95. 7.16-18.                                    iras/html/mami2.htm   C.4531

Ha már ilyen messze egymástól, és nem tudunk hozzád a Körtérre fölszaladni gratulálni, egy ünnepi, beszámoló levél neked, neved napján,

Mamikám!

Védőszented (is) vigyázzon rád! Isten éltessen, tartson, örömünkre (is)!

Rád gondolunk Mikivel itt Győrben, a szimpózion negyedik, utolsó hetében. Bevált ez a forma, bébikorától egyeneságú hagyománya van az ilyen kettesben- életünknek. Otthon úgyis keveset látom. Itt az ő ideje szabad, és könnyű egymáshoz alkalmazkodni. Bár korán kelni nem szeret, úgyhogy a reggeli uszodától hamar elmaradt. Nem erőltetem. Mintha Tücsök-ágon örökölte volna ezt a késői elalvást, s nehezen- későn kelést. Én is később: itt (vekkerre) hatkor kelek, ima, majd be a városba kocsival. Egy nagyszerű 25 méteres kis fedett medence, fémrudazatú óriássátor alatt, pici, szellemes öltözőrendszerrel. Nem tudom, télen működtetik-e, a nagy strand egy sarkában áll. Erre a többletkiadásra tavalytól rászánom magam, Kecskeméten is, -uszodabérlet, és benzinköltség, napi 6 kilométer, vagyis 60 forint. Hála Isten, ki tudom fizetni. Negyed kilencre érek haza az uszodából. Szóval Miklóst hazaérve keltem (még tudna egy-két órát aludni). De arra a veszélyre, hogy a reggelit egyedül, NÉLKÜLE veszem meg, kiugrik az ágyból. Megint ugyanott, ahol a tavalyi első hétben, egy külvárosi óriás lakótelep egy tízemeletes házában, ezúttal külön, egyedül, egy háromszobás! lakásban élünk. Második emelet, (tavaly a kilencedik volt, az egész várost láttuk.) Most, hogy ilyen alacsonyan, -egy óvoda fái az ablakunk előtt, s azon túl végeláthatatlanul a blokkházak. Meg kell mondani, a körülményekhez képest nagyon szép látvány, a parkosítást egyidőben megcsinálták az építkezéssel, s az épületek elhelyezésénél ügyeletek a változatosságra. A mi óriás ablakainkon a lakásba kétoldalról ömlik a fény. Funkciók szerint osztottuk el a szobákat, egyikben alszunk, a másikban délelőtt nagyon jó a fény, ott festek, s van egy félszoba, az az iroda, könyvek. Tényleg kellemes lakás, belegondoltam, tartósan lehetne itt élni. Ha nem lenne képtárolás, fotólabor, asztalosműhely, stb. igényem. A zongoráról nem beszélve. (Tudod, hogy Miklós átkérte a szobájába, s csakugyan használja a maga örömére?!) Ja, a reggeli. Az alagsorban egy kis élelmiszerboltocska, ott napi 100 forintnyi bármi jár nekünk. A vacsorát is rögtön megvesszük, ez itt a többletkiadás, hogy nem egyedül étkezem. Erre napi 200 jut, zsebből. Az én ilyen irányú ügyetlenségemmel és szellemi lustaságommal nemigen tudunk kevesebből kijönni. Miklós rákapatott engem is a gyümölcsjoghurtra. Aztán napi liter tej, háromszögű sajt, házikolbász. Vettünk egy doboz teát, egy kiló cukrot. Konyha, ami az ebédlőnk is, persze külön. A kenyér sok napig eltart, Miklós pizsamájába göngyölve, neylonzacskóban. Minden reggel vásárolunk, kalkulálva a pénzt, időnkét valami édesség is jut. Zöldségfélét, gyümölcsöt a városban kéne venni, ilyesmire nincs kapacitásom. Mikor Kata két napra meglátogatott minket, vett ugyan számunkra csomó paprikát és paradicsomot, de az meg TÚL mélyen van a hűtőszekrényben. Rezzenetlen kánikula idén is, úgyhogy Miklóst nem lehet biciklizni kizavarni. Az első héten alig dugta ki a fejét a Winnetoúból. Katától egyébként 100-200 forint prémiumot kap az olvasottakét, kötetenként. Visszatérve, hogy miért jön aggodalmasan velem reggelente. Egy példa: első napokban kitalálta desszertnek, vettünk negyed kiló háztartási kekszet. Néhány nap múlva, elfogyván, értelemszerűen ettem két újabb zacskóval. De megrovásban részesültem, hogy most valami másfélét kellett volna, a változatosság okából. Ámultam.

A délelőttöket átfestem, az első óra általában, ami ájultan-fáradt. Mint az alkotóházakban, –napi egy olajképet kezdek el. Van már köztük jó. Eddig idén: 52. Délben ismét kocsiba, a KISHALÁSZ-ba ebédelni. Napi 500 forintnyi jegyet adtak ide, ebből 200-at a vacsorára szántak. Ketten ebédelünk meg az 500-ból. Általában egy rántott sajt, fél adag pirított burgonyával, Miklós újabban paprikás pörköltöt talált 190-ért, és a másik felét eszi a meg a burgonyaadagomnak. Eléggé ragaszkodna a napi Cola-hoz is, ez a luxus nekem idegen. De ez egy más, jobbmódhoz szokott generáció. Árnyaltan igyekszem alkalmazkodni a helyzethez. Ebéd után (a barokk városmag közepén, közel a Rábához, a Szentháromság szobornál) olykor kicsit legelészünk a közeli Akadémiai könyvesboltban. Miklósnak, könyvei fogytán, találtunk egy Cooper indiános könyvet. Képzeld a Két kicsi hódot megint kiadták! Nosztalgiából majdnem megvettem, M. figyelmeztetett, hogy neki megvan otthon. Magamnak találtam egy Ady összes prózai munkái, I. kötetet, (a többi még meg sem jelent) akadémiai, kritikai kiadás. Raktárról maradt 1990-ből, így 1000 oldala ellenére alig 300 forint volt! Ady újságcikkei 1897-1901. Soha nem olvastam ilyesmit tőle, s most, hogy verseskötetét elkezdetem forgatni, itt van velem (tudod, a kiadás, ami Papié is volt), most nagyon kiegészíti kezdődő ismeretemet. Valami 300 cikk, Nagyváradon, és Debrecenben(?). A dátumokat ahhoz igazítom: apám a köv. hónapban született... Sok a színházi kritika, és sok a polgári lelkiismeret élesztgetése. Jók. A versei pedig halálélesek! Hihetetlen tömören, konokul üt-vág, magamagát is. Nagy élmény. A cikkeiben pedig sokat ír a szinielőadásokról, a darabokat is értékeli, érezhetően fontos napi esemény volt ez a dolog a város életében. Érdekes könyv.

Pesten az utolsó hetekben a Lukács-zuhany alatt jobban összeismerkedtem egy gépészmérnökkel, akinek az irodalom a napi öröme. Azt mondja, ha megnéz egy századfordulón írt színdarabot, utána el szokta olvasni a Nyugatban erről megjelent korabeli kritikát(!), először is mert VOLT, másodszor pedig: megbízható volt. Az évek során beszerezte a teljes Nyugat-ot, 1908-tól kezdődően, nagy kincs, többször mesélt nekem róla. Múltkoriban feleségével járt nálam műteremnézőben, akkor is ajándékként egy eredeti számot hozott, a tizes évekből, neki duplum volt. Szóval fölkeltette az érdeklődésemet. Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc köteteket amúgy is most vettem, tudod, és mostanában kezdem el. Tán hat éve valami csoda-véletlen folytán ugyan találtam, ÉSZREVETTEM, és meg is vettem egy Nyugat cikkek válogatást (1908-41), de ezt pár éve nem forgattam. S abból értelemszerűen minden szépirodalmi mű ki volt hagyva, amit a költők, írók külön köteteiben meg lehet találni. Ennyi az előzmény ahhoz, amit mondani akarok. Itt a könyvesboltban 1990-es árakon, vagyis 3-400 forintokért meg lehetne kapni a Nyugat reprint első évfolyamait! Igazi romantikus, reménytelen-föllobbanó értelmetlen szerelem, mint gyerekkorom óta annyiszor a könyvek iránt. Értelmetlen, mert nem lenne kapacitásom kihasználni. De a vonzás, hogy meg TUDNÁM venni... nem hagy békén. Már negyedszer tértem vissza a boltba, nézegetni. Alkudni kezdtem magammal, hogy csak mutatóba, EGYETLEN kötetet kéne megvenni, érdekes lenne egy esetleges, de pontos napi keresztmetszet munkásságukból. Dehát, belenézve, nem az a műfaj, sajnos, ami tartósan leköt. Harmadrendű költők (is), pántlikás-népies elbeszélések (is). Majd egyszer pár hétre kölcsönkérek egy évfolyamot. Vagy mégis veszek egyet. Gyerekes dolog, de olyan hihetetlen olcsó, nem hagy békén. Gondolom, bizományiban egyetlen eredeti szám kerül ennyibe, ha akad.

Egy ilyen első korai fellobbanásomra még jól emlékszem, akkor (nyilván) kipréseltem belőled a könyv árát. Emlékszel netán? Der Gecheimnisvolle Wald. Hol lehet az könyv most? Micsoda szaga volt!, fotóalbum, állatok. Vittem magammal, azt hiszem Győrbe, nyaralni mentem Gerő atyához. A vonaton odafelé ávósok igazoltattak mindenkit, –1957– már Győr előtt, tudtam, mit teszek, mikor elmondtam nekik, NÉMET könyv van a hátizsákomban. Meg is nézték...Vagy Alikához mentem Rumba? Most földereng, mintha ő élt volna ott... Akkor az korábban lehetett?

A könyvek. Ahol olykor igazán otthon érzem magam. Pedig, pedig. Minap (nyaralás lenne, vagy mi) kivételesen beleolvastam a délelőttbe még egy órát (újabban, Kecskeméten is, festés előtt reggel olvasok vagy írok valamelyest) .. hát nem elaludtam a székben?! Nem megy.

Magammal hoztam egy Makkai tanulmányt Adyról. 14 éve olvastam már, tulajdonképpen most csak egyetlen gondolatot akartam most ujra megkeresni benne, hogy Ady nem volt elég tehetséges elhordozni a tehetségét, erre ment rá az élete. És még egy, hogy a zseni abban különbözik, hogy nem tudja meghozni a szükséges kompromisszumokat az élethez. Szégyelltem magam előtt, ez a kis tanulmányt tavaly szeptembere óta nem tudtam befejezni. Most sikerült.

Lehoztam, és be is fejeztem egy kiváló angol krimit, az egyetlent, amit ebben a műfajban olvastam. Ezt kunyoráltam el Kláritól, tudtam, hogy hosszan nem tudom majd visszaadni... El lehetne neked mesélni a tartalmát egyszer, The spy who came in from the cold, egy angol kém a keletberlini zónában.

És, amint mondtam, lehoztam egy Ady-összest is. Csak az olvashatatlan hosszabban.

Most itt meg kéne állni, és meghallgatni, te éppen mit olvasol...

Amiről nem szokás beszélni, tele vagyok erotikával, mint majd' 40 éve mindig, ha egyedül vagyok. És így, távol Katától, ez csak fölerősödik, és majdnem mindennapi teher, mert a vágyat nem terelik partok közé a realitások. Ilyenkor az egyébként tökéletesen elfojtott szerelmi fantáziám kiszabadul a palackból, századszor is, hiába fanyar csömör mindig a vége. Semmit nem csökkent (még) a vágy éveim múltával...

Erről a lelkigyakorlatunk ügye jut eszembe. Tudod, egyáltalán nem akartam lemenni, nem tanításra lenne szükségem, nem bírok hosszan passzívan ülni, -elalszom, és járulékosan: igen terhes egész nap közösségben lenni. S most, hogy már nem vagyok ANNYIRA vezető... ki is neveztem a helyettesemet. Aztán az utolsó két napra csak lementünk Miklóssal. Kánikulában három és fél órás autóút, déli irányban teljesen átszelve az országot... Tamás atya összes csapata együtt, valami 50 ember (ez is új helyzet) jórészük sátrakban, mert csak az jutott. De (nekik) boldogító, tanulságos helyzet. Tamás gyújtó hangú, lobog, mint régen. Tücsökhöz nem mentem át, mivel úgy tudtam, épp nem volt otthon, pedig ott voltunk 40 kilométerre. Nagyon nyüstölt a közi, élén Katával, hogy az évi egy lelkigyakorlat a Fiorettiben kötelező, ezen elmerengve bementem itt a bencés rendházba egy régi ismerősömhöz, hogy hogyan kell (lehet) magánlelkigyakorlatot tartani, esetleg az ő közreműködésével. Ő nem tudta, ez ügyben még nem léptem tovább. Talán nem is nagyon kell, hiszen naponta foglalkozom a Carothers könyvvel, (a magasztalásról -hálaadásról), amit a múltkor neked is kölcsönadtam. Ez, amire biztosan szükségem van, hiszen gyerekkoromtól talán a legnagyobb terhem a szinte rendszeresen hulámvölgybe kerülő életkedvem, a melancholiám. Gerő 14 éves koromban megmondta, a legnehezebb mindig magamat lesz elviselnem. Ezért is dolgozom annyit, belefelejtkezendő a tevékenységbe... Akkor aztán rohanok... Egy nyugágyban a felhőket és a távoli hegyeket bámulni... ez, ami a reménytelen üresség számomra... Egyebek mellett ezért is van annyira szükségem a családomra, összekötnek az élettel. Mikica nélkül sokkal terhesebb lenne ez a győri hónap. Egyáltalán nem vagyok én magamnak való, ha a szokottól kevesebb is a közösségi igényem. Ezért nem tudom Kata kérését teljesíteni, hogy római akadémiai ösztöndíjat kérjek, mert az legalább két hónapra szól. Róma nem érdekel. És: ennyi időre távol a munkaszobámtól, és egyedül... főzni kéne magamnak, vagy vendéglő... (Kata a gyerekekkel az ösztöndíj farvizén lejutottt volna egy hétre Rómába.)

Visszatérve még egy percre a lelkigyakorlat ügyre. Pannonhalmán is beszélgettem erről, ott kaptam egy érdekes francia bencés kolostorbeli gondolatot erről. Hogy ők ezt nem tartják feladatuknak tartani, ez a forma szent Ignác találmánya a városiak számára, ilyen injekciózott, koncentrált formában... Lehet, hogy önáltatás, de a magam számára valahogy én is így látom. Reggelete most csakugyan egy kijelölt témával foglakozom...

Meg kéne nézni Mikicát, valami scifit néz az alagsorban. Napi két óra tévézésben állapodtunk meg, nem ellenőrzöm, időnként beszámol, hogy ma gyűjtött plusz fél órát... Tegnap, szombat éjjel, –hete várta–, megnéztünk együtt az amerikai harci helikopter pilóták kiképzéséről egy igazán profi játékfilmet, szolidaritásból fönt maradtam, –éjfél után fejeződött be–, és nem is bántam meg: volt egy közös élményünk, föl-föl kérődzzük a részleteket, a rendezési megoldásokat, a fotózást, a technikai csodákat. Talán többet kellene vele közös programot csinálni. Most délelőttönként, hogy első alkalommal elvittem, már egyedül bejár a Rába túlpartján lévő közös grafikai műterembe. Első napokban egy rézkarc félét (hidegtű) csinált, nem is volt rossz. Most pedig áttért a papírnyomatokra. Kivág formákat –most éppen betűket, a névjegyét– papírból, rátesz egy benedvesített akvarellpapírt, és fémhengerek között átforgatva összepréseli a kettőt. Egy színtelen, szűzies dombornyomat keletkezik. Most végre, ennek kapcsán, elkezdett a városba (3 km) egyedül bejárni, az ebédnél találkozunk. Biciklivel megy, megbeszélten a járdán –nagyon nagy a forgalom– és: bukósisakban. Rászántam Pesten ezt az 5000(!) forintot, holott volt neki egy hibátlan, ámbár nem OLYAN IGAZI, felnőttes. Úgy találtam, alkalmazkodnom kell. Megintcsak az a mondat, hogy ez egy más korosztály... a nagyapja lehetnék... És az élete fontosabb. Ezt a sisakot ő választotta, mondtam, addig megyünk boltról boltra, míg egy meg nem tetszik neked...(az előzőt nélküle vettem meg). És az is eszembejutott, ha valamire rettenetesen vágyom, tényleg mindig megszerzem magamnak. A családnak sokkal kevésbé.

Hogy időnként itt üresjáratban volt M., ami nyáron amúgy nem is olyan nagy baj, megint fölmerült nyár eleji ötletem, írhatna egy regényt, ívenként 1500 ft.-tal honorálnám. Most eszébe jutott, persze a pénz is izgatja, tengeri történetet írna, csak az a baj, hogy mától –e levél– éppen szükségem van a kompjuterre. S anélkül ugyebár... De azért elkezdte.

Közben lezuhanyoztam, forróval, s egy gatyában, nedvesen, vissza a géphez. Valamit számít ebben a melegben. Szegénykéim, hogy bírjátok? Ott, a Bakony különben leghidegebb pontján?! A növényeitek?

Ma, vasárnap, nem dolgozunk. Kivéve Mikicát, aki ment nyomatokat készíteni a műhelybe. Én álmodozón végigzarándokoltam a látványosságokat. A szent László hermáról most azt mondta valaki, hogy amit a templomban látni, nem az eredeti. Evvel együtt nagyon szép. A katedrális mellett van a MUSEUM kiírású múzeum, amiről kiderült, a Borsos ház. Sőt, egy stencilből az is, hogy még ő maga rendezte be. Vagy nyolc terem, volt erőm és figyelmem, szépen végignéztem. Nagyon tehetséges volt. És ugyanaz a baj, mint általában a többi egy személyes múzeummal- a legjobb műtárgyakat már nem lehet összeszedni. Vannak itt nagyon szép dolgok, de. Nagy jót tesz majd egyszer Borsosnak az a muzeológus, aki innét a sok gyenge munkát kiszórja, nyilván egy raktárba. Talán kéne szólni Bubának, ő írásban erre a gyűjtemény kezelőjét buzdíthatná, fölhatalmazhatná. A kevesebb itt sokkal több lenne.

Elmentem délelött még –tavaly láttam először– megnézni újra az egyházmegyei kincstárat is. Lélekemelő ez a sok formált tárgy, kelyhek, ruhák, fóliánsok. Talán a kecskeméti református gyűjtemény meghittebb, bumfordibb. Ott az előterükben van egy nagy Magyarország térkép, egyházközségeik föltüntetve. Böngészve, tavaly vettem észre, valaki azon a Vál-t golyóstollal kijavította Váli-ra. Még idén is úgy volt.

Két étkezési újításunk itt, Győrben. VM, aki mindig tudja, mi a jó, talált a hűtőszekrényben két műanyag tojástartót. Azonnal föltöltötte vízzel, hogy ő jeges teákat fog inni. Nekem meg különösen reggel nehéz étel a nyers kenyér, miénk meg amúgy is soknapos, hát leemeltem a gázrezsó tetejéről a rácsot, s azt tíz centire a láng fölött lassan imbolygatva, kiváló pirítóst gyártok. És a harmadik: a rengeteg ajándék Plussz tablettád, ami annyira jó volt, s ráadásul áldott gyermekeim szerencsére utálják, végül csak elfogyott. Itt hűsítőnek olykor Kalcium pezsgőtablettát ittam, meg-meginduló allergiámnak is jót tesz, de aztán rájöttem, mégsem jó ez a "gyógyszerezés". Szerencsére lehoztam egy nagy doboz aszkorbinsavat. Kevés kristálycukorral, két kis jégdarabbal kiváló.

M. itt eső nap elkezdte intenzíven rágni a fülemet (mintha én, negyven éve), hogy ő Katával már megbeszélte, és hogy akkor most a szülnapjára vegyük is meg azt a biciklilámpát. És azt neki már tulajdonképpen szabadna is föltenni... Egy nap alatt becserkészte és megszervezte, hogy én is el a boltba, ahol persze kiderült, amit ő szeretne 2600-ért, az gyönyörű, de 600-ért van ugyanolyan jó, bár kevésbé szép. Ez megint nehéz kérdés, egyikünk sem él ilyen luxuskörülmények között a családban. Telefon Katának, hogy ez a te ügyed, döntésed, csináld, ahogy jónak látod, de evvel nem értek egyet, 4000 forintos születésnap. (Ehhez még 1300-ért egy hátsó lámpa is kell.) Kata kitalálta, akkor egy részét M. fizesse gyűjtött pénzéből. A lámpák csakugyan gyönyörűek, egyszer már el is vesztette, otthagyta a könyvesboltban –mindenüvé magával hurcolja (ez is ismerős). A hátsó lámpa, mint egy nagyobb ovális kavics, akár derékszíjra is föltűzhető. A három pici izzó beállítható félmásodperces villogásra is, nagyszerű, és igen erős a fénye is.

És evvel párhuzamosan az én pénztörténetem. Nem vettem észre egy tiltó táblát a belvárosban, és kissé nyeglén fölparkoltam két kerékkel a járdára, ebédidőnkre. Visszafelé büntetőcédula, ennek fele se tréfa. Át Győr új részére, a rendőrkapitányságra, ahol kimagyarázkodom, hogy nem vagyok ismerős, a város vendége, hogy MÉLTÁNYOSSÁGBÓL SZÍVESKEDJENEK a büntetéstől eltekinteni. Szíveskedtek. De indulva a parkolóból, kigyulladt az elektromos töltést jelző piros lámpám a műszerfalon. Vissza a rendőrökhöz, hol találok itt szerelőt. Péntek fél négykor! Eltaláltam egy autóügynökségre, a főnök maga szaladt el alkatrészt szerezni valahonnan, mentegetőzött visszaérve, hogy csak használtat talált. Aztán még egy óra, az inasok túlórában beszerelték nekem. S kért a pasas hétezer forintot. Az alkatrész tán ezer lehetett. Kifizettem, s két napig eléggé szomorú voltam. Az a pénz ment el, amit arra szántam, hogy a nyarat kissé könnyebbé tegye. Miki vígasztalt.

Volt még egy pechfélém itt. Itthon mezítláb, nagyon kellemes padlószőnyeg, s egy henye lépésnél a tavaly sérült, és azóta is merevebb lábujjam a talpam alá fordult. A körmöm a tövénél körben elkezdett vérezni. HÁROM napig nem mertem úszni. Illetve másnap még igen, akkor persze fölfakadt, ebből okultam aztán. Akkor elkezdtem papucsban járni, hogy hamarabb gyógyuljon. Szétesett. Be a városba, mindenféle gyönyörű papucsok, de gyanakodtam, hogy a főutcában minden háromszoros drága. Így be az egyetlen ismert áruházba. Gumós talpú, igen olcsó, boldogan vittem haza. Otthon Miklós megdorgált, hogy ő ebben nem jön ki velem utcára. Az igaz, hogy a papucs világoskék és sárgamintás (förtelmes), erre tényleg nem gondoltam. Aki hibázott, javítsa ki, másnap vettem másik 250-ért egy gumótlant bár, de feketét. Legnagyobb csodálkozásomra a kéket nem dobtam ki azonnal, HÁTHA JÓ LESZ VALAMIRE, itthon (felváltva) hordom. Vasárnap a fekete már bevetésben volt, a múzeumos délelőttöket az elég nehéz félcipőmben nehezen szoktam volt bírni. Jó. Szandált valamelyik évben megint megpróbáltam, vettem egyet, de nem vált be, már nem emlékzem, miért.

E hét végéig maradunk itt, júli 21. Kezdetben szerette volna Kata, hogy M. csak részidőben maradjon velem, gyanítva, hogy itt igen laza és vitamintalan életet fog élni, de aztán engedett M. vágyának. A zárókiállítás és zárófogadás utáni napon fölteszem vonatra, K. majd érte megy (sok a csomagja is), én meg indulok Nagyrákosra Bognár Robihoz. Sajna, nagyon drága az út. Robinak két ajándékot készítettem: magammal hoztam a C. napló utolsó évi kötetét, azt tavaly is kérte, hogy látni szeretné. Valamint (viszem innét a műteremet – a koffert– magammal) fölajánlom neki, megtanítom pár nap alatt festeni. Elkezdünk együtt egy műtermes képet s aztán majd diktálom neki. Tulajdonképpen S. Naggyal kéne ezt a játékot megcsinálni, aki a könyvet elkezdte rólam. Egy nap alatt többet megértene a szakmából, mint tíz szakkönyv után... Ja, vissza a dátumokhoz. VM júli végén Regnumos táborba megy. Tűnődik, kövesse e többieket, (a tavasszal kitalált) közös kopaszságukban... Kata közben Kékkúton, húgával, s annak lányaival. S valamikor augusztus elején találkozunk mindnyájan Kékkúton. Kata júli végén alighanem fölmegy Pestre Miklósért, a táborból hazafeé jövet. Zsófi szokása szerint bizonyára külön lesz, ő már elhatározta, hogy ebben az életkorban az ember nem nyaral a szüleivel. Pedig azt hiszem aug. eleje a Stúdió nyári szünete. Egyébként Sz. Miklós mesélte, múltkor beállt Zsófi mögé a gépterembe, s meghökkenve látta, ördögi gyors a keze. Mondtam neki, ez otthon az elmúlt negyven évben nem derült ki, hála Isten, ha így van.

Nagyrákoson Juditnak tervezek egy rég esedékes, nyersanyagában régen gyűlő levelet végre megírni. Hogy augusztusban Kékkúton mit fogok csinálni, még fogalmam sincs, aggódom is.

S. Nagyról jut eszembe. Itt az első napok munka helyett azzal teltek, hogy végleges lakást s munkahelyet próbáltam szervezni magamnak. Nem akartam volna ide a lakótelepre kijönni a sok és drága napi utazgatások miatt. Tavalyi ismeretségemet használva előre letelefonáltam, s így be is fogadtak egy belvárosi kollégiumépületbe kettőnket, ingyen. Hanem pár nap múlva kiderült, az oktatásban beállott rohamosan növő szegénység miatt vagy 14 munkatársukat el kell bocsássák, s az épületet nyárra ezuttal teljesen becsukják. Fölkínálták ugyan egy vendéglakásukat, de végül az sem ment. Hanem az igazgatónő tanácsot és esetleges segítséget kért, a lányát nyilván nem veszik föl elsőre az idén művészettörténet szakra, de akkor is fölküldené Pestre, valamit addig is csinálni, és tanulni. Utasításba adta a titkárságon, hogy én bármikor fölnyithatom az irodáját, s onnét telefonálhatok. S csakugyan, néhány telefonnal sikerült a kislány sorsát elrendeznem. Beszéltem az Iparművészeti Főiskola ötvös tanszék vezetőjével, aztán S. Naggyal, aki fölajánlotta, hogy a gyerek járjon be hozzá műv. törtre az egyetemre, s hogy egyéként is elirányítja, mit hol, hogyan tanuljon, tud neki latintanárt stb. Egy teljes évi program kikerekedett, úgy örültem neki, s nekem csak néhány telefon volt az egész...

Volt úgy, egy forduló, el is intéztem, hogy a bencés kolostorban lakunk. Csak a gimnáziumi szárnyban egy fölső emeleten adtak volna egy szobát, s az egész épület teljesen üres, kongó, kihalt. Éjszakára kulcsra zárják. Mikinek se lett volna jó, ennyire elzárva. Közben érdeklődtem Gerő felől. Tavaly még rákopogtunk, figyelmeztettek, hogy nem fogad embereket és nem is biztos, hogy ajtót nyit. Kidugta a fejét az ajtón, köszöntünk, s hogy most itt vagyunk egy hónapig. Rögtön jelezte, hogy "nem fogunk találkozni". Agyvérzése óta nem egészséges, valami bénulása maradt is, a beszédközpontja is sérült, úgy mondják. Utóbbi években egyre jobban visszahúzódó lett, ugyan lejár a közös étkezésekhez, igényli társaságukat, de nem minden szót ért, és igen-nem csak a válasza, azt is eltéveszti olykor. Milyen sokat kaptam tőle annakidején! Hogy komolyan vette érdeklődésemet mindenféle művészeti dolgok iránt. Kivitt Pannonhalmára, s külön nekem mindent gondosan megmutatott. Összehozott egy festőnővel. (Lorberer Anni) Nála láttam az Abstrakt Lexikont először, nagyon fontos volt.

Voltunk a napokban VM.-el Pannonhalmán is, innét 17 kilométer. Illetve M. otthonmaradt végül, valami TV film miatt. Anzelm testvér végigmutatta, mi mindent építenek át, tesznek rendbe, főként az ezeréves ünnepségekre. De az egész gimnáziumbelsőt is szétszedték, válaszfalak máshova kerültek, a kápolna helyén hálótermek, új helyen az igazgató, a felügyelő tanárok, a fizika-előadó, minden. Még a padló alatti salakfeltöltést is fölszedték. Valami 400 millió, ha jól emlékszem. 40 éve járok le Pannonhalmára, és minden változás érdekel. Új tornateremre s a kapuzat kicserélésére már végül nem telt, szerették volna. Viszont többszáz biciklinek kellett tárolót teremteni, az alagsorban. Az átépítések kapcsán fokozott iramban tüntetik el giccseiket– ezt a folyamatot bevallottan a Népszabadság -cikkem indította el, két éve.

Hallottad Pege Aladár nevét? Mi a nyári Győri Kulturális Fesztivál közepébe csöppentünk bele, akár tavaly. Akkor a Hegedüs a háztetőn-t néztük meg Mikivel. Most is ingyenbelépőt kaptunk mindenre. De csak a Pege jazzkoncertje érdekelt valamennyire. A jazzt mindig távolról tiszteltem csak, ( nem azonos a tánczenével, amit –a szobámból– eleget kellett hallgatnod annakidején). Talán most először egy ilyen koncertre. A hideg s a szúnyogok elűztek. Igaz (M.nek is) kissé monoton zene volt. A helyszín azonban gyönyörű, a Xantus múzeum barokk zárt udvara.

Miklósnak megmutattam a Magyar Ispitát, ahol az állandó kiállításunk van. Két átrium, az épületbe egy kis kápolna beleékelve, most, múzeum számára vakító fehérre rendbehozva. Helyünkön ugyan egy egyiptomi grafikus képei vannak, de M.-et be tudtam vinni a raktárba, képeinkhez. Megmutatam a tavalyi ittlétünk fejében itt hagyott két képemet. Most is kell ajándékozni, Pesten fotón megnéztem a tavalyiakat, s ahhoz igazítva választottam. A keret is harmonizál a többivel. Az igazgatónő (is) azonnal észrevette, hogy ez a három kép összetartozhat, együtt jól kiállítható. Így is terveztem.

Csakugyan nagyon szép környezetben vagyunk, egyszer meg kéne nézned. Melletünk, alattunk a Váczy féle bútorgyűjtemény termei. Csak a Rákóczi úton sehol kiírva, hogy itt múzeum van! Egy eldugott passzázs-terecskéről a bejárat, semmi irányítótábla. Szóltam, persze. De így van a Széchenyi téren levő Patkó-múzeummal is (egy gyűjtő volt, nagy csibész, – ott is van képem kirakva), állítólag a műemlékesek nem engednek új táblát az épületre. Az már ki van rá írva, hogy Hitelbank, jó nagy betűkkel, egyébként.

Szütsnek (Sz. M. = eszem) most lesz az 50. szülnapja. Nem leszek Pesten, egy faxot gondoltam neki föladni, idemásolom az eredetit:

HOGYAN LEHET EZ?

ÉN ÖTVENHÁROM VAGYOK,

BÜSZKESÉGEM,

A NAGY ESZEM

PEDIG ÖTVEN

Egy hónapig csiszolgattam ezt a két mondatot.

Mikivel kétféle játékunk van. Tanul tőlem autót vezetni. Gondolhatod milyen öröm, izgalom ez neki. Ma este csak az elindulást, megállást, hátramenetet, és ugyanezt kanyarodás közben. Még nincs tizenhárom éves! Pár hét alatt kifogástalanul vezetne. Nagyon élvezi.

A másik. Egy 20 forintost beviszek az uszodába, s az utolsó 10 percben evvel játszunk. Eldobjuk jó messzire, s rajtra egyszerre indulva verseny, ki tudja a fenékről a másik elől fölmarkolni. Kíméletes birkózások a víz alatt.

A napokban megcsináltam a grafikai műhelyben első és valószínűleg egyetlen litogáfiámat. Legendás, nagymultú grafikai sokszorosítótechnika, Tulőz Lotrek (nem tudom franciául helyesen leírni) plakátjait ismered. Akár méteres(!) kőlap, 6-10 centi vastag, a nagyobbakat már csak géppel lehet emelni. Zsírkrétával rajzolsz a lecsiszolt felületre, aztán vegyszerezések. Ugyanazon az elven alapul, mint az ofszettechnika: a zsíros felület taszítja a vizet, és fordítva. Több kővel többszínű nyomatot lehet összeállítani. Én csak egy kis követ kaptam, ez is szívesség, csiszoltan. Egyszínű rajzom ezuttal műteremről szólt. Kicsit túlrajzoltam, bár "radírozni" lehet, de az én esetemben ez már csak rontott volna. A kőre megnedvesített speciális papír kerül, s egész egy présbe. Csináltak nekem vagy tíz nyomatot, az elsők nem sikerültek. Kunyoráltam aztán kollegáktól színes ceruzákat, olajpasztelt, és továbbdolgoztam őket. Most aztán majd ezrekért kellene keretezni. Általában a grafikákkal sok a gond, tíz perces rajz, aztán kezdődik a neheze.

Hát Mamikám, itt az utolsó hét, ma még persze kezdtem új képet, de lassan a zárókiállítás ügyei jönnek. Utolsó nap nyílunk, s gondolom a megnyitó után rögtön szedjük is le a képeket, már amiket nem hagyunk itt nekik. Nincs ez egészen átgondolva, illetve csak érdektelen, formális feladatteljesítés ez a Város részéről. A műpártoló polgármesterüket tavaly le is cserélték. Egy költségvetési rublika, a megnyitón tízen leszünk, három hivatalnokkal. Igaz, a kultúra így is megy tovább.

Én a dolgomat, ismerve a helyzetet, úgy terveztem csinálni, hogy a tavalyival együtt a három Városnak ajándékozott három képemet teszem ki, vagyis nem a Múzeumnak ajándékozottakat, és nem az idén itt készülteket. Azok aztán maradhatnak akármeddig a falon.

Hol tartasz most a biciklibirtoklás gondolatával? Közben nekem is igen kedvem támadt rá, tényleg komikus itt a városban autóval járni ebédelni... És nagyon vonz a Pesten a mögöttünk-utcában megépült bicikliút. Miki is bíztat, azon kijutnánk Szentendrére időként, ő barátjával rendszeresen tesz hosszabb utakat. Én inkább csak a hűvösvölgyi erdőig látok el (oda is elvezet az új út). Az elmúlt években kevés bicikizéseim igen elfárasztottak, ez elkedvetlenített. De talán meg kéne póbálni.

Búcsúzom, Margitnak is puszi, neked kettő, és (ez) a névnapi köszöntés: