagy istenkísértő periódusaim. Azt szokták mondani, nem is hívő igazán, akiben sosem merült fel egy kérdőjel.

- A krízis mit tud hozzátenni a meglévőhöz?

- Fokozott biztonságtudatot. A szenvedés arra való - az Ószövetség sokat beszél erről - hogy az embert megtisztítsa, ahogy az aranyat a tűzben tisztítják.

- Ami ön után, utókorára marad, abból a festő tevékenysége a fontosabb, esetleg a hívő emberé?

- Kinek a számára? Isten örül neki, ha jó képeket lát tőlem, de nem ezért teremtett. A magyar társadalom számára kétszáz év múlva egy festő leszek, egy tégla a kultúra épületében, ahogy mondani szokták. Elhittem, amikor mondták, naplóm nemzeti kincs, s ezért közgyűjteményben a helye. Elhittem, nagyon hízelgő volt, remélem, hogy igaz. A döntésen túl vagyok, hiszen a C Napló megjelent. Van még egy kéziratom, a Napló folytatása, az utóbbi tíz évről, amit azonban most még nem akarok kiadni. Igaz, az interneten rajta van, olvasható.

- Ha mégis önmagába fordítja a kérdést: melyik tűnik lényegesebbnek, fontosabbnak?

- Nem vagyok olyan bátor, hogy a rendet felrúgjam. Az életet azért kaptam, hogy üdvözüljek és segítsek üdvözülni. Igyekszem ez szerint élni. Ennek az a formája, hogy családapa, festő, lakótárs, magyar vagyok.

- A festészet végül is azzá tudott válni, aminek szerette volna: zuggá, menedékké?

- Ez egy nehéz kérdés... nehéz kérdés. A felső tízezerhez, de inkább a felső tízhez tartozom ebben az országban, mert egész nap, de egész évben is azt csinálom, amit akarok, amit szeretek, ami még közhasznú is. Ha úgy tartaná kedvem, kelhetnék fél tízkor, és nem 5.23-kor, ahogy tizenöt éve; ha úgy akarnám, fél évig... két évig se kellene dolgoznom, senki nem kérné számon, nem venné észre. Ugyanakkor nap mint nap rettenetes teherként élem meg a munkámat, a szakmámat, mert valamilyen értelemben nem vagyok hozzá elég tehetséges, elviselni a képcsinálásnál a percenkénti döntés terhét. Persze valószínű, nagyon sokan így vannak evvel. Sokan ezért isznak. Számomra mindenképpen kutya teher a mindennapos munka, ritka örömökkel, és mindig reményekkel.