Népszabadság 2002. 9. 25.

Munkámban zavarna a külvilág

Váli Dezső festőművésszel gyűjteményes kiállítása alkalmából

''Az én feljebbvalóm Georges Braque"

Fotó: Domaniczky Tivadar

Magam ünneplem magam - fogalmazott önironikusan. A hatvanadik születésnap szerinte nem lényeges. Csupán egy alkalom, amelyet megragadhatott, hogy több mint két évtized múltán, újra gyűjteményes kiállítása legyen. Az Ernst Múzeumban, ma délután megnyíló tárlat létrejöttével ugyanis Váli Dezső személyesen fáradozott. Ami meglepő lehet annak, aki a festészetében is felismeri a zárkózott egyéniséget. Először is azt kérdeztem, nincs-e lappangó ellentmondás a külvilágtól elforduló alkata és a megannyi intézkedést követelő szervezés, mi több: az önmaga megmutatásának igénye között?

- Mikor vagyok zárkózott? Az uszodában, miután leúszom ezerkétszáz métert, az öltözőben nagyokat röhögünk, a nyugatosokról, Babitsról diskurálunk. Utána Kata reggelivel vár. Aztán munka egész nap, ott csakugyan egyedül a műteremben. Most rászántam másfél esztendőt, hogy negyvenhárom év munkájából kiválasszam a legjobb képeimet, az Ernst Múzeumban tán hetven lesz most falon. Elég nagy munka volt összeállítani, noha képjegyzékem és címlistám is naprakész, sőt nyilvános, az internetre is felvittem. Dicsekszem, mint mindig. Mint egy szerzetes, egy katonatiszt, szervezem magam, az életem, szinte ízléstelen. De nem a magamutogatás a főcél. Munkamániás vagyok, s a ''munkaköri leírásomban'' szerepel, hogy dokumentáljam dolgaimat.

Eltakart ablakok

- Erre szolgál eszerint az emlegetett honlap is. Úgy tartja, ma ez vele jár egy festő munkásságával?

- Úgy tűnik, az enyémmel igen. Mostanában, amikor a kiállítás miatt ellenőriztem a címeket, ahol a festményeim vannak, felhívtam egy nyugdíjas orvost Keszthelyen. A felesége vette fel a telefont, átszólt a másik szobába a férjének: Váli-képünk van? A doktor pedig felelt: Igen, van. Ezt a képet két ember látja. S a munkáim kilencvenöt százaléka ebben a helyzetben van, köztük az a száz, ami múzeumi raktárban van, esetleg évtizedek óta. Vagyis láthatóvá kellett tennem őket. Két esztendeje, aki nagyon meg akarja nézni bármely képemet, ráklikkel az interneten: deske.hu -ennyi. Igaz, a számítógép képernyőjén megjelenő festmény csak igen halvány utalás az eredetire. Ami nem sok, de több, mint a semmi. Naponta kilenc-tizen látogatják a honlapot. Ahogy az lenni szokott, ezen is van afféle “news” rovat. Van egy emigráns barátom a franciaországi Le Meux-ben, akinek naponta írott leveleim a "válinews".

- Milyen barátról van szó? Ifjúkori vagy szakmai?

- Létező személy, de róla nem beszélek. Csak annyit, kisfia keresztgyerekem. Mondhatja, ellenmondás megint, hogy kiléte magánügy, miközben a levelek publikusak. Amit itt kettősségként érzékel, illetve firtat, olyan, mint két üveglap. Fedik egymást, átlátható, mégsem azonosak.

- Mégis a bezárkózás vágya lehet az erősebb. Hiszen a műtermének az ablakain sem lehet kilátni. Bizonyára, nem azért, mert olyan csúf volna a látvány...

- A külvilág zavarna munka közben. Főiskolás koromban az ablakomat pausz-papírral vontam be. Jóllehet, akkor a Móricz Zsigmond körtéren laktunk, gyönyörű kilátással a Gellért hegyre. Olyan a szakmám, hogy a magam igénye szerint élhetek. Nincs főnököm. Az én feljebbvalóm Georges Braque. Ha építész-irodában ülnék, nem engedhetném meg magamnak, hogy eltakarjam az ablakokat.

- Így visszafelé tekintve, bajos is elképzelnem, hogyan lehetett belsőépítész. S aki tizenhét éves korától festett, egyáltalán miért ezt a szakot végezte?

A virágcsokor illata

- Mesterem, Sugár Gyula tanácsolta, hogy inkább az Iparművészeti Főiskolára menjek. Mert akkoriban, a hatvanas években a képzőművészetin még a poszt-szocreál ízlés volt jellemző, egyébként is, gyengén rajzoltam. Igaza volt. Nagyon jól jártam azzal, hogy technikai műveltséget is kaptam. Ma is, ha látok egy házat, látom félbevágva is, tudom, hogyan élnek, mozgnak benne az emberek. Mert az építészetnek az a lényege, hogy életformát teremt. Csodálatos szakma. A diploma-munkám láttán Finta József meghívott a csapatába. A Duna Inter-Continental szállodát tervezték éppen. A királyi lakosztály tervét tették elém, azt rajzoltam napokig, 1:50-ben. Diploma után két évvel sikerült a belsőépítést otthagynom, s attól kezdve - csak a festés.

- Miért nem tartotta meg e foglalkozást legalább alkalmi kenyérkeresetnek? Bár úgy látom, amire csak a festészeten kívül vállalkozott, legyen az a tanítás akár, előbb-utóbb abbahagyta.

- Két lovat egy fenékkel? Az építészet is egész embert kíván, akár az én munkám. Jönnek hírek, hogy e szakmabelieknek minden munkát el kell vállalniuk, pedig már-már belehalnak, de csak így számíthatnak a következő megrendelésre. Egyébként is, egy idő után már nem ismertem az új villanykapcsoló-szabványokat. Szóval nem is ment volna. Az ipari vásáron, a nyitás előtti héten betűragasztás, létra tetején, napi ''ötven órában''. Egy egész festőgeneráció élt ebből. Szerencsésebb ügy volt a szociofotó, ami szintén pár évet foglalt el. Havonta csupán négy sűrű napot igényelt. Vittek falura kocsival, napi háromszáz parasztszoba-felvétel. Egy pohár víz ürügyével kopogtattunk be. Ami pedig a tanítást illeti, a hetvenes évek második felében a Zebegényi Szabadiskola hívott meg. Nyaralás helyett is adódott, amire képtelen vagyok amúgy. A kilencvenes évek elején pedig a nosztalgia és a hiúság vitt az Iparművészetire vissza, rajzot tanítani, nagyon szerettem azt az iskolát. Már elkezdtek nekem ott egy műtermet kialakítani, mikor döntöttem, tanítani nincs időm, se energiám. Talán nem is olyan sokára meghalok. Mint mindenkinek, nekem is meg kell alkotnom "az utolsó műveimet".

- És visszazárkózott a tulajdon műtermébe, amely egyben festészetének kizárólagos témája is jó ideje.

- Ha ez ügyben szemrehányásokat kapok, csak úgy értelmezhetem, hogy romlanak a képeim. Fáradt óráimban tűnődöm is, vajon nem szellemi renyheség-e? Van tehát egy témám, amit tizenöt éve variálok, de tudjuk, nem ezen múlik. Egy kép valójában nem asztalról-székről, netán fogaskerékről szól. Ez műterem! - mondhatja a néző, de jaj, ha csak ennyit lát belőle, szinte semmit nem kapott. Lefesthetünk egy virágcsokrot, de ha az csak önmagáról beszél, akkor minek? Akkor már jobb, ha odatesszük háromdimenziós valójában. Még illata is van.

- Úgy látom - ismerjük a Kandinszkij-féle példát - nem sokat veszítenének hatásukból ezek a festmények, ha történetesen fordítva lennének felakasztva.

- Mert csakugyan a képet és nem a témát látja. Nemcsak Kandinszkijt, de Rembrandtot is meg lehet fordítani. Úgy is remekmű. Az egyik lehetőség, hogy megmutatok egy öregembert, aki a halála küszöbén van, látom, kitörölhetetlenül. De kipróbáltam a másik lehetőséget, a non-figuratívot is. A tiszta festészetet, amely olyan, mint egy dallam. Nem lehet szavakba foglalni, mi a tartalma. Ez a nonfiguratív rettenetesen nehéz műfaj volt, legalábbis nekem. Gondolja meg, miből könnyebb ebédet főzni. Ha a hozzávalót a kamrából, vagy ha egy egész élelmiszer-áruházból kell kiválasztania. Sokszorosan keservesebb festeni, ha minden-minden eszköz korlátlanul a rendelkezésemre áll.

- S ekkor fogott a zsidó temetők sorozatába...

Elégetett palacsinták

- Volt egy archívumom a fotóimból, még a hetvenes évek derekáról. Köztük kétezer, zsidó temetőkről. Tíz évig feküdtek a polcon. S egy reménytelen, de tehetséges pillanatban eszembe jutott, megpróbálnám lefesteni az egyiket. Persze, csak kiindulásként használtam őket, a képek nem a zempléni, a bukovinai temetőket írják le. Ahogy a műterem bútorait sem rendezem át képcsináláshoz. Aztán három esztendő múltán azt vettem észre, hogy egyre romlanak a temetős képek. Nehéz döntés volt, abbahagytam.

- Úgy tudom, hivő katolikus. Sőt, vallásos, vallását gyakorló ember. Ha valaki ilyen erősen kötődik egy vallás eszme-rendszeréhez, hogyan tudott évekre beilleszkedni egy másik vallás gondolati miliőjébe?

- Miért ne tudtam volna? Hajnalban zsidó zsoltárokat mondok. A katolikus egyház imáinak a harmada zsidó ima. Félárva gyerek voltam, az anyám, aki tanító volt, intelligensen nevelt, gondolkodásra szoktatott. Ő is vallásos, húgom is az. Most már rendfőnöknő, apáca. Reggel hatkor a ferences templomban vagyok. Mintha a lelkem tisztaságáról gondoskodnának. Ki ne fogadná el, ha felajánlanák, hogy ezentúl a ruháit nem magának kell tisztítania, mégis makulátlanul kerülnek be a szekrénybe? Én nem vagyok elég tehetséges önmagamhoz. Alapvetően nem vagyok életszerető sem, inkább féltem tőle, most is szűkítem az életem. A hit megtart.

- Szemlátomást maga is törekszik rendben tartani magát, a szellemi környezetét. Azt kell mondanom, ha a megsemmisített festményeire gondolok, hogy már-már drákói szigorral.

- Kamaszkorom végén egy felismerés után - Camus-t és Senecát olvastam - egy tételben elajándékoztam a könyvtáramat. Akkor kezdődött. Azóta is, amit elolvasok, tovább adom. Lenézem a halmozást. Nem érdemes gazdagon meghalni. Évente ötven képet festek, talán a felét hagyom meg, de ez más kérdés. Az első száz képemből szinte semmi nincs meg. Ami rendjén van, tanulóévek voltak. Ki kellett dobni, mint az elégetett palacsintát. Mindmáig a képeim fél évig, egy évig falnak fordítva várnak. Majd előveszem őket, látom, melyik javíthatatlan. Amikor pedig szétvágom az öreg, szovjet körfűrészemmel, öröm tölt el. Ne képzeljen valamiféle drámai pillanatot! Olyan ez, mint amikor kitakarít az ember, és utána megpihen. Valamit rendbe tettem.

Bogácsi Erzsébet