dátum: 02.12. cím: Új Művészet 2002.12. fájl: RO/KARPATI C.7033-34

A CSENDES FORRADALOM

V. D. gyűjteményes kiállítása

Kárpáti Zoltán

Alig kétszáz éve néhány fiatalember sietve otthagyta a bécsi akadémiát és Rómába költözött. Itt a már jó ideje üresen álló Sant’Isidoro kolostorban telepedtek le, szerzetesi ruhát öltöttek, és a keresztény művészet megújításának eszméjétől fűtve megalapították a Lukács Testvérek Egyesületét. A nazarénus festők egykori kivonulása, mellyel a kor mind merevebbé váló klasszicizmusa ellen tiltakoztak, ma már tudjuk, inkább jelképes erejű volt: a társaság hamarosan feloszlott, a lázadó ifjak pedig idővel a porosz akadémia köztiszteletben álló professzoraivá léptek elő. Mintegy tíz éve, hogy Váli Dezső, gondosan kiürített, és mattra csiszolt ablakaival a külvilágtól is elszigetelt, jóformán szerzetesi cellává alakított műtermébe vonult vissza. És azóta is, az itt feltáruló, meglehetősen szerény látványt festi. Manapság, még ha a táblakép haláláról szóló egykori jóslatok túlzónak is bizonyultak, az újabb eszközök és médiumok térhódításával, a hagyományos mesterségbeli tudás menthetetlenül leértékelődött. Így történhetett, hogy művészek egész generációja nőtt fel a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatva a festészet túlhaladottnak vélt, kézműves ismeretei iránt. Mindeközben Váli Dezső a műterembe vonulásának kissé romantikus gesztusával, egyenesen a festészet hagyományos felfogásához, a legszorosabban vett festői festészethez való visszatérést hirdeti. Mert valóban némileg szokatlan, amint az ezredfordulón egy művész a műtermébe zárkózva olajképekkel vesződik.

Pedig Váli Dezső képei legfeljebb a festőiségükkel tüntetnek. Nehéz elképzelni tartózkodóbb, csendesebb forradalmat ennél. Lírai, bensőséges művei nélkülöznek mindenfajta elvi megokoltságot, egyszerűen csak festőiek és szépek. A szürkébe hajló árnyalatok végtelen bősége, a farostlemez hátoldalára felhordott, majd visszamosott festékréteg gazdag faktúrája uralja Váli Dezső négy fal közé szorított festői világát. És éppen a szűkre szabott tematika, az üres műterem kényszerűen ismétlődő látványa, ami annyira vonzóvá teszi a festő újabb műveit. Mert bár Váli Dezső ezt megelőző, absztrakt képein a műterem enteriőrökhöz hasonló érzékeny felületek születtek, mégsem igazán meggyőzőek. Talán a kimondva is vállalt nagy előd, Bálint Endre hagyatéka nyomja rájuk túlontúl erősen a bélyegét? Vagy csak egyszerűen nem minden festő születik absztraktnak? Akárhogy is, de úgy tűnik Váli Dezső sem érezte túl jól magát ebben a közegben, mert egy évtized múltán felhagyva a nonfiguratív ábrázolással, zsidó temetőkről készült fotóiról kezdett képeket festeni. Jószerivel ott folytatta, ahol az absztrakt képein abbahagyta, csak itt a korábbi műveit inspiráló, a műterempadlón évek alatt felgyülemlett papírszemetet, rég megkopott sírkövek sziluettjére cserélte fel. Ha nem ismerném az eredeti fényképeket, bizonyára más szemmel nézném a festményeket. Így viszont a megnyerően puritán fekete-fehér fotók költői melankóliája, az olajképeken gyakran már túlcsorduló szentimentalizmusba fordul. Ezért is kár, hogy a tárlaton a művész egyetlen fényképe sem szerepelt, holott Váli Dezső kiválóan, hivatásos fotósokat is megszégyenítő invencióval és szakmai biztonsággal fényképez. Jó lett volna látni néhányat.

Mindezek után valósággal a reveláció erejével hatnak Váli Dezső műterem enteriőrjei. Túlzás lenne azt állítani, hogy az ezt megelőző két évtized mindössze az útkeresés időszaka lett volna, de tagadhatatlan, hogy az enteriőrökben teljesednek ki a korábbi évek eredményei. Az absztrakt képeken kimunkált elmosódott színmezők, a montázsszerű szerkesztésmód eredményeként birtokolt tévedhetetlen kompozíciós és arányérzék, a temetőképek érzékeny színharmóniái, a fotók ellenfénybe állított erőteljes fény-árnyék kontrasztjai, az impresszionistáktól örökölt atmoszférikus hatások itt magától értetődő természetességgel találtak egymásra. Ráadásul Váli Dezső műterem képein egyenlítődik ki az életművében korábban hol az egyik, hol a másik irányba billenő absztrakt-figuratív mérleg nyelve is. Mert bár a festőt egyfelől köti az üres műterem látványa, a festmények sűrű, vastag levegőrétege mögött megbújó egymásba csukódó falsíkjai, az éppen csak felsejlő, mind szorongatóbbá váló terei már jócskán eltávolodnak a valóság megszokott képétől. Enteriőrjei nem a műteremről, hanem a festészetről szólnak. A gazdag asszociációkat ébresztő téma, a műterem állandósult motívuma mindössze ürügy az alkotáshoz. De hát végső soron ezt teszi minden festő évszázadok óta, gondoljunk csak Rembrandt öregkori önarcképeire, vagy Cézanne tájkonstrukcióira.

És bár több mint egy évtizede készülnek az azonos méretű, kizárólag négyzetes műterem táblák, Váli Dezső mégsem sorozatot fest. Ugyanannak a képnek rugaszkodik neki újra meg újra, azonos eszközökkel, de egyre érettebb módon. A tökéletes mű eszményétől vezérlet, tudatosan leszűkített alkotói programja korántsem társtalan a modern művészetben, még ha végsőkig fokozott festőaszkézise extravagánsnak is tűnik. Vojnich Erzsébet üres csarnokai, vagy Krajcsovics Éva fénytől átitatott műterem belsői csak a legközvetlenebb rokonai. Mindhárman szívesen hivatkoznak a csendélet huszadik századi mesterére, Giorgio Morandira. A bolognai remete, aki egy életen át tologatta ugyanazt a néhány üveget és dobozkát az asztalán, miközben megrendítő csendéleteit festette, persze meglehetősen tekintélyes előd. Csakhogy alig egy órányira Váli Dezső Margit körúti műtermétől élt az a mára méltatlanul elfelejtett, kiváló festő, akinek kortárs enteriőrfestőink a legtöbbet köszönhetik. Mert Czimra Gyula rákoshegyi házába szorulva, jóformán csak enteriőröket festett. Bár kései örököseinél jobban szerette a geometrikusan feszes rendbe komponált, homogén sík felületeket, festői hagyatéka, az üres belső terekben ottfelejtett szék, és a magányosan feszengő festőállvány drámája ott kísért Váli Dezső légiesebb, oldottabb festményein is.

Czimra Gyulát az ötvenes évek mind ostobábbá váló kultúrpolitikája kényszerítette a műtermébe, hogy azután egészen haláláig ki se mozduljon onnan. Váli Dezső önkéntes száműzetésbe vonult. Képein a műterem, mint az alkotás hagyományos színtere, a rég degradálódott festőkellékek, a festőállvány jelképes értelmet nyernek. A franciáknak van egy találó kifejezésük a táblaképre, a peinture de chevalet. Ez szó szerint festőállvány festészetet jelent. És a festőállványa előtt görnyedő, a világtól elrekesztett műtermébe zárkózó Váli Dezső festményei, éppen az elmúlt időben társadalmi súlyát veszetett táblakép újjászületéséről adnak hírt. Egy olyan mélyen emberi művészetről, ami mentesít minden bonyolult értelmezési kalandtól, amire egyszerűen csak öröm ránézni. És nem utolsó sorban arról, hogy lehet egyszersmind szép és jó képet festeni. Mindez csupán tehetség és kitartás dolga.

(Ernst Múzeum, 2002. szeptember 25 – október 9.)