1993. dec. 23.
MAGYAR NARANCS: Szent Ferenc a földbe tapos

interjú

Váli Dezső egyike azoknak a rothkói makacsságú művészeknek, akik számára semmi sem vonhatja kétségbe a művészet létét, s akik számára azon kívül nincs is világ. A nagy festészeti tradíció bármiféle divattól, aktualitástól mentes képviselője ő. Még "csak" pályája tetején áll, de bízvást állíthatjuk, hogy koherens és nagyszabású életművet tudhat maga mögött.

 

Magyar Narancs: Hogyan illeszkedik festői életformád és a gyülekezeti élet, amelyben részt veszel, illetve a közösség, amelyet vezetsz?

Váli Dezső: Sehogyan. Mint ahogy az sem, hogy reggelente a Lukácsban úszom fél órát. Talán, annyi, mégiscsak: néhányszor elvittem a közösségemet múzeumba. De a közösségi életem nem kapcsolódik közvetlenül egyéb feladatokhoz, nem is szoktam róla beszélni.

MN: Gyerekkorodtól hívő vagy?

VD; Igen, ezt ingyen, ajándékba kaptam anyámtól. Nem volt istentagadó periódusom. Húgom két évig templomkerülő volt, most éppen egy kolostort épít a Dunántúlon, benedekrendi szerzetes. Nekem másfajta konfliktusaim voltak. Felnőttkorom eleje: szeretőm lett, nagy-nagy szerelem. Gyakran kellett gyónnom, bűnben jártam. Istennel rendezni kellett, rohadt nehéz volt.

MN: Említetted felnőttkori megtérésedet.

VD: Nyolcvannégy májusában egy esti misén fejbevágott egy prédikáció egyik mondata. Megértettem, hogy a teljes, ismétlem a teljes életemet át kell adnom Istennek. Ettől még festő maradtam és családos ember is. Nem vonultam el a sivatagba, bár Istennek fölajánlottam, ha akarja, vegye el tőlem a festést - ez volt a legtöbb, amit fölajánlhattam. Tudta, hogy szűkölök a félelemtől, hogy éretlen vagyok, meghagyta.

MN: És az imacsoport?

VD: Ekkortól datálódik az is. Hirtelen elolvastam minden írást Szent Ferencről, 1200 körül élt, beleszerettem. Majd megismerkedtem egy Szent Pál-i hevületű ferences szerzetessel, aki egy imacsoportot is vezetett. Őt nyugtalan vére Ausztráliába kergette egy év múlva, közösségét pedig, engem meg sem kérdezve, egyszerűen rám hagyta. Valaki leszólított az utcán: "szerdán pedig hozzád megyünk". Azóta is, már kilencedik éve.

MN: A festészet történetében vannak példák, hogy művészek munkájukat imának fogták föl. Úgy gondolom, a te esetedben is ilyenről van szó.

VD: Én leginkább csak káromkodom munka közben. Bocsánat, ez olcsó volt. Nincsen külön vallásos művészet, annyian elmondták már! Az egyház is tudja időnként. Hogy is van az a történet, mikor a zseniális Manzut meghívta a holland püspök egy bronz templomkaput készíteni? A szobrász visszaüzent, most nincs kedve vallási témával foglalkozni. Mire a püspök: ki mondta, hogy ilyet kérünk?

MN: Szóva1 nálad semmi átjárás?

VD: Persze nem tudom. A dolgok lényegét csak halálom után fogom megismerni. Ösztönösen festek, semmi magasztos gondolat. Csak a párizsi kék és a narancsszín kapcsolata, semmi más. Intellektusom munkaidőben alszik. Várj csak, egyvalami mégiscsak érdekes egybeesés. Felnőtt megtérésem évében maradt el tizenvalahány éves absztrakt korszakom, és kezdtem zsidó temetőket festeni. Talán itt nemcsak a téma volt szakrális. Habár?! Festettem én valaha mást is? Morandi csupros csendéletei nem szakrálisak?

MN: Hogy mégiscsak változott valami.

VD: A művészet nem úgy működik, hogy a festő délelőtt eljegyzi Mancikát, és ettől már délután boldog képeket fest. Emlékszem, milyen nyomorú állapotomban, depressziómban csináltam boldognak nevezhető szép rózsaszín-fehér képeket.

MN: Hogy történt a korszakváltás?

VD: Ijedten, tehát hisztérikusan. Nőtt a család, növeszteni kellett a lakást, fél évig építkeztünk, nem tudtam festeni. A visszatérés izgalmában, félelmében egy kurta délutánon heveny mozdulatokkal megfestettem egy Golgotát, egy tájképet, meg előhalászva egy jó fotómat: egy zsidó temetőt. Így indult.

MN: És most? Hatodik éve fested ugyanezt, a műtermedet, vagy mondjuk így, műtermet, műteremsarkot. Ezekben nincs szakrális töltés?

VD: A tyúkot kérdezze, milyen ízű a tojás. Azt válaszolja: én csak reménykedhetem. Azt kérdezed, jelen van-e Isten ezekben a szobákban. Remélem. Nem tudom. Egyébként a reménytelenség is Istentől való távolsággal mérhető. Nézd, én ezekkel a szobákkal nem foglalkozom. Igyekszem a festéket délelőttönként szakszerűen elhelyezni a lemezen. Ennyi. Nem mindenki ilyen. Hallom a kollégáktól, időnként majd szétfeszíti őket a mondanivaló. De jó nekik. Nem gúnyolódom. Voltak, akik ezekben a műterem-képekben szerzetesi cellát, mások börtöncellát láttak, a világtól elfordulás színhelyeit. Az ablakaimat csakugyan megsmirgliztem tíz éve, hogy ne lássak ki. De nem a témát kellene értelmezni, tévútra vezet. Nagyon szeretem az öregedő Munkácsy enervált virágcsendéletét és nagyon szeretem Van Gogh zaklatott íriszeit is. Hogy a festő lelkét fejezi ki... kit érdekel a festő lelke? Engem sem. Tanít élni, a jó kép tanít élni. És ahogy Szüts Miklós mondja: tanít meghalni is. De vissza a földre. Nos?

MN: Más téma. Hogy volt az a történet, hogy egy kolostornak ajándékozott keresztutadat átfestették?!

VD: Hagyjuk ezt, megtörtént. Nem haragomban írtam meg az ügyet a Népszabadságnak, hanem okulásul. Előtte konzultáltam barátaimmal, egyházi vezető emberekkel. Biztattak, nem elfödni a bajt, nem eltitkolni. Hallom, kételyek merültek fel a Torinói lepel eredetiségét illetően, s ha jól tudom, a hírt a pápa azonnal nyilvánosságra hozatta.

MN: És miért a Népszabadságba?!

VD: Először az Új Embernek küldtem meg a cikket, egyszerűen nem válaszoltak. Valóban, néhányan megharagudtak rám: "az ellenség lapjában?!" De hát el kell hagynunk, nekünk is, ezeket az olykor gyalázatos szembenállásokat, csak a kommunizmust termelnénk újra. Nemrég a piarista tartományfőnök publikált a Népszabadságban, barátaim orra alá dörgöltem.

MN: A politika?

VD: Nincs hozzá figyelmem, és bocsánat, nem tudom eléggé komolyan venni. Nézd, az én szakmám annyira időtlen, idő­ellenes. Mifelénk nincs fejlődés. Rembrandt és Ék Sándor sem bölcsebb, mint az altamirai bölényfestő. Ugyanarról beszélnek. Mi végre vagyunk e világon. Vagy ahogy Gauguin mondja: Honnan jöttünk, hová megyünk. Mit is kérdeztél? Igen, hogy a politika. Nem tartoztam soha semmiféle csoporthoz, már a kosárlabdacsapatba se vettek be a gimnáziumban. Az imaközösség, az egy más ügy. Mostanában kezdenek ugyan minket, együtt-kiállítókat, csoportnak nevezni Szüts-csel, Vojnich-csal, s néhány meghívott barátunkkal. Elfogadjuk egymást, ennyi. Ha olykor egyházi vagy művészeti kérdésben kérdik véleményemet, mindig a magam nevében beszélek. Nem érzek frontot magam mögött. Igaz, nehezen tudnak olyan kérdést föltenni, amit Szüts-csel az évek folyamán már át ne beszéltem volna...

MN: Nemcsak festesz, de írsz is. Tavaly jelent meg egy könyved:

C. Napló. Mit jelent ez a C betű?

VD: A gondolati naplómból akkor lett "C" napló, amikor szakmám legelején elkezdtem az opuszjegyzékeimet vezetni. Az "A" naplóm lett képeim lajstroma, mégiscsak a legfontosabb önéletrajzom... "B" a rajzok. Ezen kívül vagy öt-hat naplóm van, vagyis inkább volt. Fotóim, diplomám után néhány évig belsőépítész terveim - az első kiállítással megkezdődött képeim szereplési naplója is. Vezettem olyan naplót is, amilyet a kisiskolások szoktak: ma mit csináltam, mennyit dolgoztam. Utolsó munkahelyem elhagyása után féltem ugyanis, hogy el fogom cseszni az időmet. Kilenc év után átolvastam, bólintottam, és kidobtam. Nincs baj ezen a téren. Ez a C. Napló pedig, amiből egy barátom baráti ötlettel és baráti gesztusból könyvet formált, ebből az esküvőm dátuma nemigen derül ki. Főként valódi és álproblémáim földolgozására használtam. Nem volt, akivel megosszam gondjaimat, alkalmanként kerestem meg a mestereimet. Apám a világháborúban meghalt. Mondják, éhen halt hadifogságban, elvitte a beteg gyomra. A Napló. Ma is működik, ámbár problémáim már nemigen akadnak. Csak feladatok és persze terhek. Tudom, mi a dolgom. Ilyenformán a Napló ma leginkább a levelezésemmel bővül. Hosszú-hosszú leveleket szoktam írni, összefoglalva két-három hónap fontosabb dolgait. Lelkit-szellemit és a szakmait is.

MN: Volt-e olyan időszak az életedben, amikor ezt a nagyon pedáns rendet elhagytad egy időre?

VD: Nagyon szégyellem, de nem volt.

MN: Miért szégyelled?

VD: Ez egy meglehetősen fölösleges és ízléstelen tulajdonság, képzeld már tizenegy évesen dossziékba rendeztem a térképgyűjteményemet. Egy festő, aki festésnél sokkal jobban szeret táblázatokat készíteni. Ennek az egész opuszjegyzékesdinek egyetlen művészettörténész fogja hasznát venni, mondjuk hetven év múlva. Egy barátnőm most fejezte be Farkas István opuszkatalógusának összeállítását. Többéves, pokoli munka volt, adatok ezrei, levéltárakban, régi katalógusokban, itthon és külföldön.

MN: Na te külföldön...

  VD: Ja, igen. Külföldre nem engedem a képeimet. Én a te fiadnak, unokáidnak csinálom ezeket a képeket, nem a müncheni fogorvosoknak.

MN: Azok is emberek.

VD: Kicsempészett Vajda-képek bukkantak most föl New Yorkban. Nem hiszem, hogy ezek nem vesznek el a magyar kultúra számára. Az én képeimből mindenesetre - ha igény lesz rá - nem lesz nehéz gyűjteményes kiállítást rendezni ötven év múlva. '87-ig minden képen együtt volt, itthon, az a hír járta, nem adom el őket. Én ugyan adtam volna - belföldre. Bár igaz, sokáig egy esetleges leendő Váli-múzeumban gondolkoztam, de ez körülbelül csak annyit jelent, hogy rögtön kezdettől komolyan vettem, amit csinálok. Ez az álmodozás, a múzeum, lassan rájöttem, ez a szisztéma, néhány kivételtől eltekintve - nem jó. Most nem akarnám kifejteni, miért. Európa minden múzeumát láttam. Szóval, gyűltek a képeim. A rosszakat fölfűrészeltem, a jókat bekereteztem, s föltettem a galériára. Állt vagy négyszáz kép. Akkor jött egy megvilágosodott perc, és elkezdtem őket szétküldeni, kezdjék meg működésüket. Szétajándékoztam őket, a legjobbakat múzeumoknak. Volt, és van, mitől nagyon fáj megválnom. Elmúlik. Ma már nem is szeretem, ha fölgyűlnek itthon, megfordult a dolog. Talán Szent Ferenc is benne van a történetben. Nagyon jó és nagyon nagy munka volt a szétajándékozás, egy évig tartott. Minden képet lediázni, kétszer is, beszámozni, címet neki, keretezni.

MN: Ellentmondásosnak tűnik, hogy miközben szétszórod az életművedet, folytonosan regisztrálod, rögzíted a dolgaidat.

VD: Igen, teljes ellentmondás. Halálosan komolyan veszem magam, már ez is nevetséges. Pár éve egyszer a „C” naplóm kéziratát is kidobtam, hogy a pokolba evvel a folytonos önmagam körül forgással. Kidobtam, de a teljes anyag mikrofilm kópiáját egy barátomnak adtam, megőrzésre. Iszonyú munka volt később nekem laponként vissza­nagyítani. Ma a Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi. Onnét, már ha akarnám se lehetne visszaszerezni. Ettől értelmesebb pusztítás, hogy a képeimet szétajándékozom. Két éve azt is kiszámoltam, minden munkám körülbelül hatvan százaléka selejtnek bizonyul. Van opuszjegyzékemben olyan oldal, ahol a befejezett tizenöt képemből végül egyet tartottam meg. Vojnich például csak a fő műveit festi meg. Röhög rajtam, és igaza is van. Én az év minden napján délelőtt kilenctől festek, lassan és rengeteg gyenge dolgot is. Nem tudom jobban csinálni, igaz, ezt már a kezdetkor megjósolta nekem akkori mesterem, későbbi jó barátom, Sugár Gyula. Nyugodjék békében.

MN: Hadd térjek vissza még egy kicsit Szent Ferencre. Az, hogy közel állsz hozzá, ízlésbeli választás vagy korkövetelmény?

VD: Tisztaság, egyszerűség. Szegénység, szeretet. Minden korban aktuális. Ha a magyar történelemre gondolunk csak, nincs olyan ötven év, ahol ne erre lett volna főképp szükség. Ez a földközeli mosolygós egyszerűség - ez Krisztus egyik arca. Halálosan énközpontú voltam mindig, ami majdnem egyet jelent a teljes önzéssel. Szerencsére tudom magamról, gyermekkoromtól. Ferenc a földbe tapos. Egyszer hazatért a kolostorba, a gvárdián beszámolt neki, hogy kirabolták a házat, itt járt három rabló. Mire Ferenc - és a rablókat meghívtátok-e ebédre?! Mert a ven­dégnek jár az ebéd. Futás utálunk! (Valóban visszahívták őket.) Ettől nekem elakad a lélegzetem. Ez egy valódi kihívás, ilyen szeretetre minden bizonnyal halálomig képtelen leszek. Ebben van fantázia.

MN: Szent Ferenc levetkőzése a püspök előtt látványos gesztus volt. Mozgásával fejezte ki magát, vetkőzése szimbolikus értelmű is. Szenvedélyes gesztus.

VD: Az. Grafológusok kimutatták egyébként, hogy rendkívül hiú ember volt.

MN: A te esetedben a visszafogottságra való törekvés nem valamiféle szenvedélyes hajlam korlátozása?

VD: Jó a kérdés. Nem. Inkább csak az életkedv időnkénti hiányát ellensúlyozom vele. Vagyis, karbantartom. Az öt óra huszonhármas vekkerrel, a héttizes uszodával, a félkilences mosogatással (ha nem lógom el). Persze van szenvedély is. A hobbifotózást abba kellett hagynom pár év után, majdnem kisiklatta a vonatot. Rengeteg boldog órát szerzett és túl sok időmet elvitte. Bár Szent Ferenc állítólag ügyesen fényképezett.