A teljes szövegek megtalálhatóak

a C. napló kéziratban, melynek másolata

az MTA. Kézirattárban van;

Bp. V. Roosevelt tér 9.

2000.6. Kernács Gabriella video-interjúja

(Ami a CD-1-en szerepel)

-Egyik legkorábbi képednek a címe: Homo contemplator, tűnődő ember. Tűnődő embernek tartod magad?

- Hát... amikor festek, nem gondolkodom. Tűnődő ember szeretnék lenni, az nekem nagyon tetszik. Az a póz, vagy pozitúra. Hát persze, gondolkodom. A tűnődés bizonytalanabb kategória. Erről sokkal okosabbat nem tudok mondani...

-Miért csinál egy tűnődő, meditatív típusú ember CD-ROM-ot? Játékból, mániából, őrületből?

-Hiúságból. Kezdettől annyira fontos embernek tartottam magam, hogy a legelső képtől kezdve fotóztam a dolgaimat. Ezek a fotók most 40 évesek, diapozitívek, kezdenek tönkremenni. Elvörösödtek, elfakultak. És munkám részének tartom a dokumentálást, úgy gondolom, akkor van a társadalomba beépítve, elindítva a kis hajóm, ha lehet róla beszélni, meg lehet nézni egy dokumentumfotón. Ezért elkezdtem őket lemezre írni -mert ez a jövő útja-, és aztán túl jóra sikerült a lemez, úgyhogy úgy gondoltam, meg lehet mutatni másoknak is, hogy ennyit csináltam. Egy Petri kötet -ott van mindig a polcomon-, az összes műve, azonnal hozzáférhető számomra és mindenki számára. Rémisztőnek tartottam, hogy képeimnek kilencven százaléka múzeumi raktárakban van, meg magánszemélyeknél, ahol soha senki nem fogja látni, illetve száz ember. Ezért volt a CD-ROM ötlete.

-Nagy munka volt?

-Állati nagy munka volt, mert nem értettem hozzá. Közben kellett megtanulni a teljes vertikumot, megtanultam, rengeteget tanultam, nagyon jót játszottam vele. Nem mondom meg senkinek, egy évig tartott.

-Most, hogy elkészültél vele, mivel kezded a napodat?

-A napomat mindig ugyanúgy kezdem, 5.23-kor szól a vekker, akkor lemegyek a Ferencesekhez másodnaponként a közös zsolozsmára, aztán 7 óra 5 - 7 óra 7 perc között elkezdek a Lukácsban egy fél órás úszást. Aztán jön a munka. Az már kevésbé érdekes ebből a szempontból.

-Mit jelent számodra az úszás?
- Az úszás... Éppen tíz éve csinálom naponta. Nagyon szeretem. Én az élményeket nem nagyon szeretem halmozni. Ez egy ismétlődő, azonos, részben elég kemény munka, részben egy társaság, baráti kör, emberi kapcsolat. Aztán én már harminc éve a műtermemből nem is nagyon mozdulok ki.

-Az úszás közben az a lebegő érzés, az fontos neked? Mert ugyanazt a lebegő különös érzést némely képeden is fölfedezni. Van itt valami halvány kapcsolat?

-A kapcsolat tényleg fönnáll, csak távolabbi, nem tudom összekötni a gyökeréig... egy fajta... Onnét tudom elkezdeni, hogy ami a legtöbb ember számára természetes..., én már a Belvárost se értem. Én már az egyszeregynek a hetes szám felé tartó részeit se értem igazán; hülyéskedek is, meg nem is. Egy csomó dolgot nem értek a világból, és lebegek benne, ezeknek a földolgozása évtizedek óta foglalkoztat... Nem értem a nőket, nem értem a konyhát. Egy csomó dolgot nem értek a világból, aminek egy része biztos kijön a képekben. Hát ennyit az úszásról, és a lebegésről...

-Fantasztikus szépségű könyvedben némelyik példányban volt egy furcsa bélyegző. Mi volt ez?

-Amikor ez a könyv két éve megjelent az Ernst múzeumi kiállításom kapcsán, belebélyegeztem, hogy aki netán megtanít a bukófordulóra, annak egy pasztellt adok ajándékba, mert én csak olyan ronda, féloldalasat tudok, amit magam is szégyellek.

-Mi az a bukóforduló?

-A bukóforduló a gyorsúszásnál a versenyzőknek egy megengedett fordulási forma, ahol a falat nem érintik, csak lábbal. Fordulnak egy nagyot, és egy még nagyobbat belerúgnak a falba, és mindez egy gyönyörűségesen szép mozdulat. Már síelésben is a mozdulat szépsége fogott meg gyerekkoromban -tényleg vonzott- és ezt a nagyon szép mozdulatot meg akartam tanulni. Aztán egy nemzetközi rangú triatlonos versenyző jelentkezett is, aki egyébként gyűjtőm. Megtanított, tizenegy leckét vettünk a Lukács uszodában, illetve a Császárban.

-Milyen a kapcsolatod a ferences renddel?

-A felnőtt kori megtérésemhez kapcsolódik, hogy egyszer egészen szokatlan módon, véletlen egy esti misére mentem vasárnap, amelyben egy prófétai erejű ferences pap prédikált, és azalatt a tíz perc alatt közelebb kerültem az Istenhez. És aztán ami ennek a technikai része, a gyónás, a közösség, az emberekkel való kapcsolat, abban aztán a ferencesek sokat segítettek, tanácsokban, beszélgetésekben.

-Van egy ferences indíttatású közösség, amelyben te részt veszel...

-Igen, tizenöt éve van itt nálunk egy imacsoport, velük egy héten egyszer egy estét átdolgozunk. Én munkának nevezem az imádkozást. Nagyon szerények a lehetőségeink, mi közbenjárunk államfőért, betegekért imádkozunk. Ez a munkánk.

-A munkádhoz ez a dolog adott valami indíttatást olyan értelemben, hogy például az első fantasztikus sorozatod, nagyobb lélegzetű sorozatod, a zsidó temetők... Volt itt valami kapcsolat az imaközösség-, és a zsidó temetők felé való fordulásban?

-Megint a gyökerekre kérdezel rá, amit én nem fejtettem meg, és talán nem is a dolgom. A szakralitáshoz természetszerűen mindig volt érzékem. Minden nap zsidó zsoltárokat olvasok reggel, tehát az ő kultúrájuk nemcsak szép számomra, hanem fontos is. Emellett érdekes módon a belsőépítész indíttatásom is bejön, mert a zsidótemetőknél az enteriőröket nagyon szerettem, a mikro-enteriőröket... Egyébként azok szobrok is, olyan fokú művészetet képviselnek például a bukovinai zsidó temetők, ami ámulatos, rejtett és csodálatos. Aztán ezeket szinte véletlenszerűen fotóztam,

tíz évig itt feküdtek egy mappában a műtermemben, akkor valamilyen témahiányból kifolyólag elővettem, ebből lett ez a zsidótemető festmény sorozat. Evvel aztán három évig dolgoztam.

-Nem volt ez hosszú?

-Isten tudja... A képek elkezdtek egyre rosszabbak lenni, egyre fáradtabbak, három év után, akkor volt lelkierőm és tehetségem abbahagyni. És azóta nem érzem, hogy elő kéne venni, bár nagyon sokan szeretnék...

-Mi volt a következő nagy témád, ami még mindig tart...?

-Ez a bizonyos műterem sorozat, amit most már vagy tíz-valahány éve csinálok, és bizony folytonos lelkiismereti-, és szakmai probléma, hogy helyénvaló-e még mindig itt maradni... Nem tudok jobbat, és minden évben születik a hitem szerint -hogy ne hazudjak magamnak- három- öt nagyon jó kép. És többet nem is várok el a világtól, Istentől, magamtól. Tehát ez a téma tart, én még hiszek benne. Remélem, ha kiüresedik, abba merem hagyni. Aztán mi lesz... nem tudom.

-Mi az, ami egy szép motívumok nélküli térben mégis ennyire gazdag képsorozatot tud belőled kiváltani?

-Erről megint nem illik beszélni, én festés közben nem gondolkodom, és nem érzek. Nekem az okker mellé egy jó színt kell találnom. Ez nekem kizárólag technikai kérdés. Én ilyen fajta festő vagyok. Van aki tele van mondanivalóval, és szétfeszíti, -mesélik is- és akkor már muszáj elkezdeni festeni. Nekem a festés előtt semmiféle gondolatom nincsen a témáról, közben sem. Vedd úgy, ahogy az ember a palacsintasütéshez odakészíti a lisztet meg a tojást, meg a nem tudom micsodát, és aztán vagy sikerül, vagy nem. Ez a része nálam nem tudatos...

-Amikor elkészül egy kép, akkor barátaid tanácsát elfogadod?

-Közben is elfogadom, és sajnos, hogyha nem nagyon kérdezem őket, akkor is tudom, hogy mi minden módon és irányból szidják a képeimet. Nagyon sokat tanulok és mindent figyelembe veszek, nem mindent fogadok meg természetesen. Szüts Miklós akkor is itt van a műtermemben, hogyha nincsen itt, és akkor is tudom, hogyan bírálja a képeimet...

-Adsz képet külföldre?

-Nem, ennyiben hazafi vagyok, hogy a te és az én unokáimnak szánom ezeket a képeket. Így látom értelmét...