82 tavasz C.1087/29

Miklós 10 percre lakik most tőlem, őt is kerültem.

Ha mégis találkoztunk, igyekeztem nem nyavalyogni

és nagyon szégyenkeztem, mert nemigen sikerült.

Egyéb gondolatom nem akadt. Naplót nem írtam.

Mondtam neki, ezért nem írok neked, azt mondja, mért nem írod meg ezt...

Nem tudom.

Persze, ha itt lennél.

Persze, ha itt lennél, ha bejönnél a fekete kapun át a kerten, be a szobába, levennéd a zakódat vagy micsodát, az ablak felé fordulnál és tennél két lépést az asztal felé, rátennéd nyári ridikülödet és a füles bevásárlószatyrot is, majd zárt lábbal előrehajolva lesimítva-lefogva szoknyád leülnél egyetlen - kissé poros - fotelünkbe.

Most a kép kissé zavarossá válik, Zsófit szívesen odaképzelném, amint leszalad az emeletről, nagy igyekezettel elvétve a fokokat, én - mondjuk - nagymama lennék éppen tésztagyúrás közben, lisztes tenyerem széles fekete kötényem oldalába törölném, nehézkesen fölegyenesednék, megigazítva kontyomat, szemüvegem föltolnám és széles mozdulattal ölelnélek át, hát megjöttél Juditkám, csillagom! egy kis fánkot sütök, csak délutánra vártunk.

Aztán letelepednék a hokedlire és fáslis lábamat dörgölgetve érdeklődnék, s hallgatnálak milyen az élet Pesten. Mennyit dolgozol és mennyit kell rohannod és mi mindenre figyelned, hja nem könnyű a fiataloknak manapság, akárki akármit is mond, aztán megmutatnám konyhakertem új palántasorát, merev derékkal lehajolva egy-egy csalánt kihuzigálva közben. Heves mozdulatokkal segítenél.