dátum: 02.5. cím: Hoppál Bulcsú körlevele Luxemburgból, e-mail fájl: EGYEB/BULCSU C. 6927

A választások éjszakáján Mátyás majd felrobbant. Én rezignáltan dohányoztam, úgyis tudtam, hogy ők fognak nyerni. Semmi esélyt nem láttam a második fordulóban sem arra, hogy lényegesen megfordítsák az eredményt. Azon csodálkoztam egy kicsit, hogy igaz előre tudtam a bolsevik győzelmet, de az kiment a fejemből, hogy Szdsz-es lesz a kultuszminiszter. Ez csak akkor jutott eszembe, hát mit mondjak, nagyon meghökkentem és ezért még egy cigarettát elszívtam.

A politika azonban nem szövi át a mindennapjainkat. Naponta többször olvasom a lapokat az internáci segítségével, néha tévét is nézek, de már jó ideje tudom, hogy népünk egy genetikailag kifáradt nép, mely nem bírja visszaverni és feldolgozni a modern világ harsogását. Azonkívül azt a sok millió abortuszt sem tudta a kollektív tudatalattink feldolgozni, mert van ilyen. A nép lélekből jövő dinamizmusát, mely annyi gyönyörűséget tudott teremni, megemészti ez a két fene. Egy szörnyű, ősi kép van előttem, melyben sok a hallgatás és a tömör csend. Nagyon szépen fejezi ki ezt a Biblia, mikor a szenvedő szolgáról beszél, aki mint bárány elnémul nyírója előtt, mert tudja, hogy leölik. Ami eddig komor hallgatás volt a magyarságban, mely, ha kellett, az adott időben cselekedeteket szült, addig ez a hallgatás mára pontszerűvé zsugorodott és megnémult. Vannak, akik ezt nem tudják, de azok sodródnak is és szétszóródnak, de vannak, akik tudják és el akarják felejteni, de nem tudják. Folyamatos „égő keresztekkel” járkálnak, motyogva, zakósan.

De azt hiszem mindez független attól, hogy ki nyerte meg a választásokat, illetve ki veszítette el. Amúgy sem hittem a Fideszes-fiúk hirtelen, kamaszos nemzeti váltásának, s mostani „turulmadarazásának”. Ez tényleg nem rajtuk múlik, hanem a legszigorúbban rajtunk. Csakhogy mi meg nem tudjuk feldolgozni! Van valami önmagát gerjesztő folyamat a demokráciában, melynek eredményeképpen minden demokrácia észrevétlen átfordul egyfajta implicit proletárdiktatúrába. És át-és átszövi életünket a proli szag. Nevezhetjük zsarnokságnak, ízléstelenségnek, aljasságnak, butaságnak, mosdatlanságnak vagy bármi egyébnek, de lényege megmarad: levakarhatatlan.

Én naív azt hittem itt Liechtensteinben nem fogok majd találkozni az alacsonyrepülés ezen fajtájával, mondván ez itt egy hercegség, pártok alig vannak, vagy nincsenek is, s amúgy is fönn vagyunk a hegyen egy intézetben komoly emberek védőszárnya alatt. De ez nincs így. Nincs.

Egyre kevésbé vagyok toleráns a könnyűzenével kapcsolatban. Egész egyszerűen nem fér a fejembe, miért kell egész nap, a legváltozatosabb helyeken: a konyhában, étkezőben, számítógépezés közben, kocsiban, ha mellém ülnek, lefekvés előtt, után, illetve alatt, állandóan ezt a szörnyen primitív zenét hallgatni? Vagyis hallgatni – inkább csak folyamatosan megy, mert nem értem milyen okból, de mennie kell, mert különben valami nincs rendben. Mi de a rosseb nincs rendben? A múltkor is, Zoriana a kicsit beszédhibás állandóan papucsban járkáló ukrán lány, reggel hétkor bömböltette a könyvtár mellett lévő ebédlőben az „I feel good”-ot. Miért? Táncolni nem tud, mert semmi mozgáskultúrája nincs, énekelni sem, mert azon az egy árva népdalon kívül, melyet már megtanultam tőle, nem tud semmi egyebet. Zenei szépérzéke nincs, hisz akkor nem ezt a primitív dalt erőltetné. Nem értem a szellemtudományok művelői miért nem rendelkeznek egy kis érzékenységgel az igazi művészet iránt?

Sokan panaszkodnak, hogy nem tudnak elmenni sehova innen a hegyről, s állandóan, mintegy be vannak ide zárva, de alig tudtam rávenni két embert, hogy menjünk el Zürichbe, s próbáljunk bejutni az operába. Hát igen! Az operába nem kaptunk jegyet, helyette moziztunk egyet és sétáltunk a városban, olyan turistásan. Nagyon élveztem, gyönyörű volt! Be kell vallanom, régen láttam ennyi embert, s mint egy kisgyerek úgy viselkedtem, mert több mint egy hónapja fönn voltam a hegyen, s a professzorokon, tanulókon kívül nem igen láttam más embert. Minden nő után megfordultam.

Apropó nők! Nem csajozom. Nehéz elhinni, de tényleg! Már több mint két hónapja nem volt az a fajta Budapesten mindennapos, agyamat elvivő kényszer, mely kidülleszti a szemeimet, s minden férfiasságomból kivetkőztet. Nincs az a sebezhető, nagy támadási felületet adó párzási vágy, nincs az a mindennapos kudarc az elszalasztott lehetőségek miatt. A szerelmeimhez való viszonyom is megváltozott. Nem kapnak el a rohamok olyan intenzitással, mint azelőtt, de természetesen az álmokat nem tudom kivédeni, s ilyenkor búslakodom egy kicsit, de valahogy a hegyek magukba szívják a keserű emlékeket, nem engedik, hogy azok a képek uralkodjanak rajtam. Hát igen, ez az ő területük. Talán azért sem kerengek a nők körül, mivel nem olyan szépek. Először is sok a lengyel lány. Szokták mondani, hogy a lengyel lányok egytől-egyig szépek. Ez igaz is, csak számomra az unalmasan kerek szláv arcoknak különösen szépnek kell lenniök, hogy ezt a kerekséget valahogy felvidítsák és feloldják. Aztán ezekkel a lányokkal van valami probléma. Nem csak az, hogy alig beszélnek angolul, s nem is tanulják, hogy jobban menjen, hanem a viselkedésükben van egyfajta lehetetlenség. A múltkor Agnieska nevezetű lánnyal táncoltam és egy óvatlan pillanatban ügyesen, egy mozdulattal levettem róla a felső ingét. Mindenki brávózott, tapsolt a produkció láttán, meg azon is, ahogy táncoltunk, kivéve a lány és a barátnője, akik ezek után feldúlva elrohantak. Hát nem tudom. ... És nem egyszer viselkednek lehetetlen módon - érthetetlen, inkább idióta nézésükkel, jó dolgok ignorálásával, elégedetlenségeikkel. Az egyik lengyel leányka ki is vívta már az egész Akadémia útálatát. Isabella, mert így hívják folyamatos, elégedetlenségei mellett, mindenbe beleszól. A múltkor kioktatott, hogy miként kell hegyi úton vezetni, mondván, hogy nekem úgysincs tapasztalatom ilyen téren. Ránéztem mondókája végén keményen, és csak annyit mondtam: „ühüm”. Azóta nem mer okoskodni a kocsiban, bár még időnként halkíttatja a rádiót. Nem fér a bőrébe, állandóan szervezkedik. Két héttel ezelőtt Dr. Dessloch-ot kapta el reggeli közben, aki egyébként itt a pénzügyekért felelős atyaúristen, hogy mivel csökkentették az ösztöndíjat, sokan vannak, akik nem tudnak majd hazautazni és egyebek. Az éhes Dr. Dessloch ezen a takarítónő-képű, birkózóhátú nőn annyira felidegesedett, hogy ordítva azzal küldte el, hogy máshol kolduljunk (mert egyből mindenki nevében beszélt) pár rongyos frankot. Azután volt itt nyílt levél, aláírás, megbeszélés, minden..., fájt a fejem az úttörőszövetséges együttgondolkodástól.

No de van egy gyönyörű is: Khalia, a szomáliai lány. Huszonöt éves, sudár, vékony, hosszúlábú, gumi-fenekű és rügyeznek a mellei. Üdítő látvány itt a sok fehér, szétfolyó bőrű európai között. Nekem a fekete nők mindig dekadens szépségek voltak, de Khalia mellett inkább az európaiak a dekadensek. Ugyanakkor nagyon jó vele beszélgetni, könnyen feloldódik, és ami nekem különös örömet okoz a beszélgetés közben, hogy olyan fekete hercegnősen tartja magát és érzéki ajkaival őszintén mosolyog. Igen, ő az ajkaival mosolyog.

Miközben itt zajlott az akadémiai élet, én otthon voltam öt napra és megvédetem a Licentia dolgozatomat, illetve letettem a négy Licentia vizsgát. Istennek legyen hála sikerült! Nem a legfényesebb eredménnyel, de nem is ez fontos. A lényeg az, hogy mehetek doktorira és, hogy teológiából kvázi „Magister” vagyok. Itt is Magister kurzuson vagyok, remélem jövőre meg is szerzem a fokozatot. Az is elképzelhető, hogy három-négy éven belül két tárgyból lesz doktorim. Ehhez kérek kitartást és erőt a Jóistentől!

Hálaadásképpen a szigorlat másnapján elmentünk Csíksomlyóra, a Pünkösdi Búcsúra. Vágytam arra, hogy lássam a Magyarok Nagyasszonyát, úton akartam lenni felé. Éreztem, hogy hív magához és nem is én, hanem inkább ő akar engem látni. Öröm volt odamenni és öröm volt a visszaút is Liechtensteinbe. Így akarok mindig úton lenni, s azt kívánom nektek is, hogy ti is mindig úton legyetek, ki Mennyei Jeruzsálem felé, ki Mennyei Magyarország felé, ki saját maga felé, ki a szerelme felé. A még meg-nem-érkezettségben is van egyfajta beérkezettség, elővételezettség. Én is néha sírva megyek, s csak egy gondolat hajt néha, amit legbelül hordozok: van hova megérkezzem, van otthonom, ahol majd levetem zakómat, kalapomat, s nyugodtan, nyitott szájjal aluszom.

Gaflei, 2002. május