Dátum: 02.10. cím: Joó István / Magyar Nemzet interjú 02.11.23. fájl: PU/JOO C.7062

Hegyre fel

Joó István

Interjút adni - gyanítom, számára ez éppúgy fontos, mint gyermeknek a játék. Akár polcain a tubusok, üvegcsék sora, gondolatai rendbeszedettek. Tartalmas portrébeszélgetést lehetne alőállítani az interneten olvasható, naponta bővülő naplójából is... Ott Váli Dezső Munkácsy-díjas festőművész hatvanévesen azt írja, hallgat térdére és orvosára: nem megy le futni többet.

- És a Lukács-uszoda-?

- A Lukács, az tökély. Odaát biztosan meglesz az égi mása. Öt éve megtanultam a gyorsúszást, leckéket vettem egy triatlonos gyűjtőmtől. Most napi 1200 méter, kihajtom magam.

- Nem válik ez egyhangúvá?

- Húgom szerzetes, ott naponta ötször imára csengetnek, akkor le kell ejtenie, ami munka épp a kezében van. Harminc éve ugyanazt csinálja. Azt mondja, még nem volt két egyforma napja. Az önkéntes korlát az igazi szabadság. Egyébként az úszás monotonitásában végtelen változatosság van. Vegyük csak a gyorsnál a karmunkát, sokféle lehet. Lehet például magyaros-kopogós, fáradt üzletember, mindenre elszánt csikóhal, vagy propelleres kiskacsa stílusú. A lábmunkával más a helyzet, mert az nem megy. Már az Urat is kértem, hogy segítsen, de semmi eredmény. Úgy látszik, erre nincs szükség az üdvözülésemhez.

- Sosem viszolygott még attól, hogy esetleg nem igazán gusztusos emberekkel is egy vízben lubickolhat?

- Nem vagyok érzékeny a higiénére- és Seneca azt mondja, ha fürdőbe mész, tudd, hogy ellopják a pénzedet és le fognak spriccelni. Ha ezek után is vállalod, akkor váljék egészségedre- Szent Ferenc pedig magához ölelt egy leprást és megcsókolta. Szeretni az embereket, ez az élet.

- A „VÁLINEWS”-ban olvastam a világhálón: "Egy embert szeretni: egy embert szolgálni. A többi csak cukormáz a C-vitaminon." Komolyan gondolja?

- Komolyan. A szeretet nem szimpátia, nem édes érzés, hanem parancs; tehát munka, időnként pocsék-nehéz munka. Szeretet, hogy bemászom az ágy alá megkeresni az elgurult radírját. Szeretet, amikor elbeszélgetek vele a sarkon, holott unom, és más dolgom lenne. Szeretet, ha nem szaladok át a piros jelzésnél, csak mert egy kisiskolás ott szemben meglátná, és eltanulná.

- Sosem merült föl önben, hogy akkor adhatná magából a legtöbbet, ha a művészetre fordított időt a szeretteire áldozná?

- Föl is ajánlottam Istennek, ha akarja, tegyen más posztra. De remegtek a lábaim, és Isten látta ezt. Egyébként soha senki sincs fölmentve az alól, hogy pillanatonként eldöntse, mikor mi a helyesebb. Mikor a nagymamát meglátogatni, és mikor keretléc után szaladgálni. Egyik legnagyobb festőnk, Vaszkó Erzsébet annak idején arra a kérdésre, hogy élete utolsó évtizedében miért beteg rokonát ápolta festés helyett, elmosolyodott és csak annyit mondott: Édes kisfiam-

- Hogyan viszonyítható a szeretethez a barátság? Hiszen barátnak azt választjuk, aki eleve közel áll hozzánk, akitől - kaphatunk-

- ...és akinek adhatunk. A barátság nagy kincs. Szüts Miklós például régi szellemi partnerem, akivel szakmai és afölötti problémákról tudok együttgondolkodni. Noha a kezdetek idején kiderült, hogy nem vagyunk egyformák. Ő azt mondta: frakkban meghajolni Cannes-ban, én azt: óceánra néző műteremablak. Most egymás mondatait mondjuk, nyilatkozzuk, anélkül, hogy észrevennénk. Húsz éve minden márciusban együtt, a kecskeméti alkotóházban. Szomszédos műteremben festünk öt-nyolc órát, a többi pedig - még mindig - eszmecserével telik...

- Legtöbb gyengeségünket a házastársunk ismeri. A feleség egyben barát is?

- Igen, de valami más is. Ha a barát borital, a házastárs mindennapi kenyér. A barátságban benne van a kilépés lehetősége. A házasságban viszont erről előre - és nap mint nap - lemondok. Ennek időnként következményei vannak. Egyszer halálosan szerelmes lettem egy asszonyba, de tudtam, hogy Isten előtt kötött házasságot nem lehet felbontani, ha belegebedek se. Szerencse, hogy így van. Sok munkával újra barátokká váltunk. Igen, a mindennapos együtt-élet észrevétlen szépségei és titkai, az összenevetések. Van, amire viszont egy külső munkatárs inkább alkalmas. Múltkor egy kéziratomra azt mondta R. barátom, hogy nagyon gyenge, talán ha húsz százaléka használható. A családi életben jobban vigyázni kell, mivel terheljük meg a másikat.

- Oravecz, Pilinszky, József Attila, Ady, Illyés, Zelk, Szabó Lőrinc, Petri, Rakovszky, Babits. Azt állítja, ez a polc, ez a pár kötet most az egész könyvtára. Szeretetből ajándékozza el állandóan könyveit?

- Nem szeretetből. Pál azt mondja, tűröm a szegénységet, és tűröm a gazdagságot. Én nem szeretnék gazdagon meghalni. A festményeimmel is így vagyok. 1987-ben jöttem rá, hogy minek is őrizzem őket halálomig. Nem kell "Váli Múzeum", még ha megérdemelném, akkor se. Csak azért maradjanak a polcomon - nem működő gépként -, mert aki használná őket, nincs pénze rá?! Akkor szétajándékoztam vagy háromszázötven munkámat. Gyermekeimnek is mondtam, válasszanak és vigyenek, nem lesz örökség.

- Hogy függ össze ez a kérdés a halállal?

- Tán hatodikos voltam, amikor elvittek egy rokon hagyatékának fölszámolására. Mondták, lehet vinni, amit csak akarunk. Ott voltak a gazdátlan, életüket vesztett, halott tárgyak. Egy jó fogású harapófogó most kilós vasdarab. Azt hiszem, akkor éltem át először a fölöslegesnek ezt a szívfájdító reménytelenségét.

- Úgy tudom, ásványbörzékre is jár.

- Egyszer voltam. Gyönyörködni-

- Vásárolt is, nem?

- Nem, nem.

- Olvastam a naplójában, hogy vitt magával pénzt...

- Persze, a gyenge órák! Amikor ilyesmitől várom a csodát. Egy bódító-lila ametisztkristály, odateszem az íróasztalomra, hogy majd megváltja az életemet. Egyszer Párizsban vettem, valóban, de pár hónap után elajándékoztam... A kövek nagyon szépek tudnak lenni-

- A hatvanadik születésnapja alkalmából rendezett életmű-kiállításán többségében magánszemélyek tulajdonában lévő alkotásai szerepeltek. Ha nincs tárlat, az adott művet csak néhányan láthatják. Nem ejti ez kétségbe?

- Ha siránkozom, akkor tulajdonképpen lázadok, és ez helytelen. A festészet ilyen, mert- ilyen. Ez az "egypéldányosság" a karakteréhez tartozik. Ezért született a reprodukció-kultúra. Tudjuk persze, nem tökéletes, de nincs más választásunk. Szeretjük Braque-ot, de hány képet láthatunk tőle eredetiben? Ezért is fotóztam képeimet kezdetektől fogva, s így vált lehetővé, hogy ma a neten - deske.hu -minden munkám (úgy, ahogy) fogyasztható.

- Gyakran hallgat zenét - akár dzsesszt - festés közben. Nem fél, hogy ettől felszínesebb lesz, amit csinál?

- Boldogult mesterem, Sugár Gyula munka közben beszélgetett modelljeivel, csak hogy ne koncentráljon túlságosan a készülő képre. A zene mint kellemes vendég, szótlanságával is segít. Üldögél a műteremben, és szeret engem...

- De a zene rögtön hat, és Duke Ellington nagyon más, mint az ön várakozással telített, filozófikus képei.

- Nem úgy működik ez, hogy ha délelőtt kihúzzák a fogamat, akkor délután már boldog kép keletkezik. A pillanatnak itt nincs szerepe. Bár az is igaz, hogy a festés során egy-két percenként kell döntéseket hozni. Az én technikám ráadásul olyan, hogy három perc alatt minden megfordulhat, esetleg csoda történhet. De nekem csak annyi a feladatom, a gondom, hogy két színfoltot szakszerűen tegyek egymás mellé.

- Tizenöt éve fest műtermeket, sajátos bútorcsendéleteket. Elmosódottságukkal, foszforeszkáló részleteikkel, a tárgyak szándékos léptékhibáival rendkívül érzékiek ezek a képek, egyszersmind gondolatsorokat indítanak el az emberben.

- Az íróknak gondolkozni kell, szavakon, mondatokon, történéseken, nekem nem. Az én munkám sötét barlangban tapogatózás, ahol azt se tudom, mit keresek és hova akarok kilyukadni. Festesz egy műteremsarkot, a délutáni margitszigeti biciklizésen jár az eszed, és közben odakerül az ecset végébe összes gyerekkori szenvedésed, Thomas Mann-olvasmányod, összes szerelmed.

- Nézem a műteremciklus darabjait: milyen adomány, ha életünkön csak annyi fény dereng, mint egy elsötétített helységben. Mit jelent az ön számára a belső tér?

- Szeretem a kuckókat. Az emberszabású tereket. Erre tanultságom is "rátett", úgy adódott, hogy belsőépítészetet végeztem. Igen, az enteriőr az ember második ruhája... Fiatalkoromban rengeteget vacakoltam szobám berendezésével, az engem szolgáló környezettel. "Vigyázzak a ruhámra, a szobámra?! Ő vigyázzon rám!" Egyszer pár évig egy 2 x 2 méteres faházban laktam; a műtermem sarkába építettem. Egy ágy volt benne, egy angolszótár meg egy bernáthegyi kutya. Amikor a zsidótemetőket festettem, ott is fontos volt, hogy a kövek együttese végtelen-kedves kis szobákat hozott létre. De képeim - remélem - nem erről, nem csak erről, és remélem, főleg nem erről szólnak. De vissza ne kérdezzen, hogy miről-!

- Felfoghatók egy kirándulás látványélményei is - tisztások, erdőrészletek - enteriőröknek?

- Hogyne. Más kérdés, hogy én ezeket a tereket is másként rendezném el-

- Akkor nem is jár kirándulni?

- De igen, vasárnap sétálunk, jó barátokkal a budai hegyekben vagy a Pilisben. De hétköznapjaimban nem nagyon van jelen a természetet: nem látom a felhőket, az eget, a csillagokat. Ablakaimat lesmirgliztem, hogy ne zavarjon a kilátás; ami kint van, maradjon kint. Hétvégén pedig, a szabadban mélyeket lélegzem és megállapítom, hogy némiképp rendetlen a látvány; zavar a természet pimasz szenvtelensége is, magába zárt nyugalma. Némely hegy rossz helyen van... Mégis baj, ha elmarad a vasárnapi séta. Ereje van a természet-közeliségnek. Az Úr sokszor hegyen imádkozott; hegyre menni: történés. A kilátás mindig kitüntetett pontja és ideje egy kirándulásnak. Fenséges ellátni öt kilométerre, le a völgybe, látni egy megművelt tájat, érezni, hogy ott is vannak életek- Ilyen értelemben a legszebbek a dunántúli szőlődombok. Ott a derékszögű ültetvények, az ember geometriája együtt él egy-egy erdőfolttal s az évmilliókkal ezelőtt kialakult domborzattal. A látványokat a mozgásommal én állítom elő. Minden másodpercben változik a látvány. Ezért nem bírok egy filmet végignézni. A feleségem egy évben egyszer elvisz moziba, bár tudja, hogy mi fog következni: az első tíz perc után hazamegyek. Túl sok ennyi látvány; mit kezdjek én velük? Az erdőnek viszont nyugalma van. Ott nem zavar a gazdagság. Egy rokoinszenves, nagyhatalmú idegen.

- Az imént "leltárba vettük" jelenlegi, tizenegy darabos könyvtárát. Egy Illyés-verskötet is közte volt. Ez a tárgyias, a témát sohasem nélkülöző költő mit jelent az ön számára?

- Lehet, hogy igazuk van, akik szerint Illyés másodrangú - nincs az öt magyar zseni költő között, de ez téves megközelítés. Goethe a legnagyobb, mondják, mégse olvassuk. Illyés azzal, ahogy nekem egy szántóföld fölött repülő varjút vagy egy állomásról kipöfögő vonatot megmutat, sokat segít. Tanít élni. Nagyon megszerettem, esténként jókat beszélgetünk.

- Szeptemberben az Ernst Múzeumban volt életműkiállítása, most a Kaposvár Rippl-Rónai Múzeumban látható ugyanez. Nem kísérti meg mégis, hogy minden hiábavalóság, talán még a művek is?

- Tudom, hogy annak, amit csináltam, egy része nagyon jó. „Életművem” hatóköre lehet, hogy kicsi. De ha harminc év múlva egy városházi kulturális osztály vezetője fejében benne leszek, mikor döntenie kell, akkor megtörtént a dolog. Egy fontos kép irtózatosan erős, de lassan fölszívódó „méreg”.

Váli Dezső 1942-ben született Budapesten. 1967-ben elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, belsőépítész diplomát szerzett. 1969 óta szabadfoglalkozású festő. Díjak: 1977: Derkovits-ösztöndíj; 1986: Munkácsy-díj; 1993 és 1997: Pollock-Krasner díj, New York. Fontosabb önálló kiállítások: 1974: Fényes Adolf terem; 1981: Műcsarnok; 1985: Csontváry-terem; 1987: Ernst Múzeum; 1994: Győri Városi Múzeum; (állandó kamarakiállítás), 1997: Ernst Múzeum; 2002: Ernst Múzeum.

Könyvei: 1992: C. napló 1958-1992; 1993: Tanú ez a kőhalom, fotóalbum, Sáros Lászlóval; 1997: Váli, monográfia; 2000: Váli-oeuvre, CD-ROM.