Első találkozásom Váli Dezső képeivel katasztrofális volt. Kezembe került festményeinek albuma, és teljes megütközéssel fogadtam, hogy valaki csak egy témát fest állandóan: műtermét különböző variációkban. Az akkori megrökönyödésem (verbális vetületét) szó szerint itt most nem idézem... Fel voltam háborodva, és nagyon tiltakoztam ez ellen.

Másodszorra akkor találkoztunk, mikor a nővérek megkértek, hogy nyissam meg ezt a kiállítást -- amit aztán minden tiltakozásom ellenére elvállaltam.

Leginkább a válaszkeresés vonzott.

Egy ismerősöm készített egy portrét. Míg rajzolta, modelljének arckifejezése többször is megváltozott: hét különböző hangulatú, különböző jelentésű képet készíthetett volna róla.

Nem mindenki / Talán ritkán figyelünk oda az ilyen apró változásokra.

A szobáját mindenki ismeri.

A szobád arca számodra is változik. Más a színe a reggeli napfényben, s más alkonyatkor. Másként nézel benne körül, ha fáradtan ébredsz, és másként, ha kipihenten; a jobb hatás kedvéért kicserélsz két képet a falon, vagy odébb tolsz egy bútort; ma virágot raksz egy vázába, holnap zenével töltöd ki a teret. S közben nem is tudod, hogy melyik hangulatodat melyik változás hívja elő. (Nem is kell tudni.)

Lehet így is megközelíteni Váli Dezső képeit: hagyom, hogy ilyen vagy olyan hangulatok, gondolatok ébredjenek bennem őket látván.

Lehet úgy is -- ehhez sajnos nem értek, legalábbis beszélni nem nagyon tudok róla --, hogy a képen lévő formákat elemzzük: a tárgyak méretét, az arányokat, a perspektívát, a torzulásokat, a tónusokat, a színeket és fényeket -- és elvileg akkor is oda lyukadunk ki. Mint mikor egy vers elemzésekor a szavak s mondatok értelmén, összefüggésein keresztül eljutunk valahova, amit válasznak hiszünk.

Válaszom nincs. Kérdésem sem volt.

Helyette hadd osszam meg asszociációimat, melyek e képek láttán születtek:

C.7701

lelkem nyugalma

szobám unalma

ablak rácsa nincs kilátás

fény az ablakon át

fény mint eszköz

vele festek

befelé nézek belső egész

vagyok hol lenni lehet

ablak a semmibe ajtó a sehonnan

zöld baltaféleség elhúzza a teret

börtön zártsága

barna barakk

opál homály

éjszakai derengésből mi kiviláglik a szék tánca

a szék az ágy

az ágy hol nyugszom

mindig ugyanott

nekem adatott

ma szürke köd van bennem

ötévesen szombat délelőtt

lila fáradtság

egyszerűség ami van

lelkem unalma

szobám nyugalma

Köszönöm a figyelmet, a kiállítást megnyitom.

Szeged, 2001. február 2.