Az ÉS 2001. április 20-i számában
megjelent Esterházy-mementóhoz kívánok dióhéjban hozzászólni (Egy katolikus
magyar följegyzéseiből). Úgy gondolom, a cikk - a magyar
"húsvéticikk"-hagyomány legfrissebb darabja - kopernikuszi
jelentőségű (már a magyar szellem- és jellemföldrajzi szélességeken).
Osztozom, mélyen és maradéktalanul osztozom Esterházy Péter szégyenében.
Szégyenkezem, mint egykori piarista diák. Szégyenkezem, mint keresztény.
Szégyenkezem, mint olyan ember, akivel az európai keresztény hagyomány
elfogadtatta azt a magatartáseszményt, amelynek lényege a feltétel nélküli
szeretet. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Csak így. Minden korlátozás
nélkül. A parancsolat nem azt mondja: szeresd, ha fehér, ha nem verekedős, ha
nem nagyidai stb.
Osztozom, itt és most, azért, mert egyházam újólag - sokadik történelmi
mulasztásként - hallgat akkor, amikor a társadalmi és társasági beszédben
fokozott mértékben elúrhodik, sőt dúl a keresztény frazeológia (a valódi
keresztényi eszme legkártékonyabb ellensége). Úgy tűnik, ebben a beszédben, a
pásztor és a nyáj gondolkodásában olyan kereszténységtől idegen, gyűlölködő
érzelmi hangvétel kerül túlsúlyba, amely akadályozza a Hegyibeszéd szemlátomást
csekély hatóerejét. Minél magasabb egyházi rangban hallgat a pásztor, annál
lármásabban és vérszomjasabban béget a nyáj. Minél elvetemültebb a nyáj, annál
kevésbé lesz hallható valaha is a pásztorok figyelmeztetése.
Szégyenkezem, hogy azt látom: egyre maflább, sunyibb és árnyékos tömbjében
egyre erőszakosabb az a csend, amelyet - például a romaügyben is - tapasztalok.
Hogy - íróként, értelmiségiként, magyarként - magam is része vagyok ennek a
csendnek. Röstelkedem amiatt, hogy azok az emberek, akik újságra, levélre,
bármi papírra rárajzolják hazafias véleményüket, az utóbbi időben mintha akkor
éreznék magukat magyarnak, embernek vagy minek, ha a környezetükben valaki
gyengébbet ócsárolnak, kiátkoznak vagy kinyírnak.
Szégyenemben azt kérdem, keresztény polgár- és üdvváró társaim: hová veszett a
lábmosás emlékezete? Hová tűnt az alázat gesztusrendje? Mivé senyvedt a
megbocsátás és a felebaráti tisztelet parancsa? Vagy egyszerűen azt kérdem: hol
van szavainkban és tetteinkben a mértéktartás? Hol van az a nem csupán pogány,
kiegyensúlyozott hüpszisztárius bölcsesség?
Emlékezzünk Goethe mondataira (kivonatos fordításban): "Csak most, öreg
napjaimban szerzek tudomást a hüpszisztáriusok szektájáról. Ők - a pogányok, a
zsidók és a keresztények harapófogójában - kinyilvánították, hogy csak az
általuk megismert legjobbat és legtökéletesebbet méltányolják, csudálják,
tisztelik, és - amennyiben az az istenséggel közelebbi viszonyban áll - áldják.
Amint ezt elolvastam, hirtelen fényecske pislant felém abból a bizonyos sötét
korszakból, ugyanis azt éreztem: én egész életemben arra törekedtem, hogy
hüpszisztáriussá érleljem magam. Ami nem csekélység: mert hát hogyan jusson el
az ember - egyedisége korlátai közé kényszerítve - odáig, hogy felismerje a
leghelyesebb utat?"
Hiszem és remélem, hogy széles e "keresztény hazában" Esterházy Péter
példájára más is erőt vesz magán és lehajol a porba azokért, akiket most már
csaknem minden áldott nap a porba löknek.