dátum: 04.12. címzett:fájl: IRAS/MADOCSAI.HTM C.8136

"Mesterek és tanítványok"

Madocsai Bea interjúja VD.-vel. Katolikus Rádió,

2004.12.8. / időtartam: 25 perc

az élőnyelv botlásait kissé javítottam, VD.

Szeretettel köszöntöm a Katolikus Rádió hallgatóit, Madocsai Bea vagyok. Már kikapcsoltam a magnót, amikor Váli Dezső elmesélte nekem, hogy minden kora reggel szentmisére megy, és minden nap úszni jár. Ez talán érdekes lehet a fiatalok számára - tette hozzá. Nagyon sokan felnéznek rá, és próbálnak megismerkedni gondolataival, ha más módon nem, hát az internet segítségével.

Váli Dezső festőművészt a műtermében kerestem fel, ahol sok befejezésre váró képet láttam, és egy számítógépet.

MB: Volt-e más elképzelése is az életben, minthogy festő legyen?

VD.: Mindenféle akartam én lenni, illetve semmi nem akartam lenni. Melyik az őszinte... Gyerekkoromban geológusnak készültem, elsősorban a kristályok miatt, a színes kristályok érdekeltek, ma már tudom, hogy miért... Aztán nagyon sokáig semmi nem akartam lenni, és leginkább az a mélabús gyerek voltam, aki akkor virult ki először, amikor elvitte a mamája az MTK egyesületbe, hogy ott evezzen. Második gimnazista koromtól legalább tudtam, hogy egy valamihez van kedvem, az evezés. A festést érettségi körül találtam meg, igaz, hogy akkor villámszerűen...

MB: Akkor már nyilvánvaló volt, hogy ebben az irányban tanul is tovább?

VD.: Nem, nem tudtam. Az még egy másfél év volt, míg kiderült, hogy ezt szabad nekem csinálni, és nemcsak lehet. Két év után kerültem be a főiskolára, azt hiszem protekcióval, nagyon gyengén rajzoltam.

MB: Ezek szerint ahhoz, hogy valaki festőművész legyen, nem feltétlenül kell jó technikával rendelkeznie az elején?

VD.: Nagyon sok mindennel nem rendelkezik az ember az elején, szinte semmivel. Bocsánat... csak tehetséggel. De az viszont egy pocsék rajzból is ki tud derülni..., ma látom a fiatalokon. És az ellenkezőjét is látom, gyönyörű rajzokat főiskolásoknál, és látom, hogy nem lesz belőle semmi, soha.

MB: A szülei mit szóltak hozzá, ez perspektíva volt, úgy ítélték, hogy ebből meg lehet élni, jó úton jár a fiúk?

VD.: Édesapám a II. Világháborúban ottmaradt, anyámmal nagyon jóban voltam, furcsa módon teljesen - hogy mondják - csont nélkül mentődtem át a kamaszkor viharain is, úgyhogy ez számunkra nem volt kérdés, hogy én esetleg mást akarok, mint ő.

MB: Mielőtt elkezdtük volna ezt a beszélgetést nagyon sok területet sorolt fel, ahol sok mestere volt. Érdekes módon pont a festészet területét nem látom ezen a listán.

VD.: Persze voltak..., élők és főleg halottak. Ez egy szűkebb szakmát érdekelne csak. Minek arról beszélni, hogy Paul Klee-t az apámnak tekintettem, és amikor a berni Klee Múzeumban bekopogtam a titkárságra, hogy itt kevés a kép, tudom, hogy itt több van, és látni akarom a többit is, én is Paul Klee fia vagyok. A titkárnő nem értette a tréfát, és ijedten berohant az igazgatóhoz: "Herr Klee ist hier", és azonnal bevezettek az igazgatóhoz, úgyhogy ezzel szerencsém volt. Aztán három napig ültem a Klee zárt raktárban és néztem a munkákat.

MB: Viszont az életstratégiájának a kidolgozása kérdésében több mestert is meg tud nevezni.

VD.: Nézze, tényleg úgy történt, hogy a gimnáziumban én egy tanárt becsültem igazán, Vasbányai tanárurat, aki az érettségi évében - Isten tudja miért, nyilván ő tudta - Seneca erkölcsi leveleit kezembe adta, az első és második kötetet. Ez aztán teljesen kiforgatott az énemből. Szóval... egy fél év alatt, már akkor elég nagy könyvtáramat eladtam, elajándékoztam az ásványgyűjteményemet, lecsupaszítottam a szobámat, a csillárt, a karnist, a függönyt..., a könyvszekrényt elajándékoztam, és tulajdonképpen elkezdtem készülni a halálra.

MB: Nem riasztotta ez meg a környezetét?

VD.: Ez speciel anyámat igen, de hát ő a csillárt féltette, illetve csodálkozott erőteljesen, ez teljesen jogos. Ez volt az egyetlen, azt hiszem, azon túl, hogy nagyon hangosan hallgattam a tánczenét, ami keserves volt neki velem kapcsolatban. Seneca és a sztoicizmus megdöbbentően erős gondolat volt számomra, még évtizedekkel később is a sztoát számon tartottam, és igyekeztem valami módon a kereszténységgel összehozni, mert az azért bennem rezzenetlenül tovább működött. Volt még egy másik szál. 56-60 között jelentek meg Sartre, Camus művei, ahol az egzisztencializmus belém taposott, és teljesen megzavart, rettenetesen megzavart, hála Istennek, mert aztán ez szinte egy évtizedes probléma, feladat volt, amíg ebből kilábaltam, közben kénytelen voltam gondolkodni.

MB: Kiket talált még, akiktől sokat tanult?

VD.: Például egy barátnőnk...82 tavaszán kaptam én egy norvég, egy hónapos ösztöndíjat, és azt mondja, hogy abban a hideg világban legyen egy kis meleg számodra. Nem is csengetett be, a küszöbömre letette a Szent Ferenc Fioretti könyvet, amit aztán magammal is vittem. Ez a könyv megint csak, de igencsak pofonvágott. Ahogy Szent Ferenc számom kéri este, hogy mi történt, és beszámolnak róla, hogy a rablók itt jártak, de sikerült őket elzavarni. Mire ő a gvárdiánt a rablók után zavarja, hogy a rablótestvéreket azonnal visszahívni, és legalább egy vacsorával megkínálni. Na most az én szakmám, az valami eszméletlen módon önzésre nevel. Ezt tulajdonképpen tudomásul lehet és szabad is venni egy bizonyos fokig. Képzelje el, hogy egy képet nekem úgy kell csinálni, mint ahogy egy anyuka, egy aggódó anyuka egy beteg kisfiútól kérdezi: egy kis madártejet kérnél, vagy egy kis kompótot, vagy mit hozzak? Szóval ilyan fokon ki kell szolgálni önmagam legkisebb gondolati- és érzelmi rezdüléseit, ugyanis kép csak ebből születik. Tehát, én ehhez vagyok szokva, halálosan, csodálkozva és ijedten figyelem magamat, és ebbe sokszor nem férnek bele a többiek. Na most ehhez a Szent Ferenc, aki a rablótestvérek után zavarja a gvárdiánt, hogy térdeljen le előttük... szóval ez, ez valamit mondott, amit nem tudom, hogy meddig és hogyan fogok elérni és milyen arányban, de ez kihívás volt, szóval ez életprogram, ez hiteles ez megrendítő és gyönyörű. (Zene)

MB: Egyébként a keresztény hitet otthonról hozta, és ez csak valamilyen szempontot adott hozzá, vagy egészen új felfedezés volt?

VD.: Én gyerekkoromban kaptam a hitet... tizenegy éves koromban elkeveredtem egy bencés illegális cserkészcsapatba, ott katolikus alapképzést kaptam, és ezt el is kezdtem, illetve folytattam ezt a hívő életet.

MB: Az élő hit, az imádságos élet egyik nagyon fontos tényezője a hálaadás. A hálaadó ima, a hálaadó lelkület.

VD.: Igen, ez lassan, lassan..., legalábbis a magyar kereszténység egy rétege kezdi megtanulni, hogy a hitéletnek nem a bűn-problematika a középpontja, hanem bocsánat, a perifériája, vagyis hogy a hit elsősorban öröm és hálaadás, egy örömteli kapcsolat. A hálaadás alapvető az imában. Érdekes módon ezt is gyerekkoromban tanultam meg... kirándultunk a Börzsönyben, és meséli a vezetőnk: Múltkor egy bencés pappal kirándultunk, aki útközben elvesztette a távcsövét. És egész hazáig boldogan hajtogatta, hogy milyen jó, hogy a távcsövét vesztette el, mert ha a szemüvegét, akkor most nem látna. Én ezt tizenkét évesen megértettem és talán meg is tanultam. A hálaadás teszi a hétköznapokat 9-től ¼ 10-ig, és ¼ 11-ig rendbe, sőt szinte csak ez tudja rendbe tenni, legalábbis számomra, időnként. Nem mintha én valami szenvedős életet élnék, szenvedek annyit, mint más, becsületesen, de másnap reggelre újra imádkozok mindent, mindent rendbe kell tenni, helyére kell tenni, ne múljon el nap haragoddal... A hálaadás, a mindenen átgázoló, a mindennek fölébe keveredő hálaadás, szinte az egyetlen számomra, ami igazán, valóban rendbe tud tenni, és rendben tud tartani egy életet, egy keresztény életet.

MB: Mi volna az az esemény, mi volna az a veszteség, ami után a legnehezebb volna hálát adnia? Például, ha egy vandál bejön, és az összes képét megrongálná?

VD.: Én erre felkészültem, ugyanis az összes képemet 1987-ben szétajándékoztam, s azóta is vigyázok rá, nehogy sok legyen itthon. Nem tudnának ilyen értelemben bennem kárt tenni, sőt ezt a dolgot több éves munkával úgy intéztem, hogy minden képem megnézhető legyen az interneten: "deske.hu", ennyi az egész. Egy festő munkásságának 95%-a tökéletesen elvész a nagyközönség számára, mert múzeumokban van, setét raktárakban elrejtve és magánlakásokban. Legalább neten az enyém megvan, mind a 750, azt a négyet kivéve, amit nem tudtam lefényképezni. Tehát bennem ilyen értelemben kárt nem lehet tenni. Kárt biztosan lehet okozni, nem örülnék, ha levágnák a lábamat, vagy leszúrnák a fiamat.

MB: Nagyon fiatalos, de azért már bizony ősz a halántéka. Az öregedés mennyire ijeszti?

VD.: Hogy éppen 62 éves voltam, és mulatságos ebben a szakmában, de igazi nyugdíjat kapok, mint minden más becsületes nyugdíjas, szoktam is arra hivatkozni, hülyéskedve, hogy már nyugdíjas vagyok. Erre huszonegynéhány éves koromban megtanított a Strindberg, Az egyedül című regényében. Vagy egy újabb, Déry Tibor a Kedves Bópeer...! remekművében, ami egy öreg, sőt vénkori szerelmet ír le. A főszereplő egy öreg író, ahol minden meghal és elpusztul, és az utolsó megrendítő mondatok, hogy ...odavettem magam mellé a kockás füzetet és elkezdtem írni, ahogy mindig az elmúlt életemben. Egy gyönyörű belső győzelmet rajzol le. Láttam öreg embereket és beszélgettem velük. Nem mindegyik győz. Tudja, kétféle öregember van, főleg asszonyoknál karakteres. Az egyik behúzza a nyakát dühösen, és átszalad a piroson, csak azért, mert már gyűlöli az életet, és gyűlöl mindenkit. A másik pedig a Hanságban egy öregasszony volt, aki olyan szegény volt... a lakásába mindenképpen be akartam volna keveredni, megnézni egy pohár víz ürügyén, de nem engedett be, viszont elvitt a kocsmába, ahol nyilvánvalóan hitelre vett nekem egy coca-colát. Alkalmi fotós voltam abban a faluban, és indultam volna kocsival tovább, még utánam integetett és kiabált, hogy várjak, mert még egyet hoz, mert az úton én biztosan meg fogok szomjazni, mert nagyon meleg van. Tíz perce ismertük egymást. Ez a két alternatíva van.

MB: Attól az öregkortól sem tart, amikor esetleg képtelen lesz festeni?

VD.: Ebbe nem gondoltam bele. De egy pár éve írok egy napi naplót a honlapomon, és tényleg megdöbbenve látom, hogy nagyon gazdag az életem, nagyon gazdag a szellemi életem, rengeteg mindent kapok, verseket, embereket, mondatokat, látványokat. Én nem nagyon szeretek egyébként festeni, de azt gondolom, hogy amíg szellemileg ép maradok..., ha meg nem, akkor már úgyis mindegy, de ha szellemileg ép maradok, alkalmas maradok arra, hogy ezt a gazdagságot be tudjam fogadni, és úgy tűnik, hogy ez ki is fog tölteni. (Zene)

MB: Meglepett az a mondata, hogy nem szeret festeni.

VD.: Nézze, ez nem tartozik a nagy nyilvánosságra. Ez egy baromi nehéz munka. Nekem egy nagyon nehéz munka, és nem is kell ezen nagyon csodálkozni. Amit az ember nagyon komolyan csinál, és mit is mondjak erre... semmit nem tudok mondani. Ez egy nagyon nehéz, nekem nagyon nehéz munka. Rembrandtnak biztos könnyebb volt.

MB: Az elején mondta, hogy a festő mestereiről nem nagyon érdemes beszélgetni, mert az inkább szakmai körökre tartozik, de a szakmai etika kérdése talán sokkal többeket érdekelhet.

VD.: Nézze etika... valószínűleg ez minden szakmára ugyanúgy áll, illetve egy kicsit más a ruha. De hogy az ember mennyire szűkíti le a figyelmét, tehát hogy arányban-e a tehetségével és a lehetőségeivel, és hogy a lehetőségiben mennyire koncentrált vagy dekoncentrált, mennyire kereső kedvű, vagy alkalmasint fegyelemből a keresésről lemond, erre nagyon kemény példákat látok. Itt van Paál László, aki nem tudott egy figurát rendesen megfesteni, azt neki mindig Munkácsy rajzolta bele a képeibe... ő fakérget tudott festeni és lombokat. Azt viszont úgy, hogy a XIX század legfontosabb magyar képei között vannak a legjobb képei. Döbbenetesek, és annál nincsen magasabb rendű festészet. Vagy van a Giorgio Morandi, talán kevesebben ismerik, 1964-ben halt meg, öregen, olasz volt. Ötven évig néhány boros palackot és csészét festett. Majdnem össze lehet keverni 50 év munkásságát, még stílusban is alig fejlődött. Ezeket rakosgatta kicsit jobbra, kicsit balra. A II. Világháborúban fölmenekültek a hegyekbe, akkor elfelejtette ezeket az üvegcséit magával vinni, nem is tudott festeni. Úgyhogy tájképeket festett, egyébként azok gyengék. Viszont ez a pár köcsög, amit rakosgatott egy életen át... megint csak nincsenek szavak, hogy a legjobb képeiben milyen magasságokba jutott. Olyan magasságokba, ahova a legjobbak... Rembrandt, vagy Paul Klee, vagy mit mondjak... Mark Rothko a XX. századból. Ebben biztosan van fegyelem is, lehet hogy szellemi lustaság is, de úgy gondolom, hogy ő megtalálta azt a mértéket, ami neki való és tisztességgel és valószínű nagyon komoly fegyelemmel is, megmaradt ebben.

MB: És vajon megélt belőle? Egy festő, és ön meg tud élni az eladott képekből, csak a festészetből?

VD.: Ez tök mindegy. Én speciel meg tudok élni, talán 25 éve, de hát itt egy mellékmondat, hogy eladja... mert speciel abból él. De ez teljesen mindegy. Tornyai erre azt mondja, hogy a "festőnek muszáj festeni, úgy, mint az egérnek rágni, mert folyton nől a foga." meg azt, hogy "kenyni" muszáj. Ez ilyen egyszerű.

MB: Amikor fiatal volt, mennyire volt szerelmes típus?

VD.: Nagyon nehéz ezt kitalálnom és megmondanom, mert lehet, hogy nem is voltam szerelmes, mindig csak a szerelembe, vagyis magamba. Tehát, hogy azt a remek és hátborzongató játékot játszottam, hogy én szerelmes vagyok, és akkor most ezt csinálom. Rengeteg dolgot csináltam, ötletes ajándékokat, éjszakai utazás, séták, kutyafüle, és nagyon sokat jelentettek nekem a lányok..., ha ez tényleg az volt. De én nem tudom, hogy nemcsak a magam megtalálásának volt ez egy újabb, és egyre újabb lépcsője.

MB: Van-e olyan valaki, akit meg tud nevezni, mint mesterét a szerelem területén?

VD.: Thomas Mann: József és testvéreiből, Jákobot, ahogy ő szeretett, amilyen elfogultan, bután, gyönyörűen. Persze ezt nem húszéves koromban olvastam - hála Istennek - mert akkor semmit sem értettem volna belőle.

MB: Azt hiszem, hogy az élet minden területén fel tud egy csomó embert sorolni, akitől tanult, akit mesterének tart, de bizonyára Önt is nagyon sokat mesterüknek tartják. Ez jólesik, vagy kellemetlen érzés, ha valaki megfogalmazza akár festészetben, akár emberileg sokat tanult Öntől.

VD.: Boldog vagyok, hogyha megköszönnek valami ilyesmit, nagyon szeretem egyáltalán, ha velem foglalkoznak, és sokat beszélnek rólam. Legutóbb tegnapelőtt este köszönte meg valaki a honlapomat - hogy mennyit tanult belőle - egy emilben. El voltam olvadva.

MB: Mennyire vesz részt egyébként a fiatal festők képzésében?

VD.: Semennyire. Azt szoktam mondani, hogy amikor még együtt volt ez a két minisztérium, a Kulturális és az Oktatási, hogy az Oktatási Minisztérium egy emelettel följebb van. Nem tudom erővel, munkabírással ezt a két feladatot ellátni. Azt megcsinálom, ha valaki mappával jön hozzám, vagy föltelefonál, azt kiszolgálom, tisztességesen. (Zene)

MB: Szeret máshol is festeni, mint a műtermében?

VD.: Nekem teljesen mindegy, hogy hol festek, vidéken, vagy bárhol, én pontosan ugyanazt csinálom, úgy alakul ezekben az években a szakmám. Egyébként Pesten festek a legkevésbé, illetve ott folytatom a megkezdett képeket, mert az az életrendem alakult ki, hogy márciusban és aztán júliusban valahol vidéken kezdek el egy egész évre való képet, és aztán itthon kapirgálom őket, és igyekszem befejezni.

MB: Mennyire tervező ember, mennyire szeret előre gondolkodni, tehát még mondjuk hátra van az életből harminc éve, vannak-e tervei?

VD.: Nincsenek, nem látok a jövőbe és... legfeljebb gyenge óráimban kicsit aggódom, hogyha az egészségem romlani fog... A honlapomon az első fejezet a végrendelet, amiben azt mondom, hogy: "Felelősségem tudatában kijelentem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. A képeim szétszórva, a honlapomon meg is nézhetőek, minden jó helyen van ott, ahol van."

MB: Találkozott a karizmatikus megújulással. Ez mit jelentett az Ön életében? Változtatott valamit a festészetén is?

VD.: Én azokban az években kezdtem el zsidótemetőket festeni, ami egy nagyon szívmeleg és érzelmi... talán ez a párhuzamosság. 84-ben találkoztam egy zseniális ferences pap révén a karizmatikus mozgalommal. Az megint csak egy velőtrázó élmény volt, akkor elolvastam hirtelenjében negyven könyvet erről, és egy órát kezdtem imádkozni, hajnalonta. Hajnalban kezdtem kelni, és ezt azóta tartom is. Szóval átalakította az életemet, ma már egyre kevésbé vagyok karizmatikus, maradok mezei katolikus.

MB: A beszélgetésünk során számomra az derült ki, hogy állandó belső életet él, állandóan gondolkozik, állandóan valamivel foglalkozik.

VD.: Az ember tanulja, nemcsak a világot, hanem azt is, hogyan kell a világot megtanulni. A nagypapám, akivel elég ritkán találkoztam, érdekes módon fontos emlék maradt számomra; tzenegy éves voltam, mikor meghalt. Ellátogatott hozzánk, és a konyhában, az erkélyen beszélgettünk. Valahogy szóba került, hogy az erkély leszakadhat - mondtam én, gondolom - "akkor én hanyatt dobnám magam, és ilyen formában megmenekülnék." Nagyapám azt mondja, hogy nem. Mondom, hát dehogynem, én ezt csinálnám. Azt mondja nagyapám, ezt nem tudnád megcsinálni. A dialógus befejeződött, ez aztán megmaradt bennem tizenegy éves koromtól, hogy egy felnőtt ember, nem figyelembe véve egy gyerek butaságát, átlép azon, megmarad az igazság mellett, anélkül, hogy magyarázna, fenyítene, okoskodna. Ez a kis dialógus megint csak egy koordinátapont maradt az életemben. Például furcsa módon ösztönösen agresszív típus vagyok, de nagyon nehezemre esik bizonyos esetekben ellent mondani valakinek. Meghívott most egy öreg alezredes az uszodából, hogy menjünk el egy kiállítást megnézni. Én ezt a kiállítást nem akartam megnézni, de elsőre nem mertem neki megmondani - mégis invitál és kedves -, hogy nem, csak később szedtem össze a bátorságomat, hogy én ezt a festőt ismerem, nagyon jó festő, ismerem az anyagát, nekem most erre nem lesz csütörtökön, se pénteken két órám. Ezt így állati nehéz kimondani, és hogy aztán mégis másodjára meg mertem tenni, én azt hiszem, hogy ez a nagyapa élmény is benne volt.

MB: A fiataloknak mit üzenne, ha volna rá lehetősége, hogy az összes fiatalhoz egyszerre szóljon?

VD.: Nagy László azt mondta, "csókoltatom őket", én egyetlen alapigazságot, (most hülyéskedek, hogy egyetlen) hámoztam ki az életben. Az viszont rettenetesen szigorú, és nagyon komoly szabály; hogyha az embernek begurul a radírja az ágy alá, azonnal be kell mászni érte. Ha az ember az élet lehetőleg minden területén használja ezt a szemléletet, sokkal könnyebb lesz neki és a környezetének is.

MB: Két hét múlva ismét várom önöket...