97.7. TA/FOTOINT C.5059

Szita János fotós interjúja, műterem, 97. jan.

–A naplóban kevés szó esik a fotózásról. Inkább csak a festmények reprózása... Mi volt az első korszaka a fotózásban?

–1954-ben, 12 évesen tájak boxgéppel, 56 nyarán kaptam egy tüköraknás gépet, egy Ljubityelj 2-öt, avval is iskolai kirándulásokat, családi út a Magastátrában, az 56 csendesebb percei, főleg az ablakunkból, s repróztam is, egy könyvből síelés fázisfotókat, szép amerikai autókat, Maryna Vlady sztárfotóit. Acélkapcsokból, bugyigumiból és szemüveglencséből csináltam egy előtétlencsét a közelfelvételekhez. Aztán ez abbamaradt. 18 éves koromtól festőnek készültem, akkor egy Matisse mondat kapcsán a fotózást tudatosan elhagytam. Vett egy nagyon drága fényképezőgépet tahitii vagy haitii útjához, majd az utolsó pillanatban eldöntötten otthon hagyta, hogy utóbb ne csak a fotóra emlékezzék vissza. Magam is tapasztaltam, ha fotózom valahol, kizárólag a gépre és a munkára tudok figyelni, és később emlékezni. A kép később előhívja a pillanatot, de csak azt a pillanatot. Matisse ennek az utazásnak élményeit csakugyan nem használta képein, öregkorában betegen vette elő, s kezdte az egzotikus növény ornamentikáit, igazán absztrahálva már az eredeti élményt.

Főiskolás korom után alkalmazott grafikából éltem évekig, a reklámszövegek készítése akkor még fotó úton történt. Úgyhogy akkortól volt egy azonnal üzemkész fotólaborom, de gépem nem, még öt évig, 74-ig. Akkor vettem egy EXA-t, mert kezdett túl drága lenni, hogy hogy fotós barátom, Vattay Elemér alkalmanként egy képemet vitte el, honoráriumként. Nagyon jó szeme volt, gyönyörű gyűjteménye van. (Kezdettől diapozitíven archiváltam minden festményemet.) Megtanultam festményt reprózni,sok célszerszámot csináltam hozzá stb. A reprózáshoz használt irányzékom szerintem jobb, mint amit a Kodak talált ki. Akkor meghívott S. Nagy Kata barátom, a Népművelési Intézetnek kellett szociofotókat csinálni, a fotóriporternek eltörött a karja, beugrottam helyette. Kérdezte, tudok-e enteriőrt fotózni. –Mikor kellene? –Szerdán. –Jó, addigra fogok tudni. Gyorsan beszereztem egy nagylátószögű objektívet, csináltam egy hordozható reflektort, átmentem feleségem szobájába és elkezdem lefényképezni. Előhívtam, megnéztem, újra fotóztam.

Háromnapos autós körutakon parasztszobákat kellett fotózni. Pár év alatt több mint 12 000 fotót csináltam. Fotózás közben – S. Nagyot eredendően érdekelte – megkerestük a falu szélén a zsidó temetőket, én pedig kezdő fotós lévén, ami szép a szemem elé került, mindent lefényképeztem, ezeket is. Úgyhogy anélkül, hogy bármi célom lett volna vele, csak a szépség okából megörökítettem vagy 50 temetőt. Lett egy 2400 felvételes archívumom, a tekercseket beszámoztam, csináltam hozzá egy kontakt albumot, s elraktam. Állt vagy 10 évet elzártan. A zsidó temető fotózás 74-től 77-ig tartott körülbelül, s közben volt még egy témám. Műtermem padlószemetét fotóztam, s ezt a témát évekig festettem is. Ezek egy része közelfelvétel volt, absztrakt ritmusok és foltrendek. Beleszerettem akkor a fotózásba, Németországban vettem egy Pentacon-sixet, egy 6x6-os gépet, ahhoz hamarosan teleobjektíveket. Vettem vagy kaptam egy kétaknás Flexaretet, egy ideig volt egy 6x9-es Moszkva 2 gépem is, de reprózáshoz a keresője miatt nem vált be. A nagymarosi alkotóház idején tájakat fotóztam, 78-ban Párizst, vagy nyolc tekercset, 79-ben Isztambult, ott kevesebbet.

82-83-ban újrafotóztam a zsidó temetőket, akkor már 6x6-os géppel, a könyv céljára. 83 őszén lenagyítottam talán egy hónap alatt, leadtuk a Corvinának Sáros Lacival, aki a lengyel és csehszlovák területeket fotózta. Én a magyart és a románt. Előkészítették a könyvet, de végül csak az Új Mandátum adta ki, 93-ban.

A hobbyfotózást 1983-ban eldöntötten abbahagytam, túl sok figyelmemet vitte e, kidobtam akkor vagy 9 kiló negatívot, –100 nega maradt csak–, és 30 kilónyi papírképemet; evvel a fotó opuszjegyzékem is összeomlott. György Péter barátom a kukából, tényleg a kukából egy órára visszakönyörögte az anyagot, és a szakmája szempontjából értékesnek tartottakat: művészportrék, kiállítás-megnyitók–, magához vette. A zsidótemető fotóarchívumot a Néprajzi Múzeumnak adtam.

–Ezek szerint 83-óta nem is fotózik...?

–Sokkal kevesebbet, munkaeszköznek használom, mint egy írógépet. Megtanultam mikrófotózni többezer oldalnyi naplóm kedvéért, hogy nagyobb biztonságban tudjam, mert egyetlen példány volt belőle. Tovább reprózom festményeimet és rajzaimat, leica és 6x6-os dián is, valamint ff. negatívon. Tudok nyomda számára alkalmas felvételt készíteni. Fotózok olykor kiránduláson, úton újra, igen keveset. 96-ban New Yorkban kaptam használatra egy Nikont, 110 felvételből tizet tartottam meg. Évente 5-10 negatívot teszek el.

Fotólaborom ma is üzemkész, ez az 50 négyzetméteres műterem egy perc alatt elsötétíthető, és két asztalt kell kihúzni egymásból.

–Azt szeretném megkérdezni, ezek a fotókidobások mit szolgáltak, miért...?

–Festményeimnek a felét is mindig kidobtam, a gyengéket. Könyveimet is elajándékozom elolvasás után, így rendezkedtem be. Nincs okom, hogy ne csak a legjobb fotóimat őrizzem. André Kertész után több százezer felvétel maradt, szerintem ez nem jó. Kezelhetetlen is. Jobban járt volna párszáz fotónyi hagyatékkal. Mennyi fér egy fotóalbumba? Száz kép?

–Lehet hogy a kidobott képek lettek volna igazán jók mások szemében...

–Az nem érdekel. Fölmerül a érték kérdése. A fotó furcsa műfaj. Minősége csúszkál. Előfordul, hogy a téma fontossága, érdekessége miatt a felvétel értékes, lásd ház homlokzatába befúródott német repülő a Vérmezőnél. A kép nem jó, épp akkor, annál a mukinál ott volt a fényképezőgépe. Igen, a riportfotók...

–A riportfotót nem is szereti?

–Nagyon szeretem, de nincs érzékem hozzá, igaz, nincs is olyan gépem. Valamint a nagylátószögű ojbektívhez tökéletesen tehetségtelen vagyok.

–Művészet-e a fotográfia?

–Ezen 1963 körül, a főiskola évei alatt sokat vitatkoztunk. Ma azt hiszem, fölösleges föltenni a kérdést, egyébként persze, hogy lehet művészet. Az a zavaró, hogy sok más szempont is közrejátszik, amitől egy fotó fontos lesz. A fotózás lényege, hogy létezik, nélkülözhetetlen, része egy ország kultúrájának.

Az más kérdés, hogy az én életemben egyértelműen alárendelt a szerepe, volt néhány fotókiállításom ugyan, de ezeket nem én kezdeményeztem. Az én életemben, mint egyébként a világban is, a fényképezés általában alkalmazott műfaj, az iparművészet, a kiszolgáló művészet. Ez nem minőségi kérdés, ez a műfaj meghatározása. A magasművészet ugyanis egészen egyszerűen céltalan. Önmagáért való, minősége teszi célossá és értelmessé.

Fotóztam temetőt, padlószemetet, műtermemet, főleg kiállításplakátjaimhoz, reprózom a képeimet, naplómat mikrofilmeztem. Egyébként műteremfotó kétévenként ha egy jó sikerül.

–Említette, hogy voltak fotókiállításai...

–Igen. 75-ben a Fiatal Művészek Klubjában a szociófotóimból, 93-ban a Kecskeméti Fotómúzeumban, majd 94-ben a Vizivárosi Pinceklubban a zsidótemető fotóimból. 82-ben a Műcsarnokban képeim mellett kiraktam 15 padlószemetes fotót is.

–Milyen gépeket és technikákat használt?

–Említettem a gépeket, sorra: gyerekkorban egy boxgép, majd 56-ban egy kétaknás 6x6-os Ljubityelj 2, 74-ben az Exa és majd egy Exacta Varex II/A, 75-től a Petacon-Six, 78-ban vettem egy 9x12-es Voigtländer lemezes gépet, olyan volt elölről, mint egy gyönyörű gőzmozdony, nagyon szerettem, de hogy részletgazdagabb felvételeket tudjak csinálni, arra nem vált be. Akkor erről az útról lemondtam, később is, mintegy tréfából gyakran csak egy gyengerajzú Ljubityeljt vittem magammal kirándulásra, erre-arra. A 24x36-ot csak szociofelvételekhez és mikrofotózáshoz használtam. Valamint festmény reprózásra, így ugyanis vetíthető, és olcsó papírképeket lehet róla csináltatni, amihez az archiváláshoz szükségem van. Másra nekem ez a méret nem jó, mert nincs igazán jó minőségű leica objektívom, valamint annyira gyenge a negatívom, és a vegyszertechnikám, hogy mindig 6x6 kellett a valamennyire elfogadható képminőséghez. Sáros Laci a zsidótemető könyv másik felét leicára csinálta, de egy Nikonnal. Onnét lehet megismerni, melyik fotó az övé: hogy ő mindig a teljes kockaméretet nagyította le, keskeny fekete kerettel. Még valami miatt kellett nekem a nagy, a 6x6-os méret. Ugyanis világéletemben nagyszemcséjű ORWO NP 27-es filmet használtam (amíg gyártották), mert nagyérzékenységű filmre volt szükségem az univerzális használat miatt. Ugyanis sokáig csak egy vázam volt, nem tudtam új témához más fajta filmet befűzni. Rapidfilm kellett a négykilós Olympia Sonnár 180-as telém miatt is, amit alapobjektívként használok, az hosszabb záridőnél bemozdul. Ahogy látom és nézem a világot, az mindig egy teleobjektív világa, a detailok, a részletek–, ahogy sokszor festményeimnél is.

–Olvastam a C. Naplóban, épített egy 24x24 centiméter negatívméretű kamerát. Használta is?

–Keveset. Abból származott, hogy láttam csodálatosan részletgazdag régi felvételeket, ismertem Shudek munkáit is, mondtam már, mindig szerettem volna ilyeneket csinálni. Egy Linhof kamerára soha nem lesz pénzem. Így aztán játékból elkezdtem építeni egyet. Bizományiban vettem két nagy fakazettát, az egyetlen elemet, amit házilag nem tudnék előállítani. A kazettasíntől indulva hátulról kezdtem építeni a gépet, politúrozott ágydeszkákból. Ahogy építettem, úgy terveztem, néha éjjel is; sorra jöttek elő a technikai problémák. Több hónapig tartott, míg eljutottam a gép orrához, a lencséig. Sokat próbálkoztam, míg kitaláltam, hogyan kell síklapból kihajtogatni az óriási fekete harmonikát (klott anyagból és fotókartonból készült). Illetve végül a feleségem találta ki. Először egy szemüveglencsét tettem rá, később Gadányi fotógyűjteményéből kaptam kölcsön egy múlt századi Petzval-objektívet, avval csináltam néhány jórajzú képet. A harmonika egy méter volt, utcára, erdőbe kivinni nem lehetett. Állt a műtermemben, hamar ráuntam, és el is ajándékoztam az egészet.

–Lehetett a hátfalat dönteni?

–Nem, csak a lencsét síkjában eltolni.

–Fotózásban ki voltak hatással Önre?

–Tájékozottságom nincs. Egy területet ismertem gyerekkoromból, a magyar fotó stílust, mert a családban voltak régi Új Idők folyóiratok. Vadas Ernő és Dulovits Jenő, aki még édesanyámat is fotózta, voltak ott nagyon jó képek. Az ötvenes évek közepén kezdtem fotókiállításokat nézni. Amikor 74-ben újrakezdem felnőtt fejjel fotózni – ez valahol egy interjúmban benne is van – kivittem a Vároldalba a gépet állvánnyal egy esős éjszakán, –öreg utcák, kopott házfalak, pocsolyák... itthon lenagyítottam őket, megnéztem az előhívó tálban, elnevettem magam és hamarosan el is téptem őket, mert színtiszta magyaros fotóstílusban készültek, utánérzések voltak. Úgy látszik, mindent az elejéről lehet csak elkezdeni, ha az ember nem zseni. Azt hiszem, a szemetes fotók voltak az egyetlen önálló területem. Talán még a zsidó temetők–, részben a sajátos téma, részben a teleobjektíves látásom miatt. A temetőkben is mikroenteriőröket kerestem, kis csendéleteket.

–A könyvben kétszer találkoztam Brassai nevével.

–Igaz. 69-ben jelent meg Picassóról a könyve, azokat a fotóit ismertem. De nem akartam utánozni. Portrékat nem csinálok, szobrot fotózni nem tudok, egyszer-kétszer csináltam barátaimnak katalógus számára. 74-ben láttam Párizsban egy fotókiállítását, s több albumát. Akkoriban leszaggatott plakátokkal foglalkozott, színesben, nagyon szépen. Nem hiszem, hogy hatott volna rám. Doaneau, ha így mondják, nagyon szép anyagait láttam. Moholy-Nagy desztillált világát soha nem szerettem. Megnézem a Word-press fotókiállításokat, az mindig sokk a témái miatt. Egyéb fotókiállítások is, például a Műcsarnokban. Megjegyzem, színeket jól használni alig láttam életemben. Nem is szeretem a színes fotózást, nem is érdekel, nem is tanultam meg. A fekete fotózást önálló műfajnak tekintem, filmekben is ezeket szerettem, amíg jártam moziba.

–Úgy néz ki, a digitális technika veszi át az uralmat. Jó ez, hogy most minden manipulálható?

–Evvel a fotó hiteles információátadó szerepe egyszer s mindenkorra eltűnik, ezt tudomásul kell venni, ez se nem jó, se nem rossz. Koreában láttam egy tavacska fölött átívelő törékeny bambuszhidat, alatta növények, vizililiomok. Háttérben párás liget. De kicsit elfordulva egy panelházas lakótelepre lehetett látni. Ez egy őszinte, manipulálatlan fotó lett volna? Barátom komputergrafikával foglalkozik, számára mindennapos, hogy egy fagylaltot nyalogató lány fölé gyönyörű felhős eget varázsol. Ez is egy műfaj, éppen úgy lehet belőle jót csinálni. Végeredményben a kollázs vagy a montázs a festészet műfaján belül-, ott is elemekből kell a képet összerakni. Ez egy új területe lesz az iparművészetnek. Nem a digitalizálás hozza a fényképezés kommercializálását, hanem az automatizált gépek divatja. Ráadásul enyhe nagylátószögű objektívvel. Komponálni, gondolkozni nem kell, de nem is lehet. A minimális technikai hátteret sem tanulják meg az emberek, olyanok is a fotók. A művészfotózás pár emberre szűkül, a fekete-fehér negatív ma már olyan drága, mint a színes, mert alig használja valaki. Amúgy, azt hiszem, az egész fotózás eltűnőben van, leváltja a video, az új népművészeti ág. Biztos itt is lesznek jó dolgok. A művészfotózás egy szűk elit területe, akár a Rolls-Royce autó gyűjtés.

–Filmezéssel nem foglalkozott soha?

–Egy 15 perces forgatókönyvet írtam egyszer, a Balázs Béla Stúdiónak, a régi zsidótemetőkről, de azt kizárólag azért, hogy kapjak egy előforgatási díjat, hogy kijussak... és ki is jutottam evvel Romániába, Bukovinába a Kende János operatőrrel, aki a nevét adta a dologhoz. Könyvem fotóit készítettem akkor el, ez volt a célom. A filmterv evvel be is fejeződött, nem is kaptam további pénzeket rá, nem is kellett.

–Nem vonzódott soha a mozgókép csináláshoz.?

–Nem, nincsen hozzá érdeklődésem.

–Meg szokta vágni a negatívjait a laborban, vagy teljes képeket nagyít?

–Mindig vágok. Ott belép a festői gondolkodásom, utókomponálással döntöm el a kép karakterét. A vágásaim sajátosak, sok figyelmet és időt is szántam rá. Tisztelem, aki már felvételkor készre tud komponálni, ez nekem nagyon ritkán jön össze. Meg aztán a négyzetes méretet nem is szerettem. A keresőbe berajzoltam a fekvő ill. álló papírformátum arányait. Kíváncsi lennék, most hogy állna a dolog, hogy festményeimnél 82 óta négyzetes formában gondolkozom...

–És milyen filmet használ?

–Mondtam, fekete fotózáshoz 27 dines filmet használtam. Ma festményhez 21 es Fortét vásárolok, semmi különös. Ha teleobjektív kell, mondjuk kirándulás, akkor 27-eset veszek. Színes reprózáshoz Kodak 100-ast, EPP-t használok, amíg ezt nem lehetett kapni, Agfát vettem.

–Vaku?

–Szociofotózással kezdtem, napi 300 felvétel, parasztházakba kéredzkedtünk be. Vattay szerencsétlen tanácsára ezeket kezdetben nagybuzgón 15 dines filmre csináltam, állvánnyal, egy lóbált lámpával, 8 másodpercet exponálva. Külön feladat volt a tisztaszobában konnektort találni. Felvételenként egy forint, képenként 10. Mikor észbe kaptam, vettem egy kis vakut.

Festmény reprózásánál egy idő után áttértem a műfénydiáról a napfény diára, megbízhatóbb minőséget tudtam csinálni. Ott sötét szobában kézben tartott vakuval sétálva 6-8 pontról villantva exponáltam, 25 fokos szögből. Közben mindig 10 másodperceket kellett számolni, amíg a vaku hálózatról föltöltődött. A padlómon nagy sárga csillagok voltak berajzolva, hogy hova kell állnom, azt még épp láttam a sötétben. Ez a technika tökéletes is lett volna, amikor sok év után kiderült, hogy a ház előtt időnként elmegy egy teherautó, és akkor a kép bemozdul. Kétségbeestem, mert ettől az egész technikám az 500 forintos NDK vakummal használhatatlan lett. Akkor emiatt vettem 92-ben négy kis 24-es vakut, összecsukható állványokat csináltam hozzájuk, s egyszerre villannak. 25 fokos szögben, ez be van lőve, a blendéhez táblázatot csináltam. A vakukhoz építettünk egy trafót, úgyhogy 220 voltról mennek. Ma is ezt használom. A rendszer hordozható is, barátaim festményeinél használtam őket. Bár jó nehéz, több zsák csomag.

–Miért nem bízta ezt egy erre szakosodott profira?

–Kezdetben főleg anyagi okokból, illetve festményt kellett érte adnom. Meg ha valami kell, sokszor azonnal kell. Nem is tudok, nem is szeretek másra várni. Megszoktam, hogy egyedül oldom meg ezeket a feladatokat. Képet nem engedek ki, amíg nincs lefotózva. Szürkeskálát, színskálát, opuszszámot fotózok a képek mellé, talán megfelelő. Most majd, ha a könyv elkészül rólam, kiderül. Talán összesen 7 képemről nincsen dia.

–Hogyan regisztrálja a fotóit?

–Amikor tavaly kiderült, hogy majdani hagyatékom fotóira is igényt tart a Nemzeti Galéria archívuma, újra megcsináltam az opuszjegyzéket. Beszámoztam -évenként- a negákat, minden papírmásolatot is számot kapott. A képek leírása, mérete, felvétel éve, helye, és hogy hol van most. Szereplési „S" naplómban ma a fotóim sorsát is vezetem.

–Fotósoknál ilyen pontos adatrögzítést még nem láttam. Nem tudom, ezt a festők így szokták?

–Nem. Én így szoktam, jó játék és öröm is. A komputert is szeretem. Meg nekem könnyű is, egy évben néhány fotót őrzök csak meg.