82. nyár C.1087/30

Távolodom, Kedves. Most valami

bódult félálomban, az első osztályú párnázottság

között, karom zsibbadt, velem szembeni

ülésen Zsófia mosolyog. Mintha

átvette volna az Asszony szerepét.

Egyenes derékkal, összezárt térdekkel

támaszkodik a támlának, kis lábai --

a talpak felém, látom őket.

Időnként csendesen; pontosabban

feltűnően halkan megkérdez valamit.

Apu, azok ott tulipánok? -- amitől

az egész kupéban csend lesz.

Illetve mindenki ösztönösen ehhez

a zajszinthez alkalmazkodik.

Két fiatal munkás is, akik

csak tévedésből kerültek az

első osztályra -- valami gyorsvonattal

akartak eredetileg utazni --

most a 3. üveg sörüket isszák,

tekintetük bizonytalan -- de

csöndben vannak. Zsófi rám mosolyog,

meztelen (tiszta) lábamat

átteszem mellé az ülésre, ráborul

a térdemre, haját simogatom.

Aztán a vállát, -- furcsa,

mert nem szokásunk -- tenyerem

érzi a két lapockáját.

Rövid nadrágban vagyok, vadonat

(délben vett) tornacipőmet

levettem -- testünk melegíti egymást.

Aztán szétvetett combokkal

a térdemen lovagol, mosolyogva,

megint szótlanul, ebben

alighanem jó adag gyermeki

erotika is van. Bódító

hőségben nagy rohanás után

jutottunk el ehhez a 4 órai

személyvonathoz, nem lehetett a

délivel indulni, mert Zsófit

most avatták kisdobossá. Most

kisdoboshoz méltó fegyelemmel

tűri ezt a fárasztó utazást;

-- vágányjavítás -- fél órákat

állunk -- és csöndben ül.

Pedig nem természetes. Szinte

az egyetlen, ami megkülönböztető jegy,

hogy szinte minden gondolata a friss

kék nyakkendő körül forog;

már megbeszéltük, hogy a Cola-

csöppet ki lehet belőle majd

mosni, hogy szerinte nejlonból van,

és ezért 40 fokos vasalóval

szabad majd vasalni, hogy

egy csomóra, de kettőre is

lehet kötni -- majd lassan

átterelődött az érdeklődése a

dolog öltözködési-cikk oldalára

-- azon tűnődött, kívül kell-e

hordani, vagy a garbó alatt

is jó. Megnézette velem,

pontosan középen van-e hátul a

háromszög csücske, megjegyezte

hogy a piros nyakkendő már

nagyobb méretű lesz. (Szebben

írnék, ha nem rázna ennyire a

vonat.)

Iszonyú kábult reggel volt, talán

először idén komoly ok nélkül

még fél órát (7-1/2 8-ig) ágyban

maradtam, aztán a fürdőszoba

környékén ténferegtem, aztán hogy

valami sikerélmény -- levágtam

a hajamat. Tűnődtem közben,

mit szólnál hozzá -- sajátosak a

hajnyírási koncepcióim. Vagy

20 éve magam. Eszembe jutott,

hogy te két hónapja levágattad -- nem

magad kedvéért. Vajon, ha

most hozzányúlsz -- nyúlnál --

mik lennének a szempontjaid --

Szeretem a hajadat.

Most hirtelen elfogyott a türelmem,

1/2 8 van, még csak Füredig

jutottunk el. Ha nem gyerekkel

vagyok, átugorhattam volna

a minket megelőző tapolcai

gyorsra. Most persze szépen írok --

megint áll a vonat. Most Zsófi

még jobban tűri, mint én,

elfelejtkezett rólam, mint

mindig, ha belemelegszik a

játékába, -- és magának beszél,

vezényel, gajdol. Most a

tenyerét mutatja -- evvel a

problémával mindig hozzám fordul:

nem szálka-e az a kis fekete

folt?! Mindig megvárom

az utasításait: engedi-e

hogy varrótűvel alászúrjak,

vagy: most csipesszel

próbálkozom. -- Így aztán tűri, --

bizalma van.

Most belepislogott a szövegembe,

kérdi: mi az a kettőspont.

Ígérem neki, majd keresek

egy jó példamondatot rá. Most

meg magát parodizálja: gajdol:

Apu, mikor szállunk már le.

Jaj, milyen lesz ez a nyár? Ilyen

gondokkal nem számoltam...

Folyton folyvást csak a megszervezés

pillanat-izgalmai: mikor

látlak?! És abban a pillanatban

kéne a lelket lefékezni

és a Jelenre figyelni végre --

és hosszú nyugodt unalmas

történetek végéig eljutni,

mosolyognál mosolyognék,

most nagyon távoli vagy megint [...]

(Bp--Révfülöp, vonaton.)