Kedves Péter!
Elküldted az ÉS-ben megjelent húsvéti írásodat, bizonyára érdekel, mit gondolok
róla [Egy katolikus magyar följegyzéseiből, ápr. 20. - a szerk.].
Emlékszel egy régi találkozásunkra: Illyés Gyula temetésén nem voltunk messze
egymástól, és összevillant a tekintetünk. Más-más szerepben voltunk ott, de
hozzá egyformán közel. Most eszembe jut két sora:
"Pontos leszek, mind mindig az író,
ha a tudós költ s a bíró."
Azért idézem ezt, mert úgy látom, te nem törekedtél eléggé erre a pontosságra,
pedig nemcsak az író szerepében szólaltál meg, hanem magadra vetted a bíró
felelősségét is.
Mindjárt az írásod kezdetén egy - egyébként fölösleges, henye mellérendelő
mondatban, mintegy odavetve - kijelented, hogy "a keresztény Magyarország
kifejezésnek nincsen értelme... bornírtság". Ezt nem lehet ilyen
egyszerűen elintézni. Az említett kifejezésnek mindenképpen van értelme, talán
épp az nehezíti a dolgunkat, hogy többféle értelme is van/lehet, legfeljebb
egyik vagy másik értelmében ma nem felel meg neki semmilyen realitás, nincs
konkrét valóságtartalma. Erről azonban csak akkor érdemes vitatkozni, ha
tudjuk, ki mit ért rajta.
Gödön tanítottam néhány éven át szakmunkástanulókat. Egy alkalommal a hét
szentségről kezdtem beszélni nekik, s az egyik fiú azt mondta: "Ezt az én
apám is szokta emlegetni!" Megkockáztatnám azt az állítást, hogy amíg
széltében-hosszában szentségelnek nálunk az emberek, addig - valamilyen
értelemben - keresztény országban élünk.
Lehet erről komolyan is beszélni. Nemzettudatunkat máig ható erővel legutóbb a
XIX. század liberális költői, gondolkodói alapozták meg. A francia forradalom
eszméi azonban, amelyek őket vezették, keresztény eszmék. Gyökerükben,
történetileg, de jelenig ható ténylegességgel. Ez a "kereszténység"
nem az egyház vezető szerepét, tekintélyét, közvéleményt irányító hatalmát
jelenti, hanem ennél többet is, kevesebbet is, valamiféle evangéliumi
érzékenységet, égboltot, amely a templomba nem járó emberek feje fölé is
kinyílik. Te jobban tudod talán, mint én, hogy sok gondolkodó a modern
ateizmust is a kereszténység történetének egy szakaszaként szemléli. Ahogy a
tékozló kamasz lázadása is része egy család életének, amely ellen javában lázad
ez a kamasz, s épp a lázadásának hevével tanúsítja, hogy beletartozik a
családba.
Mi más volnánk, mint keresztény ország? Nem vagyunk mohamedán ország, nem
vagyunk vadak, s ha sokan nem ismerik is közülünk az egyházat, azokban a
kategóriákban gondolkodnak, élnek, amelyeket tőle örököltek. Mindezt kár
(volna?) politikai szólammá tenni, de ha az egymásra találásnak valamilyen
lehetőségét keressük, ezt a közös kontinentális talapzatot megközelíthetjük
magunkban, egymásban is. Szemrehányás, számonkérő hangsúlyok, diadalmas káröröm
nélkül. Ez Luthertől Eörsi Istvánig azokban is megvolt/megvan, akiket te
lázadásuk bátorsága miatt becsülsz. (Egyébként Luther épp azért fordult az
egyház ellen, mert nem találta eléggé kereszténynek.)
Azt írod, hogy te keresztény magyar vagy. Ha ezt csak vagy elsősorban azért
jelented ki, hogy aztán annál súlyosabb számonkéréssel fordulj az egyház ellen,
akkor meg kell vizsgálni ennek a kijelentésnek a valóságtartalmát is. Én nagyon
pontosnak gondolom Pilinszky Jánosnak azokat a megnyilatkozásait, amelyekben
azt írta le, hogy szeretne keresztény költő lenni. Aki keresztény, valójában
ennyit mondhat magáról, hogy szeretne, próbál az lenni, érzi, odatartozik, de
hogy mennyire, annak megítélésében nem ő maga illetékes.
Érdekes és szép, ahogyan a virágvasárnapi mise élményét felidézed. Azokkal a
zárójeles megjegyzésekkel, amelyek sokféleképpen értelmezhetők. Jelenthetik
azt, hogy miközben "lenyűgöz és letaglóz" a közösség megtapasztalása,
látod magadat s a sokaságot a kívülálló szemével is. Jelenthetik azt, hogy
kétféle szemmel/szívvel érzékeled azt, amit átélsz (mert nem vagy egészen
keresztény). Jelenthetik azt is, hogy az egyházat nem tartod egészen
kereszténynek, hiszen önmagát ünnepli ahelyett, hogy Istent ünnepelné. S mivel
mindezt egyszerre jelentik ezek a zárójeles mondatok, azért tekinthetők az író
hunyorításának is - a közönségre, amely tapsolni készül. Ratzinger szerint,
akinek arcára talán szintén vethettél egy fürkész pillantást azon a
virágvasárnapi misén, ma a hívő hite megkísértett hit, a nem hívő viszont a hit
kísértésében él. De az egyház talán mindig is így volt egyfelől megváltásra
váró sokaság, másfelől a megváltás örömhírének hordozója, kegyelmének
letéteményese. Nagy ügy ez! Nemcsak ahhoz kellett mindig "gyönyörű nagy
bátorság", hogy ez ellen a közösség ellen föllázadjon valaki, hanem ahhoz
is, hogy gyökeresen komolyan vegye. A langyossághoz nem kell bátorság, de a
langyosokat Isten kiköpi a szájából.
A pápai mise után következik a nagyszombati körmenet: a világegyházról rajzolt
kép után egy kép egy (alkalmi) magyar egyházi közösségről. Szolidaritás,
szabadság: keresztény értékek, tapasztalatok. "Mi, a katolikus egyház
vajon észrevehetően megjelenítettük-e ezt a sajátos szempontot az elmúlt bő egy
évtized alatt?" Már ébredezik bennem az öröm, hogy itt valami önvizsgálat
kezdődik, de sajnos, nem. Néhány szó, s már harmadik személyben írsz az
egyházról, hogy aztán a püspökökön kérd számon, miért nem a Magyar Nemzet
cikkeire reagáltak húsvéti körlevelükben.
Én sem szeretnék igazságtalan lenni: elsősorban nem a Magyar Nemzet cikkeit
kéred számon a püspöki karon, hanem a romák ügyét. Erről csaknem olyan hosszan
írsz, mint a római szentmiséről, mintha igazában ez indított volna írásra. Azt
azért talán magad is érzed, hogy bármilyen súlyos gondunk mindnyájunknak a
romák helyzete, jövője, azért az ő számukra sem az volna a legjobb, ha a
püspöki kar húsvéti körlevele velük foglalkoznék. Az egyház mi vagyunk (te is),
nem a püspöki kar. A püspöki karnak nem a napi politikai és társadalmi kérdések
megoldásával kell foglalkoznia. Lehetnek püspökök, akik arra gondolnak, hogy az
a kormány, amelyet most némelyek megvádoltak azzal, hogy nem igyekszik a romák
emberi jogait érvényesíteni, kulturális felemelkedésük lehetőségeit biztosítani
Magyarországon, valójában minden tőle telhetőt megtesz ezért. S hogy azok a
romák, akiket kivándorlásra, menedékjog kérésére biztattak, sakkfigurává lettek
egy olyan sakktáblán, amelyen a népszerűségért, hatalomért folyik a játszma. Ha
így volna, akkor azok, akik így bántak ezekkel a szerencsétlen sorsú
emberekkel, éppen nem voltak jóakaróik.
Én nem tudom, mit gondoltak a Magyar Nemzet cikkírói, olvasói, mit a püspökök,
de hogy ezekről a kérdésekről lehet(ne) vitatkozni, s lehet - tán tiszta
lelkiismerettel is - többféleképpen vélekedni, azt gondolom. A püspököknek nem
az a dolguk, hogy ilyen akut társadalmi kérdésekben az egyház tekintélyével
állást foglaljanak. Elítéljenek egy csomó embert, és igazolni próbáljanak
másokat. Te néhány évvel ezelőtt kampányt indítottál a gyűlölet ellen. Ez a
kampány akkor lehet méltó hozzád, ha önmagadtól is meg-megkérdezed, nem vezet-e
elfogultság, nem vagy-e könnyen hajlandó a gyűlöletre, nem sejtesz-e hamar
gyűlöletet ott, ahol híre sincs.
Végül amúgy kutyafuttában említed az óriásplakátokat. A "püspökök"
egyetlen óriásplakáttal próbálták nemrég a kereszténység üzenetét is
jelenvalóvá tenni azok között az óriásplakátok között, amelyeknek többsége,
bizony, emberellenes. Egy ilyen egyetlen, első plakát nem találhatja rögtön
fején a szöget. De megnézted-e jól? Hátha találtál volna rajta, az ünneplő
tömegben, amely nagyon hasonlít a te virágvasárnapi sokadalmadhoz, egy roma
gyereket is. Vagy egy imádkozó asszonyt, aki érted is meg a romáért is
imádkozik. Nem épp azzal öleli magához az egyház a romákat, ha nem önmagát
reklámozza azzal, hogy ő aztán igazán okosan, ügyesen törődik velük?
Csakugyan igazad volna abban, hogy a magyar "egyház" siralmasan
oldalaz pártok között? Még ha egyházon a püspököket értenénk is (ami helytelen,
mert az egyház mi vagyunk, te is), akkor sem értenék ebben egyet veled. Diákoknak
szoktam azt mondani, hogy egy pap nem tűzhet ki a gomblyukba Fradi-jelvényt,
mert ha így ül be a gyóntatószékbe, az MTK-drukkerek nem mennének hozzá, pedig
értük is meghalt Krisztus. Mi, magyarok elszoktunk a többpártrendszertől. Az
egyháznak s főleg a papságnak a pártokon túl kell állnia, de anélkül, hogy
ezzel ezt a hamis elképzelést népszerűsítenék, hogy pártokba tartozni szégyen,
keresztény emberhez méltatlan dolog. A papnak, a püspöki karnak az
evangéliumról kell tanúságot tennie, amely az emberek lelkiismeretében
"csap le" a hétköznapi politikai és társadalmi realitásokra. "Mi
lesz itt, milyen ország, ha így gondolkodunk" - kérded, s kérdezem vissza
én is. Szerintem nem használnánk vele az országnak, ha úgy gondolkodnánk -
romákról, egymásról, önmagunkról s az egyházról, ahogyan te sürgeted.
Illyés Gyula soraival kezdtem ezt a levelet, hadd fejezzem be Vörösmartyéval.
Piarista öregdiák volt, s mikor kérdőre vonta Petőfi, a másik piarista öregdiák
(nem kevesebbel, mint hazaárulással vádolta), azt írta neki:
"Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsiny vagy.
Élj, küzdj és munkálj, s várd el ítéletedet!"
Ma olyan világot élünk, amelyben nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia.
Ha mégis megteszi, tegye az illyési mércével: igyekezzék pontosan beszélni,
gondolkodni. De jobb, ha az evangéliumi megoldást választja. Ez nem föltétlenül
gyávaság, még ha annak látszanék is. Lehet, hogy épp az ítélkezés az.
Barátsággal