dátum: 03.4. cím: Gelencsértől fájl: LM/JALICS2 C.7323

Kedves Dezső!

Megpróbálok válaszolni a kérdésekre...

Igen (sajnos, de okos módon) a félóráknál a mozdulatlanság nagyon

javallott, az egyenes gerinc nagyon fontos, hogy ne kelljen a

testtartással, fáradással, kényelmetlenségekkel foglalkozni, hanem

egyetlen koncentrált figyelemben teljenek a percek. Jógaülést,

lovaglóülés, vagy a "csapott sámlis" ülést szoktam váltogatni. A kezdeti

térd- és hátfájások idővel elmúlnak.

A tenyérre figyelés azért szükséges, mert a tenyerünk érzete egy

konkrét valóság, a realitásban tart az, hogy pl. meleget érzek a

tenyerem közepén, és akkor elkerülhető, hogy a 2. percben már

aludjunk, vagy a következő napunkat tervezzük. Tehát az imádságnál,

ami egy szellemi tevékenység, ez a konkrét fizikai érzet az, ami a jelen

pillanatban tart minket. Az éber figyelem, az érdeklődő figyelem, a

folyamatos figyelem: mi történik a tenyeremben? Mit érzek ott?

A könyvben a beszélgetések lehet, hogy valóban hosszúnak hatnak, én

a könyvet nem lelkigyakorlatozó szemmel olvastam. Azt gondolom,

hogy a maga munkája és életvitele nagyon hasonlít a szemlélődéshez,

talán ezért hamarabb megérti, hogy mit akar mondani egy-egy

párbeszéd.

"Akkor miért csak napi hármat?" Ez a kérdés arra vonatkozik, hogy napi

három félóra ajánlott eleinte? Gondolom, azért, hogy egy fiatal anyuka

vagy egy menedzser is teljesíteni tudja minden nap.

Én csodákról beszéltem, maga kemény tanításról... igen, bennem még

nagyon eleven a J. Feri kisugárzása, a gries-i lelkigyakorlatos ház

atmoszférája, ahol húsz éve minden nap 20-30 ember egész nap a

kápolnában ül, a "pusztában", és a létezés síkján, minden

teljesítménytől mentesen próbál csak Istenre figyelni. De a puszta

puszta marad, és valóban a meditálás a mi és mások sötétségeinek

szeretetteli elszenvedéséről szól, de én annyira hitelesnek és

őszintének tapasztalom ezt az utat, hogy nekem ez egy csoda. Hogy itt

én csak figyelek, és nem kell elérnem semmit. Ez egy csodálatos

bizalom, hogy ezt a kis napi fél órát az Istennek adom, és kész.

"Lehet, hogy nálam ott van gubanc, hogy ugyebár a tenyérre figyelni,

és nem gondolkodni. Ha nem gondolkodom, akkor nekem minden leáll,

legalábbis eddig semmi nem történt."

Igen, ezt én is mindig így érzem. Annyira hozzá vagyunk szokva a

gondolkodás egyeduralmához, hogy a szemlélődés unalmas

kínszenvedés eleinte. Például egy tíznapos lelkigyakorlat során (napi 6

óra imádság) kb. összesen 20-30 perc, amiről azt mondhatom, hogy

nem gondoltam semmire, hogy ott tisztán az Istent imádtam. A többi 59

óra mind a saját gondolatom, problémám, tervem, fájdalmam, stb. De

az a fontos, hogy minden félóra előtt megvan bennem a szándék, hogy

ezt a fél órát az Istennek adom, és ha gondolataim vannak,

megpróbálok visszatérni Jézus Krisztus nevéhez, a tenyerem

érzetéhez, ez pár másodpercig sikerül, aztán jön a következő gondolat,

aztán megint a visszatérés a jelenbe, stb. És a 30 perc végén

megkérdezem magamtól, hogy elégedett vagyok-e. Ha nem, akkor

magamnak meditáltam, akkor meg akartam mutatni, hogy mennyire

tudok Istenre figyelni. Ha elégedett vagyok, akkor Istennek meditáltam,

úgy sikerült, ahogy sikerült. Valami biztos megváltódott bennem.

Kedves Dezső, bocsánat, hogy ilyen hosszan írtam, ráadásul mind

olyan dolgokat, amik a könyvben is benne vannak. Nekem egy fontos

élmény, hogy ismerem a J. Ferit, (és a 101 éves Anyukáját, aki ma is

meditál), és látom, hogy mekkora örömmel, nyitottsággal és szeretettel

beszélget velünk, hogy mennyire az életen, a realitáson keresztül

szemléli Jézus Krisztust, és jólesik, ha ezt megoszthatom!

üdvözlettel,

G. Kati