A teljes szövegek megtalálhatóak

a C. napló kéziratban, melynek másolata

az MTA. Kézirattárban van;

Bp. V. Roosevelt tér 9.

1995, IGEN folyóirat,

kérdez B. Petőfi Ágnes. (1995. 14. szám)

A HALÁL RÖVIDSZŐRŰ HÁZIÁLLAT

- Váli Dezső olyan festő, aki ír is. Az 1958-óta írt 3100 oldalnyi naplójából Bognár Róbert 350 oldalas könyvet szerkesztett: „C. Napló ”, 92-ben jelent meg. Mennyi a műben a Váli Dezső és mennyi a Bognár Róbert?

- Váli Dezső olyan festő, aki sír is. A 3100 (azóta 4400) oldal természetesen élvezhetetlen, sok a nyafogás, ismétlés. Szerencsére Robi barátom úgy húzta meg a szöveget, ahogy mindig is elképzeltem, tömörített, de nem csinosított. Hogy ez hogyan hat? Nem tudom. Ugyanaz a helyzet, mint a képeimnél. Soha nem fogom megtudni, mi olvasható ki belőlük. Hiszen belefestem nagyanyámat, rózsabokrok között sétál, ezüstfejű botjára támaszkodva... A néző pedig üres szobasarkot lát, billenő székkel a sarokban. És egy régi estére emlékezik vissza, uborkát evett húgával a konyhában... Egy mű végtelen jelentésű. Thomas Mannt 14 évig tanultam, tudom.

- Aki valaha is naplót vezetett, tudja, milyen nehéz őszintén írni. Még akkor is, ha biztos lehet benne, hogy senki más nem olvashatja. Mennyire őszinte egy olyan napló, amely még írója életében ezrek kezébe kerül?

- Nem írni nehéz őszintén, hanem gondolkodni. Első gondolatom mindig hazugság, önáltatás. Dzsungelkésem állandó használatban, hogy a fényre kiverekedjem magam.

- Két szó hiányzik nekem ebből a könyvből: az „apa” és a „halál”...

- Az utóbbi az érdekesebb... A halál rövidszőrű háziállat, gerinces, itt él a műtermemben, kipislog az ágyam alól. Naponta sétáltatom. Érdemes-é ma reggel fogat mosni, hiszen meghalok. A dolog ellentmondásossága legszebben a 90. zsoltárban van leírva, Károlyi gyönyörű fordításában. Mózes, Isten embere, így morog: „...A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk...”

Vagyis nem elég, hogy az élet nehéz, de ráadásul még rövid is. Nomármost ha olyan nehéz, miért baj, hogy rövid?!...

- Egyszer Kékkúton kölcsönkértem Öntől a Naplót. Azt válaszolta, csak egy napra és egy éjszakára tudja odaadni, mert maga is olvassa. Mit keres benne?

- Elég ronda történet, az önzésem. Két év után nem emlékszem, miért kellett akkor annyira sürgősen. Csakugyan olvasom időnként, ellenőrizendő magamat, hol állok. Mindig a legfontosabb kérdéseim körül keringek, miért élek, hogyan csinálhatnám jobban.

- Számomra Ön redukáló művész: nyolcadik éve festi ugyanazt a témát - műterem, korábban évekig zsidó temetők -, és a legkevesebb eszközzel próbálja a legnagyobb hatást elérni. Nem kérdezte meg magától, kell-e egyáltalán festeni?

- Nem.

- Hogyan kezdi el a képet? Tud-e fejben festeni? Egyáltalán lehet-e?

- Fejben festeni, vakon sakkozni, külön adottság. Nem rendelkezem vele. Semmit nem látok bele az üres vászonba, üres vászonnak látom. Hogyan kezdem a képet? Érdektelen. Gyufaskatulyányi apró vázlatrajz. Azt fölrajzolom egy lemezre, és (Szüts szavaival) mintha kifestőkönyv lenne: kiszínezem. Majd javítgatom, kapirgálom hónapszám.

- Mikor tartja jónak a festményét?

- Nagyon jónak?! Félek, hogy megbotránkoztatom. Amikor ránézve, viszket az orrnyergem.

- Köztudott, hogy az önmaga által rossznak ítélt képeit

felfűrészeli. Leírta, általában két százalékuknál szívja utólag a fogát. Nem érdemes a miatt a kettő miatt megkegyelmezni a kilencvennyolcnak? És ha más ítészek szerint az nem lenne kidobandó?

- Nem érdemes megkegyelmezni. Szellemi gyermekkorát éli, aki csak épít, és nem szelektál. Gondolatot, szokásokat, embereket, tárgyakat. Nincs elég gyenge mű a világban? Szaporítsam? Hogy mások véleménye?! Egy kép elkészültéig kétezer döntést hozok, rettenetesen egyedül. Csókoltatom a közvéleményt, mert ebben a kétezer döntésben semmit nem tud segíteni... akkor talán az utolsó döntést is meghozhatom magam...