dátum:         fájl:  html/farkas-cikk.htm                 C. 0 6405

megjelent: Művészet 1982 június

Következetlenség- zsenialitás

Adalékok Farkas István Vihar után című művéhez.

Két prémes úrihölgy elsétál egymás mellett a sétányon. Soha ennél pihe-békésebb témát. . .

A kép azonban már első rápillantásra nyugtalanítóan feszült, baljós, irracionális. Mitől? Hogyan sikerülhetett ezt a tartalmat ebbe az idilli témába belegyömöszölni? Nézzük ehhez végig a kép alkotóelemeit, s kiderül. A mű szerkezete tele van belső ellentmondásokkal, logikai törésekkel és olyan feszültséggócokkal, amelyek kényszerítően terelik a nézőt a festő udvarába.

Tehát a képépítési elemek, sorjában:

A pontokról nincs mit mondanom. Pontjellegű elem talán a két szemüreg sötét foltja, mely vonzza a figyelmet. A házak vakablakai rímelnek rá.

A vonalak. Laza, biológiai (nem mértani) egyenesek. Egy derékszög: zavarbaejtően agresszív az öregasszony könyöke. Ezt ismétli az ösvény törésvonala. Görbék: a legfeltűnőbb a vonalrendszertől elütő pontos, geometrikus óriás ív a háttérben. Fontos szerepe van.

A foltrendszer. A főtéma körül izgatottabban zsúfolódnak a foltok. Kicsik, egzaktak, szögletesek. A szélek felé a formák bágyadnak, nőnek.

A tér. Első percben még békebeli, hagyományos, reneszánsz perspektíva. Ami messzebb van, kisebb és halványabb. De mi az a vakító lila ív ott hátul? A téri rendet fölborítja. Bal felét még talán elhinnénk - az domb, de a jobb fele váratlanul sokkal közelebb van és teljesen anyagtalan. Érdemes hát a kép téri helyzetét végignézni. A tábla függőlegesen három mezőre osztott. Mindháromnak gyökeresen más a tere.

A bal oldal. Tágas, csodazöld rét, domboldalra fut. Mintha hegytetőről néznénk. Így mutatja az előtérben meredeken lefutó kerítés is. De miért látni akkor a keresztléc alsó síkját? Az alulnézet (béka­perspektíva) ugyanis a középső mezőre jellemző. Ám van a kerítés téri helyzetének egy egészen más értelmezhetősége is. Éspedig egy teljesen magától értetődő: a sétányt szegélyezi. Ellenőrizhetetlen és eldönthetetlen, mert ahol a lécek talajt érnének, ott váratlanul teljesen elmosott a rajz.

A középső mező alulnézetnek hat. Talán (nem vagyok biztos benne), mert a két figura fölcsúszott a képen. Dombtetőn állnak, és mi alulról nézzük őket? Lehet. De ha a nagy ház előtti teret nézzük, hol itt a domb?! Egyébként is a lila figura vállára egyértelműen fölülről látunk rá! Mégis, leginkább alulnézet: az öregasszony így milyen monumentális!

A fa lombja és a vele összemosódó barna felhő (tőlünk kb. 20 méterre), valamint az ezzel rímelő színű előtér a két figurát mintegy enteriőrbe zárja. Szobában vagyunk, a barna kalap súrolja a barna felhő­mennyezetet. Zavarja a téri rendet a lila asszony hátára ragasztott ház is. Ilyen durva kompozíciós hibát kevesen engedhetnek meg maguknak... Ez az épület egyébként is több értékű. Egyszínű az előtte lévő földdel, teteje pedig olyan sötét, akár a prémgallér a közelében. Így aztán "közel jön". Rajza, mérete szerint azonban... Az átellenes bal felső ház színe, mérete ugyanakkor pontos, távolságot érzékeltet. Talán 800 méterre lehet tőlünk.

Végül nézzük a jobb oldali képharmadot. Felülről ez is zárt. Ez a gondolat köti a középrészhez. Előtere is hasonló szerkezetű, azonban világosabb: nyitottabb. Közepén pedig egy léckerítésdarab (kapu?) billeg a semmiben. Körötte oldott festésű, zöld tér, de nem lehet mező, hiszen függőleges! Ez a folt betakar a másik oldalról érkező lila ív aljába. Igen ám, de mi történik e két paravánsík között? És hova veszett el a szintén jobb oldalról induló zöld domboldal? A két figura valami nagy-nagy földcsuszamlást takar. Talán ha kicsit odébbmozdulnának...

A tömegszerűség. Első nézésre megint csak minden rendben, a figurák hangsúlyozottan körplasztikák, A szoknyaráncok, a lila kabát önárnyéka. De miért vízszintes zárású a második szoknya alja? A házak pedig paravánok, vagy még inkább makettek egy terepasztalon.

Az anyagszerűség. Föntebb már utaltam rá. Ezenkívül az előtér hangsúlyozottan, megfoghatóan: föld. Föld, de gyanúsan sík ez a felület, és a mellékalak lábainál még tükröz is. Tócsa? A szoknya melletti terület pedig aránytalanul világos, ezért anyagtalan. Ilyen a bal alsó mező zöldje is, szinte fluoreszkál ! A fatörzs: anyagszerű. A lombok viszont teljesen értelmezhetetlenek. A jobboldali, vakító ég konvencionális, akár "vihar után'', fönt azonban zavaróan összemosódik a barna lombfelhővel.

A felületkezelés egységesnek hat. És mégis! Atmoszférikus, nagybányais, oldott-elmosott felületek. Ugyanakkor szinte a gesztusfestés lendületével megoldott, de egyszersmind trecento felfogású is: a tájat csak megidéző, a foltokat egy-egy színfelülettel kitöltő ábrázolás.

A kompozíció összességében centrális. De a középpont szándékoltan, zavaróan kettős (a két összetapadó figura, sőt valójában a köréjük gyülekező házak foltja is az). A mellékmotívumok sugárirányban rendeződnek, mint a mágnes erővonalait mutató vasreszelék. A középponttól távolodva a kép egyre üresedik, a festésmód elnagyoltabb és lágyabb. Mintha a fotógép lencséje csak középen rajzolna élesen. A főalak szikár, egyenes tartását fokozza és aláhúzza a barna kerítés, a házak, a póznák, a fa függőlegese. A hangsúlyozott közép­tengelyes szimmetria ünnepélyes, szinte szakrális. Az öregasszony a lépő póz ellenére is statikus. Elölnézetből mozgása alig látszik. Ez az ellentmondás is feszült­ségokozó.

A képtéma olvasásából adódó további gondolatok: Kik ezek? Miért néz vissza a lila nő? - Ismernék egymást? - Mért csak ketten élnek ezen a földön? - Hol vagyunk tulajdonképpen?

Nagyon nagy kép. Megidéző erejű, drámai. Vészjósló. Legközelebbi rokona számomra Csontváry Éjszakai sétakocsikázása. Az is irracionális, és ugyanilyen elképesztő abszurditásokkal építkezik.

Váli Dezső