Kata!
A múltkor, amikor a székesfehérvári kérdéses Farkas-képet nézegettük, kérdezted, lehet-e oka festőnek megismételnie önmagát? Emlékszel tán, úgy tíz éve, amikor a könyvedet csináltad. Most fölmerült ez megint, Törekiben, hogy vagy húszszor festettem meg ugyanazt. Hogy miért.
Mert e között biztosan lesz egy, (nem az első), ami, ha nem is feltétlen jó, de a legjobb. Sok a selejtem.
Javasoltad egyszer, miért nem csinálok egyet, addig amíg...?
A gyakorlati oldal: mert festéstechnikám bizonyos módosításokat csak szűk határok között enged. Egy föltett formán alig tudok változtatni ilyen szívó alapozással.
És ami fontosabb, az elvi oldal. Vojnich tudja, mi fog a vászonra kerülni. Én viszont nem valamit akarnék megfesteni, hanem minden a munka közben derül ki. Vezet, elvezet valahová, rátalálok egy egyensúlyra. A szokásosnál valószínűen nagyobb arányban használom a véletlent. Nálam mindent néhány egymással találkozó szín mond el. De hogy melyek azok a huszonnégy millióból. Mert ha nem pontos, mondanivalótlan marad a kép.
És hogy végül mit mond az a pár szín, amitől megrendül az ember?! Egy villám fényénél megmutatja Isten köpenye szegélyét, szoktam mondani, tudod. De konkrétabban? Konkrétabban persze megfogalmazhatatlan. (Ezért vannak a műkritikusok nehéz helyzetben.)
Ha vannak, további okaim alkatiak lehetnek, gondolom.
Szia!