98.12.5. TA/JOOINT C.5809

Joó István interjúja a Napi Magyarország számára.

Nem is ablak, inkább ablakzat. Képeiről ismert, keskeny táblákra osztott üvegfelület, hályogos. Váli Dezső smirglivel érte el, hogy Margit körúti műterméből ki ne lásson. A szemközti ipari minisztérium helyett tejfehér derengés. A dörzspapír-akcióról a Váli című, nemrég megjelent könyv olvasójaként értesültem. Korábban publikált naplójából azt is tudom: mikor még nem volt Munkácsy-díjas, sőt Derkovits-ösztöndíjas sem, didergett itt - ahol a látogatóról most lekívánkozik a pulóver.

- Hetvenkettőben, mikor műteremlakásom lett, nyolc fokkal kezdtem - húzza összébb a melegben is magán hagyott, zubbonyszerű háziköpenyét Váli, amitől még magasabbnak tűnik. - Harmincéves voltam. Lassan fölvittem tizenháromra, sok év múltán tizenkilencre... Takarékoskodtam, szegények voltunk.

- Kirakatokban ma sem látni képeit, csak kiállításokon.

- A magángyűjtők viszont vásárolnak tőlem, úgyhogy fűtésre már telik. A galériáknak mennyiségileg kevés, amit csinálok, ráadásul nem engedem ki műveimet külföldre. Ezzel tulajdonképpen kizárom magam a nyilvános üzleti életből.

- Miért fontos, hogy munkái belföldön maradjanak?

- Az unokáimnak festem és azoknak, akik e tájon fognak élni, nem a müncheni fogorvosoknak. Más kultúrkörben egyszerűen elvész a hatásuk. Nem igaz, hogy azzal terjesztem a magyar kultúrát, ha szétszórom a képeim. Egy életmű hatása sokszoros saját közegében. Ha valaki itt egy jó bolíviai festő képével találkozik, örül, aztán vállat von. Máshogy érinti, ha egy szentendrei témájú művet lát, mert ismerheti például Bálint Endrét, Vajda Lajost, Barcsayt.

Amikor az „ország haszna” kifejezést hallom tőle, ismét eszembe jut a könyve. Művészi hitvallása, műhelytitkai után külön fejezetben beszélteti értelmiségi barátait egy-egy képéről. E vendégszerzők közül többen a „nyitott társadalom” szóvivőiként szoktak fellépni, legalábbis a napi közéletben. Nem akarom azonban, hogy ilyen alkotói térben, ahol ráadásul a katolikus festő imádkozó közössége is hétről-hétre összegyűlik, politikára váltsunk.

- Tehát a képzőművészeti alkotások mást jelentenek a világ különböző pontjain? - kérdezem immár az öreg karosszékből. Ő forgószéken ül íróasztalánál, kitéve magát a telefon gyakori molesztálásának.

- Ez szükségszerű, mert kisebb, sajátos közösségek intimitásait, információit is hordozhatják, melyeket csak e közösségek tagjai érthetnek igazán. Vannak persze, akiknek a festészete Magyarországon is „internacionális”, nincs kifogásom ellene...

- Egykor modernkedőnek minősítették, figyeli a ma legújabbnak számító áramlatokat?

- Nem. Ha külföldre megyek, bevallom, a múzeumokat keresem föl, nem az aktuális kiállításokat. Piero della Francescára bizonyosan szükségem van, és kevésbé érdekel, hol tart a szakma most. Sokan közülük a közösségi mitológiák helyett olyan tökéletes magánmitolókiákig jutottak el, amiket már csak egyedül ők maguk értenek.

- Nem szimpla átverés ez?

Szemem közben a mögötte függő vakuállványokra téved, segédeszközök a képek dokumentálásához. Valaha a teljesen absztrakt Váli-művek reprodukálásában is közreműködtek.

- Van a mostani képzőművészetnek egy olyan megjelenési formája, ami voltaképp már nem képzőművészet. Öreg vagyok ahhoz, hogy ne tartsam puszta blöffnek a „piac” jelentős részét. Nagy az értékbizonytalanság, és ebben sokan ludasok: műkereskedők, múzeumigazgatók, művészeti folyóiratok, főiskolai tanárok... De mivel a szürrealizmus meg a kubizmus megjelenésekor is nagy volt a ricsaj, reménykedem, hogy most is kitisztul majd az ég.

A műteremben nonfiguratív képet csak egyet találok, de az jókora méretű. Hűséges melegbarnák uralják.

- Földényi F. László hozta vissza hosszú idő után - fordul arra Váli is. - Alacsonyabb mennyezetű lakásba költöztek, így kisebb képet választott magának.

- Többé nem tér már vissza a nonfiguratívhoz?

- Nem tartom valószínűnek. Ez a századunkbeli áramlat végülis helyénvaló kísérlet volt: a határokat időnként újra kell rajzolni... Kiderült viszont, hogy az ember, mint egy fuldokló, keresi még ott is a valóság elemeit. Mark Rothko alkotásairól, melyek mindössze néhány téglalap formájú színfoltból álltak,

kiderült, hogy voltaképp bújtatott tájképek. A beleérzések az én nonfiguratívjaim esetében is indokoltak. Ami azonban ezen túlmegy, általában semmivé válik... Ma határozottan úgy látom, „hátrányos helyzetű” az a művészet, amely lemond a kézenfekvő és fontos eszközökről, témáról.

Az munkaasztalokkal szemközti falhoz támasztva vagy harminc átlagos nagyságú, keretezett négyzetes olajfestmény. Hajtogatom őket: mind az úgynevezett műterem-sorozat újabb darabjai. Tehát minden változatlan! Tizennégy év absztrakt korszak, három és fél évig tartó zsidótemető-ciklus után immár tizenegy éve - műtermeket fest. Ez persze csak a téma. Nekem úgy tűnik, e borongós enteriőrökből a létezés csoda-volta foszforeszkál, a berendezési tárgyak, munkaeszközök csendélete mögül a lélek tartósabb képletei szólítanak meditációra. Megokolni nem tudom, de számomra szépek ezek az ázott kontúrok, szép ez a színvilág, amelynek alapja általában szürke, szürkésbarna vagy piszkosfehér, s amelybe itt-ott tört rózsaszínek, lilák vagy okkerek foltozódnak.

- A mozgást sosem akarta tetten érni?

- Ezek tényleg nagyon statikus, mondhatnám, mániákusan mozdulatlan világok - ismeri el a festő. Hirtelen számítógépéhez fordul, és bejegyzi legutóbbi megfogalmazását egy készülő lexikon számára, melynek összeállítói jónak látták kikérni a művész önmagáról szóló véleményét. - De ettől még a színek és a formák hatnak egymásra, vonzzák egymást. Itt azért lüktetések vannak, súlyok billennek, tárgyak anyagtalanul lebegnek, színek közelebb jönnek... A valóságot szándékos léptékhibák, arányzavarok „borítják fel”. Egyszóval mozgás ez, ha nincs is rajta vágtató paripa...

Megtapintja a farostra festett olajképek keretét, és mint egy szőlősgazda első fejtés után a pincében, dicséri az idei év termését, összehasonlítva az elmúlt két - „gyengébb” - esztendővel. Elejti, hogy általában a kecsekeméti alkotóházban kezdi el képeit.

- Természetközelben - ilyen belső tereket?!

- Itthon család van, telefon, elromlik a vízcsap. Képeimet ott tudom elindítani. Mindennap egyet... Erőltetem a tempót...

- Nem fájdalmas mindjárt abbahagyni és belekezdeni egy újba?

- A képet az első „harmóniaállapotig” viszem el, csak utána fordítom a falnak. Azzal a mű megszületett, legfeljebb még éretlen... Van úgy is, hogy azt nézve kezdem el a következőt. Együtt lélegeznek még azután is, hogy elkészülvén rájuk adom a menetfelszerelést... Vagyis ellátom őket címmel, véglegesen beillesztem őket keretükbe - mert már munka közben is bepróbáltam őket sokszor, végül lefotózom és bevezetem adataikat a számítógépbe.

- Nincs olyan kísértése, hogy bálványozza az alkotásait? - kanyarodok a hitproblémák irányába, tudván világképéről.

A festő arca változatlan, mintha, már régesrég megfogalmazta volna:

- Képeimet nem bálványozom, de hogy magát a munkát... bizony van ilyen kísértés. Életemben a munka állandóan arra törekszik, hogy mindent elöntsön. Folytonos offenzívában van, hogy elébe kerüljön emberi kapcsolataimnak, de még a pihenésnek és a művelődésnek is. Számomra világnézeti feladat tartani az egyensúlyt. Ugyanis a hit és a művészet nem két „ellentábor”. A beteg nagymamámat látogassam-e meg, amivel egyetlen embert szolgálok, vagy folytassam tovább a képemet, amivel - vélhetően - egy egész közösséget? Csapda volna, ha kategorikus választ akarnánk adni. Nem szabad lemondani az alkalmankénti keserves mérlegelésről.

- Miért kerüli - korai Keresztút-képeitől eltekintve - művészetében a közvetlen bizonyságtételt?

- A jó mű, akár vallásos témájú, akár nem, villanásnyi időre mindig megláttatja, Isten köpenyének a szegélyét. Ennél többet nem tehet, de - eddig elér! Az érték ugyanis mindig fölfelé emelkedik. Berény Róbert Kapirgáló című festménye, ami trágyadombon válogató tyúkot ábrázol, jobb kép mint Rippl-Rónai Golgota-gobelinje, tehát szakrálisabb. A téma lehet profán, vagy mellékesnek tűnő, a lényegi, transzcendens mondandóhoz így is, úgy is eljuthat, és el is kell jutnia.

- Mitől keletkezik akkor a lényegi mondanivaló?

- Tehetség és ihlet dolga, ajándék. De a lényegi mondanivaló a művészeknél sosem tudatos. Derkovits hiába gondolta, hogy ő elsősorban a proletáriátus szószólója. Valójában a gyermeki boldogság zseniális kifejezője, még Kenyérért (Terror) című képére is igaz, amelyen egy halott tüntető fejét és csorgó vérét lehet látni a kövezeten, a csendőrcsizma részletét s egy puskatust: meg lehet nézni a Nemzeti Galériában. Az egy boldog kép. Mert ez az ő nem tudatos, de lényegi mondanivalója.

Elköszönök Váli Dezsőtől, hogy mindazt, amit hallottam-láttam, „bepróbáljam a keretbe”. A keskeny falipolcok lakói - famegmunkáló szerszámok, lakkok, festékek, szögesdobozok és még mi minden - áttekinthető sorokban búcsúztatnak. Itt alighanem rend van.