Kedves Utókor! see in english
below
Most számítógépre vittem minden
festményemet,
minden rajzot és fotót, a kezdetektől,
1959-től.
Az utolsó pillanatok; negyven éves
diafilmjeim
igencsak fakulnak. És a képek rég
szerteszét.
Átadom.
Egy Babits-összes könnyen
hozzáférhető.
De ki ismeri (használja) az Ékszerkereskedő vasárnapját (A/77/06),
ami ’77-ben a Grand Palais-ban
szerepelt,
majd megvette a minisztérium, azóta
raktárban?!
Ne rajtam múljon.
Baráti
üdvözlettel
2000.
október
Részlet egy interjúból...
2000-EST BESZÉLGETÉS,
Merlin-szinház, 1995. Kérdez: Margócsy István.
– Ha elmész
művésztelepre…
Évente egy hónapot töltök evvel. Ott nincs
telefonálgatás, nincs mateklecke, javítandó konnektor, vendég, élet, hejehuja,
semmi sincs, csak munka napi negyven órában. Szüts
Miklós barátom a szomszéd műteremben. Ha karikás szemmel áttántorgok
hozzá, hogy mégiscsak építésznek kellett volna mennem, nem tudom ezt a kurva
képet megoldani, irgalmasan megvigasztal.
– Festményeid
témaválasztása mitől függ?
– Evvel a feladattal nyolc éve kellett utoljára
szembenéznem. Akkor egy fotómat rajzoltam le. Azóta fejből rajzolom a székeket,
padlókat. Anyácskám nagyon türelmes velem, de már ő is mondja, hagyjam abba a
műterem-ábrázolást, váltsak témát. A Lukács úszómestere is ezt mondja, alig
merek a szeme elé kerülni.
– Hogy évekig
kerülgeted ugyanazt a témát…. mi az oka?
– Belém vagyok gabalyodva; nem tudom. A lehetséges
válaszok:
1. szellemi renyheségem (erre gyanakszom leginkább)
2. szűk horizontom
3. mert mindegy
4. mert így jó
5. irigylem Morandit.
– Öndokumentációd
igénye és munkája, kényszere…
– Miklós szerint egyszerűen: munkakerülés. Ámbár
inkább játék. Úgy gondolom, papírhajómat akkor engedhetem útjára bele a
patakba, vagyis munkám akkor van befejezve, a kultúrába belefonva, ha a kép
dokumentálva van. Ha a címe és opuszszáma által zökkenőmentesen kezelhető,
fotója által felidézhető. Étteremben ülni unok, emberek közé alig megyek, tévét
nem nézek, a tavaszra nem figyelek, színházba nem járok. Szeretem a szép hosszú
táblázatokat, ez a szórakozásom…
– Naplóírásod…
a verbalitásod viszonya a vizualitásodhoz…
– Bocsánat, nem vagyok vizuális típus. Még a szép és
ráadásul szőke nőknek is harmadszor is bemutatkozom. Van is baj.
A verbalitásom. A négyezer oldal naplóm, gépelve…
Nézd, melankolikusnak születtem. Már gyerekkoromban fölmerült a kérdés, miért
élek. Leírtam, újra meg újra megfogalmaztam ugyanazt. Így próbáltam értelmezni
világomat. Hozzáadva mindig egy kiló dicsekvést. (Mondd, egy 53 éves ember
miért dicsekszik folyton?! Önigazolás? Kisebbségi érzés?)
A naplóm, tovább. A komputeremben a levelezésem
dossziéja a legvastagabb. Szakmai munkám egy része postán bonyolódik. Egy
festésnaphoz, tetszik vagy nem tetszik, négy nap háttérmunka tartozik. Nincs
műteremszolgám, mint Mednyánszkynak…
Magánlevelezésem pedig: egy Franciaországban élő
barátnőmnek havonta leírom a világot. Három példányban, egyet ő, egyet a Tudományos Akadémia Kézirattára kap…
Tán hét irattartó dobozom van már ott… a harmadik
példány pedig otthon gyűlik… de minek. Hinni a fölöslegesben. A szent
fölöslegben. Ami a kultúra.
– Ha egy megyeházból elkallódott képed
fölkutatása ügyében levelezel, az minek számít?
– Közügynek.
– Miért s
hogyan a végtelenített (ismétlődő) kérdésfeltevések? Változik-e, mélyül-e?
– Egyetlen kérdés van, nyilvánvalóan. Hogy mi a
fenének élek. Evvel birkózom nyolcéves korom óta. Akkor azt mondtam, egy élet
kell majd hozzá, hogy megértsem. Isten utasítását ez ügyben (hogy Ő ezt jobban
tudja, ezt csak hagyjam rá) elfogadom, de nem tudok mosolyogni. Még. Pedig az a
legfontosabb dolog a világon. Pilinszky is túl volt az ötvenen, mikor még
mindig csak ott tartott: „eljuthatunk a derűig”. Hogy a kérdésföltevés
mélyül-e? Mitől mélyülne? Minden napom értelmét meg kell fabrikálni. Nem
számolok vele, terveim nincsenek. Fegyelmezetlenség, valószínűleg.
– Ugyanez a
kérdés a festészetedben: miért a sorozatfestés? A darabok együtt vagy külön
élnek, erősítik-e egymást?
– Nem festek sorozatokat. (Egy képen belül kell
elmondani az egész világot.) A témám
azonos, évek óta. Testvérképek csakugyan értelmezhetik, segíthetik egymást.
– Nem
ellentmondás-e a tárgyalkotás és a tárgyak meg-nem-őrzése?
– Dehogynem. Tudom. A tárgyakat imádom, a
franciakulcsot és a színváltós, térképolvasós, morzegombos terepszínű katonai
zseblámpát. Két éve találtunk egyet fiammal, kirándulás közben, a hóban.
Építem, javítom és átalakítom tárgyaimat, de ami nem nélkülözhetetlen,
kíméletlenül kiszórom az életemből, beleértve azt az elemlámpát is. Nem
mentenek meg a haláltól. A könyvtáramat is mindig szétajándékozom. Most 380
ezer forintot adtak egy képemért: ebből magamnak vettem egy Arany összest,
Babits összest, Oravecz majdnem összest, Rakovszky válogatottat, Ady összest.
Most kezdek bele, beléjük, tán még nem késő. Hogy félretájékoztatás ne essék
egyébként: műtermemből, követve a szokásokat, tehát féláron, 150 ezerért árulom
közepes méretű képeimet.
– A darabokból
újra összeállítható (feldarabolt) kép hajdani ötlete: mű volt-e vagy gesztus,
kihívás?
– Nem kihívás, nincs kit ki-hívni, ugyanis ők nincsenek
bent, én meg kint. Nem haragszom a világra. Arra nekem nincs időm. Meg nem is
az én dolgom.
A kérdés első fele pedig félreértésen alapul, soha
nem állítottam össze képet utólag, szétfűrészelt darabokból. Olajképkor nem
vagyok játékos.
– Miért nem
engeded ki az országból a képeidet? Köztudomású, hogy ez a tiltás minden képed
hátára rá van bélyegezve...
– …közgyűjteményt kivéve. Hogy miért? Nézd, itt a
Gellérthegy a város közepén. Itt a Váli utca a Körtérnél, ahol a 6-os fordul.
Itt jár a 2-es villamos végig a Dunaparton, itt a legendás 18-as villamos, és a
valahai 81-es, ami a Zugligetbe járt ki. Fölötte a
Harangvölgy.
Itt van
Arany János sok-sok kézirata az Akadémián. Képeim itt érzik jól magukat. Hogy külföldön
megmérettessék? Minek mérni, ez nem tojásbrikett. Használni kell.
– Hol, milyen
körülmények között tárolnád legszívesebben a magad képeit?
– Nem feltételes mód, hanem kijelentő, múlt időben.
Elintézve. Néhány száz pesti polgár vállalta, meg harminc múzeum. Egy kép
négyféle módon szívódik föl a kultúrába: Lakásfalon, szűk közönség számára
ugyan, de alaposan. Múzeumban, ott nem feltétlen látható, de a nemzet trezorja.
Kiállításon, amikor pár hétre reflektorfénybe kerül, valami aktualitás kapcsán.
És reprodukción, ahol mindig kézközeli állapotban van. Mind a négyre szükség
van. Az arányok helyes beállításával törődöm, már ami rajtam múlik.
– A magánnyal
hogy jönnek össze a csoportos kiállítások, amiket szerveztél?
– Füst Milán mondja: lehet, hogy az életnek nincsen
értelme, de a mészárosszámlát ki kell fizetni. Ebédet, szerelmet, zoknit,
fékpofát és osztályfőnöki figyelmeztetést másoktól kapok. Vannak barátok,
kollégák. Vannak jó képek, nem csak az enyémek. Nem nekem jobb egy csoportos
kiállítás, hanem a publikumnak. És a gondolatokat így, több oldalról körüljárva
sokaknak könnyebb befogadni. Ezért szerveztem meg Győrben az állandó
kiállításunkat is; tavaly ősszel. Kezdetkor Dávid Katával megkorrigáltattam az
ötletemet, etikus-e a kultúra egy szegmensét így elkülöníteni. Azt mondta,
kívánatos. Nincs értelme sok kis gyenge Magyar Nemzeti Galériát csinálni
országszerte.
–
Életszervezés: napirend, időbeosztás – mit miért?
5.23-kor lecsapom a vekkert, a budai ferences
barátokkal együtt mondom a reggeli zsolozsmát. Onnét át a Lukácsba. Otthon Kata
meleg reggelivel vár, asztalhoz ül velem. Aztán munka. Kettőtől négyig alszom,
pizsamában.
Ma már nemigen festek este, negyven év fölött az
ihlet napszakhoz és keretmérethez igazodik. Háromnegyed tizenegykor oltok.
Vasárnap családi séta, nyáron nyaralunk, hogy lett
hordozható szövegszerkesztőm, könnyebb feladat.
– Ima, egyedül és közösségben…?
–
Imaidőm a reggel első munkaórája. Munkaórája, mert
munka. Pár éve tanultam
meg, hogy mindenért hálát lehet adni, hogy a vízcsap működik, hogy a családom
éppen békén alszik, hogy tegnap pocsékul ment a festés. Napközbeni imáim
leginkább rövid helyzetjelentő telefonálások, ahogy a rendőrök szólnak be akció
közben a központba, jelentve és utasítást kérve. Esetleg erősítésért…
Dear Posterity,
now I have digitalized all my work, beginning with
1959.
(Last moments.
I could only rely on my memory when old slides have faded.)
Pictures have dispersed long ago.
I present them.
A volume of the complete poems of Mihály Babits is
within easy reach.
But who knows (uses) “Jeweller’s Sunday” (A/77/06),
that was exhibited in Grand Palais in 1977,
then the Ministry bought is and it has been in a
storehouse since then.
I don’t want to be the one to blame.
With love,
FROM AN INTERVIEW
March, 1995
Interviewer: István
Margócsy
-
If you go to an artists’ colony...
-
I spend a month there
every year. No phone calls, no math homework, not an electric socket to repair,
no guests, social life, nothing but work, forty hours a day. And my friend,
Miklós Szüts next door. When I stagger over to his room, with rings round my
eyes, saying ‘I should have been an architect anyway, I can’t do that bloody
picture’, he soothes me mercifully.
-
How do you choose the subject?
-
I last had to face
this question eight years ago. Then I made a drawing of a photo of mine. Since
then I have been drawing chairs, floors by heart. My mother is very patient
with me, but she is saying I should finish doing the studio-paintings and start
a different subject. The swimming instructor of Lukács Bath says the same, I
don’t dare meet him.
-
You are beating about the same bush for years...
why?
-
I’ve got tangled in
myself, I don’t know. Possible answers:
1. intellectual laziness (I suspect, this is the
best answer)
2. my narrow horizon
3. it’s all the same anyway
4. because it’s good
5. I envy Morandi.
-
Your need, work and drive for self-documentation...
-
Miklós says I am
work-shy. I rather think it’s a game. I can launch my paper-boats, I mean my
work is done and woven into culture, if I have recorded the pictures. If the
titles and opus numbers are easily retrievable, the painting can be evoked by
its photo. I get bored when sitting in a restaurant, rarely mix with other people,
don’t watch TV, don’t notice spring and never go to the theatre. I love long
charts, that’s my fun...
-
Your diary-keeping... verbality vs. visuality...
-
I’m not a visual type
of a person, sorry. I introduce myself to beautiful, even blond women for the third
time. This gives me pretty much trouble. Yes, my verbality. Four thousand
typewritten pages of my diary... Look, I was born melancholic. When I was a
child I asked why I live. I wrote down, I drew up the same again and again.
That’s how I tried to interpret my world. And I always added two pounds of
boasting. (Tell me, why does a 53-year-old man always boast?
Self-justification? Inferiority complex?)
Yes, my diary... In my computer the correspondence
file is the largest. A portion of my professional work is done by mail. One
painting-day needs four days of background work, like it or not. I have no
studio assistant, as Mednyánszky had.
Private correspondence: I have a friend in
France, and I describe the world for her on a monthly basis. In three copies.
One for her, one for the manuscript archives of the Academy... I have seven
boxes there... and the third copy is at home... why? I believe in surplus.
Sacred surplus. That’s culture. What is it when you write dozens of letters to
find a painting lost from a town hall? Public affair.
-
Why and how does the endless (recurrent)
question-formulation work? Is it changing? Is it getting deeper?
-
Obviously, there is
only one question. What he heck I am living for. I have been struggling with
this since the age of eight. Then I
said at the end of my life I would understand. I accept God’s orders (He knows
that better, I just leave it to Him) in this affair, but I can’t smile. Yet.
Though it’s the most important thing in the world. Pilinszky was over fifty,
and he still said: “We can reach serenity.” Getting deeper? Why should it get
deeper? I have to work out the sense of each of my days. Anyway, I have no
plans. Indiscipline, perhaps.
-
I have the same question about your painting. Why do
you do serials? Do the pieces live together or separately? Do they strengthen
each other?
-
I don’t do serials.
One piece must tell everything about the world. It is the theme that has been
the same for years. But the sibling-pictures may interpret or help each other.
-
Isn’t there a contradiction between making objects
and not-keeping-objects?
-
Of course there is. I
know. I love objects. The adjustable spanner, the multicolour map-reading,
Morse-buttoned military torch. We found one in the snow two years ago, at an
excursion with my son. I build, repair and transform my objects, but throw away
everything that is not indispensable, including the torch. They can’t save me
from death. I’ve always given away my library. Recently I got 380,000 forints
for a painting: with this I bought the complete poems of Arany and Babits, a
nearly complete Oravecz, selected poems of Rakovszky, a complete Ady. I’ve just
started reading them, I hope it’s not too late. To make it clear anyway: from
my studio I sell my paintings half-priced, 150,000 for a medium-sized picture.
-
The idea of the painting cut up into pieces, that
can be reassembled – was it art, gesture or challenge?
-
Not a challenge.
There isn’t anybody to challenge. I’m not angry with the world, I have no time
for that. And it’s not my business. The first half of the question is based on
a misunderstanding, I have never reassembled a sawn-up picture. I don’t make
fun of oil painting.
-
Why don’t you let your work out of the country. It’s
printed on the back of your pictures.
-
...except for public
collections. Why? Look, there is Gellért Hill in the middle of the city, there
is Váli Street, where tram 6 turns back, there is tram 2, running along the
Danube, the legendary tram 18, and the late 81, that used to go to Zugliget,
below Harangvölgy... There are Arany’s manuscripts at the Academy. This is the
place where my pictures feel good. To have them “weighed” abroad? Why to
“weigh”? They are not briquette! They are to be used.
-
Where, how would you like to have your pictures
stored?
-
No need for conditional.
It’s done. Some hundred people have volunteered for the job, and thirty
museums. There are four ways a picture can be absorbed in culture: on the wall
of a home, for a narrow audience, but thoroughly. In a museum – not necessarily
exhibited, but it’s the treasury of a nation. At an exhibition, highlighted for
a couple of weeks, and in reproductions, that are always at hand. All of these
are necessary. As far as I am concerned, I only have to set the correct
proportions.
-
How does your solitude mix with those collective
shows you have organized?
-
Milán Füst said, life
may not have any sense, but you have to pay the butcher. My lunch, love, socks,
brake-shoes and bad grades come from other people. There are friends,
colleagues, there are good pictures, not only mine. A collective show is not
for me but for the audience. It’s easier to receive ideas from more sides, in
more aspects. That’s why last autumn I organized our permanent exhibition in
Győr. At the beginning I asked Kata Dávid about this, whether it is ethic to
separate a segment of culture this way. She said it was desirable. There is no
point in making a lot of small, mediocre National Galleries all around the
country.
-
Daily routine? What and why?
-
The alarm clock rings
at 5:23, I say my morning prayer with the Franciscan friars. From there to
Lukács Bath. At home Kata treats me with warm breakfast, she sits to the table
with me. Then comes work. From 2 to 4 I sleep, in pyjamas. These days I hardly
ever paint in the evenings. After 40 inspiration adjusts to part of the day and
frame size. Curfew at 10:45.
On Sundays walk with the family, vacation in the
summer. It has become an easier task since I’ve had my laptop computer.
-
Prayer – alone and in a community...?
-
Morning prayer is the
first working hour of the day. It’s work. I learnt a couple of years ago that
anything can be a reason for a blessing: the faucet works, my family is
sleeping peacefully, painting went bad yesterday. Daytime prayers are short
phone-calls, just as policemen call headquarters in action, reporting, asking
for commands ... or for reinforcement...