A teljes szövegek megtalálhatóak

a C. napló kéziratban,
OSZK. Kézirattár,
Budai Vár

1993, „Egy képrombolás ürügyén”

Népszabadság (1993. III. 20.)

Kilencedik éve vezetek egy ferences szellemiségű imaközösséget. Nem az egyházat támadom. Hanem egyházam némely csacsiságát. Ami különbség.

Először a történet. 1989. februárban meglátogattam a pasaréti ferences rendházat azzal, hogy szeretném egy most készült keresztút-grafikasorozatomat nekik adni. Megköszönték. Az ajándékot fogadó atya a kispapok folyosóját tartotta alkalmas helynek az elhelyezésre. Most januárban arra jártam, a tizennégy keret a helyén, munkámra azonban egy jámbor piktorral egy minden bizonnyal sokkal könnyebben befogadható képsorozatot festettek. Nem tévedés, rá az én képeimre, egy táblát leemeltem, elöl az új kép, hátul az én opuszszámom. Ennyi a történet.

Gondoltam, megkeresem az atyát, de letettem róla. Egy több százezer forint értékű műben hatvan forint értékű falemez-alapanyagot látott, mit kérdezzek tőle?! Hogy mitől ez az elvakult pusztítókedv? Hogy miért nem tette föl a padlásra egy dobozban, ha az ő hitéletét zavarta a látvány?! Tartott azóta vajon lelkiismeret-vizsgálatot? Évtizede tűnődöm az evangéliumi példabeszéden, a balga szüzek történetén, akik a vendégre várva nem gondoskodtak olajról a lámpásukba. Miért ítéli el Krisztus őket, hát bűn lenne a butaság? Ma ezt így értelmezem: igen, némely formája bűn. Amikor az ember egyetlen fonalat követve (harag, lustaság stb.) minden mást számításon kívül hagy. Nem gondol se Istennel, se emberrel, sőt önmagával is csak fogyatékosan.

Ezt hívják szeretetlenségnek. Gondoltam, pert indítok ajándék méltatlan kezelése és szerzői jog megsértése miatt. De kinek mi haszna lenne belőle? Felejtsük el az egészet. De mégsem, nem tehetem, éspedig nemcsak az esetleges többi művész, de az egyház miatt sem. Nézzük az egyház felelősségét, túl az elkövető személyén. Egy másik kolostorban két éve egy hanglemezgyűjtemény több tízezer leírókartonját dobta valaki a szemétre a gyűjteményt létrehozó atya távoztával. A kérdés itt is az, hogy egy szerzetes egyedül hogyan kerülhet ilyen döntéshelyzetbe? Hol van ilyenkor a közösség kollektív bölcsessége? Egy kolostornak természetesen lehet más értékrendje, esztétikai rendje, mint a külvilágnak. Illetve, csakugyan lehet-e?! Ha a környezetére, tágabb értelemben a társadalomra hatni kíván, ha téríteni akar, ha nem az elzárkózás útját választotta - nem kell-e figyelembe vennie az őt körülvevő város, az ország, és - bocsánat - Európa normáit?!

Mégsem tudok valami halvány rokonszenvet megtagadni e képromboló atyától. A pusztító kedvétől. Ugyanis baj van az ajándékozások és általában a műtárgyak körül. Pannonhalmán odasúgják nekem: „ez a szobor itt marad, amíg a művésznő él. Nem tudtuk visszautasítani.” Több katolikus gimnáziumban láttam a minden szakmai önkontrollt nélkülöző Prokop páter festményeit, tömegével. Ajándék. Zavartan széttárják kezüket a befogadók, mit csináljanak vele. Az újonnan megnyílt gellérthegyi sziklakápolna: ilyen szerencsétlenül ízléstelen tárgy- és műtárgyegyüttes csak ajándék lehet. Gondolom, a pénzbedobós, elektronikus gyertyaautomatát nem a pálos rendi atyák fabrikálták. Vagy, visszatérve Pannonhalmára, mit lát a bencés gimnazista? Egyebek mellett egy félgiccs Mária-szobrot, hátul beépített villanykörtével. (A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége művészei delegációjának ajándéka abból az alkalomból, hogy felajánlják szolgálataikat a millenniumára készülő kolostornak.) A diákkápolnájukba pedig egy túlformált, álnépi faragványegyüttes került, oltár, tabernákulum. Egy helyét fölmérni alkalmatlan fafaragó ajándéka. Sorolhatnám.

Mit lehet itt tenni? Egy éve szóltunk Asztrik főapát úrnak mindezekről: Pannonhalma ezer év alatt fölgyűlt műkincsei között, ha minden huszadik műtárgy gyenge vagy giccs, azt a hozzá nem értő turisták és a diákok számára hitelesíti a mellette álló másik tizenkilenc. Javasoltuk akkor, és javaslom most is független szakértők meghívását, foglalkoztatását. A fölkérés szempontja ne az legyen, hogy bár „nem jó művész, nem igazán jó művészettörténész, de keresztény, hát ő a mi emberünk”. Szükség lenne egy negyedévenként összeülő bizottság vagy akár alkalmanként meghívott néhány szakértő bevonására. Zsűrire, amit egyetlen közösségi vagy templomi térbe szánt, vásárolt, megrendelt vagy ajándékba kapott műtárgy se kerülhetne meg. Egyetlen lágyszívű és hozzá nem értő atya sem. Sőt ez megkönnyítené az ajándék visszautasítását is: „Kedveském, ez gyönyörű, azonban én egyedül nem dönthetek...” A giccs ugyanis sajnos akkor is káromkodásként hat, ha a Keresztenfüggőt ábrázolja. Ha alkotója jó szándékú is. Megtévesztő, hogy a giccs is hordoz igazságot, sőt, szerintem, az igazságok halmaza. Az igazságok RENDJE helyett.

Tudjuk, látjuk, egyházunk - és nemcsak a magyar - a múlt század óta reménytelenül lemaradt az értékes művészetek befogadása terén. De hívő ember ne használja a „reménytelen” szót. Kezdjük el, amit lehet. A Magyar Püspöki Kar. A tartományfőnökök. A plébánosok józan önkorlátozással. A katolikus oktatás. Lépésről lépésre.

El kell indulni.

1993. március

U.i.: Ezt a cikket eredetileg a katolikus Új Emberben szerettem volna leközölni. Nem rajtam múlott. Talán az örökölt szemlélet, hogy amiről nem beszélünk, az nincsen is. És: aki a pártot bírálja, az a nép ellensége?!

-----------------------

A cikkre érdekes módon Pannonhalma reagált érzékenyen. Kezdetben nehezteltek. Aztán az elmúlt években csaknem minden szemetet kipucoltak, majd kértek, segítsek. Tizenöt mai festő munkáit sikerült megszereznem részben letétbe, részben ajándékként a gimnázium épületébe.