01.5. Fájl:
*/ESTERH-EORSI C.6647B
Kedves Péter,
el sem tudom mondani, mennyire jólesett, hogy a
több száz éve folyvást rágalmazott és mégis szinte már-már elfelejtett Luthert
egy váratlan gesztussal méltó helyére emelted, olyan összefüggésben említve meg
őt, amely reá nézve hízelgőnek, egyébiránt pedig igazságosnak tetszik.
Amikor megmutattam neki följegyzéseidet, majd
kibújt a bőréből. Végre van valaki, aki megérti őt, mondta, és ezen még az sem
változtat, hogy a megértés, mint ez általában lenni szokott, a félreértés
formáját ölti fel. Nem Esterházy Péter az első, mondta, aki kockázatvállaló
bátorságáért csodálja őt, és ez nagyon jólesik neki, és még igazság is van
benne, hiszen ha nem volna benne igazság, félreérteni sem lehetne. Az
igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az igazán bátor emberek önként
vállalt szerepük fogságában egyszerűen nem mernek nem bátrak lenni, vagyis
bátorságukkal csak eltakarják gyávaságukat. Közülük csak egyetlen kivételt
ismerünk, Jézust - mondta -, őtőle mindenki alázatos mártírhalált várt,
ehelyett hűtlenséggel vádolta meg édesapját, az Istent a keresztfán. Néha arra
kell gondolnom - mondta -, hogy három nap múlva azért bukkant fel ismét a
Földön, mert a megbántott Isten büntetésből visszaküldte egy kicsit.
Az is lehet persze, hogy ezt nem Luther mondta
nekem, hanem én neki, miután elolvastam szép írásodat. Szívesen ugratom
ilyesmivel, bár olykor tartok attól, hogy ördögnek néz, és hozzám vágja
tintatartóját. Ezúttal azonban megbocsátó kedvében volt, mert nagyon örült a
tisztességnek, amelyben részesítetted. Megkérdezte, hogy ismerlek-e. Igenlő
válaszomra hozzám lépett, és megrázta kezem. Hogy jogos elragadtatásáról
lefaragjam a túlzásokat, ráböktem arra a mondatodra, amely szerint a
katolicizmus legfőbb ereje nem hatalmában rejlett és rejlik, hanem komoly,
megbízható, megalapozott igazságában, és az ellene törő lázadás sem azért
bátor, mert a hatalomnak hány fittyet, hanem azért, mert ezt a
kétségbevonhatatlan igazságot meri kétségbe vonni. Luther erre előhúzott a
kalpagjából egy bűnbocsánati cédulát, és tüntetően belefújta az orrát. - Pápista
szegény - mondta -, ezért aztán nem is beszélhet másképp. Ezzel a mondattal
vásárolta meg a jogot arra, hogy elismerje érdemeinket. Egy okos és becsületes
pápistának - mondta - nehezebb békében élnie egyházával, mint egy tevének
átbújni a tű fokán.
Most jut eszembe, hogy talán ezt sem ő mondta
nekem, hanem én neki. Fontos beszélgetésekkor nem az marad meg bennünk, hogy ki
mit mondott, hanem hogy mi hangzott el. A beszélőt társa inspirálja és viszont.
De alantas inspiráció is ihlethet magasztos megnyilatkozásra. A te
följegyzéseidet például a máglyák ropogását kyrie eleisonnal túldaloló
keresztények és pogromos kedvű magyarok inspirálták. Azt akartad megvallani
ország-világ előtt, hogy keresztényként és magyarként állsz magukat
keresztényeknek és magyaroknak mondó vallási és nemzeti kirekesztők
gyűlöletének kereszttüzében, akiknek az veled a bajuk, hogy egy létező nemzet
sajnos egyre kevésbé létező kultúráját, és egy létező egyház feltehetően sosem
létezett állapotát képviseled. Te is lázadsz tehát, de nem léptél ki Lutherként
abból, ami ellen lázadsz; és beleszülettél abba, amit nem bírsz elviselni. A
csőcselék pedig egyre türelmetlenebb. Fehérülő ajkak kezdik már formálni a
"Feszítsd meg!"-et. Nem óhajtasz mártír lenni. Luther sem bánta, hogy
nem szolgáltatták ki X. Leó pápának. Szerény személyem pedig már korán
megtanulta Heinétől, hogy az ironikus embernek rosszul állnak a patetikus
taglejtések egy bitófa alatt. De a te mártíriumod különösen visszás látvánnyal
szolgálna. Rajk (az idősebb) mindmáig szemléletesen érzékelteti, mennyire
kínos, ha saját jelszavaiból tekernek nem metaforikus hurkot az ember nyaka
köré. Egyensúlyozol tehát, bámulatos arányérzékkel. Hovatartozásod véd.
Kétségbeesésed kiszolgáltat. Egyre kevésbé bízhatsz abban, hogy a neved által
szimbolizált hagyomány még sokáig oltalmazhat. Igazságaiddal együtt a
becsületedet is védelmezed. Támadóid nincsenek abban a helyzetben, hogy
erkölcsi ítéletet mondjanak rólad, de minthogy zavar a vartyogásuk, egyre
színvonalasabb trükkökkel igazolod velük szemben létezésedet.
Ezekben a te kultúrát és történelmi
tapasztalatokat akkumuláló szenzációs trükkjeidben igazi intranzigencia rejlik.
Ezzel megnyered a jobbak rokonszenvét. Luther azonban azt mondta nekem, hogy
jelenlegi silány ellenfeleink hányavetibb intranzigenciát érdemelnek, olyat,
amely a fejünk felé hajított záptojás-áradatot jó munkánk elismerésének
tekinti. Vagy ezt sem ő mondta nekem, hanem én neki?
Még egyszer: hála és köszönet.
Budapest, 2001. április 24.
1 Lásd: "Egy katolikus magyar följegyzéseiből", Élet és Irodalom, 2001. április 20. Különösen erre a kitételre utalok: "...nagy tisztelettel gondoltam ezekre a lázadó emberekre, mondjuk Luthertől Eörsi Istvánig."