A C. NAPLÓRÓL

Földényi F. László: A belső utak könyve / Élet és Irodalom 1993. április 23.

Olvasom Váli Dezső festőművész C. Naplóját, helyesebben a 3100 oldalnyi kéziratos anyag 430 oldalra kurtított változatát, amely nemrégiben könyvalakban is megjelent. Évek és évtizedek között lapozgatva előveszem a saját noteszemet is. 1987. december 30. késő délután: találkozás a műtermében, amelynek időközben oly sok változatát láthattuk kiállításokon és egyebütt. Egy lecsupaszított szoba; üres falak, festékfoltos padló, egy ágy és egy sámli. Az ágyon én ülök, a sámlin Váli Dezső. Erősen náthás, ezért pokrócba burkolózott. Hideg van - legalábbis az én naplóm szerint. Az ö naplójából megtudom, hogy 16 fok volt. A korábbi 8 fokhoz képest komoly engedmény. A pokróc durva szövésű. Amikor viselője ledobja a padlóra, hogy megnézze, forr-e már a teavíz, ráncaival a kitakarított üres műteremben egy kultikus tárgy benyomását kelti. Aztán újra beburkolózik. Beszélgetés. A szavak óvatosan kerülgetik egymást. Időnként csend. Aztán újabb szavak. Szakadék, mondja egyikőnk. Hölderlin, mondja a másik. Ekkor nemcsak a szemüvege csillan meg, hanem a szeme is. Figyelmes a mosolya. De nemcsak az. Egész testével is figyel. Olyan érzésem támad, hogy még a pokróc ráncai is gondolataihoz igazodnak. Aztán könyvelni kezd. Az ajándékba kapott festmény adatai egy nagy iktatófüzetbe kerülnek. Toporgok, mint egy hivatalban. Zavaromat megérezve öniróniával siet segítségemre. Aztán észrevétlenül megint folytatódik a beszélgetés. A gondolatok lóugrásban haladnak előre. Inkább érzem, mint értem őket.

A töredékeiben is vaskos Naplóban az akkori délutánt keresem, de nem találom. 1987 decemberéből egyetlen bejegyzés került be a kinyomtatott kötetbe: egy levél, amelyet látogatásom előtt, december 2-án írt Ausztráliába. A csupasz műteremre s a szerzetes módjára beburkolózott gazdájára visszaemlékezve utólag tudom meg, hogy előzőleg milyen lépésekre szánta el magát. Nem sokkal korábban fejezte be a zsidó temetőket ábrázoló festménysorozatát, az elmúlt évtizedek festészetének ezt a jelentős teljesítményét; utána rendcsinálásba kezdett, ami a képekről való gondoskodást is jelentette; a képeket biztonságba helyezte - részben elajándékozta azoknak, akik értékelték őket, de megvásárolni képtelenek voltak -; ezt követően az akkor már 1800 oldalnyi naplóját lefotóztatta, a kéziratot pedig kidobta; nyomatásban megjelent írásait, a róla szóló kritikákkal együtt a Művészettörténeti Kutatócsoport archívumának adta; a hatalmas zsidótemető fotósorozatot pedig a judaisztikai tanszéknek ajándékozta. Maradtak még rengeteg polcok, amik képeimet őrizték, meg sok apró műtermi-berendezési dolog, amit már könnyű munka volt szétverni. Vegyszerpolc, képszárító, fűrészgép, dekorációk. Mennyi mindenre nincs szükség. Majd egy további mondat: A műterem kopár, ijesztő. Ezt akartam. Továbblépni. Majd egy további mondat: Már elkezdtem egy új képsorozatot: csupasz műtermemet rajzolom (festem), még fotózom is, segítségnek).

És még ugyanebben a levélben (megjelent, nem indiszkréció tehát idéznem): Egyébként pedig elmúlt a melankolikus-szomorúba hajló alaptermészetem, majdnem teljesen. Igen nagy belső békében élek, ritka kilengésekkel. Megtanultam és tudok hálát adni. Élem. Szinte az a legtermészetesebb formája a folytonos Istenkapcsolatnak. Nem?! Súlyosak e mondatok - legalább annyira, amennyire súlyos volt a műterem kopásága azon a késő decemberi délutánon. Fél évtized távlatából is előttem van a kopárság mindmegannyi részlete. Mégsem szegénység, hanem eltökéltség áradt mindenből. Az aszkézissel rokon lemondásra emlékszem, amelyet a remény tesz elviselhetővé. Szeretek kifosztott lenni, olvasom ugyanebben a december eleji levélben. Kopár volt a műterem még december végén is. Kár is lenne letagadni. De mire befejeztük a beszélgetést, belső gazdagsággal telt meg, ami még a 16 fokot is elviselhetővé tette.

Önkényesen kiragadott mondatok és idézetek, melyek legalább annyira leleplezik azt, aki kiszemelgeti őket, mint a leírójukat.

350 nyomtatott oldalnyi feljegyzés, az első 1958-ból, az utolsó 1992 áprilisából. Rögeszmék születését, kibomlását és sorsát követhetjük nyomon; de arra is lehetőség nyílik, hogy rögeszmésen belekapaszkodjunk egy számunkra rokonszenves mozzanatba, s ennek sorozatos előbukkanásánál kezdjünk ceruzánkkal bele-belefirkálni a könyvbe. Ilyen például a leltározás és selejtezés gesztusa. Az 1987 évi nagy rendcsinálás nem az első, és nem is az utolsó. Már 1961-ből akad egy feljegyzés arról, hogy mindent ki szeretne dobni; s ezt követi a többi: az 1978-as, ami egy hosszabb böjtöléssel kapcsolódott egybe, az 1983-as, amikor is kidobtam 28 kiló fotómat s 8 és fél kiló negatívomat, s az ezt követő ajándékozási láz, amikor magnetofonjaitól s rengeteg kazettájától szabadul meg (Sokkal több csendet akarok). Mindez persze egy nagyobb dimenziójú takarítás összefüggésében válik érthetővé. Váli Dezső ugyanis időnként nekilát, hogy ne csak felesleges tárgyaitól szabaduljon meg, hanem festményei közül is megsemmisítse azokat, amelyekkel elégedetlen, s amelyeket helyrehozhatatlannak vél. Mint egy listájából megtudjuk 1987-ig 827 olajképet festett, amelyből azonban 507-et megsemmisített. Egy bejegyzés 1984 szeptemberéből: Most, negyed év után átnéztem 106 kidobott olajképem diáit, az arány jó: kettőnél szívtam a fogam. Most a diákat is kidobom.

Ezek a híres-hírhedt képpusztítások azonban egy még tágabb összefüggésre irányítják a figyelmet. A rendteremtést, a selejtezést, a válogatást minden esetben egy döntés előzi meg; a döntés pedig egy olyan helyzetet feltételez, amiben valaminek tétje kell, hogy legyen. Váli Dezső esetében - naplója tanúsága szerint - a hűség ez a tét: hűnek maradni olyasmihez, amit az ember szavakban talán nem is tudna megfogalmazni, de amit, ha felbukkan, mindennél pontosabban lát és érzékel. Egyfajta belső középpont ez, ami többnyire láthatatlan, s rendszerint még az sem tud róla, aki magában hordozza. Ám ha rendelkezik vele, akkor ez irányítja lépéseit, akár tetszik neki, akár nem. A képek megsemmisítését józan ésszel csak sajnálni lehet (hátha jók lennének még valamire!); s egy magnót sem kell feltétlenül elajándékozni (pénzzé is lehetne tenni). Mégis, Váli naplója azt sugallja, hogy amit az ember valóban fontosnak tart, az józan ésszel és rációval bekeríthetetlen, mivel a döntés, az akarat s a lépés helyességének a bizonyossága mélyebbről fakad, mint az értelem és a belátás. Vannak emberek, akik pontosan tudják, mikor mit kell tenniük, akkor is, ha nem sokat töprengenek rajta; mások meg életük végéig hiába erőlködnek, arányérzékük, ízlésük, ösztönük mindig cserbenhagyja őket. Váli Dezső, talán mondanom sem kell, az első csoportba tartozik.

Nem kell persze képeket megsemmisíteni ahhoz, hogy az ember belső meggyőződéhez és értékrendjéhez hű maradjon. Az őszinte, kertelés nélküli megszólalás legalább olyan nehéz lehet bizonyos helyzetekben. Mint például barátja és pártfogója, Bálint Endre 1968-as szerzői estje és kiállítása kapcsán kimondani ezt: Én szégyelltem magam helyette, az álszürrealista fotomontázs játék, nem művészet ez sem. És. Nem való közönség elé, ami ujjgyakorlatnak elmegy. De a bejegyzés hitelét számomra a vége adja meg: De muszáj végig itt maradni, mert kölcsönadtam egy villanykörtét a kiállításhoz. Őszinte a mondat, kíméletlen, meg persze mulatságos is. És attól rokonszenves, amitől az egész napló is az: soha nem próbálja jobb színben feltüntetni magát önmaga előtt. Mintha az az ember, aki ezt a naplót írta, alkatilag képtelen lenne az önálltatásra.

Ettől azonban nem lesz szent. Ellenkezőleg: az esendőség éppen az illuziókkal s az öncsalás csábításával folytatott küzdelemben válik valóban emberivé. Nem kibújni akar a bőréből, mint általában mindnyájan, hanem fordítva: benne akar maradni s ott próbálja keresni a maga üdvösségét, ahol egyedül rábukkanhat. A külső s belső nagytakarítások, melyek a naplót át- meg átszövik, ezt szolgálják. Ahelyett, hogy - mint a legtöbben, akik rosszul érzik magukat a saját bőrükben - másokon kezdene bosszút állni, s megpróbálná a többiek életét is tönkretenni, ő a saját sors megtalálást, illetve annak élését tűzi ki maga elé célként. Ezt példázza számomra a C. Napló. Ezért érdemlik meg a legintimebbnek tetsző bejegyzések is a nyomtatott betű nyilvánosságát. Egy festőművész naplója, aki nem mestersége titkaiba vezeti be az olvasót, hanem az élet leélésének a gondjain töpreng, mondatról mondatra (napról napra) beljebb ásva magát az ismeretlenbe.

Hagyományosan ezt nevezik Istenkeresésnek. Váli Dezső tevékenységére ez nyomja rá a bélyegét. De ehhez hozzá kell azt is tenni, hogy ennek a keresésnek igen tág lehet a terepe. Szeretem az égi dolgokat a földiekhez kötni. Egy paptól kértem, fűzné bele prédikácójába ezt a két szót: marhapörkölt és ceruzahegyező. Vagy egy valamivel hosszabb idézet: Ami baj: csöndben lenni, figyelni az Úrra nem tudok. Elalszom. Valószínűleg az Úr fejcsóválva mosolyog rajtam. Alkalmi imák, amikor tavasszal lekerül a lányokról a nagykabát: Dicsőség neked, Uram!, - Hajnalonta, egy drinkbár előtt elhaladva: hogy itt igaz szerelmek és barátságok szülessenek... itthon, amikor nagyon megy a munka - amikor nagyon nem megy a munka - ha megtalálom az asztal alá begurult anyacsavart. Hát igen. Az anyacsavar megtalálásának a pillanatát kegyelemnek megélni semmivel sem egyszerűbb, mint mondjuk állhatatosan zsolozsmázni. Sőt, időnként talán még nagyobb lelki jelenlétet is kíván.

A naplót olvasva egy idő után akaratlanul is oda-vissza kezdtem benne lapozgatni. Ahogyan előre haladtam, az időnek egyre kisebb lett a jelentősége. Még mielőtt azonban túlzásokba esnék, s egy modern misztikus képét próbálnám Váli Dezső személyére rávetíteni, hadd pontosítsak. Az időnek e napló tanúsága szerint csupán annyiban van szerepe, hogy az ember akkor kezdi érezni az idő és a tér (tehát a körülmények) szorítását, ha az említett középpont megtalálásában vagy az azzal való azonosulásban akadályoztatva van. Természetesen nem a tér és az idő akadályozza őt, hanem saját maga vétkes ebben; ám ilyenkor az idő és a tér is a kelleténél nagyobb súllyal esik latba. A naplót olvasva a személyes, intim bejegyzések és meditatív töprengések közepette szórakoztató volt olvasni a hivatalos iratokat, a pályázati beadványokat, a munkahelyekkel kapcsolatos folyamodványokat, a fölöttes szervekkel folytatott levezéseket. Szórakozató, persze sokszor elkedvetlenítő is - kivált, ha a szervek értetlenségét a belső töprengések fókuszába helyezzük. Ilyenkor derül ki, hogy a hivatal és a politika szempontjai mennyire nem azonosak a hús-vér emberével, aki elvont tételek helyett mindig a saját életébe bonyolódik bele.

Jó példa erre a nevezetes 1978-as decemberi Stúdió-kiállítás, amelynek egyik szervezője éppen Váli Dezső volt. Egy azóta klasszikussá vált művet tervezett a kiállításra: egy csomó festményét apró darabokra fűrészelte, az egészet egy asztalra helyezte, az asztal elé a egy perzsaszőnyegre karosszéket állított, az asztal fölött lógó, üres képkeretbe tűzött papírlapon pedig felszólított néhány akkoriban közismert, ideologikus előítéletek mögé rejtőző kritikust, hogy a képdarabokból rakjanak össze egy festményt - mivelhogy neki nem sikerült. Jó játék, politikai fricska, stb. - ráadásul olyan kelepce, amelybe nem lehet nem belesétálni. A Naplót olvasva a művészettörténészek megismerkedhetnek a mű keletkezésének hátterével, s azokkal a politikai kulisszatitkokkal is, amelyek Váli Dezső életét jócskán megnehezítették. Én azonban még e háttérnél is fontosabbnak tartom a kiállítást megelőző olyan bejegyzéseket, mint például ez: Akit Isten szert, azt megpróbálja Vessük össze ezt egy másik bejegyzéssel: Fölvágtam fűrészgéppel ma körülbelül 35 javíthatatlannak tűnő képemet, körülbelül 900 darab 15 x 15cm-es kockára. Talán76 januárban válogattam ki a megjavítandó 86-ot, ezek azóta álltak. Nem akarok most 35-ször hátranézni. A Stúdió-kiállításra készített mű ettől új megvilágításba került; ami a közönség, s kivált az érintett kritikusok számára ötlet volt, az valójában egy belső, megpróbáltatásoktól terhes keresgélés egyik állomása. A kritikusok bosszankodása, s a kibicek kuncogása közepette vajon megsajdult-e valakinek a szíve az irgalmatlanul sok energiával készült festmények romjainak a szomorú halmaza láttán? S megpróbálta-e valaki átélni azt az elszántságot, amely egy festmény elpusztításával együttjár?

Ide-oda cikáznak a napló bejegyzései: a levelektől az elintézendő dolgok listájáig, az imáktól az újságkritikáig, a leltároktól a vallomásokig. Mégis, a töprengések hálója úgy borít be mindent, hogy ez a tipográfiailag is megragadóan heterogén kötet egyetlen arc vonásaivá áll össze. Ettől áraszthatják magukból egy szabadvers szépségét és szabadságát egy véletlenszerűen megőrzött cetli sorai; ez biztosítja, hogy ne csak a lelkigyakorlatok előkészítése közben fedezzük fel a helyzetképeket, hanem egy elromlott Trabantmotor fölötti tépelődésben is; ettől gyönyörűek a véletlenszerű vagy öntudatlan elszólások is. Mint a kutyák egymás fenekét szagolgatják, írja egy kiállításra összeverődött festőkről. De még ugyanazon a napon egy másik feljegyzés Nosztalgiával és melankolikusan nézem a világot és a lányok fenekét az üveg mögül.

A Napló vége felé, egy lelkigyakorlat során hosszú lajstrom olvasható mindarról, amit az életben megköszön. Nevek, rövidítések, félbevágott kifejezések: mintha megannyi apró, levegőben hópehelyként kavargó papírdarabot egy erős szél egyetlen gomolyaggá tömörítene. Egy pillanatra ez a négy oldal látszik a Napló centrumának. Aztán továbblapozok, s megint minden szétterül, hogy aztán ismét sűrűsödni kezdjen. A reggeli kertkaszálásban elnyűvődött a kezem. Ez a Napló utolsó bejegyzése. Innen már csak visszafelé lehet lapozni a legelsőhöz: 1942 októberében születtem. S a kettő között folytonos keresgélés, tapogatózás, töprengés, meghátrálás, előreiramodás. Egyetlen arc, végtelenül sokféle megvilágításban.