1995. 03.        html/cikk-15.htm        C.04445 -04456

a teljes szövegek megtalálhatóak

a C. napló kéziratban, MTA. és OSZK.Kézirattár

      2000-est beszélgetés.

Kérdez: Margócsy István

- Ha elmész művésztelepre...

Évente egy hónapot töltök evvel. Ott nincs telefonálgatás, nincs mateklecke, javítandó konnektor, vendég, élet, hejehuja, semmi sincs, csak munka napi negyven órában. Szüts Miklós barátom a szomszéd műteremben. Ha karikás szemmel áttántorgok hozzá, hogy mégiscsak építésznek kellett volna mennem, nem tudom ezt a kurva képet megoldani, irgalmasan megvigasztal.

- Festményeid témaválasztása mitől függ?

- Evvel a feladattal nyolc éve kellett utoljára szembenéznem. Akkor egy fotómat rajzoltam le. Azóta fejből rajzolom a székeket, padlókat. Anyácskám nagyon türelmes velem, de már ő is mondja, hagyjam abba a műterem-ábrázolást, váltsak témát. A Lukács úszómestere is ezt mondja, alig merek a szeme elé kerülni.

- Hogy évekig kerülgeted ugyanazt a témát.... mi az oka?

- Belém vagyok gabalyodva; nem tudom. A lehetséges válaszok:

1. szellemi renyheségem (erre gyanakszom leginkább)

2. szűk horizontom

3. mert mindegy

4. mert így jó

5. irigylem Morandit.

- Öndokumentációd igénye és munkája, kényszere...

- Miklós szerint egyszerűen: munkakerülés. Ámbár inkább játék. Úgy gondolom, papírhajómat akkor engedhetem útjára bele a patakba, vagyis munkám akkor van befejezve, a kultúrába belefonva, ha a kép dokumentálva van. Ha a címe és opuszszáma által zökkenőmentesen kezelhető, fotója által felidézhető. Étteremben ülni unok, emberek közé alig megyek, tévét nem nézek, a tavaszra nem figyelek, színházba nem járok. Szeretem a szép hosszú táblázatokat, ez a szórakozásom...

- Naplóírásod... a verbalitásod viszonya a vizualitásodhoz...

- Bocsánat, nem vagyok vizuális típus. Még a szép és ráadásul szőke nőknek is harmadszor is bemutatkozom. Van is baj.

A verbalitásom. A négyezer oldal naplóm, gépelve... Nézd, melankolikusnak születtem. Már gyerekkoromban fölmerült a kérdés, miért élek. Leírtam, újra meg újra megfogalmaztam ugyanazt. Így próbáltam értelmezni világomat. Hozzáadva mindig egy kiló dicsekvést. (Mondd, egy 53 éves ember miért dicsekszik folyton?! Önigazolás? Kisebbségi érzés?)

A naplóm, tovább. A komputeremben a levelezésem dossziéja a legvastagabb. Szakmai munkám egy része postán bonyolódik. Egy festésnaphoz, tetszik vagy nem tetszik, négy nap háttérmunka tartozik. Nincs műteremszolgám, mint Mednyánszkynak...

Magánlevelezésem pedig: egy Franciaországban élő barátnőmnek havonta leírom a világot. Három példányban, egyet ő, egyet a Tudományos Akadémia Kézirattára kap... Tán hét irattartó dobozom van már ott... a harmadik példány pedig otthon gyűlik... de minek. Hinni a fölöslegesben. A szent fölöslegben. Ami a kultúra.

Ha egy megyeházból elkallódott képed fölkutatása ügyében levelezel, az minek számít?

- Közügynek.

- Miért s hogyan a végtelenített (ismétlődő) kérdésfeltevések? Változik-e, mélyül-e?

- Egyetlen kérdés van, nyilvánvalóan. Hogy mi a fenének élek. Evvel birkózom nyolcéves korom óta. Akkor azt mondtam, egy élet kell majd hozzá, hogy megértsem. Isten utasítását ez ügyben (hogy Ő ezt jobban tudja, ezt csak hagyjam rá) elfogadom, de nem tudok mosolyogni. Még. Pedig az a legfontosabb dolog a világon. Pilinszky is túl volt az ötvenen, mikor még mindig csak ott tartott: „eljuthatunk a derűig”. Hogy a kérdésföltevés mélyül-e? Mitől mélyülne? Minden napom értelmét meg kell fabrikálni. Nem számolok vele, terveim nincsenek. Fegyelmezetlenség, valószínűleg.

- Ugyanez a kérdés a festészetedben: miért a sorozatfestés? A darabok együtt vagy külön élnek, erősítik-e egymást?

- Nem festek sorozatokat. (Egy képen belül kell elmondani az egész világot.) A témám azonos, évek óta. Testvérképek csakugyan értelmezhetik, segíthetik egymást.

- Nem ellentmondás-e a tárgyalkotás és a tárgyak meg-nem-őrzése?

- Dehogynem. Tudom. A tárgyakat imádom, a franciakulcsot és a színváltós, térképolvasós, morzegombos terepszínű katonai zseblámpát. Két éve találtunk egyet fiammal, kirándulás közben, a hóban. Építem, javítom és átalakítom tárgyaimat, de ami nem nélkülözhetetlen, kíméletlenül kiszórom az életemből, beleértve azt az elemlámpát is. Nem mentenek meg a haláltól. A könyvtáramat is mindig szétajándékozom. Most 380 ezer forintot adtak egy képemért: ebből magamnak vettem egy Arany összest, Babits összest, Oravecz majdnem összest, Rakovszky válogatottat, Ady összest. Most kezdek bele, beléjük, tán még nem késő. Hogy félretájékoztatás ne essék egyébként: műtermemből, követve a szokásokat, tehát féláron, 150 ezerért árulom közepes méretű képeimet.

- A darabokból újra összeállítható (feldarabolt) kép hajdani ötlete: mű volt-e vagy gesztus, kihívás?

- Nem kihívás, nincs kit ki-hívni, ugyanis ők nincsenek bent, én meg kint. Nem haragszom a világra. Arra nekem nincs időm. Meg nem is az én dolgom.

A kérdés első fele pedig félreértésen alapul, soha nem állítottam össze képet utólag, szétfűrészelt darabokból. Olajképkor nem vagyok játékos.

- Miért nem engeded ki az országból a képeidet? Köztudomású, hogy ez a tiltás minden képed hátára rá van bélyegezve...

- ...közgyűjteményt kivéve. Hogy miért? Nézd, itt a Gellérthegy a város közepén. Itt a Váli utca a Körtérnél, ahol a 6-os fordul. Itt jár a 2-es villamos végig a Dunaparton, itt a legendás 18-as villamos, és a valahai 81-es, ami a Zugligetbe járt ki. Fölötte a Harangvölgy. Itt van Arany János sok-sok kézirata az Akadémián. Képeim itt érzik jól magukat. Hogy külföldön megmérettessék? Minek mérni, ez nem tojásbrikett. Használni kell.

- Hol, milyen körülmények között tárolnád legszívesebben a magad képeit?

- Nem feltételes mód, hanem kijelentő, múlt időben. Elintézve. Néhány száz pesti polgár vállalta, meg harminc múzeum. Egy kép négyféle módon szívódik föl a kultúrába: Lakásfalon, szűk közönség számára ugyan, de alaposan. Múzeumban, ott nem feltétlen látható, de a nemzet trezorja. Kiállításon, amikor pár hétre reflektorfénybe kerül, valami aktualitás kapcsán. És reprodukción, ahol mindig kézközeli állapotban van. Mind a négyre szükség van. Az arányok helyes beállításával törődöm, már ami rajtam múlik.

- A magánnyal hogy jönnek össze a csoportos kiállítások, amiket szerveztél?

- Füst Milán mondja: lehet, hogy az életnek nincsen értelme, de a mészárosszámlát ki kell fizetni. Ebédet, szerelmet, zoknit, fékpofát és osztályfőnöki figyelmeztetést másoktól kapok. Vannak barátok, kollégák. Vannak jó képek, nem csak az enyémek. Nem nekem jobb egy csoportos kiállítás, hanem a publikumnak. És a gondolatokat így, több oldalról körüljárva sokaknak könnyebb befogadni. Ezért szerveztem meg Győrben az állandó kiállításunkat is; tavaly ősszel. Kezdetkor Dávid Katával megkorrigáltattam az ötletemet, etikus-e a kultúra egy szegmensét így elkülöníteni. Azt mondta, kívánatos. Nincs értelme sok kis gyenge Magyar Nemzeti Galériát csinálni országszerte.

- Életszervezés: napirend, időbeosztás - mit miért?

5.23-kor lecsapom a vekkert, a budai ferences barátokkal együtt mondom a reggeli zsolozsmát. Onnét át a Lukácsba. Otthon Kata meleg reggelivel vár, asztalhoz ül velem. Aztán munka. Kettőtől négyig alszom, pizsamában. Ma már nemigen festek este, negyven év fölött az ihlet napszakhoz és keretmérethez igazodik. Háromnegyed tizenegykor oltok.

Vasárnap családi séta, nyáron nyaralunk, hogy lett hordozható szövegszerkesztőm, könnyebb feladat.

- Ima, egyedül és közösségben...?

- Imaidőm a reggel első munkaórája. Munkaórája, mert munka. Pár éve tanultam meg, hogy mindenért hálát lehet adni, hogy a vízcsap működik, hogy a családom éppen békén alszik, hogy tegnap pocsékul ment a festés. Napközbeni imáim leginkább rövid helyzetjelentő telefonálások, ahogy a rendőrök szólnak be akció közben a központba, jelentve és utasítást kérve. Esetleg erősítésért...