dátum: 1985.9.12.       címzett:       fájl: html/david-kata-megnyito.htm                     C. 1609

Dávid Kata megnyitóbeszéde
Váli Dezső Csontváry-termi kiállításán.

A művészet nagy élménye, ami megrázó, ami felismerést ad, megnyitja előttünk a titkokat, akkor teljes bennünk, ha az alkotások, melyek közrefognak, egy sajátos törvényű világba vezetnek. Kizárják a környezet, de egyúttal befogadnak az általuk teremtett miliőbe, egy új világba, a szellem, a lélek világába. Ennek a világnak nincs határa, de számos lehetősége a végigjárható utaknak, a gondolat útjainak, amelyeket a művész nyit meg előttünk. Amit katarzisnak nevezünk a művészetben, ebben a lehetőségében található meg.
Így zár körül bennünket is e kiállítás anyaga is. Ilyenkor mindig felidézem Kondor Béla sorait: " A por, a víz és a szél munkája befedi utolsó épületeinket, utainkat, alkotmányainkat. De tudom, lesznek művészek - és ebben van életem reménye - akik fogyó életük növekvő lázában akár évmilliókra szóló nyomot hagynak anyagban, jelrendszerben, tartósan és cáfolhatatlanul az utánuk vagy máshonnan érkező értelmes lények számára. Jelet hagynak, hogy voltunk és elbuktunk..."

A jel-hagyás kötelessége...
Reménytelen most már időtlen időkig, hogy ne emlékezzünk megszakítatlanul, hogy ne idézzük szünet nélkül, hogy ne fájjon gyógyíthatatlanul az a kimondhatatlan borzalom, ami ártatlan milliókat pusztított el  korunkban, megfontoltan. A művészet annyi nagyszerű alkotása, irodalom és zene, képzőművészet és film és a gondolat és tudomány annyi erőfeszítése sem volt elég és talán soha nem lesz elég megfogalmazni a fájdalmat. Mert mindig és újra fel kell idéznünk, mert elfelejthetetlen tény, hogy az emberiség egyik fele az adott időszakban hagyta, hogy elpusztítsanak ártatlanokat, a másik fele pedig pusztított és lázított és követelte a gyilkosságokat.

Egy rövid történelmi korszak, ami után senki sem maradt kívülálló: csak megmenekültek, csak szemlélők, és a  gyilkosok maradtak.

Ezek a kidőlt sírkövek itt nem emlékek és nem elhagyott  temetők. Ezek eleven, sikoltó, élő valóság. Jelek arról, hogy halottakat vártak, tisztességes, szép élet jogos halottait. És megfosztották a temetőket ettől.
Nincsenek halottak, akiknek a sírja mellett meg lehet állni.

Tudom, vannak és lesznek művészek - és ebben áll életem reménye - akik jelet hagynak.

Váli Dezső művészetét mindenki ismeri, aki érti, figyeli a magyar kultúra jelenjét. Ez a kiállítása minden megelőzőnél jobban bizonyítja, hogy korunkban egyike ő azoknak, akik vállalkoztak a nagy jelentések megfogalmazására, mert erejük, képességük volt stílust, szimbólumokat teremteni. A képek csak motívumokat kölcsönöztek a látott világból, a művészi energia azonban jelképpé emeli e motívumokat.

Az az esztétikai élmény, amelyen a művész átvezet bennünket, a lét végtelenségét nyitja meg előttünk, azt a paradoxont éljük át, szemlélve e műveket, amely a jelenségből általános érvényűt teremt. Ezért és csak ezért lehetséges, hogy az esztétikai egyben értékélmény is, a művészben és a szemlélőben egyaránt: a megítélés képessége, az emberi vállalása.

Ilyen alkotások között érezzük, hogy az ember kozmikus fókuszban áll, hogy megrendítő tudat az emberi lét: átélése, megértése világunknak. Amelyben a miénk a lehetősége annak, amit jónak és rossznak, amit irgalomnak és kegyetlenségnek mondhatunk. Szépséget teremteni és életet tagadni: mindez az ember, akit megközelíteni az ilyen alkotások, ez a művészi magatartás segít.

A művészettel találkozni úgy, hogy önmagunk belső világával találkozunk: ez a nagy élménye a művészet szemlélésének és ez az élménye ennek a kiállításnak.
Budapest, 1985. szeptember 12.
 

Dávid Kata