FOTÓMŰVÉSZET / 2003 ősz vagy tél.

 

Baki Péter:

ELŐBB SZÜLETETT A FOTOGRÁFIA, MINT A FESTÉSZET

 

 

 

A címben foglalt állítás persze nem igaz. Bár Váli Dezső festőművész esetében mégiscsak az. Ugyanis festményeit megalkotásuk előtt már látta. Általában fényképen.

 

 

- Önéletrajzában szerepel, hogy gimnazistaként fényképészeti munkát is végzett, ahogy fogalmazta, "segédmunkás" volt.

- '59-ben iskolai szünetben pár hétig az MTI-ben dolgoztam, tizenhét évesen. Ott egyszer Vadas Ernőnek is cipeltem csodálatos Linhof-szettjét, a Lánchidat fényképezte képeslapnak, az Alagút tetejéről. Akkor mondta nekem, „ha az ember egy évben egy jó felvételt csinál, az már egy jó év. Egyébként a fényképezéssel  kisiskolás koromban ismerkedtem meg. Tizenkét évesen kaptam egy Pajtás boxgépet, két évre rá anyácskámtól kikönyörögtem egy kétaknás 6x6-os Ljubityeljt. 1956-ban avval fényképeztem a Móricz Zsigmond körtéri barikádokat.

- Megtartotta azokat a felvételeket?

- Gyenge képek voltak, rég kidobtam; egyébként is állandóan szelektálom munkáimat, a festményeket is. Visszatérve, nemcsak Vadassal, hanem Molnár Edittel is „dolgoztam együtt, egy riportútján többkilós vakuját cipeltem.

- Amikor 1962-ben bekerült az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakára, akkor ott nem tanítottak semmilyen szinten fényképezni. Fotózott akkoriban?

- Azokban az években nem.

- Végleg megszakadt a kapcsolata a fotográfiával? Tudható, hogy 1977-től a festészetből él, a fényképeiből nem próbált megélni?

- Az első szabadúszó éveimben nem  táblaképekből, hanem reklámgrafikából éltem, részfeladatokat kapva a nagyoktól. Ipari Vásárok pavilonjai. Például plakátszövegeket, címsorokat akkoriban fotózással méreteztünk, készítettünk. Itthon is volt állandó-üzemkész nagyítógépem, de fényképezni akkoriban nem akartam, emlékezve Matisse gesztusára, aki trópusi utazása előtti utolsó pillanatban kivette kofferjéből a masináját, hogy "ne zavarja a látásban". Akkoriban festményeim reprodukcióját is egy fotográfus-műgyűjtő barátom, Vattay Elemér készítette, képért cserébe. Aztán kezdett ez nekem túl drága lenni, vettem egy Exa-, majd mellé Gadányi György segítségével egy Exakta Varex gépet, és megtanultam a reprózni. Ma már ezt négy vakuval csinálom, a padlón berajzolva a vakuállványok helye.

- Azért a gépet ki is vitte a műteremből.

- 1974-ben szociológus barátnőm, S. Nagy Kata felhívott, hogy eltörött a Népművészeti Intézet fotósának a karja, lenne–e kedvem parasztszobákat fényképezni, kultúrakutatásaihoz. És hogy tudok-e belső teret fényképezni. Mondtam, nem, de csütörtökre, az indulás napjára már fogom tudni.  Vettem egy nagylátószögű objektívet és aznap elkezdtem a műtermemet fotózni. Pár évig aztán ebből éltem, két-háromhavonta egy nagy fekete autóval körbevittek vidéken, három nap reggeltől estig fényképeztem. A negatívokért egy forintot fizettek, a papírképekért pedig tizet. Ebből a pénzből aztán két hónapig megéltem, lehetett festeni.

- Fényképész barátaitól nem kért tanácsot?

- De igen, sokat, ebből az egyik egy rémes történet. Azt a tanácsot kaptam ugyanis, hogy az enteriőröket 15 DIN-es anyagra fényképezzem, az jól nagyítható, és dolgozzak lámpával, mert úgy természetesebb a kép. Így aztán állvány, 8 másodpercet exponálva; egy 500 wattos lámpát lóbáltam közben, és mindezt napi háromszázszor. A tisztaszobában általában nem volt konnektor, ezért a csillár egyik égője helyébe csavartam be egy magam gyártotta alkalmatosságot. Később, észbe kapva, vettem egy elemes vakut és persze áttértem a 27 DIN-re.

- Mindezt egy Varex-el fényképezte végig.

- Igen, bár később velem volt a roll-filmes Pentacon Sixem. Azt egy másfél hónapos keletnémet művésztelepről hoztam. Ott rögtön megkaptuk a teljes költőpénzt, azonnal megvettem belőle a gépet, bár még a tolmácsunktól is kölcsön kellett kérnem. Nagyon boldog voltam. A reptéren aztán átcsempésztem, 75-ben ezt a gépet nem engedték ki a németek. Pár évig volt egy 9 x 12-es lemezes Voigtländerem is, rég elajándékoztam. Egyszer meg két hónapig építettem egy favázas gépet, méteres harmonika-kihuzattal. 24 x 24 centis síkfilm fért bele.

- Festő szemmel milyen fényképeket szeret?

- Először a nagymamámnál látott Új Idők évfolyamaiban Dulovits Ernő és Vadas Ernő fotóit nézegettem, az úgynevezett magyaros stílus kiválóit. Később, kisiskolás koromban már egyedül jártam kortárs foto- és plakátkiállításokra. A Belgrád rakparton volt a Fotószövetségnek egy tetőtéri bemutatóterme. Ma a művészi fotót szeretem, a művészkedőt, a háromszögletűt, a montírozottat, tépettet nem. Vagyis nem szeretem a feltűnően manipuláltat, és igen ritkán a színes felvételeket.

- A színest miért kevésbé?

- Talán túl érzékeny vagyok a színhasználatra, hiszen magam keverhetem ki őket. A színes fényképek nekem sokszor túl színesek. A szín akkor jó, ha mond is valamit, nem csak úgy van. A fekete-fehér fotók rendszerint súlyosabbak.

- Önéletrajzi könyvében említ egy fotókiállítást, amelyen részt vett, 1985-ben, Gödöllőn, amit Kincses Károly rendezett, a zsűri különdíjban részesítette. Milyen képekkel pályázott?

- Több fotókiállításom volt. Most kikerestem, ez a szereplésnaplómban a 8542-es szám alatti, és a ritka kivétel, amikor nem tudok pontosabb adatot mondani, mint hogy zsidótemetők voltak. Ma már minden munkám, festményem, fotóm beszámozva, CD-n.

- Nem merném állítani, de a fotográfiai életműve nem egyenrangú a festészetével, vagy igen?

- Remélem, hogy festményeim kapcsán fognak emlékezni rám, a többi csak amolyan futottak még. Talán tíz-tizenöt jó felvételem van. Bár a fotózás nekem mindig fontos volt, és segítette is munkámban. A hetvenes évek közepén sokat fényképeztem műteremben a padlón fölgyűlt, féltve óvott szemetet. Forma- és ritmusvilágukat fölhasználva fotóikból jó néhány absztrakt kép készült. ’84-ben az első zsidótemetős festményeim is így születtek, elővettem fotóarchívumomat. 2400 felvételem volt a szoció-körutak melléktermékeként. Később könyv is lett belőle: Sáros - Váli: Tanú ez a kőhalom, Zsidó-temetők Közép-Európában. Végül pedig a mai napig tartó műterem-sorozatom is egy fotóval indult. Munkateremet mindig sokat fényképeztem ugyanis, utcai kiállításplakátjaimhoz kellettek.  És egy igazán jó fotó nagyon ritkán jön össze.

Végül '83-ban a fényképezést, mint aktív hobbit - egy mély lélegzetet véve - abbahagytam, mert annyira szerettem, és annyi energiámat elvitte, hogy szakmám látta volna kárát. Szelektálás után a temető-archívumot, meg vagy kétszáz egyéb felvételt tartottam meg a durván 25 ezerből. Kilenc kiló negatívot dobtam ki. A fotózás a mai napig édes, tiltott szerelmem, szerencsére ebben nem vagyok annyira tehetséges, hogy érdemes lenne csinálni. Évente már csak néhány fotó készül, ezek is, mint minden munkám, megnézhetőek a neten, a deske.hu alatt.