dátum: 92.7. cím: fájl: mester01.htm C.7853

Mester Ildikó

Interjú Váli Dezső festőművésszel

1992. július 9. 11-16.50

Felvétel: műtermében

K: Gyerekkora óta csodálja Klee-t, apjának tekinti.

V: Most írtam egy cikket, még nem jelent meg, avval a címmel, hogy "Klee az apám" -- a Mozgó Világnak. Ez most erre nagyon rímel. Mert gyerekkoromtól kezdődően Klee volt az első, aki a legjobban hatott rám. /.../

Várjunk csak! Ebben nincsen kérdés. "Szellemi rokonai, festészeti példaképei közé tartozik Vermeer, Messina, Bracque, Morandi, Rothko, Nagy Balogh, Nagy István, Vajda, Bálint Endre, Vaszkó Erzsébet."

K: Csak hogyha erről akar beszélni, hogy mit adtak az ön számára, milyen útravalót, mit tanult tőlük, vagy miért éppen ezek voltak, akikre odafigyelt, meg meghatározók lettek a pályáján. Meg azért érdekelne, hogy gyerekkorában hogy alakult, hogy a lexikonok éppen a modern művészeti részét figyelte, vagy a kollázsok. Ezernyi dolog, de nem akartam én előre száz kérdést leírni, mert az nagyon ijesztő lenne.

V: Igen, értem. 1958-ban 16 éves voltam, amikor egy benedekrendi atyánál, aki valami plébánián töltötte a nyarat, és oda meghívott engem és ott ő mutatta a Knaur "Absztrakt lexikon"-t és a "Concise History of Modern Painting" kötetet. Ez a kettő. Az is Knaur volt és német. És akkor ezek nagyon hatottak rám. Még egy-két évvel korábban mutatták nekem a kis Klee -- albumot. Ezt is most írtam le, hogy a "Seefahrer", a Szindbád című képe nagyon hatott rám, és azt hiszem, hogy nagyon megértettem. Abból gondolom, hogy megértettem, hogy ma se értem jobban. Hogy azt hiszem, hogy lényegét azt teljesen be tudtam fogadni, és tulajdonképpen ez azt a kérdést veti föl, hogy az ember az ilyen alapvető élményeit hibernálja-e, tehát képtelen már változtatni, vagy pedig hogy ezt a fajta érzékenységet egyszer már ilyen korban az ember megkapja. Mert gondolom, ez is egyszerűen egy tehetség. Szóval ez nekem akkor egy nagyon érdekes élményem volt.

A nevek, amiket fölsorolt, ezeket tényleg nagyon szeretem. Most lehetőségem volt rá... belehúztak a csőbe is, hogy írjak tíz emberről. Ezekről a ... Braques-ról valamit írtam, a Morandiról írtam egy cikket, a Rothkoról most fogok egyet írni. Nagy Baloghról szerettem volna, Nagy Istvánról szerettem volna. Vajdáról... érdekes, hogy az miért maradt ki, pedig nagyon jó lett volna. És a Vaszkó Erzsébetről most adtam le egy cikket. Bálint Endre pedig ma már számomra nem tartozik ebbe a szintbe, mint akár Vaszkó Erzsébet mondjuk a magyarok közül, akár a Nagy Balogh, vagy a Nagy István.

Tehát Bálint Endrétől én nagyon sokat tanultam és borzasztóan szerettem, és ma is szeretem a legjobb képeit, de erősen polarizálódott a munkássága, így ma már jobban szétválasztom a gyengébb dolgait és ezek többek, mint amit az elején láttam. Annak ellenére, hogy nagyon hatott rám, és gyönyörű dolgait ma is becsülöm.

K: Bálint Endre korigált is önnek. Ő nyitotta meg első kiállítását az Eötvös-klubban, a ravatalnál pedig ön búcsúztatta a mestert a tanítványok nevében. A színek, a motívumok azonossága, a képek ikonos osztásának hasonlósága jellemezte éveken át a műveit. Hogy viselte, hogy sokáig az ő követőjeként tartották számon?

V: Ő nyitotta meg az első kiállításomat az Eötvös-klubban, bár kiderült -- ezt most mondták vissza nekem huszonkét év után -, hogy írásos dokumentum van arról, hogy ő ebből a csapatból szerette volna, ha kimaradok, mert nem nagyon tartott jó festőnek. Ez egyáltalán nem baj. És hogy én akkor mennyire voltam jó festő, ezt nem tudom megítélni. Éppen tegnap néztem át azt a képlistát, ami az akkori kiállításomon ki volt állítva, hogy ebből én most képtelen vagyok megállapítani, hogy egy értő ember mit látna meg.

Hogy én búcsúztattam, az egy önkéntes gesztus volt. Azt én találtam ki. Soha ilyet nem csináltam, és nem is fogok -- gondolom. De fölhívtam a minisztériumot, hogy szívesen búcsúztatnám. Mondták, hogy egyeztetik a családdal. A család azt mondta, hogy örülne neki. Nem voltak neki tanítványai, de barátai voltak. Én se tanítványa voltam. Tisztelői között voltam. Ő azt imádta is. És én valóban tiszteltem. Annyira szerettem, hogy még össze is vesztem vele, és aztán ki is békültünk- és tényleg jártam hozzá. Egypárszor látta a képeimet, és letolt és korrigált, és abból nagyon sokat tanultam.

Egyszer, érdekes, erre már valaki rákérdezett, egy ilyen magához hasonlóan érzékeny ember, hogy a képek ikonos osztásának hasonlósága. És én ezt valahol jelzem, hogy ezt nem Bálinttól vettem át, bár a szemem előtt volt a példa, tehát nyilván könnyen lehet, hogy nélküle nem jutott volna eszembe.

K: Nyugodtan, természetesen.

V: Az ikon... Meg kéne nézni, és egy perc munkája lenne, hogy melyik az első ikonos képem. Nem tudom, hogy nem kellene-e ezen átesni most egyszer és mindenkorra. Egy pillanat, megnézem. Abban a pillanatban tudom, hogy mi az igazság. Meg van indokolva. Igen. Az első az A/70/30: "Fekete keresztút". Tehát először ezt az ikonos osztást a "Fekete keresztút"-nál csináltam. És egyszerűen azért, mert a 14 stációt egyetlen képben akartam megfesteni, de úgy, hogy a 14 stáció egy kép maradjon. Ez egy történelmi tradíció, már az ortodoxok is használják, a keleti kereszténységben van ez az ikonoknál, ez a kis táblás megjelenítés a Krisztus körül. Tehát ez egy eredendően funkcionális ötlet volt, én nem akartam 14 képet csinálni. Nem tudom miért, de nem akartam. Én egyet akartam. Úgyhogy ezek a képek, a 14 tábla össze is van komponálva, úgyhogy egy képként is olvasható.

Namost a következő ikonos, most a magam számára is tisztázom egyszer és mindenkorra, a következő ikonos osztásos képem az A/71/16. sorszámú. Ott egy volt szerelmemnek és főiskoláskori lánynak egy kettős portréját, amit a főiskolán festett és nálam megőrzött, azt... Az egy tanulmánykép volt, annak se borzasztó erős, de megkülönböztetett szeretettel őriztem én ezt, és valamilyen módon, így mint a kis... hogy mondják? A gyantába belekövesedett kis bogárkát, akkor az igazi, ha belefoglalják egy foglalatba, egy gyűrűbe. Végül is saját képeimet köré festve csináltam belőle egy ikonfalat. Tehát az ötlet abból adódott.

A következő a "Finn ikon". Na ez... itt... itt, ez egy nonfiguratív kép, az előzőknek a tapasztalata alapján, ezt már eredendően ikonfallá építettem. És aztán jön a "Keresztút"-nak a végleges változata.

És aztán egy egészen más ötlet, az ikonfal, amit szerintem a Bálint soha nem használt, szóval ez se Bálint-ötlet, hogy azt mondja, csináltam egy képet 71-ben, ez a 11-es sorszámú, ez már a Nemzeti Galériában van, "Siena -- Paris és ami közte volt". Akkor 1970-ben kaptam egy baromi nagy honoráriumot, valami tankönyvet illusztráltam. Nem akarták nekem kiadni a munkát, de belesodródtak, és véletlenül állati sokat kellett fizetni érte. Abból rögtön elmentem Nyugat-Európába másfél hónapra. És akkor iszonyú büszke voltam, 160 múzeumot és kiállítást néztem meg másfél hónap alatt. Semmi mást nem néztem, mert nem is nagyon érdekelt. Az Eiffel-torony tetejére azért fölmentem. És 14 helyről, Londontól Sienáig, 14 várost fölvettem, hogy arról akarok egy képet csinálni. 14 városról csináltam 14 anzikszot, 14 kis jelenetet vagy emlékképet. És két oldalra pedig két nagy élményt: az egyik a Siena... illetve a tartományt, a Toscana-Sienáról egy tájélmény, és a jobb oldalon pedig, hát először láttam Párizst -- ahogy nézem nem nagyon sikerült. Annak csináltam egy emlékképet. Ennyit az ikonfalakról.

Aztán később, ez az ötlet mintha működött az "Avignoni szerelmesek", ahol egy négytételes történetet mondtam el, egy magántörténet képben,... és azt hiszem, ez volt az utolsó, amit így használtam. Majd ha akarja, bele lehet nézni. Aztán meg... Szóval azt kell mondanom, hogy bár a példa előttem volt, és biztosan a tudatalattimban legalábbis benne volt, de ezt speciel nem a Bálint farvizén csináltam. Nem mintha szégyellném, mert semmi szégyellnivaló nem lett volna, azért ezek az én képeim és nem az ő képei.

Na még annyit, hogy a Bálint, szóval én nem tudom mennyit tanultam tőle, mert hát ezt belülről állati nehéz látni. De mondják, valahol olvastam, hogy a "Nagy keresztút" - az Bálint - hatás. Lehet. Nem biztos. Az élete vége felé már nagyon ritkán találkoztunk. Nemcsak azért, mert lusta voltam egy beteg, és ezért egy kellemetlen miliőjű embert látogatni, hanem... hanem tulajdonképpen senkit sem látogatok, és nem látogattam sokat, mert... mert mindig itthon ültem és dolgoztam. Ennél sokkal élesebb a nem-látogatásom Vaszkó Erzsébettel, aki zseni volt, gondolkodó zseni volt, és olyan halálosan egymásra talált a gondolkodásunk -- egy párszor beszélgettünk -, hogy ismeri ezt, amikor szikrát hány minden gondolat. Az életben ritkán vannak ilyen nagy találkozások, ilyen csodák. Olyan fokon szinkronba kerültünk, hogy nagyon emlékezetes volt az hiszem mind a kettőnk számára -- és őt se látogattam. Amikor egyszer mondta, hogy nem tud festeni, mert nincsen fatáblája, akkor fölvittem neki egy csomót. Igen: mindig a magam munkájával vagyok elfoglalva. Szóval nem tartok emberi kapcsolatokat, csak egy meghatározott szűk mederben, amennyi a szellemi és a testi kapacitásomból telik.

K: "Hogyan viselte, hogy sokáig az ő követőjeként tartották számon?"

V: Hát ez inkább csak rang volt, de nem, nem tartottak, nem tartottak engem számon. Ebben a kérdésben ez a helyes válasz. Azt hiszem, nem nagyon voltam ismert ember, vagy festő eleve az első évtizedekben. Tehát ez már későbbi ügy. Ma gondolom, hogy ismertebb vagyok, de főleg a képeim szétajándékozása óta, és ez megint egy művészeten kívüli effektus. Nem, nem vagyok benne biztos, hogy a képeim minősége által vagyok ismert, amennyire ismert vagyok. Csak egyszerűen olyan sok ember kapott, mert hát szegények mit csináltak volna, mint hogy elfogadják.

K: Tematikailag két periódus különíthető el eddigi életművében: a temető- és a műterem-korszak.

V: Három periódus, mert... de azt maga is írja valahol, hogy én 83 végéig, 14 éven át nonfiguratív voltam. Utána 84-85-86-87, tehát három és fél évig festettem a temetőket, és 87 ősze óta festem a műtermet. Igen. Namost itt a kérdés arra vonatkozóan, hogy "Hogyan kezdett el foglalkozni ezzel a témával, minek a hatására járta végig a hazai zsidó temetőket, s vajon mi miatt válhatott ez művészetében hosszú ideig ilyen meghatározóvá?"

Igen. Éppen most olvastam a naplómban, nyafogok, hogy hogy van ez a nonfiguratív festészet. Tudja, ez borotvaélen járás, gondolom más számára is, aki... aki ilyen gondolkodós fajta. Mint a Bernáth Aurél írja kislányának, még a bébi korú kislányának, hogy "Tudod kislányom, minket egy álomkép tart életben -- valahogy így fogalmazza -, és hogy abból könnyen a valóságba zuhanhatunk."

Namost a nonfiguratívban én nagyon hittem, hiszen én azt úgy találtam meg, mint ahogy az ember a szerelmesét megtalálja egy arcról. Én rájöttem, hogy nekem ez marha jó, most megtaláltam valamit, és elkezdtem csinálni és csinálni. De Isten tudja, a kultúrtörténeti érdeklődésem, vagy a szakmai ismeret, vagy hogy szinte csak rossz képeket láttam nonfiguratívban, egyre inkább úgy tűnt, az utóbbi években előjött egy kétely, hogy alkalmas-e, vagy mikor alkalmas a teljes világábrázolásra a nonfiguratív. Nem eleve egy parcella, egy kis részterületre ítéltetett ügy ez, ami a teljességet nem birtokolhatja.

A kérdés természetesen rosszul van föltéve, mert minden kép alkalmas, csak a minőségtől függ. De bennem ez a kétely élt. Nyilván nem logikus se a kérdés, se a válasz. Úgy tűnt, valahogy nem ízlik igazán amit csinálok, tán egyre több képem nem tetszett, és akkor szerencsésen volt egy fél év, amíg nem festhettem, mert építkeztünk itt akkor. Akkor már a második gyerek is megvolt, kellett egy másik szoba. Szobát építettünk. Én művezettem az építkezést, és nagyon erősen belefolytam, hogy gyorsan és olcsón menjen. Gyorsan ment és olcsón ment. És utána be voltam tojva, mint mindig, ha egy ideig nem festhetek, hogy fogom-e tudni csinálni, újra csinálni. És valahogy ennek a lefojtottsága és az egész ügynek a dinamikája adott egy ötletet, elkezdtem össze-vissza figurális képeket. Tehát megfestettem egy golgotát naturálisan, aztán régi rajzaimat vettem elő, egy nap négyet képet megfestettem, mindenféle figurális dolgokat. Ez egy pár alkalom volt és sűrített történet.

És akkor elővettem egy zsidó temetőmet. Meg kéne nézni, de azt hiszem, hogy az első is megvan, az még egy ecsetrajz volt. Utána egypárat még csináltam, és hirtelen ez bekattant. Minden téma, természetesen plusz mínusz nulla, tehát semleges. Csakhogy nekem van tíz vagy tizenegy kábelem, ami pont azokba a banándugókba illik, amit ez ki tud fejezni. Szóval az egyedüllét, a halál, az enteriőr-élmény, ami ezekben a temetőkben van; a magasművészet, mert nagyon magas kultúrát képviselnek a java temetők; a zsidóság, tehát a zsidó-keresztény kultúra visszacseng bennük. Az enteriőr-élmény, mert én belsőépítész voltam, szóval van ezeknek egy építészeti hatásuk. Az egyedüllét, a fene tudja még. Egyszer kibogarásztam, végiggondoltam és le is írtam, körülbelül ezek a motívumok. Bejött.

És tekintve, hogy nyolc évvel korábbról volt egy valódi, igazi, reális tapasztalat, élményem, egy valódi hiteles élmény, úgy értve, hogy előtte voltam már 54 zsidó temetőben két éven keresztül. Valódi reális élmény, mint egy szerelem. Ebbe könnyű volt belehelyezkednem. És valljuk meg, ezt hol bevallják a festők, hogy dicsekszenek vele, hol nem, hogy egy téma az mindig csak egy... A Bernáth azt hiszem -- éppen most olvastam -- így mondja -- ő mondja? -- hogy: valljuk be egymás között festők, hogy a téma mindig csak egy kis ürügy arra, amit el akarunk mondani. Tehát hogy ki mibe, milyen figurába öltözzön bele, az tulajdonképpen valahol majdnem mindegy. A zsidó temető teleobjektíves megközelítéssel akár síkká, horizont nélküli síkká fölborítható, tehát ha egy kicsit fölülről nézem, akkor eltűnik a horizont, és akkor szinte absztrakt látvány fölülről. Tehát ez technikailag nagyon szerencsésen bejött, hogy ez egy számomra nagyon jól kezelhető téma, mert ha közel megyek egy kőhöz, akkor egy ilyen moloh előttem; ha messziről nézem, akkor sok kis pötty; ha akarom van horizont, és akkor egy tájkép; ha felülről nézem, akkor egy vörös háttér előtt egy teljesen absztrakt kompozíció. Szóval magyarul: olyan gumiszerkezet volt számomra, hogy nagyon jól éreztem magam benne és tekintve, hogy van, vagy volt, illetve most megint itt van a 2400 fotóm erről, én használtam ezeket a fotókat. Nem lehet egy képemre megmondani, hogy ez honnét származik, melyik temetőről, mert ezeket átrajzoltam. De ad ötletet és az emléket fölhozta, a örömöt, az izgalmat, a szellemi izgalmat. Fotózni is állati jó volt őket. Én nagy látószögűvel nem tudok fotózni, mint egy barátom, én telével fotózom, mai tudja, annyit jelent, hogy a térhatást kiszedi. Hát ennyit a zsidó temetőkről.

K: Akkor még talán: hogy erre az 54 zsidó temető meglátogatására hogy került sor?

V: Ez egy teljes technikai véletlen, mint az életben minden. Másfél évig egy barátnőm úgy segített az én anyagi terheimen, mert szabadfoglalkozású voltam már és csak festéssel foglalkoztam, de életem első nyolc szabadfoglalkozású évében időnként kellett valamit csinálni. És én már akkor olyan pimasz és öntudatos, nem tudom minek dicsérjem magam -- voltam, hogy csak pénzes munkákat vállaltam el. Tehát azt mondtam, hogy nem fogadok el 500-1000 forintos munkákat, nem azért, mert kevés, hanem azért, mert akkor nem tudok festeni, ha elaprózom maga. Olyan munkákat sikerült előteremtenem, hogy... hogy három-négy napig dolgoztam valahol, esetleg öt napig, és akkor két hónapig semmit. És ez bejött, szociofotókat kellett csinálnom a Népművelési Intézetnek. S a barátnőm meghívott, hogy vállalnám-e a fotózást, mert a fotósának eltört a karja, és be kéne ugrani helyébe. Kérdezte, tudok-e enteriőrt fotózni, mert parasztszobákat kell. Kérdeztem, mikor mennénk. Azt mondja, a jövő héten. Mondtam, hogy addigra megtanulom. És ez így is történt. Attól kezdve két évig pár havonta egyszer, nem tudom, mert erről nem vezettem naplót, bejártuk az egész országot, és parasztszobákat kellett fotózni. És őt pedig a zsidóság kapcsán, meg a sorsa kapcsán a temetők kiváltképp érdekelték. Még egyszer az egyik sofőr föl is jelentette, hogy minden falú szélén megálltunk, és a zsidó temetőket megnéztük.

Én meg akkor kezdő fotós voltam és tudja, ez egy ilyen típusos állapot, hogy ami az orrom előtt volt és szép volt, én akkor mindent lefotóztam. Nekem evvel semmi egyéb célom nem volt. Nyolc évig, vagy nem tudom hány évig, ki kéne számolni, itt feküdtek ezek a fotók. Pontos fajta vagyok, bearchiváltam, meg beszámoztam, meg katalógust csináltam. Na és itt teljesen használatlanul feküdtek évekig, és... és aztán ezeket használni kezdtem 84-ben.

82-ben aktivizálódtak, mert valahogy kiderült, hogy ebből érdemes lenne egy könyvet csinálni, ezek olyan minőségű fotók. Én akkor visszamentem a legtöbb helyszínre, és szereztem elég körülményesen egy ösztöndíjat Romániába, mert ott is találtam ilyen temetőt, és akkor egy hétig ott fotóztunk, fotóztam én, vitt valaki kocsival. És ezek már nyomdai minőségűek. Úgyhogy megcsináltam még egyszer a javát. És aztán csináltunk belőle egy fotóalbumot, amit 83-ban adtam le először egy kiadónak. Most van 92, tehát kilenc éve. Azóta kétszer kifizették a teljes fotózási összeget, mert mindig elévült a joguk, mert két évig rendelkeznek a megvásárolt anyag fölött. És végül is ma sem adták ki. Úgyhogy lesz-e belőle könyv valaha, vagy nem, azt nem tudom. Mindenesetre az anyag nyomdakészen együtt van. Az előszó is meg van írva, a címlap is ki van találva, minden. Itt van a dossziék között. Hát ez az élet, ilyen. Úgyhogy a zsidó temetőkhöz így kerültem.

Egy időben zsidó szimpatizáns gesztusnak tekintették ezt, és judaisztikai konferenciákra meghívtak, meg az amerikai követségre meghívtak, amikor jött valami New York-i nagy zsidó delegátus. Egyszer-kétszer elmentem, mert arra igyekeztem kihasználni, hogy próbáltam -- mai szóval -- szponzort szerezni a könyv kiadásához. Senki nem csinált semmit. De hát aztán mondtam, hogy beszélgetni nincs időm. Ha valamit csinálni kell, akkor szóljanak, akkor megyek. De így konferenciára, beszélgetni, arra nincs kapacitásom.

A képeket pedig három és fél év után azért hagytam abba, mert egyre rosszabbak lettek. /.../

K: Másfél évtizede vissza-visszatérő jelleggel rajzolja, festi műtermét.

V: Nem másfél évtizede rajzolom, hanem ezerkilencszázhatvan...

K: Én 67-es dátumot olvastam.

V: Ez igaz. 67-ben már biztos van. Valószínűleg korábban is, 67, 77, 87...

K: Akkor én számítottam ki rosszul.

V: Akkor két és fél évtizede. Igen.

K: Elnézést, de én is ezt a 67-es dátumot tudom.

V: Igen, igen.

K: 1987-től kezdődően éveken át csak ilyen képei születtek. Különleges hangulatot árasztó, sejtelmes műteremsorozatának újabb darabjait az 1990-es Ernst múzeumbeli kiállításán mutatta be.

V: Az Ernstben is csináltam ebből kiállítást, de máshol is. De hát 87-ben csináltunk mi egy közös kiállítást a barátaimmal. Heten állítottunk ki az Ernstben, de ott még zsidó temető is volt, meg már... Meg kellene nézni. Te jó ég! Volt ott már műtermes kép? Zsidó temető volt. Na mindegy! 87-től festem ezeket. Egy iszonyú nehéz pont volt ez az 1987-es, hogy én most életemben csináltam három évig egy tematikát, de hogy ezután mi lesz? Mert ez a zsidó temető ez valahogy ilyen csodaként így az ölembe hullott, ezt megtaláltam. De hogy most ez után mi következik? És... és szerencsésen, (természetesen a szerencse fogalma nem létezik) nagyon megtaláltam ezt a műterem ügyet. ...most meg még mindig annyira benne vagyok, már noszogatnak, hagyjam már abba. Még mindig nem untam meg, és megvan az a reményem, hogy ha ezt megunom, akkor csak találok most már harmadikat, ha megérem. Szóval kiderült, hogy ez a szisztéma működik. Mert a nonfiguratívon belül millióféle dolgot csináltam, és természetes volt, hogy minden kép a legelejéről kezdődik. Ez se teljesen igaz ugyan, de hát mégiscsak meg kell teremteni a képet, az ötletet, a kiindulást. Most csak a második lépcsőfokig kell visszamennem minden reggel, vagy minden képkezdésnél, tehát évente mit tudom én, harminc, harmincötször. Körülbelül annyit kezdek el egy évben.

Az Ernst Múzeumban amit bemutattam, mind méteres képek voltak -- érdekes módon. És aztán a fene tudja, macerálnak is, hogy csináljak kisebb képeket, mert nem fér be a lakásba. Különösen a műgyűjtők mondják, mert ezek azt szeretik, ha sok kép van a lakásukban, és kevés a faluk. Hát mindegy. Ez nem hatna meg önmagában. De nem tudom miért, valóban itt mutattam magának az előbb egy ilyen szinuszgörbét, hogy van egy ilyenfajta belső rendje a dolognak, hogy az egyiket megunom, akkor egy kicsit a másik méretarány felé csúszok. Nem tudom. Időnként úgy érzem, hogy csak akkor vagyok nagy festő, ha nagyméretű képet festek. Aztán van praktikus oldala is. Most kértek a Műcsarnokba télen tőlem egy képet, majd most, novemberben. A Műcsarnokba pedig nem lehet 40 centis kis képet beadni, na a kiállítások ugye méteres képnél kezdődnek. Nem vagyok olyan bátor, vagy nem vagyok olyan önálló, hogy be merjek egy 40 centis képet adni. Pedig hát hülye vagyok. Talán sajnálnám, hogy betennének emiatt a negyedik terembe, csak azért, mert pici. Vagy nem tudom, szeretem, hogyha feltűnő, vagy én nem tudom. Szóval úgy hívják, hogy kiállítási méret, hát oda egy nagyobb kép kell. De ugyanakkor a kicsi képnek meg megint egészen más sajátos zamata van, amit a nagy kép nem tud adni. És a belső nehézkességemen múlik valószínűleg, a rugalmasságom hiányán, hogy ezt nem tudom naponként váltogatni, hanem így egy-két évenként váltogatom. Ennyit a képméretről.

K: Az Ernst múzeumbeli kiállítása tényleg nagyon egységes volt, órákig ott sétáltam. /.../ Egy újságíró kritikájában azt fogalmazta meg, hogy Schaár Erzsébet "Utcá"-ja óta őrá még ilyen nagy hatással kiállítás nem volt és jó lenne ezeket a képeket együtt tartani, hogy valamelyik múzeum megvásárolná, és ilyen egységesen őrződnének meg.

V: Ez nagyon megtisztelő vélemény volt, nem szakemberé volt a vélemény. Ha őszinte akarok lenni, próbálok a dolog mélyére nézni, vagy igazságos lenni, nem, nem tudom megítélni, hogy ez a vélemény túlzás-e, vagy nem. Lehet, hogy nem. Nem tudom megítélni ezt. Ennyire nem látom ezt az anyagot így együtt. Mindenesetre én tulajdonképpen ezt megcsináltam, amit a Vámos úr kitalált. Egyébként azt hiszem, a Matematika -- mit tudom én -- Kutató Intézetnek az igazgatója. Szóval egy amatőr újságíró. Nagy nemzetközi komputerszakember. A képeknek már akkor nagy része már szét volt spriccelve múzeumoknak, és épp a múltkor egyszer összeszámoltam: egyet a kisfiam elkért és nagyon ragaszkodóan, nagyon határozottan követelve azt kérte, és nem lehetett kiváltani a kérését semmi másra, úgyhogy nekiadtam. Azért... azért volt ez probléma, mert olyan sötét a kép, hogy szerintem nem látni a szobájában. És mondta, hogy nem baj, hogyha nem látja, az akkor is. Szóval valami egészen bizarr egy kilencéves gyerektől. És korom... majdnem koromfekete az egész kép és... és abszurdum az ő... Szóval nem tudom megfejteni. De hát alkalmazkodtam.

És ezen kívül azt hiszem, hogy eladtam ebből talán kettőt, ott megvettek, vagy hármat, vagy talán négyet is ebből az anyagból. És a többit azt hiszem, kivétel nélkül múzeumoknak ajándékoztam. Azt hiszem a huszonkettőből körülbelül 16 vagy 17 már most magyar múzeumokban van. Párosával adtam őket, mert úgy jobb, könnyebb kiállítani. Meg azt mondják, hogy nekik is kiállítás technikai szempontból általában jobb a két darab. És legutolsó kettőt azt hiszem, a szentendrei Ferenczy Múzeumnak ajándékoztam, mert rájöttem, hogy ott még nincs egyáltalán anyagom. Tehát ötven és múlva lehet rekonstruálni ezt a kiállítást.

Most már nem szégyenkezem annyira, mert hogy az ajándékozás agresszivitás is. Van, ahol ki is dobtak, hogy menjek én a francba már a képeimmel. S tán igazuk is van. De arra, hogy egy múzeumban legyen, azt hiszem, elég jó minőségű. Illetve tudom, hogy elég jó minőségű, amit adtam. Tulajdonképpen kényes dolog ez az ajándékozás. Ezen túltettem magam, hogy kicsit kellemetlen, hogy az egész olyan zűrös. Ugye, mert részben én ingyen adom, míg más pénzért adja; ha mástól nem veszik meg pénzért, hogy én ajánlkozom, tehát ott előtérbe tolom magam, a többiek elé, akiknek esetleg nincs képük adni abba a múzeumba. Szóval vannak ilyen kényes vonatkozásai ennek a kérdésnek. De hát végül is az ő... én úgy mondtam, hogy az én dolgom, hogy ezt megtegyem, és erre rászántam magam. És aztán azon túl az ő dolguk, hogy ezt hogy ítélik meg, tehát visszautasítják, vagy elfogadják. És végül is ők elfogadják, a dolog így megtörtént és működik ez a szisztéma, hogy a legjobb képeimet igyekeztem múzeumokba terelni.

K: Absztrakt korszaka pár évvel ezelőtt lezárult. Miféle belső és külső történések előzték meg a figuralitás felé való fordulását?

V: Hát igen, hogy ez mennyire volt ilyen klasszikus, elegánsan fogalmazott alkotói válság, azt nem tudom megítélni, mert én a képeim ügyében mindig nagyon sokat nyafogtam. Tán még a Bálint Endrénél is többet. Szóval hogy nekem mennyire kínlódás festeni, és hogy mennyire nehezen festek, mennyire utálok festeni, mennyire terhes az egész munka, mennyire nehéz.

K: Tényleg utál festeni?

V: Hát részemről... hát nem pontos a kifejezés. Borzasztóan szenvedek, aránytalanul sokat szenvedek. Tehát nagyon rossz. Olyan, mint rossz dolog egy kórházban lenni. Hasznos, de rossz. Kellemetlen. Kellemetlen, terhes, fárasztó, kínos munka. Igen.

K: Mi a legkellemetlenebb periódusa annak, amíg létrejön, befejeződik egy kép?

V: Azt hiszem: a megkezdés. Eleve olyan szörnyű technikával kezdek meg egy képet, aminél ostobábbat nem lehet kitalálni.

K: Mégpedig?

V: Nyilván ez is determinál, de hát ezen nem tudok segíteni. Jól-rosszul kitalálok egy kis gyufásdoboz nagyságú papíron egy képrácsot, egy kis kompozíciót, egy pár vonalas rajzot. Ezeket egy darabig őriztem is, aztán kidobtam őket most pár éve. És ezt fölrajzolom a táblára, és villámgyorsan befestem az egészet, hogy ne legyen üres. Szinte gondolkodás nélkül. Namost gondolkodás nélkül, vagy kevés gondolkozással valami rémes, hogy ez hogy néz ki aztán, amikor az ember fölteszi. Nem is tudom, mit mondjak, hogy milyen fokon gusztustalan és kellemetlen az egész.

K: Mi itt, ami olyan sürgető tényező, hogy...?

V: Nem tudom. Mindig türelmetlen vagyok. Nem tudom, hogy nem az-e, hogy szeretnék túl lenni a megkezdésnek a kínjain. Valószínű. Tudniillik az igazi munka mindig akkor kezdődik, mikor ilyen kétségbeesve... összeomolva leülök, ránézek erre a szörnyűségre és elkezdem kijavítani. És akkor ez tart egy... nem tudom, egy nap három-négy óránál többet nem festek ma már. De inkább csak hármat. Ez tart egy-két alkalommal, aztán egy-két hónap múlva megint előveszem. Voltak évek, amikor a képeim nagy százaléka több évig készült. Én ráírom - mint egy leltári szám a székek fenekén -, mindig az évet rárajzolom a vicc kedvéért, minden évszámot. És van, ami több évig készül. Mostanában inkább, most egy-két hónap alatt általában befejezek egy képet.

"Figurális felé". Nem fordultam én semerre, hanem valahogy így sikerült ezzel a zsidó temetővel. Erről több okosat nem tudok mondani.

K: Geológiával való foglalkozás, versenyevezés, jóga, síelés; zenehallgatási mánia, nagy kazettagyűjtemény kialakítása; fotózás, 24 cm-es negatívméretű óriási fényképezőgép építése; fosztott pihetollból a téli hideg égbolt alatti alvásra is alkalmas hálózsák varrása; bernáthegyi kutya felnevelése; négy éven át napi egy óra angolfordítás nyelvtanulás céljából -- ezek voltak érdeklődési körének, tevékenységrendszerének szeletkéi bizonyos életperiódusokban, melyek jótékony hatást gyakoroltak szellemére, fizikumára, s békés harmóniában léteztek a fő, s csaknem mindennap gyakorolt tevékenységgel: a festéssel.

V: Fantasztikusan pontos. Hát igen, az engem elnézően és szeretettel kezelő baráti köröm ezt úgy fogalmazza meg, hogy ezek a pótcselekvéseim, hogy ne kelljen festeni, tudniillik. És ebben nagyon sok igazság van... és egyébként magam is dokumentálni tudom avval, hogy a fényképezést miért hagytam abba. Ezért, mert imádtam, imádtam, és minden időt el lehet vele tölteni, és még sokkal több időt. És rengeteget lehet róla beszélni, beszélgetni, rendszerezni. A technikai kérdése nagyon érdekelt, nagyon tanultam, megtanultam. Tehát nagyon sokat foglalkoztam vele. Megcsináltam én azt már 25 évvel ezelőtt, hogy ugyanilyen okokból az asztalosszerszámaimat egyszer összecsomagoltam egy hátizsákba és elajándékoztam egy barátnőmnek. Ugyanez okból, hogy végre már ne foglalkozzam ezekkel annyit. Szóval az ember kínlódik a saját természetével, mert a munka alól csúsznék ki ösztönösen.

Egy csomó dolgot elkezdek, mert azért nem lehet mindig festeni úgynevezett, meg hát szörnyű is lenne, hát valamivel mindig játszom. És a fotózást is. Most nem tudom, miről beszéljek hirtelen, a hobbiról vagy a fotózásról, ha már az előbb szóba került.

Én elhatározottan nem tanultam meg fotózni, holott dolgoztam vele, mert az alkalmazott grafikánál még húsz éve a betűket fotózás útján nagyítottuk egy katalógushoz. Tehát, ha egy 14 mm-es H betű kellett, akkor... akkor azt fotólabor úton állítottuk elő. Van száz betűnegatívom, tehát száz betűtípus fotónegatívban. Azt is megszerettem valahogy. Ilyenekben én nagyon lelkiismeretes voltam, hogy a szükséges eszközök... Vettem nagyítógépet, itt állt 6 évig úgy, hogy csak betűket fotóztam vele. Nem akartam megtanulni fotózni, holott már gyerekkoromban fotóztam, tehát ismertem a dolgot.

A Matisse meséli ezt el nagyon szépen, hogy valami nagy pénzt kapott egyszer, és elment valahova Hawaii-ba. És vett egy nagyon drága fényképezőgépet, és az utolsó percben otthon hagyta avval, hogyha ő fényképezik, akkor csak arra fog emlékezni. És elmossa. Namost én ezt magamról tökéletesen ismerem, ahogy én valamit csinálok, a fotózásnál is, akkor annyira csak a fotózásra figyelek, hogy semmi másra. És nem akartam. Szóval utakra -- egyszer jártam Észak-Koreában -- nem vittem gépet. Sőt nem is jegyzeteltem ott már talán. Hogy felejtődjön el, ami elfelejtődik, és deformálódjon az élmény, ahogy akar. Ezért.

Egy egészen speciális körülmény miatt döntöttem végül, hogy meg kell tanulnom fotózni. A másik mániám, hogy pontosan archiválom a dolgaimat, és a festményeim repróztatása olyan drága kezdett lenni - hogy én ezért egy képet adjak ajándékba, cserébe -, hogy olcsóbb volt venni 1500 forintért egy kis Leica típusú kelet-német gépet, és megtanulni gyorsan festményreprózni.

És... és ezen se léptem volna túl, hanem jött ez a szociofotózás, amiről kiderült, hogy két évig pénzt kerestem vele, méghozzá csodálatos módon, úgy hogy két hónapig csak festettem három nap vagy öt nap munka után. Ez pokoli jól bejött. Aztán rákaptam az ízére, és akkor... akkor már nem tudom, Bálint Endre kiállításon a megnyitót fotóztam, hát játszottam. Játszottam, művészfotókat csináltam, ez egy eszköz, amivel mindenféle dolgokat lehet.

Ja igen, volt a padlószemét, az a legértelmesebb fotózás, a legeredetibb ötletem volt. A zsidó temetőket is fotózásból indítottam, de előtte fotóztam a padlószemetet. Mondom, az volt talán a legeredetibb ötletem. S azt úgy lehet fotózni, hogy... hogy ha az ember ért hozzá, hogy teljesen absztrakttá válik, tehát a léptékét az ember kivonja, akkor ez egy konstrukció. Hát itt is, ha a padlóra lenéz, azért is hagyom lenn, mert állati érdekesek. És évekig abból kezdtem el a festményeimet, a nonfiguratív festményeimet. Ez egyszerűen egy ritmusrendszer, ez erre volt jó. Úgyhogy használtam.

És aztán a fene tudja, valahogy ez az életutam, hogy... az ilyen szálat, amit vajúdásnak tartok vagy túlburjánzanak, tehát mint a gyümölcsfánál is -- nem? -- hogy azt le kell metszeni. És akkor én ezt patetikusan és radikálisan és fellengzősen és... és drámaian csinálom, bár nem hisztérikusan talán, de drámaian, akkor ennek ilyen súlya volt, hogy akkor egyszerre tényleg egy nagy ötvenkilós homokzsák tele lett fotókkal, kidobtam, meg a negatívokat is, meg mindent. Szóval, hogy akkor ha vége van, akkor... A dolog mögött az állt, az a fajta csömör, hogy nem társadalmi hasznosságú, legalábbis én magam úgy éltem meg, hogy én itt elkezdhettem volna, mint fotós produkálni, de ahhoz kevés volt a fotóm. Nem is volt elég jó a technikai berendezésem, túl sok munka lett volna, túl sok energia, és nem fotós vagyok. Hát nem az a dolgom, nem abban vagyok a legjobb. Úgy... kicsit affektálva úgy ítéltem meg, hogy összesen 15. körülbelül 15 jó fotót csináltam életemben, igazán jót, és azok meg is vannak. Még tán a negatívjuk is megvan. Hát annyi a fotózás. Nagyon jó játék volt.

Most lehet, hogy megint lazítok egy kicsit, mert most úgy megint valamin túl vagyok, ezen a napló- dolgon, meg nyár van, valamit kell csinálni. Lehet, hogy egy kicsit fogok fényképezni. Csak már szabadabb lesz, már tudom, hogy ez egyszer meghalt bennem, és már ennek a könnyedségével. De nagyszerű játék. Most egy hetet eltöltöttem avval, hogy egy speciális vakuberendezést állítottam össze egy barátommal, mert én nem értek a mikroelektronikához, hogy egyszerre villanjon. Szóval egy játék. Játék.

K: És amikor szándékosan megszüntet valamilyen tevékenységet, kiiktat az életéből, akkor nem marad vissza utána komoly hiányérzet?

V: Dehogynem, hát megdöglöm az ürességtől, de hát az a célom. Persze, persze. Az igazi idea egy szerzetesi szoba, egy üres szerzetesi szoba, egy lópokróccal letakart ággyal és egy feszülettel a falon. Csakhogy bennem nincs ennyi szellemi tartalom. Én nem vagyok ennyire erős, hogy ezt a fokú önkiüresítést tartósan elviseljem, illetve, hogy megtöltsem. Tehát óhatatlanul bejön, beburjánzik az ablakon, bejön a -- hogy mondják? -- a küszöb alatt az élet: hol a fotózás, hol egy kiállításra kell kereteket csinálni. Meg hol -- nem tudom -- megírok valamit. Az alkatom megkövetel valamifajta fölgazdagodást, és amíg nem egészségtelen, addig csinálom is, mert játék, meg öröm. Ha túlnő, akkor igyekszem egyet ütni. De tudom, hogy ezek eszközök, és nagyon meg is tanítottak rá, hogy el ne felejtsem, hogy ezt azért csinálom, hogy ne kelljen festeni. Szóval szégyenkezem is mindig, amikor játszom.

Most egy pár hónapja a naplómat hozom rendbe megint, merthogy egyszer ez 2000 gépelt oldal volt és eltéptem, de a szó valódi értelmében eltéptem és kidobtam az egészet, amit húszon nem tudom hány évig írtam. Hogy a legjobb dolgaimat akarom az utókorra hagyni, nem az életemet és nem az élettörténetemet. Szóval csak a legjobb mondataimat, a legjobb képeimet. Azért is teszem tönkre, vagy pusztítom el a hitem szerint gyengébb képeimet. De voltam annyira óvatos, borzasztó kedves és sunyi - mosolygok magamon -, hogy a mikrofilmváltozatát azt egy barátomnak odaadtam. Szóval végül is nem pusztult el...

Őrizte egy barátom. És tudtam, hogy lehetetlen hozzáférni egy mikrofilmhez, hogy olyan drága és olyan pokoli munka ezt visszanagyítani, hogy nincs ember, aki megcsinálja. De az értéke megvan, ha mégis annyira kellene az utókornak, akkor megvan. Hát nem az utókornak, hanem nekem kellett mégis négy év után. És nevettem a saját következetlenségemen, de ugyanakkor a kitartásomat, saját kitartásomat még akár becsülöm is. És rohadt, iszonyatosan sok munkával, borzasztó keserves munkával visszanagyítottam, mert az MTI-t megkérdeztem, hogy mennyi és kiderült, hogy 70.000 forint lenne, ha ők csinálnák. Az nyilvánvaló, hogy lehetetlen volt, de saját anyagköltségében, azt hiszem 8.000 vagy 9.000 meg tudtam csinálni. Annyi pénzt valahogy összeszedtem erre, és iszonyatos keserves munkával, de mégis visszaállítottam. Egy belső kényszer. Vállalom ezt a következetlenséget, mint a többit is.

És ez hagyján, de egy barátom elolvasta, ő volt az első, pont egy irodalmár és pont egy szerkesztő, egy nagyon jó szakember, és azt mondta, hogy ebből kellene egy könyvet csinálni, és ő ezt megcsinálná nekem barátságból. Hogy ezt szeretné megcsinálni. Ilyennek egy menyasszony nem tud ellenállni, egy ilyen kérésnek. Mert azért titokban én mindig tudtam, hogy ez érték, csak ezt a belső kétségek elnyomták. De ugyanakkor az önbizalmam bujkálva mindig megvolt. Úgyhogy akkor még iszonyatos munkával erről csináltam egy még olvashatóbb másodpéldányt xeroxszal, és az egészet rendbe is kellett szedni. Tök rendben volt, de hát mégis. És megcsinálta, és most kaptam meg a múlt héten megszerkesztve ezt, már egy kész könyv-kézirat. És most megint baromi sokat dolgoztam vele, most átadtam a gépírónőnek, és aztán onnét a szedésre. Fogalmunk sincs, hogy ebből hogy lesz könyv, mert erre nincsen se megrendelés, se kiadó, meg semmi. De nekem mindig az a véleményem, hogy az a rész, ami rám tartozik, azt csináljam meg, aztán majd a többit meglátjuk.

Egyébként volt egy barátom, aki fölajánlotta, hogy egy zsidó temető képemért cserébe megszerzi a pénzt a nyomdára, a kiadásra, az egészet elintézi helyettem. Csak sajnos, azt a zsidó temetőképet nem voltam hajlandó odaadni, úgyhogy az üzlet nem jött létre, és nem is fogom odaadni. De én bízom benne, hogy... hogy olyan abszurd a világ, hogy egy ilyen abszurd ötlet, mint hogy az ember a saját naplóját kiadatja -- most már hiszek benne, hogy van értelme -, hogy ez meg is fog valósulni. Úgyhogy ma reggel ma azért jött maga 11-re, mert 9-re beszéltem meg a gépírónővel, hogy milyen tipográfiát kérek. Ő komputerbe gépeli, tehát az már szedés. És egy hónap múlva ebből lesz egy levonat. Most körülbelül a naplómmal itt tartunk. Hát egyébként 3050 gépelt oldal, 1-es sorközzel. Tehát, ha ezt átszámítjuk rendes gépelt oldalon, akkor már több, mint 6000 gépelt oldal.

K: Mikor kezdte vezetni?

V: 58-ban. Gyerekkoromban is írtam időnként, de ez, ami megmaradt -- mert azt is eltéptem, az 58-tól van, tehát 16 éves koromtól. Mindig az etikai, morális problémáimat dolgoztam föl. Úgyhogy alig szakmai napló. Csak úgy vált szakmaivá, hogy óhatatlanul a kiállításai katalógusokat, plakátjaimat -- én írtam általában a katalógusaimba a szöveget -, meg egyéb, meg interjúk, ezeket mind lefűztem és beletettem, öndicsekvés okából persze. És beletettem mindenféle marhaságot, ami akkor marhaság volt, ma már halálosan informatív dokumentáció számomra. A hároméves kisfiammal való beszélgetést. Ez akkor egy vicc volt, és ma is vicc persze, de mégis valamilyen értelemben egzisztenciálisan egy öt évvel ezelőtti atmoszférát, életet kiad. De a lényege és a gerince mindig az volt, hogy amit nem tudtam morálisan megoldani, kínlódtam magammal, azt próbáltam írásban rendezni, és csakugyan tudtam is.

Pld. Mindig halálosan dilemma volt, hogy én elmegyek egy moziba, és teljesen fejbe ütve, részegen jövök haza, annyira fölbolygat és megzavar egy ilyen iszonyatosan sűrített, és szándékoltan zavaros meg prekoncepcionált információdömping, ami egy kétórás mozi, hogy megőrülök. Nem tudok utána beszélgetni róla, meg nem tudok aludni, ezt egyszer rendezni kellett. 21 éves koromban leírtam, hogy evvel mi a viszonyom, és azóta nem járok moziba egyébként. Évente egyszer vagy kétszer. Rájöttem, hogy ez nekem nem jó. Feleségemmel néha el kell menni, nagyon ritkán, de... nagyon ritka film, amit nem hagyok ott a közepén, mert nekem ez nem működik.

K: Ezek milyen választások, amikor évente egyszer mondjuk sor kerül ilyen alkalomra?

V: Amikor elvisznek. Nem, magamtól már nem.

K: Tehát nem saját maga dönti el, hogy mit néz meg, a választásban sincs beleszólása?

V: De, elfogadom a meghívást, és kapok egy-két buzdító szót, hogy ezt érdemes megnézni. Meg nem tudom, még a Fellinit figyelemmel kísérem. Csak olyan marhaságokat csinált, otthagytam az utolsó filmjét.

K: A "Hold hangjá"-t?

V: Azokat már nem. Nem, a nőkről csinált valami kétrészes filmet, azt a felébe hagytam, pedig én nagyon tisztelem és tudom, hogy akkor is, ha nem az én világom, nagyon sokat tanulok tőle. Szóval nagyon fontos, amit ő mond. De hát azt nem tűrtem. Szóval felálltam. Helytelen vagy fegyelmezetlenség valószínűleg, de nem, nem volt szükségem arra, amit mond, és azóta nem...

K: És színházba vagy koncertre el tud menni?

V: A színház, az nem érdekel eléggé. Egyszer, tíz éve -- a nagy, műcsarnoki kiállításom után -- Ádám Ottó megkeresett, hogy csinálnék neki díszletet. És akkor elkezdtem hozzá színházba járni, egy rendezési próbaidőt végignéztem. És akkor föl is ajánlott valami lehetőséget, ami nekem nem tetszett igazán. Szóval nem lett belőle semmi soha. És nem is bonyolódom bele. Az is egy külön szakma. Marha sok idő lenne, marha sok figyelem. Lehet, hogy egész jót csinálnék, merthogy belsőépítész diplomám is van, ez belejátszik. Lehet, hogy közepeset. Nem, nincs szellemi és fizikai energiám ilyen játékokra. Halálosan vigyázok az időmre. Mindig fáradt vagyok -- szóval nem lehet. A színházat unom, szóval nagyon ritka, ami... Törőcsik Marinak egyszer emlékszem valami kis mozdulatára, egyszer elvitt a feleségem, meg...

Hangverseny pedig... Sajnos, a zenéhez hülye vagyok. Tehát nem kell, ma már világosan tudom. A hangversenyre már úgy járok, hogyha mégis el kell menni, mert a kisfiamat el kell kísérni, viszek egy jegyzetfüzetet, hogy én ott közben dolgozhassak. Mert nem figyelek oda. Annak ellenére, hogy van egypár zene Bartóktól, amit... nem tudom mennyire értek, de mélyen hat rám, ezt ki merem jelenteni. Tehát nagyon fontos nekem. Pár éveként elő is veszem egy-egy periódusomban, és akkor azokat hallgatom... de ezt magam számára is értéktelen motívumként kezelem, mert érti, ha valaki azt mondja, hogy a festészetből a Rembrandtot szereti és senki mást, akkor azt mondom, hogy nyilvánvaló, hogy a Rembrandtból sem ért semmit. Szóval én Bartókba valamit belehallok magamból, vagy nem tudom mi, de a zenéhez sincsen közöm. Van egy olyan feltételezett gyökere az egésznek, hogy nem tudok más munkájára figyelni -- írtam egyszer cinikusan -, csak a magaméra, az érdekel, amit én csinálok. Iszonyatosan pimaszul és... és ízléstelen módon.

Könyv az azért más, mert ugye azt tökéletesen kötetlen struktúrában lehet befogadni. Tehát, ha öt sort olvasok el, és utána elmegy a figyelmem, akkor le tudom tenni. Igen. Talán ezért. Verset se olvasok nagyon rég. A Petrit olvastam egy periódusban mostanában. De tulajdonképpen azt se fogyasztok. Még leginkább olvasok, de... de teljesen rendetlen a műveltségem és lukas.

K: S mikor naplót írt, akkor például ilyen jellegű feljegyzések bekerültek, hogy egy-egy könyvélmény, kiállítási élmény, vagy utazással kapcsolatos benyomás?

V: Igen. Könyv igen. Utazás: két részre bomlik az utazási leírások. Először is tisztességesen leírtam, hogy mit láttam, és ha ezt ma visszaolvasnám, akkor borzasztó informatív lenne, mert pontosan jelzem, hogy milyen kép volt fontos, milyen információ volt fontos. A nagy európai útjaim mind ilyenek voltak, hogy múzeumról múzeumra be volt előre rajzolva a térpéken, és ott képeket. Ez rekonstruálható. Másrészt pedig az úttól szinte teljesen függetlenül, ami ott eszembe jutott. De akár egy tíz évvel korábbi élményem, amit ott tudtam megoldani véletlenül Avignonban, akkor azt leírtam három sorban. Ennek semmi köze tulajdonképpen az úthoz. Tehát az útinaplóim így néznek ki.

K: Gyakran találkozom kiállítási vendégkönyvekben látogatói beírásaival. Mennyire követi figyelemmel jelenkori képzőművészetünk produktumait?

V: Kiállításokat, én másokét nem nagyon véleményezem írásban, mert nem volt rá valahogy ok. Mélyen élő kiállítás ritkán éri az embert, hogy... hogy pont akkor, nekem annyira fontos legyen. Ez ritka. Volt egy Rothko - kiállítás Velencében, 1970-ben, ami egy ilyen marha nagy... Akkor halt ő meg. Szóval vannak megrendítő találkozások, ezek ritkák.

Most volt ez a Morandi -- kiállítás idén. Mi van most? Tavaly, egy éve. És írtam a Morandiról, kellett írnom ezeket a cikkeket, és ott a kiállítás köré csoportosítva, vagy onnan indultam a cikkel, de hát inkább pedagógiai fenyítő okokból, hogy hát itt volt egy ilyen csoda, és nem tudta senki, őrület. Ez egy nagy kiállítás volt, egy nagy, egy váratlan, nagy boldog találkozás.

K: És például a munkájával, festészettel kapcsolatos kínlódásait, gyötrődéseit...

V: /Közbeszólva/ Mindig, állandóan nyafogok, hogy nem megy a munka.

K: De hogy a naplójában ez...

V: A naplómban benne van. Ezen rengeteget nyafogok. Ki kell, szerencsére ki is hagyta Robi ennek a nagy részét, állandóan sírok, hogy nem megy, hogy nehéz, hogy terhes munka. De elméleti rész, amire maga bizonyára-, vagy akár mások is kíváncsiak lennének, hogy itt milyen világképi mozgások és milyen teóriák, milyen szellemi mozgások vannak e mögött, erről szinte egy szó sincsen. Tudniillik ez nem létezik nálam. Ezt... ezt világosan kell látni, hogy a művészeknek egy része ilyen - és én ilyen vagyok -, hogy semmiféle szellemi problémája nincsen festés közben. Tehát pontosan úgy fest, úgy festek, mint egy háziasszony, ahogy a lisztet, a sodót, vagy hogy hívják, a vizet, a forró vizet, a szűrőt használja, közben fütyürészik és a gyerekére gondol. Szóval... szóval nekem semmiféle magasrendű, tehát semmiféle problémám, semmi gondolatom nincsen, amikor festek. Van, aki ezt a területet nem ismeri, és ezen csodálkozik. Egy része az embereknek tudja, hogy ez egy ilyen szakma.

Van a festőknek egy másik része, kollegák, én őket irigylem, ők pedig engem irigyelnek halálosan. Azt mondják, hogy én vagyok az igazi festő. Én pedig azt mondom, hogy ő az igazi festő, aki azt mondja, hogy "már szétfeszít a probléma". Azt mondja: "Már kirobban belőlem. Én egyébként egy lusta ember vagyok, nem dolgozom, de amikor már nem bírom, már összeáll a fejemben a kép, és már szép, akkor megcsinálom." Hát bennem soha nem áll össze semmi, soha nincsen festészeti ötletem, nincsen problémám, amit lefessek. Ettől én tudom, hogy nem vagyok se jobb, se rosszabb. Ez az egyik útja, hogy azok a gondolati, szellemi tartalmak, amik a képekben benne vannak, azok tökéletesen a tudatalattitól a tudatalattiig, ezek a kövecskéken ugrándozva, a tudatot messze kikerülve kerülnek be a képbe.

K: A festmények készítéséről már szó esett. És amikor rajzot készít, akkor mi van?

V: Rajzot? Ez ugyanaz.

K: Az Élet és Irodalomban egy hosszú időszakban jelentek meg ilyen, majdhogynem egyvonalas rajzok. Azokat én kiállításon nem láttam soha.

V: Az Élet és Irodalomnak néha beküldtem rajzokat, nekik én nem csináltam. 300 forintot adtak érte. Nagyon ritkán rajzoltam. Lehet, hogy lustaság, ahogy mondja egy barátom, aki tőlem rajzokat szeretne folytonosan kapni. Valahogy nem érdekel eléggé, pedig... pedig azt mondja, hogy ez nagyon fontos lenne. Néha, nem tudom, Erdélyben egyszer rajzoltam tussal, mert szerettem azt a tollat, amit éppen akkor birtokoltam, és tetszett, hogy egy kis mappa meg egy toll, és ebből lehet valamit csinálni. Nem rajzoltam én rendszeresen soha a képvázlataimon túl. Azokat meg kidobtam.

Németországban rajzoltam gyárat, annyira tetszett, hogy ez egy ilyen marha szituáció, hogy én, az absztrakt festő, egy gyárban rajzolok. És hogy ezt még el is várják tőlem. Egyébként dédelgettek, kényeztettek, és pótvacsorát kaptam, meg állandó tolmácsunk volt. Másfél hónap, szóval ott rajzoltam. Nem tudom, időnként fölmerül.

A zsidó temető-rajzolást, azt az első képem után csináltam. Fogalmam sincs ma már, hogy miért. Ja tudom! Tudom. Azoknak a képeknek, a rajzoknak egy része az már a Nemzeti Galériában van. Azokat egyszerűen azért csináltam, mert úriember vagyok, és a szigligeti alkotóházban van egy hallgatólagos kérés, hogy nem fessenek a festők, mert összepiszkolják a padlót. Úgyhogy oda ceruzát vittem, hogy majd csinálok én valamit azért evvel is. És vittem Szent Ferenc korabeli, tehát 1200-as irodalmat, mert azt ott akartam átolvasni. Akkor voltam az elején a Szent Ferenc megismerésének, és ez halálosan érdekelt. És így osztottam be, hogy délelőtt rajzoltam, és méghozzá volt is valami penzumom és tudtam, hogy baromira utáltam már, hogy nekem még egy fél órát... Vagy időre rajzoltam, vagy darabra, hogy mondjuk, vagy három órát kell rajzolni, vagy három képet. Nem tudom. 53 rajzot csináltam. Az első tizet ki kellett dobni, a többiben van nagyon jó is. A nagyobb részét ki kellett volna dobni, de nem volt hozzá lelkierőm, hogy megtegyem.

És egyébként, ha rajzolok, akkor valami technikai oka van. Érti? Szóval valaminek az eszköze inkább. A rajz az nem színes. Szóval az nekem kicsit kevés rendszerint.

K: A színek nagyon fontosak?

V: Én ezt nem tudtam annyira, amíg... amikor az önadminisztrációm odáig fajult, hogy rájöttem, hogy milyen állati jó lenne minden képemről egy kis papírképet csinálni, hogy együtt lássam a dolgaimat. Ez akkor vált tulajdonképpen égetően aktuálissá, mikor szétajándékoztam a dolgaimat. Addig minden otthon volt. Attól kezdve viszont semmi nem volt itthon. Ezt tudtam előre, és akkor a fotóimat úgy rendszereztem, megcsináltam, kis fekete-fehér fotót csináltam, 9 x 14-es fotót, az egész életművemről. Marha jó játék volt. Akkor se kellett festeni egy hétig. Gyönyörű volt.

Én mindent színesben le is diáztam kezdettől fogva. És akkor a valahai összes diámat lefordítattam színes fotókba, és attól kezdve -- itt van maga előtt -- színes teljes életmű katalógusom van. Azt hiszem, öt kép hiányzik az egész életműből. És akkor előállt az a helyzet, hogy ott volt fekete-fehéren is, és színesben is, és megnéztem, egy mélyet sóhajtottam, és rájöttem, hogy a képeim semmitmondóak szín nélkül. És el is téptem azt a katalógust. Oda kellett volna valakinek ajándékozni, de abban a pillanatban rájöttem, hogy félreinformálóak fekete-fehéren a képeim. Tehát az információmnak a húsz százaléka, ami a kompozíció, és nyolcvan a szín által megy át, szerintem. Azért meséltem ezt el, hogy én úgy ítélem mg, hogy a szín az nálam annyira fontos.

K: S tényleg úgy van, hogy néha órákig ül a műtermében, míg eldönti, hogy milyen színt fog használni? Az egyik újságcikkben ez jelent meg.

V: Hát igen, de nem képzelje egy magasrendű szellemi tevékenységnek. Valami igazi jó hasonlatot kellene kitalálni, hogy ez milyen alacsonyrendű tevékenység. Ez annyi, hogy persze, órákig ülök, inkább keresgélek. Szóval ez úgy van, hogy föltesz az ember húsz színt, aztán leszedi. A színen nem lehet ennyit gondolkodni, mert nincs mit. A szín... szóval mondjuk van kétezerféle piros. Namost én nem tudom előre kitalálni, tudniillik, hogyha a 977-es piros helyett a 979-est használom -- érti a hasonlatot -, akkor már a színnek ott semmi értelme nincsen. Szóval nemhogy majdnem jó, hanem semmi, értse így, hogy semmi értelme a színnek. Lehet, hogy esztétikus, de semmi több. Semmit sem jelent.

Namost, hogy két szín mikor... ebből a -- nem tudom -- tízezer színből kezd el olyan valamit jelenteni, amiért az ember elutazik Velencébe, és megnézi azt a kis képecskét, a "Vihar"-t. Giorgione képét. Szóval ott, ha egy színnel arrébb van az a zöld, akkor az egésznek semmi... Akkor az egy jó kép a többi ezer közül. Én ezt nem tudom gondolatilag előállítani, ezt ki kell próbálni. Ezt addig keresi az ember, amíg megtalálja. Még azt se állítom, hogy egyetlen megoldás van. De hogy ami nekem adekvát. Hát tulajdonképpen ez a tehetségnek, azt hiszem, a lényege. Nem az, hogy megtalálja az ember, hanem hogy... Minden festő leírja, hogy ezt mondja, csenget. Bernáth Aurél így mondja, hogy "csenget a kép". Szóval, hogy van egy csoda, a kész képre ránézve látom, hogy itt valami rendkívüli dolog történt, a két szín kapcsolatában.

Egyébként az egész festészet ennyi. Szóval, ha a festészetet az ember három mondatban össze akarja foglalni, az ennyi, hogy két egymás mellé került szín által, valami rendkívüli dolog történt. Rendkívüli szellemi mondanivalót ad át. A franc tudja, hogy hogyan. Legalábbis nálam ez így működik. El tudok képzelni olyan embert, akinek van olyan vizuális színmemóriája, hogy esetleg ezt fejben elő tudja állítani. Lehet. Kétlem.

K: A tehetségében szokott kételkedni? Mert itt valahol már úgy szóba került.

V: Én most visszaemlékeztem ara, hogy a nagymamám, aki 1969-ben halt meg, azt mondta, hogy "Imádkozni fogok azért, hogy... hogy ne legyen ilyen kisebbségi érzésed, vagy ne kételkedj ennyire a tehetségedben."

K: Ez már gyerekkorától kezdve egyébként megvolt?

V: Nem, nem. 17 éves koromig fogalmam se volt, hogy mi leszek- és nem is...

K: De ez, hogy önmagában kételkedik, hogy nincsen elég önbizalma, ilyen jellegű tünetek mutatkoztak?

V: Én szerintem mindig marha sok önbizalmam volt, mindig kiválasztott embernek éreztem magam. Ösztönösen, gyereknek is.

K: Tényleg?

V: Akár ízléses dolog ez, akár nem. Szóval mindig arisztokratikusan mindig mindent lenéztem, mindenkit lenéztem, a kortársaimat, el is különültem. De ugyanakkor párhuzamosan, bőven voltak önbizalmi válságok. Mostanában meg kell mondanom, hogy nincsenek. Lehet, hogy védekezésképpen.

K: Mióta nincsen körülbelül?

V: Hogy mióta tudom biztosan, hogy jó az, amit csinálok. Ugye?

K: Mióta nincsen ilyen önbizalomhiánya?

V: Nem tudom megmondani, de például az biztos, hogy a képeimet úgy mertem szétajándékozni, mert mint ezt az elébb mondtam, hogy ebben azért van egy kényes rész is, hogy méltóak-e tudniillik ezek a képek arra, hogy ajándékba az ember odaadja. 87 körül foglalkoztam evvel, tehát már egy jó pár éve. Például 82, az tíz éve volt, az a kis kép, amit még őrzök. Azt biztosan tudtam, hogy múzeumi szintű kép. Az tíz éves. Vissza kellene gondolni, hogy vannak-e korábban olyan képeim, amiről azonnal biztosan tudtam, hogy múzeumi szintű. Ezt így hirtelen nem tudom.

K: Ez is többször szóba került, hogy hagyta magát rábeszélni. Az a befolyásolhatóság, ez milyen dolgokkal kapcsolatban jelentkezik és mi az, amiről tudja, hogy az egy önálló, határozott terület, és abba senki nem szólhat bele?

V: Itt az ember annyit hazudik önmagának, és annyit áltatja magát, hogy erről őszinte választ valószínűleg nem tudok mondani. Azt hiszem, hogy a valósághoz az van a legközelebb, hogy én egy halálosan öntörvényű ember vagyok. Gyakorlatilag befolyásolhatatlan. Még magam által is. Én ezt tudom is magamról. Biztos vagyok benne, hogy a környezetem ettől rengeteget szenvedett mindig, hiszen nehéz velem élni, sajnos. De ezt magamról is tudom, egyébként hívő ember vagyok. És a lehetőségek határáig igyekszem is ezt korrigálni, vagy tolerálni.

És ugyanakkor halálosan nehezen döntök bizonyos dolgokban és lassan. Úgyhogy ilyenkor olyan hajlékonnyá válok, mint egy nádszál, és ezen magam is röhögök, hogy idejön valaki -- ez nem is olyan régen volt -, és elmondja egy képemre, hogy nagyon rossz, és teljesen elhiszem neki. És két nap múlva jön valaki, és azt mondja, hogy ez a legjobb képed, és akkor azt is elhiszem. Erősen gyanítom, hogy az történik, hogy egy számomra egyébként pontosan meglévő, de felszínre nem hozott véleményt, de már kialakított és meglévő véleményt egyszerűen begyorsítva a felszínre hoznak. És azt mondják ki, amit én tudok. Szóval így vagyok én befolyásolva, és ezt vállalom is, de evvel együtt vannak következetlenségeim. De azokat is merem vállalni, nagy hibákat azt hiszem az alkotás terén vagy egyáltalán, azt hiszem, nem követtem el. Nem élem meg úgy, hogy a naplómat kidobtam, vagy a fotóimat, vagy a képeimnek a 60 százalékát, hibának.

K: A fotózásról már volt szó, és hogy éppen ez, amiről most kezdett beszélni, és az "Aszkézis" címszó alatt jeleztem: a 7-es.

V: Köszönöm, hogy begyorsít, mert itt aztán belefeledkezem.

K: Nem gyorsítás ez, ugyanaz, csak kapcsolom hozzá, hogy az emberek nagy része ragaszkodik ahhoz, amit megszerzett az élete során, felhalmozott. Nem tud egyszerűen tőlük megválni.

V: Igen. Én is nagyon nehezen.

K: De kényszeríteni kell magát, hogy változtasson valamin?

V: Persze, nagyon. Az segít benne, hogy talán tízéves koromban elvittek egy öreg nagynéném hagyatékának a felszámolására, ahol a felnőtt rokonok rendezgették, meg válogatták a dolgot, és énnekem, kisgyereknek lehetőségem volt, hogy elkérjek valamit. El is kértem egy kalapácsot, emlékszem. És az volt az első emlékem, hogy a tárgyak... Én tudom a tárgyak értékét, mert halálosan fontosak számomra, de hogy a tárgyak értéke mennyire vált át nullába, azt ott megtapasztaltam. És az én összes istenhiányomat, emberhiányomat, létösszesség-, vagy létérzés hiányomat ezek a tárgyak mindig igyekszenek -- mint mindenkinél -- pótolni és betölteni, de... de gyerekkoromtól kezdve van bennem egy geller, tudom, hogy fals, hogy a tárgyak összessége nem adja ki a világot. Úgy írtam egyszer, hogy a tárgyak békéjét nem fogadom el. Nem hiteles. Mindig vágyom a békére, mint mindenki, a megnyugodott, boldog mosolyra, hogy végre egy karosszékben boldogan üljek. De hát ehhez egy karosszék kell, meg egy meleg szoba, és tudom, hogy nem igaz a meleg szoba, és nem igaz a karosszék. Vagy nem ettől boldog az ember, végül is nem ettől találom meg az Istent.

K: Mikor boldog az ember? Mikor jön létre az a belső nyugalom, harmónia, megelégedettség? Vagy mi kell ahhoz, hogy a bőrében elfogadhatóan érezze magát?

V: Azt hiszem, ez alkat kérdése. Tudom magamról, hogy nyugtalan ember vagyok. És az elvi választ tudom: az embert ugye csak az Isten töltheti be. Ez sajnos így van, ezt akár elfogadjuk, akár nem, minden más átmeneti. Ezt egyébként át is érzi az ember, szóval ez is benne van. Az öröm és a boldogság megadatik természetesen, de félórákra. Néha egy készülő kép közben, vagy egy Ottlik regény olvasása közben. Vagy mikor a legjobban el vagyok merülve egy fotóregiszter rendezésével. Az ilyeneket imádom csinálni. Hát ezek nagy-nagy örömök. De hát ennyi. Ennyi.

K: S a hit dolgában mostanra hova jutott el?

V: Odáig eljutottam és ott tartok, hogy a szellemi világomnak az egyetlen rendező elve, tehát az egész szellemi struktúrám alá van vetve, a tételes hitbe beolvad, és az alá rendelt, tehát elfogadom, mint az élet egyetlen megoldását, és... és mindenben igyekszem követni azt, amit a tételes vallás nekem akár parancsként előír, akár ajánlásként. Igyekszem jó ember, jobb ember lenni minden részletében az életemnek. És... és meg kell mondanom, hogy szellemi vagy lelki élményt egyáltalán nem nyújt. Volt egy periódus, a megtérés, egy felnőttkori megtérésem a 80-as évek elején, amikor ez hallatlanul boldoggá tett, hogy megtaláltam az Istent, már mint még jobban, mintegy közelről. És aztán mint egy első szerelem, ez elmúlik természetesen. Ugyanúgy imádkozom, egyik munkarésze az életemnek, nem lelki élmény, és nem öröm terület, hanem... hanem feladat. De elfogadom, és azt hiszem, hogy ez így rendjén van. Azt hiszem, hogy ez egy Isten-ajándék. Nem biztos, hogy ajándék, aki ebben az örömét megtalálja. Inkább azt hiszem, hogy az a gyengéknek való ajándék. Én nem kaptam meg ezekben az években, hogy ez nekem élmény legyen, és azt hiszem, hogy minden rendben van. Tehát itt állok.

Ott nem állok és nem is tudom, hogy fogok-e valaha, amit mondtam magának: egy lecsupaszított szoba, hogy annyira kiüresíteném az életemet, akár a festést is eldobnám, mint életformát, hogy az Isten felé való fordulásom betöltené az életemet és az igényeimet. Tehát itt nem tartok. Itt némely nagy szent tartott, hogy elég volt számára Isten, tehát eldobta magától a világ élményeit. És azt hiszem, hogy ezt erőltetni nem szabd, nem is lenne helyes. Ezt egy fölső utasításra az ember megcsinálja, de magától nem. Magától ezt imitálni lehet csak és... és belebukni.

K: Ezt a sok mindenről való lemondást, az aszkézist, azt, hogy az élet nem áramlik be ide teljességgel, mint más családi otthonokba, ezt a közvetlen környezet hogy viseli?

V: Hát nézze, erről tényleg őket kell megkérdezni. Hogy viseli el az ember, ha egy másik embertől terhet kap? Ezeknek a terheknek egy része szükségszerű, elkerülhetetlen. Egy része -- hogy mondják? -- konvertálható, vagy konvertibilis? Tehát visszaváltható az önzés szintjén, ez följogosítja a másikat, hogy olyat kérjen, amit egyébként én nem tennék meg. Elmenjek néha moziba. Egy része... egy része tisztességtelen, de elkerülhetetlen, mert nem tudok jobb ember lenni, nem tudok toleránsabb ember lenni, nem tudok több energiát adni a családomnak, mint amennyit adok, nem tudok, nem vagyok jobb ember, mint amilyen vagyok. Evvel sincs mit kezdeni, ezt el kell szenvedni.

És van egy tulajdonképpen nagyon szűk mezsgye, amiért az embert folyton macerálni lehet, ahol valóban elvárható lenne, hogy néha többet teljesítsek. Ezek a fájó pontok, az irritációk minden családi környezetben. A szükségszerű veszekedések, hogy "Miért nem tetted helyre a mosogatórongyot, és miért nem facsartad ki mielőtt helyre teszed, hiszen tudod, hogy oda kell tenni, és erre a mozdulatra képes is vagy, és nem is mondhatod, hogy többletenergia?!" És ez igaz. Egy elég szűk tartományt élek meg, amit jobban tudnék csinálni. Ahol a lelkiismeretem mutatója igazán beremeg. Elég szűk terület. És tulajdonképpen azt hiszem, hogy csak ez számon kérhető rajtam.

De egyébként elég nehéz a házasságunk, volt különösen. De hát mind a ketten hívő emberek vagyunk, és mind a ketten jó szándékúak, és a terheket közösen hordtuk és hordjuk, és igyekszünk belőle optimálisat csinálni.

K: Ez a napirend, életritmus, ami kialakult, az 5 óra 37-es kelés és a fél 11-es lefekvés és a köztes időszak, ez a reggeli elmélkedés, jógázás, délelőtti munka. Hogy tudta ezt éveken át így stabilan megőrizni? És hogy lehet elviselni, hogy valami ilyen állandósult módin ismétlődik napról napra? És miért van erre szüksége?

V: Természetesen a gyengeségemnek van rá szüksége. Természetesen nehezemre esik dolgozni. Ugyanakkor lelkiismeretes fajta vagyok, tehát én csak ilyen porosz szisztémával tudom magam rászorítani arra, hogy elegendőt teljesítsek. Mindig azt mondtam, hogy nagyon szeretnék ilyen franciás lenni, aki hajnali háromig elcseveg a barátaival egy pohár bor mellett egy kocsmában, mert végre találkoztak a Jack-kel, és akkor kocsmáról kocsmára járnak. De én azonnal fölmérem, hogy másnap délelőtt nem tudnék dolgozni, tehát soha nem teszek kivételt. Illetve egy évben három kivételt teszek az alól, hogy háromnegyed tizenegykor leoltsak. Minden vendégségből mindig hazajövök negyed tizenegykor. Hát ehhez a feleségemnek alkalmazkodnia kell. Mindig felajánlom, hogy ő maradjon ott, de hát ez a dolog nem így működik.

Namost ebben az életmódban azért az is benne van, hogy azért ez a család életébe is belesimul, szóval bele van kalkulálva a család. Azért toleráns is ez az életmód. Bizonyos fokig teher is, de könnyebbség is a családnak. Tudniillik előbbre hoztam egy órával a fölkelésemet, hogy akkor imádkozzam. Akkor ők még alszanak. Akkor még nincs telefon.

A reggeli sportot úgy csináltam, hogy az simult a gyerekek iskolába vagy óvodába kíséréséhez. Tehát vagy előtte, vagy utána. Hazafelé jövet mindig bevásároltam a tejboltban, és utána már nem volt gyerek, akkor már munkaidő volt. Most egyszerűbb a dolog, hogy a gyerekeket már nem kell iskolába kísérni. Most két éve, hogy hét óra előtt tíz perccel, ha nincs misés napom, elmegyek, mindenképpen héttől nyolcig uszodában vagyok minden nap. Vasárnap is. De evvel se zavarom őket, mert mire akár a vasárnapi kirándulás kezdődik, hazaérek.

Ebéd után alszom. Ez nekik valamennyire terhes, de ez húsz éve így van, úgyhogy a gyermekeim ebbe születtek bele. Van úgy, hogy a miniszterhelyettes telefonált és kisfiam mondta neki, hogy apukám alszik, és letette a kagylót. És az is elfogadta. Ezt mindenki tudja, nem hívnak kettőtől négyig telefonon. Ez belefér.

És egyébként délután ott vagyok, ha kellek. Akkor is dolgozom, úgyhogy ehhez bizonyos fokig persze kényszerül a család alkalmazkodni. Nem ellenükre van ez a napirend kialakítva, amennyire lehetséges. Nekem pedig könnyebb. Én egy csomó dolgot nem szeretnék, fölkelni reggel, nem szeretnék mosakodni. Nagyon nehezen szoktam rá - évekig tartott -, a fogmosásra. Meg inkább elmennék, nem tudom... nem tudom mit csinálnék.

Egyszer írtam hét évig egy munkanaplót a diplomám után, hogy eleget dolgozom-e. Írtam az opusszámot minden nap, hogy milyen képen dolgoztam. Hét év után kiderült, hogy eleget dolgozom. Nem érdem, de szorgalmas fajta vagyok, akkor kidobtam azt a naplót. Hogy akkor már tudom. Nincs is meg, pedig érdekes lenne egyébként, hogy hány kép. De hát ez végül is részletkérdés, hogy az ember hány képen dolgozott, milyen képen, mennyi ideig.

K: Hogy viseli más emberek társaságát? Tehát az, hogy ilyen aszketikus beállítottságú, hogy ilyen az életritmusa, a menetrendje, az erkölcsi tartása. Azok, akikben nincsen felelősségérzet, vagy tudnak élni, meg mernek szabadon lélegezni, meg elengedni magukat. Mégiscsak találkozik velük. A velük való kontaktustartásban óhatatlanul az ember összehasonlítást tesz. Nem zavaró?

V: Nézze! Ma már tudom, hogy nem mindenki hülye. Sokáig nem tudtam, meg kell mondanom. Ma már tudom, hogy egyetlen és nem is nagyon magasrendű életforma, amit én csinálok. De tudom, hogy én ettől szabadabb életformába legalábbis jelenleg nem tudok átváltani. Engem a munkám egész életemben annyira elfoglalt és annyira érdekelt, tulajdonképpen csak az érdekelt, hogy ez eléggé behatárolja.

Nagyon keveset, nagyon kevés emberrel érintkezem, és beszélgetni, csevegni nem nagyon szoktam. Tehát találkozni emberekkel. Ezért is eléggé mereven ragaszkodom ahhoz, hogy négyszemközt beszéljünk. Ha társaság, ha emberekkel érintkezem, lehetőleg négyszemközt legyen, mert annyival intenzívebb a dolog. Egy társasággal soha nem tudtam mit kezdeni, ahol négy ember hol erről, hol arról beszél. Ami egy baromi jó dolog, csak nekem nincs időm rá egyszerűen, és engem nem érdekel. Ehhez nincs tehetségem, ehhez hülye vagyok, és ez eléggé zavaró például a feleségemnek természetesen. Társaságba nem járok, úgyhogy nekik nem zavaró.

Egy-két emberrel találkozom, mert szellemi segítségre, gyámolításra szükségem van. Van pár barátom, aki ezt vállalja, meghallgatja, hogyha sürgős dicsekednivalóm, vagy sírnivalóm van. De hát ez is munkaeszköz, szóval tulajdonképpen munkakapcsolat. Hogy most sétáljunk egyet, mert szép az idő, és majd beszélgetünk valamiről, hát ez nem megy. Ez nincsen. Tudom, semmivel nem vagyok magasabb rendű ember, mint a többi, ma már tudom. Nem könnyen jöttem rá.

K: De ezek szerint azért van egy néhány olyan ember az életében, akikre támaszkodik, akik ott vannak, ha bármi probléma adódik.

V: Igen. Nagyon szükségem is van rá. Nagyon sokáig büszke voltam rá, fiatal koromban le is írtam, hogy mire való a barátság, csakhogy az embert a gyenge óráiban megerősítse, vagy pedig erős óráiban a dicsekvés lehetősége legyen. Ere is használom a barátságaimat, hogy gyenge órámban sírjak, a még gyengébb óráimban dicsekedjek, bár itt nemcsak kapok, hanem én is adok egy ilyen barátságban... ők ugyanígy, csak talán más szférában, de ugyanígy használnak engem.

K: Szüts Miklós még mindig ezek közé a barátok közé tartozik?

V: Igen. Hihetetlen intelligens ember, és hát a szakmát éppen éppen olyan mélységesen ismeri, és érdeklik is a szakmának a kérdései. Úgyhogy nagyon sok órát beszélgettem vele. Volt locsogás is, de nem olyan nagyon sok. És nagyon sok mindenre megtanított, amit én nem tudok. Megtanított az emberszeretetre. Amennyire meg tudtam tanulni, tőle tanultam meg, hogy hogyan kell, meg lehet az embereket szeretni.

K: Ezt hogy lehet megtanulni?

V: Hát az embernek az orrára koppintani, hogy mennyire állat az ember e nélkül. Tehát végül is be tudtam látni, mert egyébként intelligens vagyok. Tehát az orromra koppint, hogy neked is szükséged van. Thomas Mann nagyon sokat erről ír. És akkor azért nagyon képszerűen megjelenítődik egy mentalitás, egy világkép. Szüts meg tudott rá tanítani. Nagyon sokat tanított. Az ő ember- és életszerető egyénisége, hát azt is lehet tanulni. Szoktam ironizálni rajta, hogy ő egy más világ. Éhes vagyok -- mondja a művésztelepen -- szeretnék egy kis sajtot enni. Akkor lemegy a boltba, és vesz egy sajtot és megeszi. Hát, ha az élet nekem ilyen egyszerű lenne. Ez valami fantasztikus. Ezt sose fogom megtanulni. De hát egy picit azért belőle mégis megtanulok, és nagyon élvezem a lényét, és a társaságát. És van még egy-két ember, körülbelül két-három, három ember, akit így használok, és aki használ engem is.

K: S. Nagy Katával még mindig olyan jó a kapcsolata?

V: Most iszonyúan összeveszett velem és megígérte, hogy most teljesen vége a kapcsolatunknak. Ez egy szép dolog volt az elmúlt húsz évben, sajnos, most vége van, egy furcsa történetünk kapcsán. Nagyon szomorú és patetikus búcsú, eljött, hogy hivatalosan elbúcsúzzon. Közben kérdeztem, hogy van-e itt még értelme, hogy még beszélhetek-e. Meg fogja ő hallani, hogyha valamit mondok? És mondta, hogy persze, azért van itt. És akkor nem tudom mit mondtam, mert a női lelket soha nem fogom megérteni, de egy fél óra múltán elröhögte magát, hogy "Menjünk mi már a francba!" Úgyhogy holnapután megyünk hozzá kicsit csevegni. Igen, jó barátom. Rendkívül értékes az az erkölcsi út, az a belső küzdelem, amit a saját démonaival megtett az elmúlt húsz év alatt. Példaszerű és ritka az emberiség történetében. És hát e mellett nagyon okos, nagyon intelligens, és egyébként nagyon rám van hangolva. Nagyon szeret engem, ami nekem nagyon jó. Én is szeretem őt. Sokat segít. Sokat segít, amikor nagyon nehezen megy a szakmám meg az életem, akkor ő sokat buzdít. Sokat számít a segítsége.

K: Tehát a baráti körtől ezeket a dolgokat tanulta. Mit tanult az irodalomtól? A kérdésben is, ahogy megfogalmaztam, hogy Seneca felforgatta az életét. Hatására kidobta először a könyvtárát. Aztán jött Thomas Mann, Srindberg, Déry Tibor, később Pilinszky. Mi az, amit tőlük kapott? Tehát a személyisége, a világlátása hogy változott meg az ő műveinek az olvasása kapcsán, és később kik követték őket?

V: Annyira megváltozott, hogy nem is tudom elmondani. Előfordul, hogy valamelyik kérdésre, fontos kérdésre válaszolok, és utána nem tudom, hogy ez az én mondandóm, én találtam-e ki, vagy Pilinszky. Valóban így van, annyira tanultam. Tanultam? Tanultam is Pilinszkyt. Igen, csak avval a szóval lehet jellemezni. Nem tudom, mit tanultam tőlük. Végül is ezek baromi okos és tehetséges emberek. Pilinszky nagyon szépen leírja, hogy az olvasott szó egy olyan formája a kommunikációnak, amikor én teljesen szabad maradok, mert ott, akkor teszem le, és akkor veszem elő, amikor akarom. És ő pedig meggondolta, hogy mit ír. Tehát még neki is a legjava. Tehát ezt szoktam mondani, hogy az ember irigyli a Chagallt, meg minden, vagy bármelyikünket, na de amikor a Chagall vagy én létrehozunk... - bocsánat! -- egy remekművet, az egy évben körülbelül negyven perc. Ennyi idő. Tehát a 365 beszorozva avval a perccel, az összesen egy-két óra egy évben. Tehát a legtehetségesebb pillanatok. Mert a Thomas Mann meg akár a Chagall, vagy bárki, ezeket a legjobb pillanatait kapja koncentráltan az ember. Hát ez tiszta tanítás. Nem is tudom megmondani, hogy mit, vagy mit nem tanultam tőlük. Mindent -- folyamatosan.

Én ilyen problémamegoldó alkat vagyok, és vannak erkölcsi, meg ilyen-olyan problémáim, amiket esetleg öt-tíz év alatt találok ki. Végül is nagyon kevés alapkérdés van. Olyan kevés kérdést találok, amit én nem tettem föl. Megünneplem, ha valamit találok, amin én nem gondolkoztam. Ha egy olyan megoldást találok, ami nem jutott volna eszembe, akkor örülök neki, hogy milyen állati tehetséges, hogy ilyenre rájött.

K: Egy pár éve arról nyilatkozott, hogy tízéves "thomasmannozás" után nem nagyon sikerül olyan művet találni, ami igazán érdekelné.

V: Igen.

K: Hogyha mégis könyvet vesz a kezébe mostanában, milyen típusú olvasmányok, vagy milyen szerzők művei ezek, amik lekötik, érdeklik?

V: Nagyon esetleges, ahogy könyvek előkerülnek, és tulajdonképpen ezért is érdekes, időnként leírom egy-egy periódusban, hogy miket olvastam. De mostanában nem írtam el és nem tudom. Az elmúlt években a két világháború közötti magyar irodalom valahogy szinte véletlenül elém került, és szinte önmagát csoportosította. Nem járok könyvesboltba, egyszerűen nem járok, de valahogy elvetődtem két éve, és kerestem nyárra valami olvasnivalót. És egy zseniális, csodálatos könyvet találtam, a Nyugatnak az összes cikke, kivéve a műveket, mondjuk egy Tóth Árpád vers, mert az benne van a kötetekben. De az összes köztes cikket, azt hiszem az összes. Állati érdekes, amikor Adyt cseszegetik, ő meg vissza, meg mindenféle hülyeségekről veszekednek. Az Ignotus, meg a Babits. Akkor, ennek kapcsán ezt-azt elolvastam azoktól az emberektől. Még az is előfordul - a feleségemnek van egy nagy-nagy könyvtára, nem tudom hány ezer kötet -, hogy ott nézelődök, onnét is olvasok néha. De nincs szisztéma, tehát nem tudok jól válaszolni. Mit tudom én, Stefan Zweigtől most volt valami önéletrajzi kötet. Németh Lászlótól megvettem a tanulmánykötetet, azt el fogom olvasni. Strindbergtől megint elolvastam az életrajzi kötetét.

Most megvettem, erre nagyon büszke vagyok, ilyet sose szoktam, megrendelés, három kötet, a szamizdat Beszélőt, a tíz évfolyamot. Megvettem, egy kicsit azért, mert annyira tetszett, hogy egy ilyen nagy könyvet meg lehet venni, és meg tudom venni, meg hogy ilyen vastag. Meg ezt annak idején nem láttam, hátha marha érdekes. Valószínűleg nem lesz olyan marha érdekes, de azért jó lesz belenézni, és a szagát, a színvonalát, a keresztmetszetét kicsit megismerni. Lehet, hogy a nyaram egy részét most erre... ki van készítve.

Múltkor elolvastam valami kommunista... Micsodák? Nem mártírok, mert a mártírok meghalnak, de akik életben maradtak, azoknak a visszaemlékezései, egy interjúkötet, a túlélőknek. Jó. Pirosba volt kötve. Állati érdekes volt. Hogy mennyi butaságot mondanak, meg hol csillan át az emberségük, a valódi énjük. Mindenfélét olvasok. A feleségem szerint nagyon jókat olvasok, és mindig irigyli is tőlem, de hát nincs ennek rendje. Kortársat szinte semmit sem olvasok. Arisztokratikusan azt mondom, hogy nincs időm arra, hogy szelektálatlanul olvassak.

K: De a barátai - gondolom - néha mesélnek egy-egy ilyen könyvről.

V: Onnét is bejön néha egy-egy könyv valóban, de ritkán. Nem, az irodalom ütőerén nem tartom a kezemet. Most az Esterházy úgy megtisztelt, jelezte, hogy tetszik egy képem. Akkor ajándékoztam neki egy képemet. Megtalált. Nagyon tetszik az a gyönyörű barokk bodros pofája. Meg nagyon szép íróasztala van, és nagyon szellemes ember.

K: De a munkáit nem ismeri, nem olvasta a könyveit?

V: De, akkor kíváncsiságból pár könyvét elolvastam. Megértettem, hogy mint annyian, ő is azt csinálja, hogy két össze nem tartozó rácsot egymásra fektet, és ebből interferenciák állnak elő. Hogy leírja -- népmesei hang -, hogy a kislány ment a mezőben a patak mentén, és jött két fiatal, mosolygós, izmos legény. És a közepén kiderül, hogy ezek egyébként ávósok voltak. Ezt értem, ez két össze nem tartozó rács egymásra fektetése, és ennek az egymásra hatása. Nagyon szellemes, nagyon sokan csinálják. Nagyon sokan írnak így. És ez így rendben van. Aztán meg is untam. Szóval elolvastam tőle valamit, büszke voltam, mert ott egy fél oldalt rólam ír, és így is dedikálta, a "Hahn grófnő". Az tökéletes marhaság volt számomra, teljesen fölösleges és értelmetlen dolog, pedig mondom, magamra való tekintettel a nagy részét elolvastam. Aztán olvastam tőle az édesanyjáról egy regényt, azt hiszem a haláláról, az nagyon értékes volt helyenként. Tiszteletpéldányok jönnek, a feleségemet érdekli igazán. Úgy néha beleolvasok egy-egy dolgába, de nem figyelek rá, és nem várom mohón a következő opust, meg kell mondanom.

Nádas Pétert szeretném elolvasni, de az olyan vastag, meg olyan komplikált. Nincs ahhoz elég figyelmem, azt hiszem tehetségem se...

Nem tudom. Thomas Mannt meg tudom érteni. Próbáltam a Dosztojevszkijt, meg a klasszikus oroszokat most megint egy pár év óta, lelkiismeretességből. Hát olyan módon unom, hogy borzasztó. Borzasztó. Kérdezte a feleségem, és meg tudtam fogalmazni: az ember olvassa, fölütök a 75. oldalon egy Dosztojevszkij regényt, elolvasok egy fél oldalt, elmondja, hogy Mása éppen fut, és szomorú, és -- nem tudom -- fáradt... És bárhol felüt egy fél oldalt Thomass Manntól, az az egész világot kiteregeti, és még mosolyog is rajta. Olyan fokon gazdag a szövete, hogy... Van, aki Thomas Mannra azt mondja, hogy az a marha harmadrendű epigon, vagy cizellált, manierista. És még az is lehet. Mit tudom én. Nekem halálosan működik. Halálosan interaktív. Tehát ahhoz képest Dosztojevszkij üres, üres egy oldalon, amit elmond. Baromira szeretnék olyan művelt lenni és a... Elolvastam a "Háború és béké"-t, meg egypár ilyet. Majd megint tíz év múlva megpróbálom. Nem megy. Tök unalom.

A morális problémákat, amiket fölvetnek, ezeket ismerem kívülről -- belülről. Ezek nem olyan komplokált dolgok -- valljuk meg. Legalábbis ahogy én magam számára megoldom. Nem, nem. Süket vagyok rá. Nyilvánvalóan. Ezt a színtartományát a világnak nem hallom.

K: Nem vágyik rá, hogy saját, önálló könyvtára legyen, ami sok könyvből áll? Miért van az, hogy kidobja a könyveit?

V: Ebben ma már sok a játék, meg a gyerekes következetesség. De főleg a játék, és ez erőt ad. Szóval szoknom kell ahhoz, hogy szegény maradjak, mert Isten óvjon attól, hogy gazdag legyek. Nem vagyok ahhoz elég fegyelmezett és elég intelligens. Meg is csömörlök időnként a tárgyaktól, de időnként mégiscsak elandalítanak, hogy én itt most birtoklok ilyen marha jó dolgokat. Meg úgyis birtoklom, amit elolvastam, azt a párszáz vagy ezer könyvet, annak a lényegét. Azt azért olvastam, hogy megtanuljam. Azt megtanultam. Namost itt álljon? Ezért tovább szoktam ajándékozni. És ha olyan nagyon kell, akkor kölcsönkérem.

K: Mi az, amit megtart, ami már évek óta azért itt van?

V: Pár éve lement nullára a könyvtáram, mert a legkedvesebb könyvemet is elajándékoztam egy pár éve.

K: Mi volt a legkedvesebb?

V: A Klee-nek a monográfiája, az németül volt. Gyerekkorom óta őrzött könyv volt. Egyszer elajándékoztam, majd visszavásároltam egy példányt, szóval az végig megvolt. Az volt az utolsó. És akkor volt egy olyan pillanat, amikor csak a Bibliám, illetve csak a Bibliáim voltak.

K: Hány bibliája van?

V: Több van, de négy, amit használok. Mert mindegyik másra kell. Nem hülyéskedés, végül is ez is egy szakma, meg egy munka, hát úgy, mint ahogy maga is időnként gondolom a kis angol szótárt használja, időnként a technikai szótárt, vagy az orvosi szótárt, ugyanúgy a... a Károlyi bibliát az ember másra használja, mint az ökumenikus vagy katolikus bibliát. Már csak azért is, mert a Sirák könyve nincs meg a Károlyi bibliában.

Ezenkívül van egy eredeti Károlyi bibliának egy nem fakszimiliéje, hanem egy betűhű nyomata, amit valamelyik marha szekta adott ki. Mánia, mert alig olvasható. De gyönyörű. Szóval, hogy annak a szövete ezekkel a régi szavakkal. Egyszer tréfából megcsináltam egy misén, hogy ebből olvastam föl az evangéliumot, amikor ezt rám osztották ki. Hát nagyon megtréfáltam a papot, mert alig érthető. Úgy oldotta föl a helyzetet, - misén nem lehet veszekedni, - hogy újra fölolvasta. Egy karizmatikus imaközösségben volt, valami présházban egy falun, egy lelkigyakorlat alkalmával. Szóval nem templomban csináltam ilyen botrányt, hanem egy baráti közösségben.

Most megint van egypár könyvem, sőt le is írtam, most éppen mi van. De ezek már cserélődnek. Most Stridberget visszakoldultam, az "Egyedül" című kis önéletrajzi könyvét. Amit visszahozott a barátom, mert neki semmi szüksége rá. Nagy százalékban szeretetből fogadta el, hogy esetleg még kellhet nekem. Van a Strindberg, meg van most Klee, két Klee kötetem, meg nem tudom, egy József Attila összes. A Petri Gyurkától kértem egy összest, mert nagyon szerettem az elmúlt egy-két évben. A Micimackót nagyon fontosnak tartom, hogy az mindig meglegyen. Más körülbelül nincsen is.

A "József és testvérei" az azért mindig itt van, de azt úgy használom már, mint egy szerszámot, szóval nem is könyv, hanem bizonyos körülmények között az a dolognak a megoldása, hogy az ember fölüti bárhol a "József és testvérei"-t, és elolvas belőle egy oldalt. Hát ez olyan, mint egy cukorbetegnek egy gyógyszer. Igen.

K: Ilyen meggondolás, visszakérés nemcsak könyvekkel kapcsolatban, hanem képekre vonatkozóan is előfordult már, hogy magángyűjtőtől vagy múzeumtól visszakért képet. Egyik esetben azért, mert gyengébb minőségűnek tartotta, a másik esetben pedig félt attól, hogy külföldre kerül.

V: Igen.

K: Miért irtózik attól -- amint említette egyik írásában -, hogy egy müncheni fogorvosnak a lakásában függjön a képe, vagy elkerüljön mondjuk egy amerikai milliárdoshoz? Miért olyan elviselhetetlen ez az ön számára?

V: Én nem tudom, hogy mekkora festő vagyok, és nem tudom, hogy ebből mekkora az a terület, amit a magyar kultúra be fog emelni mint egyet a sok közül, egy téglát, amire szüksége lesz. De én végül is eldöntöttem, hogy elég fontos vagyok ahhoz. Illetve én úgy élek, hogy elég fontos vagyok ahhoz, hogy egyáltalán kelljek. Tehát, hogy erre szükség van, amit csinálok. Nos, miután ezt a döntést meghoztam, ez egy elég pimasz döntés, de hát végül is jogom van hozzá, a tévedés kockázatával együtt. Utána ez egy technikai következmény volt, hogy nyilvánvaló, hogy ha az én képeimnek a nyolcvan százaléka külföldre kerülne - mint ahogy a kollégáim egy részének ma -, akkor ez a magyar kultúra számára elvész. És én erre a lóra teszek. Úgy gondolom, hogy nekem ez jobb üzlet, hogy én itt egy fontos ember leszek, minthogy valamivel jobban éljek. Tehát ennyi az egész. És azt tudom, mert az megint egy technikai kérdés, hogy a müncheni fogorvos várószobájában lévő képem az elvész. Úgy elvész, mintha lángszóróval lelövelltem volna. Ha olyan jó a kép -- bocsánat! -- akkor száz év, nyolcvan éven belül eljut múzeumba, mondjuk a müncheni, vagy mit tudom én micsoda múzeumba. Lehet. Vagy nem. De a magyar kultúrába ez nem kerül vissza.

Kicsit szerényebben azt is mondhatnám, nem vagyok olyan nagy festő, hogy a világon szétszórjam a magvaimat, hogy az ott működjön, és szárba szökkenjen. Viszont ha itt együtt egy kis kultúrában, ami jelent -- valljuk be -- ötezer magyar entellektüelt, itt van az a meglévő ötszáz képem, és nem kint van, az egyszerűen intenzívebben hat.

Ezt is szoktam mondani, erre példa... Mednyánszky, aki én szerintem minden halott olasz katonát lerajzolt az olasz fronton, mind a huszonkétezret, és minden magyar polgárlakásban van egy halott olasz katona kockás papíron. És mindig nagy szeretettel odavezetnek, mert ugye szakmabelinek megmutatják. És olyan marha rossz rajz, hogy szégyenkezem. És azt gondolom, hogy helyes lett volna, ha eltépi ezt a rajzot. És gőgösen mosolyogtam, mígnem rájöttem, hogy nem azt a rossz rajzot látják, hanem a szellemét a Mednyánszkynak, és ebben a kis rossz rajzban a legjobb képei tükröződnek vissza. Tehát Mednyánszky fölragyog a szobában a rossz rajza ellenére. És az én akár közepes képeim egy budapesti lakásban így fognak működni. A rosszakat remélem, hogy elpusztítottam mind. És remélem, hogy azok megállják a helyüket, amiket kiengedtem. Amikor hibát követtem el, akkor ezt igyekeztem korrigálni. És így fognak hatni. Remélhetőleg a legjobb gondolataim sugároznak.

És még van egy motívum, egy marha okos gondolat, amit nem én találtam ki. Kétfelől is hallottam. A frappánsabb megfogalmazása Vajda Gyurkától volt, a volt miniszterhelyettestől. Azt mondja, hogy megfigyelte, egy szörnyű megfigyelés volt, hogy az Ermitázsban az idegenvezetők is, a közönség is, mindig a rossz Chagall képek előtt állnak. Tudniillik, hogy a rossz képek emészthetőbbek.

K: Azt vissza tudná idézni, amikor először vált teljesen tudatossá, hogy szétajándékozza ezt a 320 képet? Tehát hogy konkretizálódott ez a döntés?

V: Az marha érdekes volt. Az egy nagy -- nagy izgalom volt, egy nagy szép történés. Hozzátartozott az, megelőzte, teljesen rendbe szedtem a dokumentálását a dolgaimnak, és mindent bekereteztem, mindent bepaszpartuztam. Minden munkámat szelektáltam is, és mindent kiállításra kész állapotba hoztam. Megérett bennem az a gondolat, hogy ha én az utókor számára méltó lennék arra, hogy múzeumot csináljanak a dolgaimból, én arra játszom, tehát együtt tartom a képeimet. De hogyha ezt megcsinálják, akkor se jó. Mert rájöttem, hogy nem jók ezek az egyszemélyes múzeumok, jobb, hogyha van egy XX. századi keresztmetszet, és ott van két kép valakitől, és a Czóbeltől is van, a Bernáth-tól is, a Farkastól is, mindenkitől. Hogy ez a szisztéma jobb. Én tulajdonképpen fiatal korom óta a múzeumot céloztam meg, én nem ágy fölé festettem képet, hanem kiállításokra vittem a képeimet. Kezdetben nem nagyon adtam el, mert nem jött ide senki, hogy megvegye. Boltokba nem adtam el. Nem is hívtak. A festészetnek -- lehet mondani, hogy -- ezt a szféráját lőttem be.

Egyébként tíz évvel korábban egy naplójegyzetemben már benne volt, hogy mindent kidobtam, hogy az lesz az igazi, ha valaki idejön hozzám és megtetszik egy kép, akkor azt mondom, hogy vidd el. De tudom, hogy erre most éretlen vagyok -- írom. Szóval... tehát ez valamilyen módon végül is adekvát volt, hogyha egyszer mindenemet kidobom, miért pont a festményeimet őrizzem. S negatív oldalról még volt egy nagyon fontos motívum, hogy ezek a képek nem működtek. Felismertem, hogy itt ezek halott, hullák, tárgyak, koporsók. Ötszáz darab.

És amúgy -- mondom -- adott volt, hogy már mindenemet szétspricceltem és nem tudom, hogy mi által, talán az önbizalmam nőtt meg annyira, hogy ezektől is úgy éreztem, hogy meg tudok válni. És akkor kiválasztottam egy törzsanyagot, egy vagy két kiállítási anyag -- mindig össze kell komponálni egy kiállítási anyagot -- az együtt legyen, ha kell. És akkor azt mondtam, hogy ezt szét lehet ajándékozni. Kezdetben mindig írtam, hogy miért ajándékozom. Hogy valamit azért kaptam érte, vagy valami oka volt, vagy a rokonsági fokot jegyeztem. Csakhogy radikális alkat vagyok, és ahogy elkezdtem, a dolog eszkalálódott és belejöttem. És már rég csak az volt a fontos, hogy viszonylag jó helyre kerüljön a kép. Idegen embereknek, szóval másodkézből közvetített fontos embereknek adtam. Volt úgy, hogy a pofáját se láttam, csak elküldtem a képet.

Kata nem nagyon látta, csak a legvégén rémülten vette észre, hogy az a bizonyos "T" betű, hogy a törzsanyag, az már rég nincs is meg, a kiállítási anyag sincs meg. Volt úgy, hogy összesen -- azt hiszem -- 30-35 képem volt, a meglévő nem tudom hány százból.

Meg a rajzokat is. Állati nagy munka volt. Elgondolhatja, hogy mappákban álltak a rajzok. Namost mindig a karakterhez megfelelő keretet találni, megfelelő paszpartut. 6x6-ra lefotózni, lediázni, beszámozni, címet kitalálni. Címet kitalálni micsoda munka, ha azt maga tudná! Szóval ez egy állani nagy munka volt. Nagyon élveztem.

Az interjúban, amit olvasott, még évődöm is, hogy mennyi munka volt beszélgetni avval, aki elfogadja a képet, mert az életének nagy eseménye volt, és minimum az életét akarta elmesélni csereképpen. Én pedig már az órámat néztem, hogy már jönne a következő páciens. Ez egy nagy játék volt, és nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta. És furcsa módon át is fordult, hogy egypár képem nagyon hiányzik, borzasztóan fáj, mint egy unoka, aki Amerikába költözött, és nem fogom látni csak hétévenként egyszer. Vissza tudnék szerezni egy párat, mert hát szeretnek engem az emberek, meg mit tudom én -- megértik. Meg adnék cserébe öt ugyanolyan jót. De most már tudom, hogy ezek leküzdhető fájdalmak. Hogy nem olyan fontos, semmi nem olyan fontos.

K: Vissza tudná idézni azt a pillanatot, amikor túl volt ezen a dokumentáló-, szervező-, elszállító munkán, és itt maradt a teljesen sivár, lepusztult műtermében? Az milyen érzés volt, amikor már minden műve az új tulajdonosok birtokába került, és itt állt a kiürült műteremben?

V: Azt hiszem, ilyen szempontból nagyon szerencsés alkat vagyok, hogy igazság szerint mindig győztesnek érzem magam. Addig és úgy forgatom a világot, a tragédiákat és a történéseket, hogy szóval egy győzelemtudat volt, hogy legyőztem magamat is. Mert sok fájdalom volt benne. És hogy megint túl vagyok valamin. Hogy egy feladatot megint teljesítettem. És ennek a gőgje, ennek a büszkesége, hogy sikerült megcsinálnom, nagyon jól megcsináltam, nagy munka volt, befejeztem. Ugyanakkor egy halálos üresség érzés is, mert az időnként előjön, és ha nem jön, akkor előteremtem. Az meg arra indukált, hogy menjek tovább. A kettő: a csömör és a győzelem párhuzamosan egymás mellett, mint a kötélnek a fonadékai. Ez a nyugtalanságból adódik. Mind a kettő két szélsősége az életnek.

K: De utólag visszanézve helyes döntésnek tartja, hogy megtette ezt a lépést?

V: Igen, hogyne. Sőt, annyira, hogy furcsa módon átfordult, hogy ma már nem szeretem, ha a képeim itthon maradnak. Bizonyos idegességgel nézem, hogy most mennyi képem van együtt.

K: Most éppen mennyi van?

V: Most két művésztelepen voltam, egyik rendellenesen, szóval eggyel többet voltam, mint szoktam. Tavaly ősszel csináltam huszonvalahány képet egy hónap alatt, és most tavasszal, ahogy húsz éve mindig járok alkotóházba, ott is valami -- képzelje! -- valami huszonöt képet elkezdtem. Az évi termésem körülbelül 30-35, a nagy részét ott kezdtem el, és akár egész évben festem tovább. Úgyhogy most körülbelül ez a két anyag együtt van. Ez kb. kétszer 25 kép. Nem tudom, mi az ördögöt fogok velük csinálni. Szétajándékozni még nem nagyon akarom, most éppen hirtelen kértek tőlem egy kiállítást, és meg is csináltam Pannonhalmára. Hogy azért egy kiállítási anyag legyen itthon. Meg hogyha mégis... Nem kell mutatni, mert kinek mutassak itt, vagy minek? Nem érdeklődnek az emberek, hogy már szeretnének tőlem képet nézni.

K: Tényleg ilyen ritkán járnak ide?

V: Szinte soha. Képet nézni már nem. Az húsz éve volt. Húsz éve olyan volt a világ, meg talán... meg hogy talán olyan voltam én is. Szóval egy fiatalember talán érdekesebb.

K: És a műgyűjtőkkel milyen a kapcsolata, különösen azokkal, akiknél már vannak régebbi képei is?

V: Van egy-két ember, aki visszajár. Évente tőlem körülbelül négy vagy öt képet vesznek. Nincs is más jövedelmem szinte. Eddig mindig az állam vett, de most már két éve nem vettek semmit vagy a harmadik éve. Utolsó volt a "Kolduskeresztút". Fotósorozat, montázsnak neveztem. Egy 14 stációs fotómontázs. A Nemzeti Galéria kérte, hogy vegye meg neki az állam. Azt hiszem, az volt az utolsó. Fogalmam sincs, hogy három hónap múlva miből fogok élni.

K: A képmegsemmisítést kellene még körbejárni! A legnagyobb képmegsemmisítő hírében áll: nem kíméli saját alkotásait.

V: Vaszkó Erzsébet állítólag még sokkal szigorúbb volt.

K: De nem volt ennyire termékeny.

V: Ez igaz, ez igaz. Nézze, erre több rétegű választ lehet adni, különböző módon. Gőgöset megint csak, meg lehet alázatos választ is mondani: nem vagyok én olyan jó festő, hogy minden szavam fontos lenne, és igaz lenne. Tehát el tudom képzelni, mondjuk egy Dürer, bármilyen Dürer rajz egyszerűen sugárzik. A neve miatt nyilvánvalóan. Nem azért, mert annyira jó rajz. Vagy egy Chagall. Egyszerűen ugye elolvad az ember és valóban boldog lesz, ha közelébe kerül egy ilyennek. Én úgy gondolom, én nem vagyok ekkora, tehát nekem tényleg egy csomó közepes meg rossz képem van. Sokat csinálok. Én úgy dolgozom, mint egy hivatalnok. Reggel -- mit tudom én -- fél tíztől festek, és egy csomó rossz... Nekem meg kell festeni -- azt szoktam mondani -- a rossz képeimet is, mert én nem ilyen fajta tehetség vagyok, hogy előre tudnék szelektálni. Körülbelül a 60 százaléka selejt.

Évek óta ki van készítve a műteremablak alá 84 festmény, hogy át kell festeni. Namost én ezt fessem már át -- írom négy éve. Ami ezekből kimaradt, az már tényleg menjen el a francba. Nem rentábilis azokkal kínlódni. 81-ben le is zártam, előtte teljesen bele voltam gabalyodva, hogy 84 képemet, állandóan javítottam, hogy legyenek azok is jók. Rentábilis a selejttel egy fokon túl nem foglalkozni, hanem kidobni. Szóval ez nem hisztériás gesztus volt. Hogy fölismerem, hogy rossz a kép, erre olyan borzasztóan büszke nem vagyok. Ezt a legtöbb ember fölismeri. Én ezt a választ adom rá.

Itt is volt egy elborzasztó élményem, hogy voltam egy-két hagyaték szituációban. Amikor ide beköltöztem ebbe a műterembe, volt öt olyan kép itt, amit az özvegy még arra is méltatlannak tartott, hogy magával elvigye. És tök igaza volt, mert még csak selejt se volt, olyan rossz volt. Nos, hogy énutánam ilyenek maradjanak?

K: Miért gondol ilyen gyakran az utókórra? Mert a beszélgetés kapcsán is ez annyiszor felvetődött.

V: Nem tudom miért. De gondolom, ez is gőg, azt hiszem pimaszság. Vagy lehet, éppen a kisebbrendűségi érzéseimnek egy rekompenzálása, hogy ebben a paraméterben mérem magam. Vagy hogy evvel az önbizalmamat növelem. Mert egyébként az önbizalmat természetesen kell növelni, amikor nem megy a festés. Főleg amikor az az élményem, hogy nem megy a kép. Nagy vagyok én délelőttönként egy nagyon jókedvű ember. Szóval valószínűleg ennek lehet a -- gondolom - a rekompenzálása. A túlzott önbizalom -- azt hiszem -- azonos, szinte azonos a kisebbrendűségi érzéssel.

K: Annyira pontosan vezet mindent. Van valami mostani statisztikai adat arra vonatkozóan, hogy hány képet semmisített meg? Mert én az utolsó ilyen adatot 87 végéről olvastam, és akkor 1350 kép közül csak 640-et nem semmisített meg, de ezek közül is több mint 550 elkerült öntől.

V: Az Ernst múzeumbeli közös kiállításon kicsit a tréfa kedvéért a katalógusba beleírtam ezt a számot. Nem tudom, hogy mennyi van, mert nem tudom az új adatokat. Mondjuk egy húszperces munkával, le kellene számolni. Megvan az adat.

K: De az utóbbi néhány évben azért sok képet semmisített meg, vagy most már nem olyan nagy mennyiségűt?

V: Nem, nem, nem. És gyanakszom, érlelődik is egy súlyos gyanúm, hogy elalszik az önfegyelem vagy az önértékelésem.

K: Az nem lehet, hogy jobb képeket fest és megütik azt a mércét, ezért nincs szükség a megsemmisítésre?

V: De, ez a másik lehetőség. Két éve 25 képből ötöt-hatot dobok csak ki, ami borzasztó kevés. Gyanakodva figyelem magam. Tervezem is, hogy a lelkiismeretem megnyugtatására most ki fogok egy párat dobni. Ha az ember öt gyengébbet kivesz, akkor sokkal jobb lesz a maradék, és az egy nagyon jó érzés.

K: Nagyon alapos dokumentáló munkát végez. Mindig alaposan lajstromol, sorszámoz, dátumokat ír rá, lefotóz. Akkor hogy van az, hogy közben képes arra, hogy pillanatok alatt felfűrészelje a képeket, vagy megsemmisítse őket? Egy olyan hasonlatom támadt, hogy ez olyan, mintha halotti anyakönyvi kivonatok lennének. Valamiről van egy pontos dokumentációs jegyzéke, ugyanakkor az már nincsen életben. Ez olyan furcsa ellentmondás számomra. Hogy miért van akkor is szükség erre a pontos regisztrálásra mégis?

V: Félreértés. A fotóit és a diapozitívjait azoknak a képeknek, amiket felfűrészelek, azt is eltépem.

K: Tényleg?

V: Persze. Tehát a kép az valóban eltűnik még az én memóriámból is. Az opusjegyzékemből azért nem tűnik el, mert ott, ahogy írom egymás után sorban, ott mást nem csinálhatok, minthogy áthúzom. De onnét nem tudom kiemelni, mert ez egy füzet, amit lépésről lépésre húsz éve vezetek.

És még kiegészítésként ide tartozik az a gondolat, ami esetleg ki nem mondva fölmerült a kérdésben, ismétlem: ezek nem hisztériás megsemmisítések, nem önpusztítóak. Van benne valami, és időnként az is van, de nem ez motiválja, hanem ez egy átgondolt munkafázis, amikor a selejtet, a szemetet kiöntik a kukába. Hát azt is meg kell tenni, különben ott rohad a krumpli. Nem? Akkor penészes lesz.

És volt egy kontrollom, az első években elfelejtettem a diáimból kiszelektálni, amiket kidobtam. 105 darab színes kép volt, ami már nem létezett. Készültem, hogy most én ezeket a diákat kidobom. De előtte átnéztem a százötöt, és kettő volt az, amit úgy ítéltem, hogy téves volt. És ebben meg is nyugodtam, hogy a százötből a kettő, 105 a kettőhöz, az egy jó arány. Tehát nem volt hisztériás vagy elkapkodott a döntés. Mert lehet, hogy rossz döntés volt - félre ne értsük -, de következetes volt.

K: Na de amit megtett a naplójával, hogy mikrofilmen őrzi, és mivel annyi sokat gondol a utókorra, nem lenne szerencsés ezeket a fotókat meg diákat is őriztetni valahol?

V: A megsemmisített képekről?

K: Igen.

V: De hát minek. Namost itt van egy ellentmondás, arra hívta föl a figyelmemet, és ez igaz, hogy én viaskodom, mert a hiúságom és a nem hiúságom természetesen viaskodik egymással. A képeimnél úgy döntöttem, hogy nem az életrajzomat és magamat kívánom az utókorra hagyni, hanem a legjobb mondataimat. És a többi az csak csevegés, az kultúrlocsogás, hogy én honnét hova fejlődtem, meg melyik motívum hogy kerül elő, meg... Evvel szórakozzon az, aki akar, ez nem fontos dolog. A fontos dolog az, amikor egy kép előtt megrendülök, és nem amikor a művészettörténész bogarássza, hogy egy motívum hogy fejlődik. Tehát ezt nem.

Namost, amikor kísértésbe esem és visszalépek, amit most maga számon kér tőlem nagyon udvariasan vagy beburkoltan, az annyi, hogy tulajdonképpen ésszerű lenne a naplómmal ugyanezt megcsinálni, hogy a naplómból is a legfontosabb, igaz és fontos mondatokat eltenni, és a többit... És érdekes módon ez nem jutott eszembe. Részben, mert már szégyellnék ennyit foglalkozni vele -- erkölcstelenség. És részben egyébként most spontán módon ez úgyis megvalósult, méghozzá szerencsés módon, úgyhogy nem is én csináltam, hogy egy barátom szerkeszti, mert egytizedére meghúzza a könyvet. Én ugyan az eredeti példányt -- már kérték, javasolták és meg is van beszélve -- a Széchenyi Könyvtárnak, vagy az Akadémiai Könyvtárnak fogom odaadni, mint levéltári agyagot. Már tudnak is róla. Lehet, hogy az elkövetkezendő száz évben négy vagy három embert érdekelni fog. És ez így rendben is van. De az, amit úgy gondolom, hogy ebből valóban értékes, és ami méltányos, ami a publikumra tartozik, az egytizedére lecsökkent. Előbb-utóbb valószínűleg most egy könyv lesz. Tehát tulajdonképpen itt is, ha nem is az én érdemem, de megvalósul a szelekció. Mert továbbra is az a véleményem, hogy itt sem kell mindent, kiteregetni csak azért, mert én egy fontos ember vagyok. Itt is a legjobbat kell adni.

K: Ha gondolatban ennyire foglalkozik az utóéletével, valószínűleg már fantáziált arról, hogy néhány évtized múlva vajon hol lesz a helye ebben a magyar képzőművészeti kultúrában.

V: Meg kell mondanom, hogy semmit, semmit nem fantáziáltam erről, mert a jövővel egyáltalán nem foglalkozom. Sőt, minden látszat ellenére az utókorral se, egyáltalán nem foglalkozom. Minimálisan sem. Úgy gondolom, hogy a munkámnak egy fázisa a dokumentálás, és egyébként imádok rendszerezni kisgyerekkorom óta. Hogy erre a tehetségre miért volt szükségem, ezt csak az Isten tudná megmondani. Semmi szükség erre a tehetségre ebben a szakmában. Már gyerekkoromban föltaláltam az ETO könyvtárkatalógus szisztémát magamtól, úgy csináltam a gyerekkönyvtáramat. Imádtam, szerettem játszani. És most pedig úgy gondolom, hogy ha én ezt tudom, és szívesen csinálom, akkor ez így tisztességes.

Tehát megfestem a képet, azt be kell kereteznem, mert úgy lehet csak kiállítani. De nemcsak be kell keretezni, hanem le kell fotózni, mert a Nemzeti Galériának erre a fotóra szüksége lesz. Vagy egy katalógusba kérik, erre szükség lesz. Szóval ennyi. Egyszerűen munkafeladatnak tartom. Az utókorra egyáltalán nem foglalkozom. Szóval nem is bocsátkozom olyan gondolatba, hogy én milyen szintű festő leszek. Azt megcsináltam életemben háromszor, hogy csináltam egy listát, hogy hányadik élő magyar festőnek tartom magam. És leírtam az előttem lévő tizenöt nevet. Viccből, hülyéskedésből. De evvel nem foglalkozom. De ha foglalkoznék is, értelmetlen és haszontalan lenne.

K: Akkor tizenhatodik volt ezek szerint a rangsorban?

V: Akkor azt hiszem, igen. Nem tudom hány éve.

K: Ez volt valamikor. És most hol állhat vajon?

V: Nem számoltam meg.

K: De előrébb került, a megsemmisítés tendenciáját tekintve, meg egyéb dolgokban is.

V: Előbbre kerültem. Sokan meghaltak. Nem vagyok, vagy nem tudom mennyire vagyok jobb festő, mint tíz éve. Inkább az embernek több a rutinja, kevesebb hibát csinál. Érti? De attól a legjobbak nem jobbak most, mint tíz évvel ezelőtt. De mit kérdezett, hogy hányadik vagyok? Ezt nem tudom, és nem is szívesen...

K: Csakhogy ilyen pontosan mondta, hogy tizenöt volt maga előtt.

V: Igen, igen. Ezt egyszer vagy kétszer életemben kiszámoltam, sőt ebben a könyvben biztos benne lesz, mert a barátom kiszúrta, amikor valaki ilyen meztelen, és ugyanakkor ilyen pimasz, ezt érdemes kinyomtatni. Bizonytalankodom az ítéleteimben és egyszerűen nem tudom azt a munkát elvégezni, mert az enyémtől több figyelmet követelne, több koncentrálást, hogy erre a szükséges módon őszintén tudjak válaszolni. Tudniillik itt óhatatlanul van egy szégyenkezés, vagy egy szeméremérzet, van az embernek a szakmai önértékelése, és a kettő között vergődik az ember.

Namost nagyon kellemetlen, és nagyon jóleső érzés volt, hogy most láttam egy valami amerikai könyvben, a világ összes kritikusa, meg festője, meg múzeuma föl van sorolva, és egyébként ez a kis hülye Magyarországról majdnem száz ember föl van sorolva, és én nem voltam közte. És mondtam, hogy azért csak vigyázzunk. Mert más másképpen látja, és nem biztos, az első százban nem vagyok benne...

K: De hol állították össze ezt a százas jegyzéket?

V: Fogalmam sincs. Egyébként hogy reálisak legyünk, benne van az, hogy mindenki tudja a szakmában, hogy nem vagyok hajlandó külföldön kiállítani. Szóval nincs rám szüksége a világnak.

K: Az életben nem volt még külföldön tárlata?

V: Nem volt még önálló tárlatom, de semmi lépést nem teszek, sőt egy csomó kiállítást visszautasítottam, mert mindig az a feltétel, hogy legalább két képet adjak el, hogy a kiállítás önköltsége bejöjjön. És azt mondtam, hogy kettőt se adok el, sajnos. New Yorkban... Volt olyan év, hogy New Yorkban lett volna -- nagyon elegáns, Londonban, Párizsban és még valahol. A zsidó temetők nagyon érdekelte őket. Egyikből se lett kiállítás.

Ja, a kérdés, hogy végül is tök nem vagyok érdekes, hát azért nincs is anyagom, hogy jöhetne egy külföldi. Ha bejön, hát megmutatom ami itthon van, de nincs olyan, hogy publikáljam, reklámozzam magam. Nincs okom, hogy én elmondjam bárkinek, hogy mit csináltam, megmutassam. Azok az emberek, akik érdeklődnek a munkáim iránt, azok tudják, meg egy szűk budapesti réteg.

Ja, ez a lajstrom. Nyilván ezért is nem vagyok benne abban a százas listában, mert le vagyok írva. Mert én ráírom a képeimre angolul, hogy "A képeim tartósan külföldre nem kerülhetnek". Ugye ez csak egy kérés lehet, mert ha én eladok egy magyar műgyűjtőnek, eladási feltételként talán ezt szabhatom, de hát ez egy ilyen gentlemen’s agreement. Szóval nem is tudom pontosan a jogi határokat. Mindegy.

De hogy a kérdés elejére válaszoljak: én azt gondolom elég pimaszul, hogy mondjuk az öt festő között vagyok. Az öt legjobb között -- most. Úgy gondolom.

K: Az bevallható, hogy kik állnak még a sorban maga előtt?

V: Azt hiszem, nem érzek senki magam előtt levőnek.

K: Na de hát ha négyen elvileg ott vannak?!

V: Igen, négyen ott vagyunk, de nem előttem. Ez már nem sorrend.

K: Jó, jó.

V: Érti?

K: Félreértettem. Igen.

V: Tehát most nem az ötödik vagyok, hanem azt hiszem, hogy az öt legjobb között vagyok.

K: És a pályatársaknak a munkáját mostanában mennyire követi?

V: Hát a fiatalok terén van lemaradásom, pedig sok fiatal kiállítás van, amire hívnak. Egyszerűen nem megyek el. És undorodva tapasztalom ezt magamon, ahogy, amilyen undorodva fogadtam, hogy annak idején Bálint Endre vagy Bartha László szobrász nagyon nehezen jött el egy kiállításra. Nincs rá idő és kapacitás. Szűk az energiám és az érdeklődésem is... Olyan nagy a selejtszázalék természetesen, és annyi képet láttam már. És bizony kellene, de udvariasságból nem megyek el. Tehát én azokat a fiatalokat ismerem, akik az orrom elé teszik magukat, vagyis hogy egy kiállításon, egy közös kiállításon olyan jó képpel szerepelnek, hogy mikor odamegyek, előveszem a nyakamba lévő füzetem, és fölírom a nevét. És akkor az már egy belépő, szóval akkor már memorizálom a nevét és akkor figyelem. De egyébként... egyébként nem.

K: S az idősebb kollegák tárlataira eljár?

V: Ma már tudom, hogy mit kell megnézni. És csak azt nézem meg, ami fontos. Egy-két éven belül minden -- akit számon tartok -- kolléga képe így-úgy elém kerül, és legfeljebb közben öt képét nem látom, de tudom, hogy hol tart. Kevés információból pontosan tudok tájékozódni.

K: A külföldi nagy mesterek munkáit is módszeresen megnézte. Végiglátogatta az európai képtárakat. Olvastam az egyik nyilatkozatában, hogy készül New Yorkba, megnézni az öt legnagyobb múzeumot. Végül is oda sikerült eljutnia?

V: Hála Istennek, Istennek hála, igen.

K: Az érdekelne, hogy a reprókból már jól ismeri az alkotásoknak nagy részét. Milyen érzés szembesülni a valódi művekkel, s egyáltalán egy-egy ilyen külföldi utazás mennyire inspiráló hatású, vagy tapasztalatokban, szemléletmódban mennyire hoz újat?

V: Hátrafelé sem nézek, nemcsak előre. Tehát például fogalmam sincs, hogy tegnapelőtt mivel foglalkoztam. És legutóbb most külföldön, Párizsban voltam megint megnézni az összes múzeumot, öt vagy hat napra. És nincs benne a memóriámban. Tehát én erre nem emlékezem vissza, mint egy kedves, szép élményre. Semmi módon nem gondolok rá. Ha valaki szóbahozza, akkor eszembe jut. A tudatos részről ennyit.

Természetesen egy sűrített stúdium mindegyik, mert az eredeti mű a reprodukcióhoz viszonyítva nagyon sok többletinformációt tartalmaz és szakmailag, emberileg rengeteget, a végkimerülésig tanulok egy kiállításon -- óhatatlanul. És számtalan mellékes információ is hozzájön. Akármennyire is utálkozva utazom el, sokszor nehézkesen meg kedvetlenül. Magamra erőltetem sokszor ezt a szituációt. Családom meg azt mondja: te állat, más meg boldog lehetne, ha utazik, és te még itt nyafogsz. Igazuk van. Magamra erőltetem, és ez egy rendkívül koncentrált tanulmányi időszak. Olyan, mint egy Szent Ignác-i tíznapos lelkigyakorlat, amikor a személyiséget teljesen tönkreverik kalapáccsal, szétrombolják az én-tudatát és az önérzetét, és már meg akarna halni a harmadik napon, és akkor a negyedik napon kezdik el fölépíteni Istenben az egészet. Szóval egy végtelen koncentrált, halálosan, egy hétig utána még fáradt vagyok.

Nagyon sokat tanulok belőle, de a fene tudja, hogy mit. És aztán mindenféle élmények érnek. Nem tudom, New Yorkban már hullafáradt voltam, és félálomban vonszoltam magam, és a tök érdektelen, sok hülye absztrakt kép után a mit tudom én, a Metropolitan Múzeumban Mark Rothkónak a No. 10. képe előkerült 50-ből, amit véletlenül harminc éve ismerek. Elkészülése után pár évre egy kis reprodukcióból gyerekkoromban láttam és nagyon megszerettem. Namost életemben először ezt eredetiben látom nagyban. Kielégíti az összes elvárásomat, mert nem csalódás. És hullafáradt vagyok. Ez egy nagy dolog. Hát persze. Szóval ilyenkor rengeteget... Én bizonnyal a családom rovására is, akármennyire szégyellem és még előttük is titkolom, a családom rovására is utazom. És igazuk is van, hogy tulajdonképpen sokkal gyakrabban, mint én azt hiszem. Mert mit tudom én, 88-ban voltam New Yorkban így múzeumot nézni. Tavaly kértem egy ösztöndíjat, és azt elkölthettem volna, vagy fordíthattam volna úgy is, hogy abból egy kicsit könnyebben éljünk, de én azt a Vuillard barcelonai kiállítására kértem, és meg is néztem, és minden múzeumot megnéztem ott is négy nap alatt. És halálosan fontos volt.

És most megint egy ilyen lehetőség, egy őrült dolog, hogy valaki pénzt kínált egy képemért, de visszavonta, és akkor tréfásan azt mondtam, hogy akkor két retúr repülőjegy Párizsba. És azt mondta a legnagyobb megdöbbenésemre, hogy jó. És mondtam, hogy egyébként szálloda is öt napra. És erre is azt mondta, hogy jó. Ennek kapcsán ki is ment a képem külföldre -- mert ez egy francia úr volt -, elveim ellenére. Először is mert olyan nagy húzása volt a történetnek. Olyan nagyszabású volt a játék. Hát én nem vagyok ennyire jó festő, vagy nem vagyok ennyire forintban... nem tudom, nem tudom. Szóval ez magyar körülmények között aránytalan, rendkívüli történet. És nem lehetett forinttá konvertálni, hanem csak utazásra. Bele is éltem magam. És amikor aztán kiderült, hogy ebből mégiscsak lehetne forintot csinálni, mert egyébként halálosan szegények vagyunk, akkor azt mondtam, hogy : nem. És a kép hátára írtam, kötöttem az úrral egy megállapodást, hogy a halála után a Nemzeti Galériának ajándékozzák, a Magyar Nemzeti Galériának, tudniillik az utódai a képet. Küldtem egy kis papirkát neki levélben és ő ezt megígérte, evvel az én lelkiismeretem is tiszta maradt, és még láttam Párizst is. Igen.

K: A külföldi útjai során csak múzeumokat néz, vagy szokott találkozni külföldi művészekkel is?

V: Nem szoktam. Arra nincs időm.

K: Tehát semmiféle személyes kontaktusa nincs a mostani generációval?

V: Semmi, semmi. Nincs. Isten ments! Nincs időm beszélgetni. Hát hülyék, buták vagyunk. Hát most képzelje el, egy festő elkezd beszélgetni. Tök érdektelen. Hát mi? Elmeséli, hogy ő nem kap piros festéket, meg hogy ő... ő gazdag vagy szegény? Hát tök mindegy, tökéletesen nem érdekel. Hát ott van a képe, az mindent elmond. Azon túl, hogy ő szereti a gyere...a kutyákat? Hát miről? Miről.

K: Vannak, akik keresik ezeket a személyes kapcsolatokat.

V: Persze, hát nekik is igazuk van, és ők az igazibb emberek. Ilyen szempontból jobb emberek, mint én. Én ilyen szempontból egy marha állat vagyok. Persze. Nem érdekel. Energiám nincs rá. Ja, és hát előfordul, ahogy ez Párizsban is, hogy menjek lakni, van ott egy rokon vagy ismerős, és ingyen lehet. Isten ments, hogy ismerősnél lakjak? Hogy beszélgetni kelljen vele?!

K: Az írással kapcsolatban a naplóírás volt az, ami szóba került, meg érintőlegesen, hogy a Mozgó Világnak írja ezeket a visszaemlékezéseket. Engem eléggé megdöbbentett a hangulatuk, a stílusuk. Ezek nagyon-nagyon kifejező, jó stílusuk. Ezek nagyon-nagyon kifejező, jó stílusú írások, és igen-igen személyes hangvétel jellemzi őket. Tehát érzem mögötte az érző, értő, gondolkodó embert, akinek felelőssége van az iránt, hogy mi történik nálunk a magyar művészeti életben. Felkérésre születtek ezek az írások, vagy mi volt az előélete ennek a sorozatnak?

V: Nem, én nem írok, ez tévedés, hogy én szoktam írni. Legalábbis én úgy tudom hirtelen. Egyszer csináltak velem... akartak, mert sorra kerültem, a Mozgó Világban, hogy velem lesz egy interjú. Nos, idejött egy pasas, aki órákon át azt firtatta -- mit is? -- hogy én milyen képzőművészeti csoportosuláshoz tartozónak érzem magam. És minduntalan erre a kérdésre tért vissza, ettől nem tágított. Ezek után nem írta meg egy fél évig az interjút, és akkor fölhívtam, hogy talán nem egészen jó volt a kérdésföltevés, hogy esetleg nem elég az anyaga. Hogy én nem tudtam arról beszélni, ami igazán fontos. Nem gondolja? És valahogy sikerült úgy fordítanom, hogy hagyjuk a francba az egészet, ne írjon ő semmit.

És akkor, ahogy szokott a dolog fordulni, nem tudom, hogy lehettem ilyen pofátlan vagy pimasz, vagy fölajánlották, vagy mi, azt mondtam: majd megírom én. És volt elég interjú velem, előkerestem, milyen kérdéseket szoktak föltenni, nem olyan nehéz kitalálni, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy volt erre a szokásos egy óra helyett két hónapom. Nos, ezt a szöveget én szépen végigmanikűröztem, és leadás után is még ötször változtattam, még visszakértem. Nagyon sok dolgot ilyenkor el lehet mondani -- elmondtam. Tehát én ebben az esetben írtam. Én nem vagyok újságíró.

Írok mindig a katalógusaimba, mert azt nem hagyom másra. Mert azért annyi szóbeli közlendő mindig van bennem, hogy háromévenként van egy kiállítás, akkor egy oldalt azt el tudom tölteni erre.

Egy-egy közéleti cikk, leírtam a norvég utazásomat, vagy a románt. Kellett, kötelező volt írni egy úti beszámolót. Most...és egyébként én akkor naplójegyzeteket is írtam. Megkértek, hogy a Szövetség folyóirata számára én ezt ha megírom, nagyon örülnek, mert cikkhiányban szenvednek. De ennek nincs se menete, se struktúrája, hogy én írok.

K: De a konkrét kérdés az...

V: /Közbeszólva/ Bocsánat, még ezt a mondatot hadd! Hogy most fölkértek erre, és behúztak a csőbe, hogy most írjak egy sorozatot tíz festőről, tíz hónap alatt. Ezt elvállaltam. Életemben először vagyok ilyen értelemben újságíró, illetve ez se igaz, mert húsz éve egyszer a Nők Lapjában belsőépítészeti cikkeket írtam, egy sorozatot, pénzkeresés okából -- 1972-ben. Most xeroxáltam le az összeset, hogy jól olvashatóan a naplómban meglegyen egy stószban teljesen. Most ezt a tíz cikket megírom. Iszonyúan kínlódom vele, és a családom röhög rajta, hogy én mennyit nyafogok, hogy ez nem, nem való nekem ez a munka, és terhemre van. És hogy nem vállalok ilyet többet. De ebbe beleugrottam, és aztán mindig kipréselek magamból nem olyan nagyon jó cikkeket, de...

El kell olvasni, a Bernáth Aurél hogy írt bármiről. Ő tud írni. Mondjuk csak a festőket, mert mondjuk hogy Déry Tirborhoz vagy kihez nem vagyok hasonlítható, az természetes. De a Bernáth Aurél, aki azért elég jó festő, hogy ő hogy tud írni, ahhoz visszamérve ezek sokszorosan alacsonyabb színvonalúak. Tudniillik ezeket is kellene két hónapig csiszolni egész egyszerűen. De arra nincs idő, vagy úgy nem tudnak megfizetni. Azt mondom, hogy nem ez a munkám. Szóval a festésből ne, a festésből akkor lehetne erre sok időt elvenni, ha olyan iszonyatosan megfizetnék, hogy nekem két hónapig semmit ne kelljen csinálni, vagy... így is pimaszul fölcsavartam az árát, mert mondtam, hogy nem vállalom el annyiért. Nagyon kedvesek és szívesek mind. Szóval, szóval ebbe így ugrottam bele. Nem írok.

Rendszeresen írom a naplóm, akár kényszeresen, vagy írtam sokáig. És ez végül is egy szokás. Kontinuisan bennem van az a készség, hogy a problémáimat vagy a gondolataimat átordítsam szavakba -- valóban. Ennyi, ennyi bennem van, sőt azt kell mondanom, hogy ebben rutinom is van. De ebből én nem... Ha lenne időm, vagy lesz időm, vagy mint a szegény hülye Bálint Endre, amikor azt mondja, már öt éve nem festek, abbahagytam, mert beteg vagyok, és akkor iszonyúan nyafog, és fölgombolyítja az életét nagyon szerencsétlenül -- sajnos.

Tulajdonképpen Bernáth Aurél sokkal, sokszorosan szebben és színvonalasabban csinálta meg, hogy ő is öreg korára visszavonult és... Illetve a festés mellett, ha egyszerűen volt ideje és kapacitása. És marha jó dolgokat írt le. Hát ő is a leírt sok csacsiságot. Ha véletlenül ez történik velem, ezt elképzelhetőnek tartom. Nem találom érdektelennek, hogy megírjam magamat - egyszer úgy igazán -, vagy az életemet. Nem tudom, hogy lesz-e rá időm, vagy kapacitásom.

Most, hogyha ez az önéletrajzom kijön, hát ebben tulajdonképpen előlépek, vagy nem tudom, egy új arcom mutatkozik be. Én nem tartom magam számon, mint íróember, de kétségtelenül ezek a kis rügyecskék, így erre-arra az elmúlt húsz év folyamán kibújtak a földből, szinte akaratom ellenére, vagy inkább úgy mondom, hogy szándékom ellenére. Nem volt ebben tendenciózus szándék.

K: A naplóban igazán őszinte tud lenni magához? Ez egy személyes kérdés, mert én is írtam nagyon sokáig. Hatalmas, sok-sok kötetből álló naplógyűjteményem van, de én még akkor se tudtam igazán őszinte lenni. Nem tudom mitől féltem, hogy más beleolvas, vagy mi.

V: Én... Nézze! Nem tudom, nem tudom megítélni, tudniillik az őszinteség az nem egy kategória. Az őszinteség az egy lépcsősor, aminek valószínűleg nincs is vége. Mert Szent Pál mondja, és ezt tudjuk is magunkról, nem hogy mást nem tudsz megítélni te szerencsétlen, még magadat sem. És ezt lassan átéli az ember, hogy önmaga rejtett rugóit, motívumait, a génjeit, hogy mit miért csinál, pontosan soha nem tudja föltérképezni. Tehát az az Istené, ez a tudás. Nos, elindulok én az én hiúságommal és az én... - mi a másik oldal? -, az én kisebbrendű érzésemmel. És elindulok az őszinteség fokán. Nem, nincs az, hogy őszinte, hanem percről, percre van egy halálos küzdelem. Tehát azt se tudom megmondani, hogy ez a 27-es őszinteségi ráta ez a napló, hanem ez egy folytonos küzdelem az őszinteségért. És a végeredményt nemcsak hivatalból, hanem valóságban sem tudom megmondani, hogy én hova. Azt el tudom mondani, hogy például, ez egy dilemma volt, az én maszturbálásaimról egyszer említést tettem, aztán ezt kihúztam, aztán mégis. Aztán a szüzességem elvesztését... hát az bűn az én kategóriám szerint, azt valahogy mégis megemlítette, mint egy bűnbánat, egy orosz nagyrealista bűnbánó. De a... nem tudom megmondani. Azt hiszem természetesen, a maximumot céloztam meg mindig. Hogy milyen eredménnyel? Én azt hiszem, hogy elég jó eredménnyel egyébként. Ja, ezt egyébként egy év, egy fél év múlva fogja tudni, mert ha ezt a könyvet kiadják, végül is olyan meztelen leszek, amilyen az ember lehet. Tehát... illetve, hogy mennyire leszek meztelen, az majd kiderül.

K: Még most is szokott naplót írni, azért folytatja tovább?

V: Hát... igen. A megsemmisítés után tudniillik. Ugye ezt kérdezi?

K: Igen.

V: Óhatatlanul le kellett fűzni, mit tudom én, vettünk egy házat a Balatonon, akkor annak a szerződését lefűztem, meg az újabb kiállítási dokumentációt. Meg a levelezésemet eleve gyerekkoromtól két példányban írtam, tehát minden levelem megvan.

K: Gyerekkora óta?

V: Hát fiatal koromtól, igen. Úgyhogy ezeket lefűztem, és aztán visszajött a kényszer, hogy a saját gondolataimat is. Namost már nem a régi rend állt vissza, tehát már nem dilemmázom, azonban mindig van az újabbi években egy olyan levelezőpartnerem, általában külföldiek, akinek minden fontos gondolatomat leírom két-három havonta. Tehát tulajdonképpen megvan a napló, csak levélformában, egy négy-öt gépelt oldalas levél. Egyébként annyira tudatosan csinálom, hogy ha valami eszembe jut, uram bocsá, esetleg reggel, mise közben, vagy bármikor, azt azonnal leírom két sorban, és egy dossziéba beteszem. Tehát, amikor levelet írok, az nem más, mint ezeket a cédulákat sorban megírom. És bele is írom a levelekbe, hogy szó sincs itt arról, hogy most te megtudnád, hogy mi van Magyarországon, vagy mi van a szeretteiddel. Én csak magamat fogom leírni egészen monomániásan. Szégyen, vagy nem tudom, egyoldalúság. Ezt tudom.

K: Mi a sorsa ennek az önről készült könyvnek? Én 81-ben olvastam az újságban azt a hírt, hogy már nyomják, nyomdában van a könyv.

V: Ja, az elsüllyedt megint. Nem, kiadónál volt, aki még akkor sem adta ki. Az úgy volt, hogy 75-ben ezt a Dávid Kata fölajánlotta -- egy kiállításomat nyitotta meg, annak kapcsán -- a Szabó Júliának. A Szabó Juli nem írta meg, és egy-két év múlva visszaadta, hogy nem volt affinitása erre az anyagra. És akkor megkapta egy másik művészettörténész, aki megírta. Ez az S. Nagy Kata volt. 81-ben ő körülbelül leadta a kiadónak, és attól kezdve a kiadó még nem találta elég aktuálisnak. Hála Istennek, most már ez így sokkal érdekesebb, hogy rólam semmi nincsen, minthogy lett volna egy kis könyvecske, és ezzel a dolog el van intézve. Mert a zsidó temető és a műterem utána kezdődött az utóbbi tíz évben, és azért valószínűleg az a fontos. Valószínűleg. Tehát ez így adódott, hogy még nincsen. Hát majd lesz. Ugyanis az egész színes dián megvan. Tehát ami mondjuk egy könyvben 2-300 000 forint, vagy még több, a lefotózás és összekeresése az anyagnak, az nekem megvan. Vagy a megkeresése, vagy az oeuvre fölkutatása, ami rendszerint egy művészettörténésznek tíz év munka, az itt egy fél óra alatt megvan. De hát ez se olyan fontos, mármint az adatok, úgy értem, és a képek pedig amiket többé nem fogok látni, vagy csak ha meghívnak vendégségbe a Konrád György, vagy a Petri, egyszer öt év múlva, akkor fogom látni. De hát az is itt megvan. Magamnak megvan, tudok neki örülni, meg tényleg, ha valami miatt kell, kiállítás, vagy valamin gondolkodom.

K: Művészeti élettel kapcsolatos, de festészeten túli tevékenységéről kellene még beszélni. Elég sok mindent csinált az eltelt évtizedek során. Volt ez a zebegényi szabadiskola, ahol öt éven át tanított. Aztán a Gruber emlékmúzeum, aminek a létrehozásán fáradozott a váci zsinagógában. Aztán önre bízták a 87-es galériabeli nagy Stúdió-kiállításnak a megrendezését. Aztán, hogy a Tavaszi Tárlat egy bizonyos szünet után újra elindult, a nyílt levelének köszönhető. A Képzőművészeti Szövetségben a festőszakosztálynak a vezetőségi tagja. Nem tudom, hogy ez még aktuális-e. Nagyon érdekelne, hogy hogy tekint vissza ezekre a dolgokra, amikkel foglalkozott, és hogy jelenleg milyen feladatok foglalkoztatják, milyen törekvései vannak ilyen szempontból?

V: Nincs olyan nagyon közös nevezőjük, bár ez egy nagyon hangzatos formula, hogy közéleti tevékenység. Hát a kislányom életében is, mindenkinek az életében vannak, még az ilyenfajta mono típusú munkánál is a társadalommal kapcsolódó pontok. Tehát... és ezek közül nem mindegyiket taszítottam el magamtól. Én ezeket a feladatokat nem kerestem.

Zebegénybe tök véletlenül valaki helyett beugrottam tanítani, mert Japánba utazott és megkért rá. Természetesen nem vállaltam volna el szívességből, mert nem vagyok ilyen értelemben jószívű ember, vagy adakozó, de a nyaram teljesen megoldatlan volt és tudtam, hogy nyáron valamit ésszerű változtatni. És úgy tűnt, hogy ez... Nyaralni nem tudok, nem értek hozzá, a pihenéshez. De hogy Zebegényben dolgozzam, tehát más körülmények között -- ez marha jó. És addig csináltam, amíg nem vált olyan fárasztóvá, hogy már fárasztóbb volt, mintha valami egészen más. Önmaga ellen fordult, mert 11 órát dolgoztam naponta, mert este még... Nem hittem el, de a naplómból kiderül, hogy este tízkor jöttek még a tanítványok lelki életükkel. És reggel 7-kor kezdtek előadásokat, amikre én beültem, de 8-kor már én is kezdtem. Szóval fárasztó volt. És akkor aztán nem volt rentábilis. Akkor azt fölrúgtam.

A Gruber Múzeumba tök véletlenül cseppentem be. Láttam azt az Üllői úti hagyatékot és észbe vettem, hogy ebből lehetne egy múzeum, hogy megérdemelné. És mindenkinek baromira tetszett az ötlet. És tulajdonképpen mást nem is csináltam, mint egy iszonyú nagy telefonszámlát. Szóval majdnem mindent telefonon intéztem el. Meg leveleket írtam. Még az se volt olyan nagyon sok. Egy részét eltettem. Tíz levelet írtam, mit tudom én Bernáth Aurélnak, MSZMP KB, a Bereczkynek. Szóval ez nem volt egy olyan nagy munka. Ennek nagy volt a látszatja, meg nagy volt az eredménye, ha nem fúrja meg a Pest megyei MSZMP. Végül is nem sikerült. De ez annyira az utolsó pillanatban nem sikerült csak, hogy tényleg majdnem sikerült. Aztán hát hogy nem sikerült, ahhoz már nincsen közöm.

A Tavaszi Tárlat az... beszéltem valóban öt fontos emberrel, az öt beszélgetés volt, majdnem véletlenszerűen, mert a szakma révén találkoztam a miniszterhelyettessel, mit tudom én mi miatt fölkerestem. A Vészíts, hát ezeket megkerestem. Hát ez nem egy nagy ügy. És volt egy levél. Ez energiaráfordításban egy-két órai munka. Ezt észbe vettem, vagy ez elém került, talán a Szüts-csel beszélgetve eszünkbe jutott, hogy ezt lehetne.

Mit tudom én, mi volt. Mire kérdezett még rá? Szóval ezek a Szövetségben vezetőség -- az tulajdonképpen egy... azt hiszem, ez megint egy önreklám volt tulajdonképpen, részben, hogy én a szakmában alig ismertek a kortársaim, mert nem a Képzőművészeti Főiskolán végeztem. Tudja, ha maga valamilyen iskolában végez, akkor fölfele öt évet ismer és lefelé négy évet. Nem tudták, hogy ki a Váli Dezső. Úgyhogy időnként én önreklámból is, meg az okosságomból adódóan is, időnként azért egy-egy okos dolgot mondtam ezeken a szövetségi szakosztálygyűléseken. Szerepeltem. És ez eljutott odáig, hogy engem is beválasztottak vezetőségbe négy évig. Nem voltam szorgalmas, tehát nem kerestem a feladatokat, azt kell mondjam. Nem mondhatom, hogy én ott nagyon élmunkás lettem volna. Amit rám kiadtak, azt elvégeztem talán, inkább a döntéseket korrigáltam, inkább ez volt a szerepem.

Most jelentkeztem a Képző Főiskolára, hogy én szeretnék tanítani. Részben mert megint félek, hogy hogy fogunk megélni, hogy most ennyire az állam kivonult, aki a mecénásom volt az elmúlt tíz-tizennégy évben, hogy most miből fogok megélni, mert nincsenek műgyűjtőim. Meg részben tudom, és valóban tudom, hogy nagyon jól tudnék tanítani, szóval hogy jó lenne nekem is, meg nekik is. Jelentkeztem, és ez olyan felemás módon sikerült, hogy most tanítottam is, adtak egy kurzust. Csináltam is, nagyon élveztem. Nagyon féltem, az időmet féltettem, meg az energiámat. De erre tök jó volt egy ilyen periódus, hogy kipróbáljam, hogy rászánom-e az időt, tudom-e csinálni, kellek-e, milyen érzés, mennyire fáraszt ki. És éppen a határon billeg, túl sok energiát elvesz, de talán még bírom, és ha egyébként meg tudnék élni belőle, hogy semmi anyagi problémám nem lenne, akkor azért ezt vállalnám. És mikor befejeződött, a diákjaim írtak egy levelet a rektornak, hogy ők szeretnének engem második félévben is. A rektori tanács összeült és eldöntötte, nem az én személyemre vonatkozóan, hanem egyszer és mindenkorra, hogy ilyen nincs, nem lehet. Félnek tőle, az van mögötte, hogy más, vagy akár én is így bekerülök a tanári karba állandóra. Amitől egyébként joggal féltek, mert én valóban ezt akartam, hogy osztályt kapva tanítsak. De hát most ott abszolút túl vannak létszámolva, mert volt ez a reform pár éve, és egy csomó új tanár bekerült, úgyhogy túl vannak duzzadva, és nem kell nekik még, aki havi nem tudom hány ezer forintot az ő jövedelmükből levenne. Van elég tanár. Egyik jobb, másik rosszabb, az az ő dolguk.

K: De úgy, hogy státusz nélkül, csak óraadóként bejárni, így se vállalják?

V: Nem, menjek el innét! Minden diáknak megvan a maga tanára. Az a kurzus, amit én tartottam e mellett, az egy jó dolog volt. Kérték a diákjaim két fordulóban, hogy tanítsam tovább őket. Azt két fordulóban elutasították. És evvel a dolog be van fejezve. És valószínűleg hálát is adok érte, mert... mert még eddig nem haltam éhen, és mindig húzódik a dolog, hogy én éhen haljak, vagy a családom. És... és nagyon féltem az időmet, nagyon féltem. Egy vagy két délelőtt lenne, ami annyit jelent, ötnapos a munkahét vagy hatnapos, és hogyha ebből még kettőt leveszek, két délelőttöt, az nagyon sok. Nem mintha én az alatt mind festenék, de hát az mind, mind, egyébként minden a festést szolgálja.

K: És ebből a belsőépítészeit szakképesítéséből mit tudott profitálni azon túl, hogy volt ez a kétéves tervezőintézeti munka, meg hogy saját magának bútort készített, s egyáltalán a képein azért látható ez a térszemlélet, meg sok minden érzékelhető. De hogy érzi, hogy egy ilyenfajta indulás mit adott festőként?

V: Én egy elég műveletlen, képzőművészeti, művészeti értelemben elég műveletlen ember voltam, amikor a főiskolára kerültem. És az egy nagyon jó iskola volt az 1960-as években. Úgyhogy én ott rengeteget tanultam és megtanultam. Egyebek mellett térszemléletet is, amit egy építész csuklóból tud. Én azért bizonyos értelemben valóban másképp látom a teret, meg a házakat, meg az épített helyeket, mint a civilek. Mert többet tudok róluk. Van egy affinitásom is. A tér, ezt mondtam az előbb, hogy a tereket, van amit nagyon élvezem, úgy mint egy képet. Tehát műélvező vagyok, befogadó. Kicsit hátrébb lépve ugyanebben, egy építész, én sokat mondtam, hogy a világ egyik legmagasabb rendű tevékenysége, biztos, hogy az egyik legkomplexebb tevékenysége, a tervezői időszakomból tudom, hogy a lakó teljes életébe beleszól. De egy város kultúrájába is döntően beleszól, és a legmagasabb szinten. Szóval nem is tudják a bentlakók, hogy mennyire meghatározza az életüket az építész. És erre alkalmasnak kell lenni szellemileg. Én ebből azért elég sokat megtanultam. A gondolkodásomra hatott. Tehát nyílván több vagyok evvel a tudással, és borzasztó örülök neki ma már, hogy én ezt tanultam és megtanultam, és jól megtanultam. És hát lebontva elég nehéz lenne már kibogozni, mit tanultam Thomas Manntól, és mit tanultam a Le Corbusier-től. Mindent. Hát nyilvánvalóan magamtól én semmit nem tudtam. Mindent valahonnét tanultam. Nagyon sokat tanultam a XX. századi építészetből. Mondjuk -- akár így hírtelenjében a Bauhaus körüli iszonyatos húsbavágó ideológiai problémákból. Hogy őt ott le akartak tisztítani valamit. És letisztítottak nagyon sok mindent. És megcsinálta a Mies von der Rohe valahol Németországban egy kápolnát, ami egy üres fehér tér, egy üvegfallal azt hiszem a két végén, és egy menza kőoltár és semmi. És a radiátorok belógnak az üvegfalba, arra emlékszem, mert szinte az egyetlen motívum. És kiderült, hogy a Bauhaus nem találta meg a bölcsek kövét, mert embertelen, szeretetlen. Most jutottam el ehhez a gondolathoz, hogy szeretetlen. A nagy igyekezetében, a megtisztulásban az ember ellen fordult. Hát ezt már kitalálta a magasépítészet is azóta, elég buta módon, ahogy látom, evvel a poszt... Hogy hívják magukat? Posztmodern, vagy hogy hívják. Rengeteg csacsiság van most az építészetben. De hát például ilyet, a Bauhaus-zal való szellemi viaskodásom, és amíg én ide eljutottam erre a gondolatra, hát ez tulajdonképpen teljesen párhuzamos avval, hogy én a könyvtáramat kidobjam-e vagy ne. Ez ugyanaz a gondolat.

K: Annak idején 18 éves korában milyen megfontolások alapján döntött úgy, hogy belsőépítész szakra megy?

V: Az szombat délelőtt 9 órakor dőlt el, hogy én mégse a Képzőművészeti Főiskolára megyek, és 1 órakor már a lapom át is került a Képzőművészeti Főiskoláról az Iparművészetire. Egyszer elmentem szombat délelőtt az akkori festőmesteremhez, Sugár Gyuszihoz, boldogult, most akasztotta fel magát másfél éve vagy egy éve. Régi barátom volt. És azt mondta, hogy nem menjek a Képzőre. Ad egy: nem tudok annyira rajzolni. Tehát nem biztos, hogy fölvennének. Ad kettő: csak marhaságokat tanulnék. Akik akkor ott voltak, az a posztszocreál szemlélet még a 60-as évek elején. Viszont van egy nagyon jó főiskola most, mert az ipari építészetbe a szocializmus nem ment bele. Úgyhogy az iparművészet akkor, meg egyébként az ipari építészeti, sokszorosan szabadabb, korszerűbb, up to day magatartású volt, mint a képzőművészet. És egyebek mellett ott vannak olyan tantárgyak, mint például a színelmélet, színdinamika, asztalosság, műanyagtechnika, technológia, a térszemlélet, ami nekem nagyon jó lesz.

És én ezt az Isten kegyelme folytán ott húsz perc alatt megértettem, elköszöntem tőle, elmentem taxival a Képzőművészeti Főiskolára és elkértem a lapomat. Így kerültem ide, tökéletesen véletlenül. Nem is vettek föl, mert nem voltam eléggé fölkészült. Még egy évet erre tréningeztem, és akkor erre fölvettek. Eléggé alacsonyan indultam, a kultúráltságom, meg az ilyenfajta képzettségem, de szorgalmas voltam, és ha nem is pontosan erre, de tulajdonképpen tehetséges is, és nagyon sokat dolgoztam, és nagyon sokat tanultam. Úgyhogy végül is jó eredménnyel, jó tanultsággal fejeztem be.

Utána elvből nem vállaltam el pénzért sohasem belsőépítészeti munkát, pedig abból is megélhettem volna ugyanúgy, mint ahogy végül is a képeimből. Alkalmi segéd-, utána szellemi segédmunkákból éltem, grafikából, reklámgrafikából. Négermunkák. Betűket kellett ragasztani éjszaka az ipari vásáron. Elvből nem vállaltam el belsőépítészeti munkát, avval deklaráltan minden kapcsolatot megszüntettem.

K: De miért akarta elvágni szándékosan ezeket a szálakat?

V: Kezdettől fogva tudtam, hogy festőnek indulok. Diplomám körül leírtam, hogy úgy kalkulálom, hét év lesz, amíg anyagilag megteremtem a lehetőségét, hogy a belsőépítészetet elhagyjam. Namost szerencse (ha lenne ilyen), meg a szorgalmam folytán ez két és egynegyed év alatt sikerült. És abban a pillanatban a szemétkosárba bedobtam az egészet. Mert amit tudok belőle, azt úgyis tudom és használom. Ennyit a belsőépítészetről. Baromira szeretem. Néha fölcsillannak élmények, de befogadóként.

K: Ünnepi dátum van most ebben az évben: a félszázadik születésnapját ünnepli. Milyen érzés megélni? Számvetésre készteti, vagy milyen dolog ez, hogy ilyen kerek évfordulóhoz érkezett?

V: Érdekes módon többször eszembe jutott már, és ez nagy dolog, mert egyébként nem nézek se előre, se hátra. Nem olyan az alkatom. Előfordul, hogy az év legjobb - és ezt a szó szerint értse -, az év legjobb képét megfestem, befejezem 11-kor, hátat fordítok, befordítom a falnak, és fölteszek egy újat.

K: /Közbeszólva/ Ne haragudjon, azt rögtön tudja, hogy az év legjobb képe?

V: Előfordul, előfordul, igen. Lefordítom és kezdem a következőt avval a lendülettel, és délre amikor azt félig csinálom, már nem tudom memorizálni, hogy mi volt rajta a képen. Annyira nem működik a memóriám előre-hátra, csak rendellenesen, bizonyos... Például előfordult, hogy egy etikai kérdést tíz év múlva tudok eldönteni. De ez egy más kérdés, mert az egy probléma. Tehát evvel így nem foglalkozom. Számvetésnek nincs helye, mert nem szoktam megbánni semmit soha. Szóval...

K: /Félbeszakítva/ Tényleg ilyen alkat?

V: Azt hiszem. Bizonyos fokig fatalista is vagyok talán, meg úgy gondolom, hogy Isten úgyis jobban tudja, hogy irányítsa az életemet, mint amilyen marhán én irányítanám, és bízom is benne, hogy irányítja, és tudom, hogyha én elrontok valamit, nem kerülök hátrébb az Isten kapcsolatban, mert minden elrontott szituációban mellettem van. Tehát az üdvösségem szempontjából egy elcseszett dolog még esetleg szerencsés is, mert ha másra nem, bűnbánatra késztet. Namost az, hogy egy csomó kellemetlen dolgot csináltam másoknak és magamnak, ezt amikor helye volt, megbántam, a bűnbánatot elvégeztem. És tudom, hogy nem tudtam volna jobban csinálni. Mindig... én jó szándékú voltam, jó akaratú, szorgalmas. Így élem meg. Úgyhogy nincs mit, nincs mit összeszámolni. A képeim napra össze vannak számolva, hány darab van. Nincs mit megszámolni.

K: Na akkor még egy ilyen számvetést kellene csinálni...

V: /Közbeszólva/ De ez már érdektelen.

K: ...a precizitásából kifolyólag, hogy: hány kiállítása volt eddig?

V: Arról külön lajstromom van: 23 -- azt hiszem. Mert külön vezetem az önálló kiállításokat. Nemcsak hiú hülyeségből, hanem mert sokszor kérik ezt az adatot. Namost nem lehet felsorolni huszonhármat, de a fontosabbakat. Éppen most van egy kérdőív előttem, hogy tíz kiállítását ugye, többre nincs hely. Hát akkor kiválasztom a tíz legfontosabbat, de ezen ne kelljen gondolkoznom. Ezenkívül van egy olyan lajstromom, amiben mindenféle szereplésem időrendben benne van, hogy egy képem hova, mit csináltam vele, kiállításra beadtam, publikálták, eladtam, mennyiért adtam el, satöbbi. Egy eseménynaplóm, nem is hinné, rengeteg hasznát látom, kell a napi kiállítási életben. Hogy ne küldjem be kétszer ugyanazt egy kiállításra. Meg hogy nem tudom, hogy például egy gyűjtőnél milyen négy képem van. Ha az ötödiket meg akarja venni, az olyan legyen, hogy az előbbi négyhez illjen. Összerendezhető legyen egy falon. Nincs mit kiszámítani. Kiszámolhatnám ma, hogy most éppen hány képem van, de ezt a játékot már eljátszottam. Mit tudom én, hogy négy- vagy hatszáz.

K: S ahányat eddig létrehozott, azt tudja pontosan?

V: Mondom, ezt legutóbb 87-ben kiszámítottam a vicc kedvéért, onnan egy fél óra lenne, mert itt van a két opuszjegyzék: A opusz jegyzék, B, egy a rajzaim, egy a festményeim.

K: A pillanatnyi helyzet érdekelne, hogy akkor volt 1990-ben ez az Ernst múzeumbeli tárlat. Utána milyen irányba fordult? Tehát ezek szerint továbbra is a műtermet festi...

V: /Közbeszólva/ Műtermet, de a négyzetes formátum megmaradt, ez azt hiszem, a gyávaságom jele. Mert ez a legsemlegesebb forma, evvel van a legkevesebb probléma. És méretben lementem, fene tudja, de most jól érzem magam ezekben a kis méretekben. Ugyanazt csinálom. Nagyon udvarias és kedves barátaim azt mondták, hogy ugyanaz, de teljesen más. Tehát, hogy volt értelme. Hogy a két utolsó sorozatban megint találtam egy-két igazán új dolgot, amiért érdemes még mindig ugyanezt a témát folytatni. Mást nem tudok erről mondani.

K: Hogy érzi, ha ez a műterem abbamarad, mint téma, akkor merrefelé fog vajon fordulni?

V: Fogalmam sincs. Semmi tervem nincs.

K: Nincs semmi, ami úgy érdekelné, hogy jó lenne, hogyha...

V: /Félbeszakítva a kérdést/ Még ez sem érdekel, nemhogy más. Nem.

K: S ez a kecskeméti kiállítás, ez hol volt helyileg?

V: Kecskemét? A Cifrapalotában volt egy önálló kiállításom egy-két, pár éve.

K: Elnézést, én mikor Hédi mondta, azt hittem, hogy a kiállításról hozta haza a képeket. Honnan hozott haza képet?

V: Kecskemétről, még tavasszal az alkotóházból. Oda járok Szüts Miklóssal tizenvalahány éve minden évben egy hónapra festeni. S ott kezdem el mindig az egész évre való képeket, és azt hoztam haza.

K: Milyen ez az egyhónapos munka? Ez nagy szellemi és fizikai igénybevétellel jár?

V: Iszonyatos, iszonyatos. Iszonyatos, borzalmas. Igen, igen. Borzalmasan fárasztó dolog. Nagyon terhes. Szüts Miklós, aki sokkal franciásabb és könnyedebb életű, ő szokott pátyolgatni és vigasztalni, pelenkázni. Halálosan fárasztó. Mert úgy vagyok beprogramozva, hogy az éves képmennyiséget ott kezdem el. Tehát ott az a szisztémám, hogy naponta egy képet elkezdek, ami önmagában egy őrület, mert sok rosszal kezdtem, és azokat aztán egész évben javítom. Tehát körülbelül ez a kialakult egy éves munkaidő.

K: Értsem úgy, hogy elkezd reggel egy képet, és amennyire jut, abban a készültségi stádiumban...

V: /Közbeszólva/ Délben.

K: ...abbahagyja, és a következő nap újat kezd?

V: Igen. Általában azért ennyire nem vagyok nagy szellem, tehát akkor hagyom abba a képet, amikor az első harmónia állapotát eléri. Amikor azt hiszem, hogy azért ez már kép. És akkor aztán félreteszem száradni. Az olajtechnika az ilyen. De még néhány rétegét tudom, hogy rá kell kerülnie. Megnyugtató, hogy már tudom körülbelül merre fogok tovább menni. Így csinálom.

Arra nagyon büszke vagyok, három éve volt, hogy 19 képet kezdtem el, egy négyzetméteres volt mindegyik. Egy méterszer egy méter. És hazajövet tizenötöt fölfűrészeltem belőle egy-két hónapon belül. S a maradék négy nagyon jó. Tehát ez a legrosszabb kritikán, illetve egyszer volt tizenöt éve egy ilyen rossz művésztelepem, amikor a négy képből egy se sikerült. A mostani 25-26 körüliből azt hiszem, egy-kettőt dobtam ki, talán még öt, ami el fog pusztulni, a többi megmarad. Most nagyon jó passzban vagyok.

K: Kecskeméten kívül mi volt az a másik művésztelep, ahol járt?

V: Előző tíz évben Nagymarosra jártam. Az nagyon jó volt technikailag, mert közel volt. Nem volt autóm, vonaton jártam, rohadt nehezek voltak ezek a farostlemezek, meg a műtermem, ami egy nagy koffer. És hogy nem volt autóm, egyszerű volt vonattal, közel volt. Vagy egy barátomat kértem meg, hogy autóval hozzon föl. Nagyon jó hely volt, de sajnos szétlőtték. Akkor volt, hogy aláírást szereztem 160 festőtől, írtam az akkori kultuszminiszter helyettesnek, hogy ugyan már, vizsgálják fölül, muszáj-e ezt most eladni a vízirendőrségnek, ezt az alkotóházat. Nagyon megszidott érte. Mármint, hogy miért írok neki levelet. Most ez a naplómban benne lesz, mert Robi úgy gondolta, hogy ez elég érdekes. A boldogult Tóth Dezső elvtárs válaszlevelével, amit nem engedett publikálni. Akartam volna publikáltatni a sajtóban a válaszát, már csak avval a hivatkozással is, hogy 160 embernek válaszolni akarok, hogy mi történt. De nem engedte publikálni. Hogy ez egy magánlevél.

K: Én körülbelül ezeket a témaköröket gondoltam körbejárni. Most hogy érzi, hogy van-e valami, ami ez idáig nem került szóba, de fontosnak tartaná elmondani. Akár a mostani helyzetével, akár a múltba való visszapillantási jelleggel.

V: Azt hiszem, mindent agyonbeszéltem.

K: Semmi lényeges nem maradt ki?

V: Nem hiszem. Talán ezt lehet egy mondatban rögzíteni, de ez elég nyilvánvalóan kiderült, hogy igyekszem szegény maradni, mert ezt fontosnak tartom. Eszköztelennek. Hogy egy csomó dolgot az életben levágok, lehetőséget is, embereket, utazásokat, pénzt, társaságot, kultúrát, magaskultúrát, szép és jó dolgokat levágok, mert úgy gondolom, hogy nem tudnám befogadni. És evvel együtt jár az, hogy szegényen élünk viszonylag, és hogy ezen nem is nagyon akarok változtatni, mert tapasztalatom szerint nem jár kevesebb gonddal, ha az ember jobban el van látva anyagilag. Illetve több gonddal jár. Mert az elveszi az időt. De legyen meg a létminimum, tehát ne kelljen nagyon rosszul étkezni nekem és a gyermekeimnek. De hát nem dumálhatok, mert most öt év alatt háromszor voltam még külföldön is. Ha nagyon akarnék, biztosan találnék pénzkeresési formákat. Mindenki talál, mindenkinek vannak másod- meg harmadállásai.

K: Ha hirtelen pénze lenne, mit tudna vele kezdeni? El se tudná fogadni?

V: Hát nézze! Betenném a bankba, most havonta körülbelül húsz-huszonkétezret kell megtermelnem, a család, festék, meg még a benzin is benne van. Hát ezt betenném a bankba, és leemelném huszonkétezrenként. Anyámnak adnám, feleségemnek végre adnék egyszer csak úgy, hogy költsön el valamit a maga örömére.

Kérdezték tőlem, hogy mire szeretném becserélni az autómat. Kérdezték, hogy be szeretném-e cserélni. Mondtam, hogy persze. És olyan szakszerűen kérdezték, olyan felhangja volt, hogy ő tudja, hogy Bécsújhelyen a Toyota 3000 márkával olcsóbb, ha netán azt akarnám. Kérdezte, hogy mit akarnék. És mondtam, hogy egy hétéves Trabantra szeretném becserélni, mert az enyém tízéves. De hát nem fogom tudni becserélni, mert nincs rá pénzem. Ha véletlen lenne pénzem, valóban félretenném, mert kellemes, ha az embernek vagy egy-két hónap anyagi biztonsága előre. Az bizony nagyon kellemes.

K: Biztonságérzetet ad, megnyugvást.

V: Tulajdonképpen nem, az az igazság.

K: De nem kell arra gondolnia, hogy most jövő hónapban meg tudok-e valamiből élni.

V: /Közbeszólva/ Igen, igen.

K: Jobban megy a munka, a közérzetnek is jót tesz.

V: Nem megy jobban a munka, nem jobb a közérzet. De azért mégis hozzátartozik az élethez, hogy végül is egy gonddal kevesebb legyen. Sokszorosan fontosabb vagy terhesebb gondok vannak, mint az anyagiak, mert...

K: Milyen nyomasztó gondok vannak, amelyek problémát okoznak?

V: Mondjuk a saját önzésem, hogy ember legyek, próbáljak ember lenni, beleilleszkedni a környezetembe. Hogy a családdal kevesebb legyen a veszekedés, ami belőlem indul ki. De igazán nyomasztó problémák nincsenek. Bocsánat, ezt korrigálnom kell! Egyáltalán nincsenek nyomasztó problémák vagy gondok. Ha ezt mondtam, ez tévedés.

K: S úgy amit a világban maga körül lát, mert azért csak észlel dolgokat: utazik, csak találkozik emberekkel. Ez hogy hat önre, ez a mostani helyzet?

V: Én nem vagyok olyan frappáns, mert az lenne az igazi, ezt Karátson Gábor tudta csodálatosan, illetve egy interjúját hallottam, élő interjúját. Azt mondja, hogy itt volt ez a lengyel válság 1981-ben. Baltával elvágták a katonák a telefonközpont zsinórokat. Úgy éreztem, hogy valamit tennem kell nekem is, ehhez közöm van. Elkezdtem kínaiul tanulni. Ilyen szépet kéne kitalálni nekem is, mert én is drukkolok a jónak. A politika nem érdekel. Ha véletlen belecsöppenek, akkor még azt is teljesítem, de csak olyan szinten, hogy amikor elkezdtek itt zsidózni az MDF-ben, akkor bevittem a központba egy másfél méteres zsidó temető képemet, hogy nekik ajándékozom. És állati kellemetlen helyzetbe hoztam őket. Tegyék ki a nagy tárgyalójukba.

K: Elfogadták?

V: Hát ez nagyon herce-hurcás volt.

K: De ott maradt a kép?

V: Végül ott maradt, méghozzá az alelnök szobájában. Hazahoztam volna, mert iszonyú kínos volt nekik. Mert ugye visszautasítani, szóval ez borzasztó nyűgös volt nekik. Szegénykék! És akkor meguntam a tréfát, és csendesen haza akartam hozni egy fél év múlva. Mondtam, hogy tegyék bele valami kis raktárba, valami félreeső helyiségbe és nézegessék, döntsék el. Nem sürgős. És aztán elmentem kocsival és vittem a szállítódeszkákat, hogy hazahozom. És ezt megtudta előző nap -- mert azért bejelentettem -- az alelnök, Furmann Imrem és a szobájába kirakatta, hogy ő ezt kéri, köszöni, elfogadja. És ott van továbbra is. Adott cserébe egy MDF jelvényt, meg egy plakátot. Az kedves volt. Nagyon ijedten tekergetett egy plakátot, hogy ő is adjon valamit. Egyébként a politikával nem foglalkozom. Ha úgy adódik, akkor imádkozom ilyen célokra. Ez a politizálás, hogy a szerbeknél kevesebb legyen a halálos áldozatok száma. De ez se ilyen egyszerű, mert úgy tudom és úgy élem meg, hogy Isten tervében ez is benne van, tehát egyetlen hajatok szála sem görbülhet meg az Én tudtom nélkül. És úgy gondolom, hogy ez nem olyan egyszerű, minthogy ez ott most baj.

És, ami beszűrődik, az beszűrődik. Igyekszem megérteni. Nagyon sokszor nem is foglalok állást azon a szinten, ahogy elvárnák, mert nem látom értelmét. Nem is látom át, hogy itt most az Antall Józsinak, vagy a hogy hívják az öregurat? -- van igaza ebben a média -- vitában. Ahogy viselkedtek, ez nagyon tetszett. Olyanok voltak, mint a gyerekek. Egymásnak húzogatták a pajeszét. Baromi kedvesek voltak. Egyébként nem tudom megítélni, hogy kinek van igaza, nincs elég információm, és nem is megyek utána. Megtudhatnám, vannak nagyon okos barátaim, akik ezt nagyon pontosan elmondják, de egy fél óra múlva elfelejtem.

Azt hiszem, patetikusan mondva, hogy én pontosan teljesítem a nemzet iránti kötelességemet itt a műteremben, és ez a munkakör most nem változott. Tehát nem kényszerű, hogy a rendszerváltás ide beszivárogjon. Mert ennek a munkának a jellege természeténél fogva egymás szférába van beágyazva. Igen, ez a kecskeméti múzeumalapítás ez a... vagyis kitaláltam, hogy a képajándékozásnál egy hibát elkövettem, hogy kellenek olyan koncentrált helyek... hogy sokszorosan jobban hat egy életmű, ha egy magángyűjteményben összetartozó négy-öt kép van egy mestertől, annak rendkívüli világító ereje van. És erre nem gondoltam az elején, és most ezt pótolom. Hát még ajándékozok. Egyebek mellett kitaláltam... tuk, hogy erre a kecskeméti múzeum alkalmas. Ők fogadnak is engem, szeretnek, nagyon jó múzeum már most, és nagyon jó ott a kultúra, atmoszféra. Ott van a Tóth Menyhért, a Farkas István hagyaték. Legyen ott a Váli is, aztán majd meglátjuk, hogy ezt az utókor hogy ítéli meg, hogy kapok-e külön termet, vagy csak két képemmel. Az már nem az én dolgom. És most lementem, az igazgatónőnek mondtam, hogy ajándékoznék egy párat, hogy kell-e. Persze, hogyne, jó. És akkor második lépésben eszembe jutott, hogy mi lenne, hogyha ezt a barátaimmal is megcsinálnám, hogy amit én átlátok, és akit a legjobbnak tartok, hogy attól is egy pár ugyanígy... Ő azt mondta, hogy ő éppen akar most egy kortárs múzeumot csinálni, a Cifra Palota padlástermét be akarja építeni, hogy legyen egy mai magyar anyag is. És akkor legyen ez egy kortárs magyar képtár, és akkor legyen ez a terület. Azt mondja, ő ennek nagyon örül, legyen egy alapítvány keretében, mert most mindent így kell csinálni, hogy ne kelljen mindenkivel mindig veszekedni a pénzről. Mondtam, jó, akkor legyen ez egy kortárs múzeum, hogy akit én az én szférámba tartozónak, akit én jónak tartok. Ez egy idő után persze neki nem tetszett. És azt mondta, hogy a megyében egyetlen gyűjtőterület, egyetlen kortárs múzeum lesz, nem tehetem meg, hogy csak a maga...

Tehát azt mondtam, hogy legyen ez egy nem 360 fokot körben bekerítő múzeum, hanem legyen egy lírai absztrakt kortárs. Legyen másutt egy pop-art, vagy op-art. Csinálják azt meg mások. S megkérdeztem a barátaimat is, velük beszélgettem, hogy ez nem etikátlan-e és rájöttünk, hogy nem hogy nem etikátlan, hanem ez ésszerű is lenne. Ez célszerű lenne, hogy bizonyos fokig specializált múzeumot létrehozni.

Igen ám, de a nő azt mondta, hogy a múzeum a megyében egyetlen. És akkor visszaléptünk, mert ezt is megbeszéltem a barátaimmal, hogy jó, legyen ez egy teljes gyűjtőkörű kortárs múzeum, azonban legyen egy kis apró feltétel: a minőség. De a minőséget mi állapítjuk meg. És ebbe belement. Az alapító okiratot azt nagyon pontosan megmanikűröztem és úgy fogjuk, úgy fogom szervezni - hogy ha csak meg nem unom, vagy nem csavarodik egyet a történet vagy a történelem, ami előfordulhat --, amíg én élek, vétójogom lesz az anyag befogadásában. És ebben irgalmatlan leszek.

És nem bízom teljesen magamban, tehát egy-két barátommal meg van erősítve a dolog, hogy azért az ő ítéletükkel is konfrontálódjon az enyém, akiknek az ítéletében megbízom. Tehát ezt létrehoztuk, egy olyan kuratórium formájában, ahol úgy intéztem, hogy szavazati többségem legyen. Tehát amit én, vagy a barátom elhatároz, azt biztos, hogy keresztülvisszük. Nem tudom, hogy tisztességes dolog-e, bár azt hiszem igen, szóval így gondoltuk. És valóban mindent el fogunk fogadni, de irgalmatlanul csak a minőség jegyében. Fognak jelentkezni és egy rossz Bálint Endre képet se fogok elfogadni, vagy egy közepest. Tehát azt mondom, hogy amíg ezt tudjuk tartani, és amíg ez megy, amíg meg nem ölnek, vagy meg nem... nem tudom, addig ezt tartjuk, hogy ez valóban múzeumi minőségű műtárgyak gyűjteménye legyen.

Ellentétben az összes ilyen hasonló próbálkozással, mert megnéztem én, most csinált Óbudán egy fiú, már kért tőlem is képet. És mondom: öreg, elcseszted. Megnéztem a megnyitó kiállítást. Hetven mű volt, abból hét volt múzeumba való. "Persze, örülök, hogy adnak". Nálunk nem úgy lesz, hogy örülök ha adnak, hanem hogy örüljön, ha elfogadom. És ezt is az alapító okiratban rögzítettük, hogy egy nem előtte történő, többtagú, titkos, halálosan komoly, kétlépcsős zsűri lesz, hogy egyáltalán elfogadjuk-e. És hát ha sikerül, akkor... Egyébként már a bíróságon van, szóval már jogi személy vagyunk, vagy mi a túró. Az építési kedv megvan a múzeum részéről. Mi nem tudunk pénzt beleadni, de az majd valahogy, az ő ügyük. Én azt mondtam, hogy az induló képtár műtárgyanyagát biztosítom, múzeumi színtűt. Ez már előválogatás formájában már megvan. Jövő év márciusában a Művészeti Heteket választottam, lesz egy kiállítás, ami az antré lesz, már a Cifra Palotában.

K: Addigra elkészül?

V: Nem készül el, de a nyitó anyag együtt lesz. És a nyitó anyagot úgy, ahogy van, egy blokkban, (majd ezt jól meg kell forgatni a sajtóban) megkapja Kecskemét város, hogy ez a modern múzeum. Létrejön a kortárs múzeum. Lerakják raktárba egy pár évre, amíg meg nem élül, de együtt lesz az anyag.

K: Amit végül is nem értek, egyetlen dolog: hogy ez vásárlásos, vagy ajándékozásos alapon történik?

V: Ez a legutolsó darabig ajándék. Így lehet megcsinálni. Ők nem tudnak megvenni egy kortárs anyagot. Hát persze. Most körülbelül hatan vagyunk benne. Hat embert hívtam eddig. És sokkal több nem is lesz, a nyitó kiállításon legalábbis.

K: Ez nagyon-nagyon jó kezdeményezés.

V: Megint a halhatatlanságomat kövezem ki természetesen, ha erre alkalmas az anyag. És másoknak is jó, ezúttal összecseng a két akarat. Ez lehet, hogy egy nagyon jó dolog. A múzeum most is nagyon jó. Van az a kis gyengécske kecskeméti rész, de hát az előbb-utóbb úgyis ki fog onnét centrifugálódni. És azt remélem, hogy ez az anyag is nagyon jó lesz. Én a legjobb képeimből válogattam, úgy, hogy odaadom az "Avignon-i szerelmesek"-et, ami az utolsó három képem egyike, amit nem akartam, hogy itthonról elkerüljön. Nem biztos, hogy olyan jó, de én a három legjobb képem egyikének tartom.

K: És a másik kettő ezen kívül?

V: Nem pontosan három, szóval egy pár. Az egyik a kaposvári múzeumban van. A Nemzeti Galériában van a legjobbakból kettő. Erre-arra vannak. Ezt a kettőt nagyon szeretem, ami még itt a falamon van, a többi már kint van. Elmentek már. A legjobbat, amit akkor legjobbnak tartottam, a legjobb kettőt azt... egy borús szomorú délelőttöm volt, valóban szomorú, föltettem a csomagtartóra és fölvittem a Nemzeti Galériába, hogy hoztam ajándékba, ha elfogadják. Elfogadták. Szerencsére. Hát ennyi.

K: És ezt tényleg ilyen földrengésszerűen meg lehet érezni, amikor elkészül egy kép, hogy az olyan nagyon jó?

V: Igen. Néha igen, néha nem. Úgy is csináltam képet, hogy évek után vettem észre, hogy nagyon jó. Bár ma azt mondom már, hogy nem is olyan baromi jó. Általában észreveszi az ember. Nem mindig. Meg nem mindig akkor a legfontosabb, amikor kész van. Szóval közben például érzem, hogy most szülök. Hogy most valami fontos dolog történik. Az nagyon jó, nagyon ritka érzés.

K: És például a Nemzeti Galériától, amikor visszavásárolta a képet, az hogy volt? Amikor odaadta, vagy ajándékozta -- nem tudom -- akkor nem érezte, hogy olyan gyenge, csak később jött rá? Vagy miért kellett visszavennie?

V: Az egy selejt volt. Nagyon megfontolt vagyok abban, hogy mit adok ki a kezemből. De Hódmezővásárhelyre elküldtem egy friss, viszonylag friss képemet, amiről egy pár év múlva úgy gondoltam, hogy nem olyan jó kép. És azt onnét a kiállításról megvette a Nemzeti Galéria. És én csak öt vagy hat év múlva néztem az anyagomat fotón, vagy memóriából, és azt mondtam, hogy ez nem oda való. Küldtem egy levelet Bereczkynek, a főigazgatónak, hogy: "Van a maguk tulajdonában egy elég pocsék képem." Nos, ha az alkotója azt írja, elég pocsék kép, arra elég nehéz nem reagálni. Mert ha ő azt mondja, hogy az mégis marha jó, akkor tudja, hogy én azt mondom, hogy nem értesz hozzá, öreg. Szóval végül is keservesen, meg nehézkesen belementek. Azt mondtam, hogy amennyit akarnak a legjobb képeimből -- vihetnek. Így ez egy csere volt. Egy selejtet kellett korrigálni.

Egyszer meg az a csibész műgyűjtő, arra rátukmáltam két nagyon jó képemet. Nem ingyen, de tulajdonképpen csak azért nem ingyen, mert annyira pénzközpontú ember, hogy tudtam, hogyha ingyen adom, akkor el se jön. Tízezer forintért adtam két képet. Az értéke 40 vagy 50 000 forint volt. Hogy jöjjön ide, mert nagy pénzügyi bajban vagyok. Idecsalogattam. És nagyon nehezen, és nagyon keservesen, szóval nem is fizette ki hónapokig azt a tízezret, de azért elfogadta azt a két képet. Csak utána kiderült - egy év múlva valaki jelezte -, hogy árulja a külföldieknek. És ekkor visszaszereztem. Szóval iszonyú ravaszan, és baromira elszántan, és nagyon taktikusan, mint egy igazi diplomata, visszavásároltam. Hát ez is egy selejt volt, amire nem készültem, nem készülhettem föl előre. Én ingyen is odaadtam volna neki, de hát csak ennyi kikötésem volt, hogy külföldre ne. Ha itthon adja el, akkor nem is szólok bele.

K: Deák Dénes volt?

V: Nem, nem a Deák Dénes.

K: Őt szokták ilyen csibésznek nevezni.

V: Nem, ez a román kaptafagyáros volt, a Vasilescu. Még ez sem biztos egyébként, hogy ennyire csibész volt. A Rózsadombon a gyerekének volt egy magángalériája. Nyilván külföldi kapcsolatai. Nem a boltból vették gondolom, ott a képeket, csak nyilván az kellett a kiviteli engedély miatt. Ezeket én nem tudom és nem is érdekel. Csak ott kint volt, és valaki gratulált, hogy milyen jól mutat a képed a fiának a galériájában. És elmentem egy baráti beszélgetésre, hogy na hát megnézem a képemet, halálosan fölkészülve a beszélgetésre. Az aztán mondom, hogy egyébként itt van ez a képem, és hát hogy hogy van.

Kicsaltam belőle azt az információt, hogy azt ne, ő azt most nem akarja eladni -- mondta a fiának a felesége, mert avval tárgyaltam -, de majd esetleg később egy külföldinek, aki megbecsüli, annak adja el. Ő ezt nem tudta az egész ajándékozás történetet. Nos, mikor ezt elmondta, akkor vége volt a barátságnak. Mondtam, hogy bocsánat, tudja a feltételét, ahogy én ezt a képet milyen feltétellel adtam el? Hogy ő ezt nem tudja. Mondom: hogy külföldre ne kerüljön. Ja, hát akkor nem adja külföldre el mégse. Mondom: hát ez most már egy kicsit késő így. Én azt a képet vissza akarom vásárolni. Darabját ötezer forintért adtam el. Mennyiért adja nekem vissza? A nőben volt annyi tisztesség, hogy azt mondja, nem kereskedek magán. Azt mondja: ötezer forintért.

Abban a pillanatban benyúltam a táskába és kitettem az asztalra 10 000 forintot, és áttoltam elé, mert föl voltam a dologra készülve. És kivettem a táskámból egy kis harapófogót és mondtam, hogy akkor a keretből kivenném, mert a keret nem az enyém. És a nő annyira paff volt, egyszerűen nem tudott válaszolni. De akkor én már harapófogóval szedtem szét. Leállítottam a két keretet és mondtam, hogy köszönöm szépen. És elhoztam a két képet.

Vasilescu megtudta. Őrjöngött -- mondják. Hát ő egy szaftos üzletember, és hogy őt így átverjék... utána két nappal tajtékozva telefonált, hogy Váli Dezsővel akar beszélni, de nem voltam itthon. Hát féltem, hogy most agyonüt, vagy mit tudom én, de erőt vettem magamon, hogy ez egy ilyen játék, és két nap múlva én hívtam föl, hogy kedves Vasilescu úr, hallom keresett, parancsoljon. Azt mondja, nem kerestem magát, és mindketten letettük a kagylót... Ez a Vasilescu története, még annyi hozzá, hogy ő akart valami kiállítást most tavaly, vagy tavalyelőtt, belekeveredtem volna, nem tudom és valakinek mondta, hogy természetesen a Váli Dezső nem fog velem együttműködni. Úgyhogy írtam neki egy levelet, hogy kedves Vasilescu úr, ha bármire szüksége van, rendelkezésre állok. / Hogy semmi problémám önnel, ha szüksége van képre, persze.../

- És nem jelentkezett?

- Nem, nem. Tényleg ezt a levelet eltehettem volna.

- Én egyébként Rácz Istvánnál láttam két képét aztán S. Nagy Katalinnál.

V: Rácz, büdös kurva Rácz István. Igen, két állati jó képemet ajándékoztam neki. Az egyiket letétbe, és hogy ő majd megveszi, ha lesz pénze. És mit tudom én, másfél év után mondtam neki, akkor bajban voltan anyagilag, hogy ötezer forintért odaadom. Mondta, hogy nincs pénze. Ezután pár nappal később írtam neki levelet, odaadtam azt is ajándékba. Rácz Istvánt nagyon szeretem, nagyon jó, gyönyörű a magánygyűjteménye. Oda négykézláb is...

K: Tamásnak mennyi képe van ott, Kárpátinak.

V: Igen, igen.

K: Meg azok a Gulácsyk és Bálint Endre, Vajda, Nagy Istvánok.

V: A fő értéke, a Nagy Istvánok és a Vajdák. És az Országh Lilit nagy szerencsésen választotta, mert az Országh Lilinek nagyon sok rossz képe van, ezt nem hiszi el senki. Meg azt hiszem, egy nagy része unalmas. De az anyag aránya és a művek is nagyon szerencsés választás. A Kárpátitól sikerült nagyon jókat választani. Aztán van már, amit ő sem szeret annyira, rákérdeztem finoman. Ő is tudja, hogy nem olyan jók, hogy valahogy...

K: Dienes Gábor, Nagy Gábor, vagy kik?

V: A Nagy Gabi még igen, de hát a Dienes az... ő... ő tulajdonképpen soha nem volt briliáns. Nagyon érdekes, nagyon tehetséges, nagyon nagy tudású, de hát ő soha nem volt az. A Nagy Gábor egy igazi nagy ígéret volt. Szerintem. Elmentem neki gratulálni huszonvalahány éves korában, megkeresni, hogy kicsoda ő. Egy nagy ígéret volt. Igen. Elment a Nagy Gábor is.

A Kárpáti Tamásnál pedig évekig féltem és féltettem. Látom, hogy belemegy a saját manierizmusába. Ismétli magát, és elmegy az édeskés felé. Most újabban erősebb. Láttam most megint jó képeit. És nagyon örülök neki.

Kortársakról nem beszéltünk, de hát ez ízléstelen lenne, meg fölösleges. Tök mindegy, hogy én most mit gondolok a kortársaimról. Szóval olyan mindegy, hogy én most melyiket tartom jónak, melyiket rosszabbnak.

K: Földi Péter tetszik még?

V: Nem, nem. Földi Pétert nagyon tisztelem. Ő egy üstökös volt, ámulattal néztük az első periódusait. Én tisztelem, szeretem, meg is látogatom két-három évenként. Most a saját manierizmusát csinálja. Nem tudom, bármi történhet, mint ahogy bármelyikünkkel bármi történhet, hogy újra szikrát vet. Amíg él...

K: És kik lesznek ott Kecskeméten?

V: Szüts Miklós barátom, akivel az egészet kitaláltuk. A Vojnich Erzsébet, a felesége, ő nagyon jó festő. Molnár Péter, egy helyi grafikus, akit... kecskeméti, akit senki nem ismer, egy nagyszerű figura. Nagyon értékes. A Tölg Molnár. Mindenfélét hülyéskedett, és előre-hátra táncolt és minden, de két képet kipréseltünk belőle, annyit fölajánlott, ő akármilyen, de nagyon jó festő.

Kovács Lászlót, az a relieffestő, az egy kiváló. Ő nagyon jó festő volt, aztán nagyon elromlott, és ezt meg is mondtam neki. És aztán most megint jobb. Meghívtuk Kovács Lászlót és a másik Kovácsot. Szörnyűek ezek az egzotikus nevek! Milyen Kovács? Ő Péter, Kovács Péter, aki főleg grafikus hatású, kicsit kondorosan, figurákat, azt nagyszerűen. Nagyon szeretem. És a legjobb dolgai ragyogóak. Ő van bent egyelőre a csapatban. Nem jut eszembe már.

K: Azért mégis mikorra realizálódik, amikor az építkezés is befejeződik?

V: Jó a kérdés. Ha összeomlik az egész, visszakérjük az anyagot, ha 95 vagy 96-ra nem csinálják meg a múzeumot. Egyébként van egy magánnyilatkozatom, hogy én akkor is odaadom a képeimet. Már most elvittem a négy kis képemet, nem vártam meg a jövő márciust. Mert itt járt egy kocsi Kecskemétről, vigyék csak el a francba.

K: A tervezési munka már elkezdődött?

V: Nem, nem. De, illetve még az is lehet, hogy valamit elkezdtek már. Most meglesz az alapítvány, akkor elkezdik majd ütni a megyétől, hogy micsoda őrültség. Aztán az egész hogy sikerül, hogy nem, az már nem a mi dolgunk. Mindig így mérem, hogy én mennyit tudok megtenni, aztán a többi végül is közömbös, hogy... hogy sikerül vagy nem. Ez jó, ez egy jó játék.

Egy-két embert majd még meg kell kérni, és baromi nagy sértődések lesznek nyilvánvalóan, hogy egy csomó ember nem fog szerepelni. És a meginvitálásnál mindenki előre tudja, hogy zsűrizve lesznek. Szóval szó se arról, hogy ő megajánl két képet, és azt elfogadjuk. Méghozzá én magamra vállaltam ezt, mert minden látszat ellenére egyszerűbb, hogy azt mondtam, az én személyes döntésem. Végül is lesz egy kuratóriumi is. De akár pofátlan, akár nem, hogy érezzék, hogy ennek súlya van. Hogy én nem fogom engedni, vagy én fogom engedni. Ennek minden selejtrizikójával együtt persze... Én majd igyekszem nem egy személyben dönteni, így is találtuk ki, hogy többen zsűrizünk. De nem hiszem, hogy az akaratom ellenére mondjuk ez a zsűri be fog valami képet venni. Én remélem, én azt hiszem, hogy elég objektív vagyok. Szóval remélem, hogy meg tudom ítélni a minőséget. Tényleg még ráfért ez a kecskeméti múzeum dolga. Köszönöm!