dátum: 04.12.13. cím: Mami szakmai önéletr. fájl: NAPLO/MAMI-SZAKMAI C.8022

ÖNÉLETRAJZSZERŰSÉG

(Éltem és dolgoztam)

A tanítóképző után elvégeztem a Pedagógiai Szemináriumot 1939-ben, s még az év őszén tanítani kezdtem.

22 évesen mentem férjhez,

23 éves koromban született Kisdeske,

24. évemben Tücsi.

25 éves voltam mikor utoljára láttam Deskét, de mivel őt mindig behívták - 1 évre pl. Orszországba -, ha összerakom a vele töltött heteket, napokat - ritkán hónapokat - akkor kiderül, hogy a valóságban a négy évből összesen egyet lehettünk együtt, - mint fönt jeleztem: kis részletekben.

939-/940-ben, mint helyettes kaptam állást, a szokásos szamárlétrának megfelelően, ez azt jelentette, hogy egy évben több helyen is voltam, - vagyis ott, ahol a beteg tanítót kellett helyettesítenem.

Második helyettesi évemben már egész évi beosztás kaptam, ami nagy szó! Apu megnézte év végén a minősítésemet, boldogan mondta régi, rutinos, bevált jó tanítók minősítésével vetekszik. Későbbi pályafutásom is ezt igazolta. (Többszöri soron kívüli előléptetés, kormánykitűntetés, ezeket csak azért érdemes megemlíteni, mert többszöri kérésre se léptem be a pártba, az államosítást nem írtam alá - sőt beszéltem ellene - s nem titkoltam, hogy vallásos vagyok, s gyerekeimet is így nevelem.)

1945.
Az ostrom után nem volt tanítás, fizetés se, de élni kellett. 9 heti pincézés után elsőnek költöztünk föl a lakásba. A konyhát s később aztán a cselédszobát akartam - s tettem is - lakhatóvá. A nagy könyvesszekrény üvegajtait kivettem s azzal üvegeztem be a konyha erkélyajtaját Jóval utána került sor a cselédszobára, melyek ablakait a nagy képek üvegei adták.

(Magam csináltam mindezt.) Persze ehhez is meg a fűtéshez is, - melyek előfeltételei voltak az "otthonnak" - fa is kellett. Rom-házakhoz mentem többnyire. Legsikeresebb útjaim mégis azok voltak, mikor a Villányi úti német barakkot bontottuk. Ott még dróthoz és szöghöz is hozzájutottam. Egy nap alatt többször is megfordultam: vállamon hozva egy jókora köteget, és persze magam után is húzva egy nagyot.

Egyik ilyen utamon összetalálkoztam egy békebeli táncosom édesapjával, ők a Kelenhegyi út egyik villájában laktak, s az ő révükön jutottam egy kis vaskályhához. Amikor azért odamentem a fia nyitott ajtót, s mint vadidegent köszöntött. Elnevettem magam, elhiszem, hogy nem ismert meg, hiszen mi még csak szmokingban és estélyi ruhában találkoztunk - most meg Deske éjjel-nappal hordott síkabátja volt a sínadrágom fölött. (A bundám a két kis angyalkámon volt a hideg pincében.)

A másik jó lelőhelyem Kelenföldön volt, egy majdnem teljesen rombadőlt ház pincéjében, ahol vágott fára bukkantam. Lemenet egyszer az egyik félig álló falhoz értem, az ledőlt. Nem rám! Még bőven lett volna hazahozható fa, mikor abba kellett hagynom az odamenést, mert - ki tudja miért, - ruszki katona sétált le-föl a környéken.

Munkának számítom azt is, mikor itteni lakó megkért, hogy ékszert cseréljek át lisztre ruszkikkal, természetesen a kapott liszt egy bizonyos hányadáért. Mit tagadjam a majd húsz kiló hazacipelése nem volt könnyű.

A legjobb keresetet egy hirtelen támadt ötletem hozta: a gyerekek kis játékszekerével kiálltam az utcára és élelemért csomagok hordására vállalkoztam - (Mindenki cipekedett, költözködött, vagy a megmaradt holmiját mentette a szétlőtt lakásából.) Első utamat sose felejtem el, ez Albertfalvára vezetett nagy hidegben, s kavargó hóviharban. Még két út emlékezetes, az egyik mikor kis vaskályhát cígoltam ki Zugligetbe, a másik, mikor egy hölgy nem akart "felfogadni", mert döbbenten megállapította, hogy "Hiszen maga egy úriasszony!" Csak akkor állt kötélnek, mikor felvilágosítottam, hogy én most nem úriasszony vagyok, hanem két pici éhes gyerek mamája. (Őket ilyenkor Rozi, a háztartási alkalmazott őrizte otthon, aki még akkor nálunk volt.)

Mihelyt biztonságosan át lehetett menni Pestre, Rozi elbúcsúzott, mi meg átköltöztünk egy időre haza, a Mester utcába, a régi szobámba. Hogy megkeressem a megélhetésre valót tanítani jártam el délelőttönként. Azonnal felfogadtam egy megbízható gyereklányt, (aki inkább néni volt, de igen jó, megfelelő), hogy Tücsi és Kisdeske egy percig se legyenek Anyikáék terhére, nem mintha nem szerették volna őket nagyon, de hát két pici gyerek állandó felügyeletet és gondozást kíván, s ezt nem akartam rájuk sózni.A lány mindig addig maradt, míg én haza nem értem körutamból.

A napjaim tehát így alakultak: hajnalban keltem, ekkor varrtam, kötöttem s végeztem el a csendes munkákat, meggyúrtam a tésztának valót - többnyire azt ettük, ez volt, - 7-kor ébresztettem kis angyalkáimat. Ekkor kezdődött a versenyfutásom az idővel, mert 8-1/4 9-re kellett mennem Múhrékhoz a Mester utcába egy kis elsőst tanítani, hogy ne veszítsen évet, de addig el kellett készülnöm a mosdatással, öltöztetéssel "biepiztetéssel" és reggeliztetésükkel. (Tücsi még nem tudott egyedül enni, és szobatiszta se volt, hiszen a pincében töltötte be az 1 évét..) A szobába csak beágyaztam, hazajövet takarítottam ki.

Múhréktól -pékek voltak- egy kilós kenyeret kaptam minden nap az óráért. Ez igen nagy szó volt! A többi helyen pénzzel fizettek. A Mester utcai óra után a Pozsonyi útnak majdnem a végére vitt az utam, onnan a Rákóczi út és Szentkirályi út kereszteződéséhez. Persze gyalog. Villamos nem volt, mikor pedig megindult nem közlekedett egész nap, no és a pénz...

Nem minden nap, de az Attila körútra is jártam, és d.u. az Anyikáék melletti lakásba, ugyancsak egy kis elsőshöz..

45 őszén megindult a tanítás. A Váli utcai iskolába kaptam beosztást. De délutánonként a Bartók úti iskolában kellett tanítanunk, mivel a Váli úti iskolában se ablakok, se padok, se tábla se semmi nem maradt. - Télre leállt a tanítás tüzelőhiány miatt, s ez nagy gond volt nekem otthon is, annak ellenére, hogy csak a konyhát, cselédszobát és hallt laktuk. Végül kitaláltam, hogy fáért fogok otthon tanítani! Egy hónapra csak 30 kiló fát kértem egy gyerektől - így a szülőket sem terheltem meg nagyon- ennek fejében rendes tanítási órákat tartottam, ami negyedik osztályos gyerekeknél nem volt mindegy. 17-en jártak hozzám az osztályból. - Kisdeske és Tücsi a hallal egybenyitott cselédszobában játszottak ezalatt.

Márciusban kezdődött el újból az iskolai tanítás, s ekkor tudtam meg, hogy ablak és pad-hiány miatt nem taníthatunk a Váli úton. Kértem az igazgatónktól egy írást -(egészen ritka remek s emberséges jó igazgatónk volt), -s tanítványaimmal elmentem a Bocskai úti iskolába, ott a padhalmazok közül kikerestünk egy osztályravalót és "fogd meg és vigyed" alapon elhoztuk ide, - természetesen én is velük cipekedtem. Itt aztán összeállítottuk a fiúkkal a padokat, némi segítséggel papírral beragasztottam az ablakokat /döhöm nagyon voltak!/, majd egyedül bekentem firneisszel valamennyit. Utána kitakarítottam, s attól fogva ott tanítottam. Hogy a többi osztály hogy került át a Bartók utcaiból, de bíz nem emlékszem.

Negyedikben már földrajz is volt, térképe egy gyereknek se, hát a konyha ajtajára felszögezett nagy papírra magam rajzoltam meg az épp soron lévő anyaghoz a térképet.

Otthoni gondnak maradt a két kis angyalkám. Felváltva, majdnem folyamatosan voltak betegek. Mikor egyszer Anyika feljött, s örömmel konstatálta "Tücsikém, te már fönt vagy?!" - ő rögtön rávágta: "Igen, de holnap Kiszdeszke fog lefeküdni!' Ilyenkor tanítás előtt átbicikliztem Anyikáékhoz, s megkértem, hogy ő vagy Apec jöjjön át őrizni az épp soron lévő beteget. Kisdeske többször volt Jenny mamáéknál, így többnyire Tücsikével volt probléma, s nem egyszer úgy mentem tanítani, hogy őt egyedül kellett hagynom itthon a bezárt lakásban Áldott dirim megengedte, hogy a hosszú szünetben hazaszaladjak, rendbe tehessem újra kis Tücsköm, s enni meg inni adjak neki - aztán sok puszi után fájó szívvel rohantam vissza.

Mikor kicsit stabilizálódott az egészségük Kisdeskét óvodába, Tücsit bölcsődébe adtam be. De ez se volt problémamentes, mert ezek csak ötig tartottak nyitva, én pedig, ha délutános voltam 5-kor fejeztem be a tanítást. No és az óvoda a Verpeléti úton volt, a bölcsi meg a Bocskain jó távol. Az óvodában kikönyörögtem, hogy tíz perccel tovább tartsák bent Kisdeskét, addigra odaérek, Tücsiért egy jó barátnőm - aki egészen közel lakott a bölcsihez - ment el, s vitte magához, úgy hogy oda már nem rohanva kellett mennem.

Még az ostrom alatt a hazaérkezésünkkor nagyDeske dressing-gowvnjából - ami puha mogyoró-színű gyapjú volt, - varrtam mindkettőjüknek mackóruhát a pincében mécsesnél, s attól fogva természetesen minden holmijukat magam varrtam, kötöttem - (sok fonalam volt) -, s amíg lehetett mindig egyformában jártak, csak fehér, világoskék és sötétkékben, a zoknijuk, kesztyűjük is persze fehér volt. Még fehér piké-kabátokat is varrtam nekik, épp úgy, mint pizsamákat, blúzokat, jó ideig mindent kézzel, mert csak sokára tudtam áthozatni Anyikáéktól a varrógépet. Tücsi nyári ruháira tűfestéssel kis holland lány került, búbos kiskacsák, levélminták stb. hímzésekkel díszítettem a ruhácskáit, köténykéit, nyáron pedig olyan bugyikat varrtam neki, hogy mindig olyan lehessen rajta, mint amilyen a ruhája anyaga. A hűvösebb és téli időkre kötött holmijaik voltak, azokat is norvég vagy egyéb vidám mintákkal tettem változatossá. Pl. Tücsi ruhájának alján kiscsirkék "szaladtak" körbe. Kisdeske se maradt ki ezekből: neki a nadrág kantárjának keresztpántjára került a minta. Nagyon gyorsan kötöttem:a munkáim mellett tán két hét alatt lett kész két kis fehér kardigán, mindenütt világoskék szegéllyel, de a sötétkék aranygombos kardijukat egy hét alatt készítettem el, igaz, az vastagabb pamutból volt. Kb. 9 éves korukig varrtam nekik,- Kisdeskének még szövet nadrágot is.

Hogy mindezt leírni hiúság, jól tudom, de egyrészt azért került ide, mert ez is szorosan hozzátartozott az életemhez, hisz sok munkát jelentett, másrészt nagyon büszke voltam rá, hogy a két Kicsit magam látom el és nem is akárhogyan.

Természetesen magamnak is kötöttem ami kellett és pénzért is kardit, meg egy üzletnek sízoknikat. (Kellett a pénz!)

1946.
Közben elkezdtem a Pedagógiai Szemináriumban egy felső-tagoztara képesítő kétéves tanfolyamot. Az első félévből le is kollokváltam, nem is akárhogyan, de abba kellett hagynom, mert az otthoni munka, meg a magántanítványok miatt nem jutott időm rá, sokkal nagyobb szükségem volt a külön megkeresett pénzre, mint egy két év múlva esedékes diplomára. De ez a félév se volt hiábavaló, mert ott egy igen okos nővel ismerkedtem össze, aki a pedagógiát adta elő. Odaadtam neki azt pár - éjjel - gépelt oldalt, amiben leírtam hogyan nevelem én a két gyerekem (Sokban egészen másként, mint az akkor megszokott volt.) Tán egy hét múlva rákérdezett, hogyan vált be - ill. válik be mindez, s mikor mondtam, hogy nagyon, - egy előadása közben megjegyezte" Maguk nem is tudják milyen remek pedagógus ül itt közöttünk." (Már megint hencegek.) Pár év múlva s Marcibányi téri francia iskola 3. osztályába kerestek tanítót - az ő fia is odajárt - pont az én dirimtől kérdezte tud-e valakit, s ő engem ajánlott. Nem emlékezett persze rám, de egyszerre csak felderült az arca:"Nem az ír csupa ferde hegyes betűkkel?" Meghívott hát oda, de én semmiképpen nem akartam menni, mert az akkori nagyfejűek - és már komcsik- gyerekei közül többen pont abba az osztályba jártak. Az övé is. Többszöri visszautasításomra megkérdezte ennek okát, mire én közöltem, hogy részemről mindent megtettem, hogy a fiamat felvegyék a ciszterekhez, ebből világosan érthet. Megértette, de "Mit számít ez" alapon egyszerűen áthelyeztetett. 1948-49.

Ott percek alatt rájöttek, hogy fölöttébb szegény vagyok, de értelmes és használható. Először a Váli utcai esti tagozatra küldtek, hogy ott vállaljak órákat, de mikor ott az igazgatónál kiderült, hogy, ha én most évközben odamegyek másoktól kell elvenni pár órát, hát lemondtam. Aki ilyet vállal, annak épp úgy kell a pénz, mint nekem, nem vehetem el tőle. Ekkor az ONI-ba hívtak be (Országos Neveléstudományi Intézet), s kiküldtek iskolai órákat látogatni, hogy számoljak be a hirtelen kiadott új tankönyvek be- vagy nem-beválásáról. Persze a tanítók semmi negatívumot nem mertek mondani, hisz mit tudták ők kivel állnak szemben. De én végigültem az órákat, a gyerekekkel is elbeszélgettem, aztán leírtam, amiket a tanítók mondtak, s utána, amit én tapasztaltam. "Ez kell nekünk, aki meg meri mondani a véleményét!", így lettem ott külső munkatárs, ami nemcsak havi fizetést jelentett, de azt is, hogy tanítás után nem hazamentem, hanem egyenesen be oda, s késő délutánig ott dolgoztam.V. Tomival számtankönyveket írtunk.

Ekkor már tarthattam állandó cselédet, - kit sose neveztünk annak - fiatal volt, intelligens, okos, orvos akart lenni. Segítségemmel elvégezte a 8 általános iskolát, - később valóban orvos lett.

1950.
Egy év múlva megszűnt az ONI, s engem átvett az újonnan megalakult Tankönyvkiadó állandó külső munkatársnak, de itt már nem havonta, hanem a munkáim után fizettek, ami főleg tankönyvek írásából és más pedagógiai könyvek bírálatából állt. Ezt a munkát végeztem hamarosan a megalakuló Pedagógiai Intézetben is emellett. Munkáimat tisztességesen honorálták.

"Hogyan tanítsunk számtant az alsó tagozatban?" c. könyvnek kb. a fele az én munkám.

Bírálati munkáim mellett megírtam másodmagammal az 1., 2., és 3., osztályosok számtankönyvét.

Következő évben az egészen eltérő új kívánalmak miatt újraírtuk ezeket.

949-es tanévben megszűnt a francia iskola, s engem áthelyeztek az Irányi utcai gyakorlóba, első osztályba.

Ez év nyarán vidéki szakfelügyelők számára rendezett továbbképzésen előadást tartottam arról, hogyan tanítom én a számtant, - (ettől ugyanis nagyon el voltak ragadtatva a "nagy" matematikusok, akik látták az óráimat, mert sokmindent nem a szokványos módon csináltam s igen jó eredménnyel.) 3 napon át az egyik csoport konzultációját is vezettem.

1950-ben a nyári szakmai továbbképzés anyagának kiválasztásában, összeállításában és megírásában részt vettem, - a továbbképzésen előadásokat tartottam s két héten át egy csoport konzultációját vezettem. (A gyerekek ezalatt Zebegényben nyaraltak a lánnyal, én ki-be-utazgattam, de nem egyszer otthon kellett maradnom.

A " Szülők Iskolájá"-ban nemcsak saját iskolámban tartottam előadást, de más iskolában is.

Két éven keresztül részt vettem az új Tanterv és a hozzákapcsolódó Útmutatás anyagának előkészítésében és összeállításában. Ez nem egyszer késő délutánokba húzódó tárgyalás-sorozatot jelentett, - ha néha összeesett a tanítási munkámmal a minisztérium kikért az óráimról.

Ugyancsak egy társsal módszertan könyvet írtam a számtantanításról, összevetve a szovjet-módszerrel.

A Család és Iskola, - Köznevelés - Nők Lapja - Tanító Munkája c. lapokban sok írásom jelent meg, - ez utóbbinak állandó lektora is voltam, de jelent meg cikkem a Magyar Nemzetben is.

Részt vettem a beérkezett újítások és javaslatok elbírálásában, nem egyszer egyedül kellett döntenem. (Ezt nagyon nem szerettem.)

Elvégeztem a román és csehszlovák tankönyvek és munkafüzetek bírálatát.

Az újonnan alakult Felsőfokú Tanítóképző számára összeállítottam a számtantanítás anyagának tematikáját, majd ennek alapján megírtam a Számtantanítás módszertanát. (Tücsi is ebből tanult a főiskolán, mint ahogy elemiben is az én számtan részemből. Akkor ugyanis még nem külön könyvben volt a számtan, hanem minden egyben.)

A szülők részére "Számoljunk együtt" címmel írtam egy népszerű módszertani segédkönyvet, mely "perceken belül" elfogyott és nívódíjat is kapott.

A reformkönyvek változása miatt, sajnos ezt is át kellett írni, vagyis az új tankönyvekhez igazítani.

A reformtankönyvek közül a 3. osztályosoké az én munkám (12 kiadást ért meg, s még az új matek bevezetése után is jöttek a levelek a kiadóba, hogy ez a könyvet kérik vissza.)

A 4.osztályos könyv 3/4-e az én munkám, szerzője ugyanis munkája kezdetén megbetegedett, s én készítettem el helyette, de a honoráriumot neki utaltattam át.

Egy tankönyv elkészítése sok fázisból állt: A tematika megbeszélése után elkészült a nyers anyag több példányban. Ezeket kiküldtük vidéki iskolákba, majd egy idő múlva odautaztunk - (a napi díj még az ebédet sem fedezete!) - ott délutánba nyúló megbeszélés tárgya volt az anyag, a javaslatokat, bírálatokat mérlegelni, s ha megfeleltek átvezetni kellett, ennek alapján készült el a könyv, ami ezek után a műszaki szerkesztőhöz került, s a vele való többszöri tárgyalás után született meg a könyv végső alakja, . (A szövegek, képek egyeztetése, elhelyezése, betűformák kiválasztása stb.) Ez ment bírálatra a Ped. Intézetbe. Az ő megjegyzéseik is néha hosszú megbeszélést igényeltek, s ha véglegesnek éreztük a munkát, úgy ment a nyomdába. Nemcsak a kutyanyelvek javítása volt természetesen a feladatunk, de a nyomdába is ki kellett menni, s az ott folyó munkát, levonatokat ellenőrizni, vagy javítani, volt úgy, hogy egészen késő este.

Természetesen a grafikusokkal is mi tartottuk a kapcsolatot, ami néha nem volt túl kellemes feladat, mert a határidőket ők igen lazán kezelték. Vitám nekem velük hála az égnek sose volt, igaz, ezt némi csalással értem el, önvédelemből mindig jóval korábbi határidőt jelöltem meg nekik az igazinál. Ezért se késtem soha a munkámmal.

Az új (Angliából áthozott) - matematikai oktatás valamennyi előadásán ott voltam.3 nyáron át pedig a Bolyai Kis Matematikusok Baráti Köré-nek tartott egy hetes előadásán melyeket hol Szombathelyen, hol az ország más vidékein tartottak.

3 éven át magam is vezettem ilyen szakkört délutánonként, hetente kétszer.

Kitaláltam, és Borsos Margittal és Kőrössy Ilonával együtt meg is írtuk az 1.-, 2., 3. és 4. osztályosok részére VAKÁCIÓ címen nyári szórakoztató munkafüzeteket . (akkor még nem voltak az iskolákban munkafüzetek!), melyekbe a gyerekek rajzoltak, hiányos szöveget kitöltöttek,, rejtvényt, találós kérdéseket fejtettek meg, mesét olvastak és színeztek, s közben észre se vették, hogy a lezárt tanév legfontosabb anyagát ismétlik.

Ebből kettő nívódíjat kapott.

Később a megváltozott tankönyvek miatt ezeket is teljesen át kellett dolgozni, vagyis azokhoz igazítani.

De a 4. osztályosoké már nem jelent meg -ámbár kifizették- mivel a Tankönyvkiadó megszűnt, illetve teljesen átalakult.

Egy pedagógiai pályázat zsűri tagja voltam, ami 49 beérkezett tanulmány többszöri átolvasását és értéklését jelentette. Ebből az anyagból kellett aztán kiválasztanom, hogy mi kerüljön be az ebből készülő könyvbe, s ennek a szerkesztése is feladatom lett. (Ez külön munka volt, annak is számított, nem tartozott a felelős szerkesztői munkámhoz.)

960 és 61-ben félállásban voltam a tanítás mellett a Tankönyvkiadóban, majd egyre rosszabbodó asztmám miatt végleg átmentem oda, fájó szívvel abbahagyva a tanítást. A szerkesztői munka nem volt idegen számomra, hiszen ez is már rég normál feladatom volt a tankönyvírás és egyebek között.

962-ig a Pedagógiai Szeminárium gyakorlójában tanítottam már évek óta, ami heti bemutató tanítást jelentett kész tanítók és szakfelügyelők továbbképzésére. A "kis" bemutatókon kb. 30-35-en voltak, a "nagy"-okon kb. 100-an, ezeket a nagy-teremben tartottuk.

Valamennyi órát mindig részletes megbeszélés és elemzés követte, ahol a tanítási anyagon kívül még arra is választ kellett adnom, hogy miért azon a helyen álltam az osztályban, s nem másutt. Ez gyerekségnek tűnik persze, de ezzel -is- akarom dokumentálni, hogy egy tanításon - (nemcsak a bemutatón, mint sokan hiszik!), minden mondatnak, lépésnek tudatosnak kell lennie.

Külön előadást tartottam - ugyancsak a Ped. Szemináriumban a számtan és mértan tanításról, két alkalommal.

A Magyar Rádió külföldi magyaroknak szóló irodalmi anyagát egy éven át lektoráltam s a nyelvi anyagot 90 százalékban én készítettem.

Gyerekek részére ugyancsak a Rádió felkérésére több hónapon át meséket írtam.

Az új Tantervhez készült Rendtartás bírálatát elvégeztem, s megfelelő kiegészítésekkel

Részt vettem a M. Rádió Nyitnikék c. anyagának készítésében, majd a stúdióban annak levezetésében egészen 971-ig, míg beteg nem lettem. (Kórházba kerültem, végül leszázalékoltak)

NÉMI KIEGÉSZÍTÉS MÉG A SZERKESZTŐI STB MUNKÁIMHOZ

A szerkesztői munkához hozzátartozott - a grafikai osztállyal való egyeztetés után, - hogy ki készítse az adott könyv ábráit. A kínos az volt, mikor neves művésznek kellett megmondani, hogy nem alkalmasak a beadott mintái. Művészi szempontból biztos igen jók voltak, de ő nem értette meg, hogy itt alkalmazott grafikáról van szó, s ennek bizony alkalmazkodnia kell a mi kívánságainkhoz is, melyek természetesen a könyv témájából adódtak.

Elképzelhető milyen kínos volt nekem, mikor a Képzőművészeti igazgatóját kellett elutasítanom, pont azt az embert, aki "felfedezte" Deskét Ő volt, aki először kimondta: "Rajzolni ugyan még nem tud, de az nem érdekes, viszont nagyon tehetséges.!"

A könyvek s egyebek bírálata nemcsak annyi volt, hogy elolvasom, majd pár szóval leírom mit találok benne igen jónak, kevésbé annak vagy elfoghadhatatlannak, hanem - és ez természetes -javaslatot is kellett tennem megalapozott indoklással a miértekre és az általam kifogásolt részek javításának - vagy helyesbítésének - mikéntjére. Ez az adott munka többszöri átolvasását, utána pedig nem is kis írásbeliségét jelentett.

Egy könyv szerkesztéséhez hozzátartozott, hogy menet közben is gyakran konzultálunk a könyv szerzőjével, s ezekre az összejövetelekre nem egyszer már munkaidőn túl jutott csak idő, hiszen a szerzők is mind tanítók vagy tanárok voltak, tehát délelőttönként elfoglaltak. Nekünk kellett hozzájuk igazodnunk. Ha pedig a szerző vidéki volt (pl. szegedi, szombathelyi, debreceni stb.) oda kellett utaznunk.

S még valamit - (de ez már megint az öndicséret kategóriájába tartozik), míg nem egy szerkesztő évente 80 vagy 100 ívet szerkesztett, nekem majdnem mindig 400 ív felett volt a munkám!! S hogy nem is akárhogyan dolgoztam, nemcsak a maradandó plecsni mutatta, de több jutalmul adott pótszabadság is, így kerültem pl. repülővel két hétre Mamaiába, a Fekete tenger mellé..

Munkának számítom - de legalább is időrablásnak - a sok éven át kötelező marxista és hasonló fejtágító tanfolyamokat, melyekből többnyire még vizsgázni is kellett!

S majd egy éven át nyomdai "alapismereti" tanfolyamra is kellett járnunk, Ottlétünket mindig aláírásunkkal kellett hitelesítenünk, igen gyakran blicceltünk, s más írta alá a nevünket

.Bliccelésünk fő oka az volt, hogy az előadók közül több "tudhassák, láthassák" nívújú előadók voltak, s nekünk ezeknek kellett letennünk az előadottakból való vizsgát!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .. .. . . . . . . ..

Ezek mellett munkák mellett természetesen mama is voltam, aki játszik, esténkint mesél, sétál, kirándul, biciklizik, síel, úszik a gyerekeivel. - De korizni maguk mentek, igaz, elég rövid ideig.

Kb. 13 éves korukig együtt nyaraltunk minden nyáron, Táborhegyen, Révfülöpön, Szemesen, Balatonújhelyen, Zebegényben, Leányfalun kétszer is, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, s mikor már lehetett: kétszer - hátizsákkal, Csehszlovákiában, amit bejártunk Poprád, Ótátrafüred, Kotlinától kezdve Prágán és Pozsonyon át Karlsbadig. Később külön-külön nyaraltak Tücsi táborokban - (nagyon szerette)- Deske, aki viszont utálta a táborokat, Győrben egy pap barátjánál, de volt Almádiban is. Később autóstoppal járt le pl. a Balatonhoz.

Kb. 9 éves koruktól éveken át hetenkét kétszer házhoz jött egy Fraulen, aki németre tanította meg őket. Míg kisebbek voltak külön tornára jártak, majd Tücsi fuvolázni tanult meg, s jól! /Önként jelentkezett, s felvételizett kb. 10 évesen!!!) Deske meg verseny-evezett. Tánciskolába is jártak

Ha a munkáim mellé még odaszámítjuk, hogy irgalmatlanul migrénes voltam - (aki sose volt, elképzelni sem tudja mit jelent ez, a mai napig minden fájdalmat ehhez mérek), majd hozzá 7 éven át asztmás, ami nemcsak sok fuldoklást, de ülve-alvást és hajnalig tartó fulladás-szerű köhögést is jelentett, s az ilyen éjszakák után bemutató iskolában való tanítást, az megérti, ha azt mondom: sok hibám volt - (és van)-, sok-mindent rosszul csináltam, de többet nem dogozhattam. (Hát csoda, ha elfáradtam? 2005.)

S bár ez nem tartozik ide, de mégis meg kell említenem, hogy két kis gyerekemet mindig úgy emlegettem, mint két kis angyalkámat, (mert valóban azok voltak számomra,) - jóval később tudtam meg, hogy Kisdeske Őrangyalok napján született, Tücsi Angéla napon.