A C. NAPLÓRÓL

Margócsy István:

Önépítés - mozaikból / Pannonhalmi Szemle 1993 I/2

... messzemenően érdekes és megrázó olvasmány: olvasása ritka gazdag szellemi élményt nyújt. Naplója nem a megszokott sémát követi, nem eseménytörténetet közvetít (a történésekről, az eseményekről, arról, hogy hogyan is él, élt a mindennapok során, mi is történt vele és általa a rögzített időszakban, alig tudunk meg tényeket!): ebben a naplóban csak gondolatok, ötletek, reflexiók, kínzó és felemelő gondolatok fogalmazódnak meg - szerzőjének nem története, hanem szellemi útja bontakozik ki (alighanem jogosan lenne szellemi naplónak is nevezhető). Egy mélyen érző és gondolkodó, állandó keresésben lévő alkotó és szenvedő ember képe áll előttünk: elemi részecskék állandó kavargásából, tarka mozaikdarabokból áll össze az összkép, amely nagyságával és komolyságával szinte fenséges hatást kelt. Váli a szó szoros értelmében mindenről elmondja a véleményét és benyomását - mindenről, ami életét kora ifjúságától érintette, ami lelkét és szellemét bármi módon foglalkoztatta és befolyásolta. Ez a minden határozza meg a naplót tartalmilag és formailag egyaránt: belekerül a belső, lelki és szellemi élet sok-sok mindennapi gondja és a mindennapok szintje fölé emelkedő esztétikai, alkotói, erkölcsi és vallási töprengés; futó ötletek és mély tanulmányok, bölcs meglátások és pillanatnyi reflexiók (hatalmas és csekély kérdések és élmények nyomán), általános maximák és csak aktuális, személyes érvényű aforizmák váltják egymást minden nagyobb szervező- és szerkesztő elv híján, csupán az időrend önkényének, a megtörténtség, az elgondoltság hitelének alávetve. Váli naplójának igazi szellemi izgalmát az adja, hogy bármihez nyúl, bármit hagy magára hatni, mindenben ugyanazt a rendkívül egységes szellemiséget találja meg és teremti újjá. Naplójának világában, ebben a sajátosan személyes világban minden azonos súllyal kerül szóba, legyen az bár a megszokott, külső világban akármilyen különböző is. A naplóíró mindenbe belelátja magát, illetve csak azt hagyta benne naplójában, csak azt volt hajlandó és képes észrevenni (naplója, s így önmaga számára), amiben az őt aktuálisan és mindenkor érdeklő problémák révén önmagára talált. E napló így tulajdonképpen nem rögzíti a személyes történetet és történelmet, hanem inkább azt dokumentálja, hogyan jut el egy kereső lélek önmagához, hogyan írja körül önmagát: mit tekint önmagának.

Váli naplójának hatalmas érdeme a kereső attitűd felmutatása, a keresés soha meg nem szakadó folyamatának ábrázolása. A naplóíró önmagát keresi: azzal van egész életében (illetve számunkra: naplójában) elfoglalva, hogy megtalálja azt, ami rá, kizárólag őreá jellemző és érvényes, és ennek a keresett és magtalált sajátlagosságnak körvonalait megrajzolja. A sokfelé vibráló személyiség minden egyes mozzanata kétfelé irányul: kifelé és befelé - a külvilágot szemléli és éli, avégett, hogy belső világát megértse, hogy belső világát maga számára elfogadhatóvá formálja. Naplója így, mint öndokumentáció, egyszerre értelmezhető sorsrajzként és kordokumentumként- dokumentumként persze nem a tényekre, hanem a kínálkozó választási lehetőségekre nézvést. Az öndokumentálás az ő esetében nem más, mint önmaga megcsinálásának nagy folyamata, kereséssel és megtalálással együtt, állandóan újra kezdvén a keresést, rögzítvén a megtalálás ideiglenes , ám mégis érvényes aktusait és kegyelmi pillanatait is. Az állandó énkeresés így végtelen útként tűnik fel - s így a napló célja nem határozatik meg, hiszen ez elvileg nem is meghatározható.

Váli naplójának elsődleges tulajdonsága a komolyság: a naplóíró mindenhez, amit lát és amit mond, állandóan a legkomolyabban viszonyul, hiszen minden ötlete és élménye a legfontosabbal függ össze. Minden személyes itt, s mert személyes, azért nyer fontosságot: a legcsekélyebb jelenség is összekapcsolódik az egész élet és vállalkozás nagyságával - ettől kapja e sokszorosan szórt szöveg a maga összefüggő, s összefüggéseiben harmonikus szépségét. E napló egyszerre szegény (képviseli a folyamatos élet nehézségeit és megoldhatatlanságait, s nem hallgatja el a kínos és szerencsétlen dolgokat sem) és fenséges (mivel mindennek megadja nagyságát, jelentését és jelentőségét is). Az élet, mint feladat, a helytállás feladata (s ezenközben a hely keresése) vétetik itt nagyon komolyan - s a feladatnak nincs kijelölve semmiféle specialitása: a feladat az egész. Ezért tud a magánéleti, művészi, vallási viszonyulás a töredékes, mozaikszerű megfogalmazás dacára is elválaszthatatlanul összefonódni: ami magánéleti, magánerkölcsi kérdés, az egyben művészi problémát is jelent; a magánéletet és a művészetet pedig mind magába öleli s körülfogja a nagy vallási keresés, az Istenhez való viszony tisztázása (elméletileg és gyakorlati erkölcsi téren egyaránt). A vallás központi szerepe persze nem teszi Váli naplóját sem vallásos naplóvá, sem igehirdetéssé: ő nem hirdeti, hanem éli vallásosságát, s a hit kérdése nem elkülönülten, hanem mint a legszemélyesbb életprobléma és titok fogalmazódik meg. Bármelyik területen is jelenik meg a naplóíró, minden gesztusával vállalkozásának, feladatának komolyságát és súlyát képviseli: önmagát nem eleve adott valaminek, hanem folyamatosan megteremtendőnek, újrafogalmazandónak tekinti - s ezt az újrafogalmazást kívánja naplójával (legalább a maga számára) hirdetni is (mások számára művészi alkotásainak újrafogalmazásait tévén nyilvánossá).

Váli naplója, mint kitetszik, nem szokványos napló: nem egyszerű élettörténet, nem önvallomás, s nem is hagyományos művészi öndokumentáció vagy műhelytitokleleplezés. Váli nem naplója, nem a nyilvánosság, hanem önmaga számára írja elő a megszokott művészimágók kerülését: nem hiú és hivalkodó önmagamutogatás folyik itt, nem a szakmai titkok kifecsegése, nem egy jó festő festészetről szóló véleményének kolportálása (valószínüleg az is nagy tanulsággal olvashatja e naplót, aki nem tudja, milyen jó festő írta!), hanem egy olyan erkölcsi személyiség mutatja itt fel önarcképét, aki történetesen (de nem véletlenül s meg nem szüntethetően) művész. Amint a napló tanúskodik: a szerző a hivatalosságnak, a beidegzettségnek a mechanikus példakövetésnek minden gesztusát elutasítja, mind cselkedeteiben, mind vélekedéseiben - ugyanígy jár el naplójának formáját illetően is: töredékeket nyújt, de egymáshoz illő, egymást kiegészítő, egymást erősítő töredékeket.

Váli naplója olyan hatalmas terjedelmű, olyannyira nagy, hogy teljes kiadása lehetetlen lett volna: önmagában is szinte életműhöz hasonlítható - már persze, ha a festői teljesítmény ismeretében egy ilyen vélemény nem lenne blaszfémia (szerencsére a szerző a teljes kéziratos naplót sem rejtette el, hanem másolatait, az esetleg tovább is érdeklődő olvasók, majdani kutatók számára, nagy országos közgyűjteményben letétbe helyezte**!). Lenyűgöző hatása nagyságából és mozaikszerűségéből egyszerre adódik - egy válogatás belőle épp csak érzékeltetheti a vállalkozás különösségét (közhellyel élve: mint csepp a tengert). E válogatás azonban kivételesen érzékeny és beleérző kézzel készült (a kész könyv Bognár Róbert jeles szerkesztői munkáját dicséri): a teljes naplóból megőrizte a teljesség jellegét, a különböző, nagyon eltérő típusú megnyilatkozások közül egyik típust sem preferálta a másik rovására, s nagyon erős rövidítések dacára is olyan művet nyújt az olvasónak, mely az eredetinek tömegéről és sajátosságairól nagyszerű és izgalmas képet alkot. E rövidített változat egészében és részleteiben is híven követi a kéziratot, s így mint önálló műalkotás is megáll: remélhetően a majdani olvasók, mindannyiunk nagyobb örömére, épülésére és belátó tanulságára.

(Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1992.)

** A Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Bp. V. Roosevelt tér 9. (V.D.)