1992.07.        publikációim / html/mozgo7.htm        C.02256/7

VD. / MOZGÓ VILÁG

1992/03. Uccello, a szürrealista
1992/04. Tornyai kontra Czóbel
1992/05. Morandi
1992/06. Czóbel Béla felesége (Modok Mária)
1992/07. Utrillo szomorú volt
1992/08. Klee az apám
1992/09. Vaszkó Erzsébet, aki zseni volt
1992/10. Bonnard
1992/11. Menyus bácsi  (Tóth Menyhért)
1992/12. Váli Dezső

Uccello, a szürrealista

Az én generációm Herbert Read A Concise History of Modern Painting könyvén nőtt föl. 1960 körül került be Magyarországra. Mohón ittuk minden szavát, illetve ábráját, hiszen nyelveket nem tudtunk. Akkor még nekem is gyönyörű volt benne minden. Múltak az évek, főiskola, 1965, harmadévesek voltunk, művészettörténeti előadáson szóba került a könyv. Boldogult Újvári Béla adott elő, akit az ötvenes évekbeli szobrászi és lektori tevékenysége miatt egy (legalább egy) szakma gyűlölt, tanárnak kiváló volt. (S bár az egész modern festészetet két előadásban elintézte, első absztrakt képeimhez értőn és megértőn szólt hozzá.) Szóval egyszer fölhorkant Readre: „És Utrillót kihagyta a kötetéből, csak mert ábrázoló...!”
Most feleségem könyvtárából előbányásztam a kötetet. Már el tudom olvasni. Névmutató: Utrillo. Tényleg, csak az előszóban beszél róla, ekképpen: Klee szerint nem a látottat kell megfesteni, hanem a festő dolga „láthatóvá tenni” (mármint a belső valóságot), majd arról, hogy ő a kötetében ezt a mércét használja. Utrillo pedig LEfestette a világot, és ezért őt kihagyja.
Hogy is van ez? Pedig okos embernek kellett lennie ennek a Readnek, hogy ilyen vastag könyvet tudott írni... Hol is kezdjem?

Húsz éve valahol vendégségben ültünk, nem nagyon figyeltem, szomorú voltam. Szemem a könyvespolcon kalandozott – ma már talán nem tenném meg –, leemeltem, s belemerültem egy Utrillo-albumba. Tízes évekbeli, korai művei; átléptem az ő szomorúságába, és már boldog voltam. A nyájas olvasó és a magam kedvéért is most ez egyszer megpróbálom szavakká formálni e megfestett fájdalom mibenlétét. Témái? Századelős párizsi utcák, Montmartre. Ebben önmagában nincs semmi. Semmi nosztalgia, ez neki jelen idejű, valós látvány. Egy- és kétemeletes házak, házsorok, olykor dombnak föl. Nézőpontja: az utca közepén áll, s nézi a végét. Reneszánsz perspektíva, szabályosan. A közeli, jobban megrajzolt házak sem különösek, nincsenek is annak kezelve. Világos, meszelt falfelületek, elnagyoltan, s az ablakok sötétebb foltjai. Az ég és az úttest két háromszögű foltja középtónusú. Ebből világít ki egy-egy fehér falfelület. A távolabbi dolgok – szintén a perspektívafestés szabályai szerint – bizonytalanabb körvonalakkal; elmosódott színek és foltok, középtónus. De minden utcája egy kicsit kivezet a világból. Ettől lenne...?
De nézzük tovább. Jellegzetesek sötét-világos foltritmusai. A legnagyobbak a házak kockái. Majd az ablakok foltjai. És amikor a legkisebb nagyságrendbe lép át, foltritmusok helyett vonalritmusok jelennek meg, zsalugáterek, kerítések párhuzamosai. És itt egy átkötés: a távoli ablakok már sötét, függőleges ecsetvonás-ritmusok.
A látottból indul ki, de a tudottat festi, meglehetős önkényesen. Ugyanis, bár nem feltűnő, de teljesen szabadon válogat a látványelemek között, mikor mire van szüksége. Egy ablak foltja, egy ablak kerete vagy a körülötte futó vakolatcsík váratlanul hangsúlyossá válik. Ez annyira megváltoztatja a természetes súlypontokat, hogy (gyanítom) nem volt szüksége a látvány átalakítására a vásznon. Nem csalt. Amúgy is témaválasztása, komponálása semmi különös, közönségesnek mondható. Tudjuk, gyakran fotókról festett. Leírták róla, hogy fölfedeztetvén, némely montmartre-i kocsmáros festéket és képeslapokat tartott a pultja alatt, hátha ma éjjel is betéved az ifjú Morisz, az alkoholista, s majd megint csak képpel tud fizetni.
A látvány felől nézvést én csak két különöset találtam. Az egyik, hogy figura alig van, főleg korai munkáin, később is inkább csak a távolban, elnagyoltan, majdnem mindig hátulról. Valószínűleg nemcsak nem szerette az alakokat a képen, de nem is vállalta a megfestés keservét. (Nem tűnik ügyes kezűnek.) Ettől az utcák kísértetiessé válnak. A másik egy huncutság. Az ég sötétebb, mint a házfalak fehér fala. Ez ugyanis nem igaz. Illetve igen ritkán. Számomra mindig meteorológiai ünnep, amikor előttem-fölöttem sötét felhő, de a hátam mögött napfényes az ég, fényt adva a felém néző házfalakra. A látott ég ekkor nem végtelenség, fénytömeg, hanem plafon, ettől a világ szobabelsővé válik. Ez lenne Utrillo titka? (Bocsánat a közhelyes fogalmazásért, de csakugyan ezt keresem ezúttal.) Talán ez is. De mi köze az enteriőr-hatásnak a szomorúsághoz, ami minden képén átvérzik? Nem következik egyik a másikból. Nem találom. Elemezhetetlen? Hiszen valljuk be, amúgy sem – te sem, én sem – úgy nézünk képeket, hogy elfacsarodik tőle a szívünk, ugyan hogy csinálta...?!
Próbálkozom tovább. Kompozíciói nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Arisztokratikusnak mondhatók. Ott sűrűsödnek a formák, ahol indokolt, a látványt természetesnek tudja velünk elfogadtatni. A képek előterében néhány nagyobb forma, a centrum felé kisebbedő, tehát sűrűsödő foltok. Világosan tagol, nincsenek titkai és váratlan fordulatai.
Nagymamáink falán számtalan utcakép, hasonló felfogásban, nála bravúrosabbak, sokszor. De ilyen atmoszférát csak egyetlenegyszer láttam, Jeney Zoltán rajztanár (még anyámnak udvarolt) A haldokló Tabán című képén. Talán a téma miatt: házak bontás előtt. Annak is sötét ege volt, kihalt utca. De mi az, amit általában érzékeltetnek ezek az utcaképek? A város magabiztos nyüzsgése. A civilizáció fölkínálkozása. Szellős tágasság, biztonság, házfalakkal óvva. Az elvegyülés öröme. Libériás szolgáink sorfala: házsorok. Csillogások. A sétálás langyos ritmusa. De milyen ez a Rue Norvins? (Most segíts, Esterházy Péter!) Szomorú. Nem megy. Ennél többet nem tudok.
Próbáljuk más oldalról. A csodás kezdet után mindnyájunk fájdalmára a mester a tízes évek közepétől egyre gyengébb képeket fest, 1920 és 55 között a termés egészen elszomorító. Közben fölfedezték amúgy igazából, kastélyt vett, megtért, megnősült (elvették), és alkoholizmusából is kigyógyult (nem magától). Nézzük ezeket a majdnem ugyanolyan képeket. A Saint Romain-templom és környéke, 1925. Mi más ott? Korábban ezt nem használta, a képnek külön előtere van. Fák diadalkapuja alól nézzük a világot. Mintha szobából, ablakból. Alul az úttesten markáns átfutó árnyék, fönt az egyébként unalmasan festett lomb. (Nyári fakoronák, ez is új.) A házsorok tömege meglepően kicsi, jelentéktelen. Mintha már nem is téma, csak motívum volna. Viszont élesen rajzolva, szinte szerkesztve. Mérnöki, száraz. Az 1910-ben festett Rue Norvinson is van egy ormótlan kupola, nem hagyta le, a Sacré Coeuré, de annak tónusa beleolvad környezetébe, s geometriáját is hirtelen itt puhává váló ecsetkezeléssel föloldotta. S mit tesz ezen az 1925-ös képen? Itt is van egy ronda templomtorony. Semmi elmosódás; vonalzó, még kontúrozza is, keményen. S olyan részletező előadás, mint a kép többi, hozzánk jóval közelebb eső részletein. Ez az utca nem a túlvilágba fut, itt a sarkon Röltex bolt van. És összehasonlítva a koraiakkal: súlytalan az egész, nemcsak az apró kiegyensúlyozott foltok egyensúlya miatt. Visszafelé nézve: a korai képek tömörek, súlyosak, bánatosak. Azokba az utcákba részeg matrózok valók. Ezekbe könyvelők.
Ettől persze még lehetnének jók és nagyon jók is. Újabb kísérlet, most a színek oldaláról. Falusi templom. Itt is ólomszürke ég, fehér, melegszürke foltok. Az úttest is – önkényesen – ehhez a színvilághoz közelít. A háttérben lévő tető kis piros foltja az egyetlen színfolt, már szinte sok is. A szem a szürke árnyalatok finomságai között bolyong, és nagyon csendes mozgás ez. (Mint kosztümön a bross: milliméteres forma – ritmusproblémákba kényszeríteni a férfiszemet, ide nézz! Ne máshová! A szintén korai Falusi utca az Île-de-France-ban színesebb, emlékeztet a legkedvesebbemre, a Rue Rivolira, amit sajnos tizenöt éve nem láttam, most sem tudtam fölkutatni sehol.) Milyen tapintatos színesség ez! Fehér és melegszürke hang dominál, két fekete folt ütéssel. És színnek pár melegbarna, vörös folt. Gyönyörű. Hogyan változik ez a késői képeken? Utcarészlet, ami kicsi és csúnya, de legalább a miénk: (a Szépművészetiben) a fekete-fehér templom méltóságát agyoncsapja a nagyon-piros háztető (is). A Saint Romain-templom ege, ó borzalom, kék, olyan kék, hogy kár is a dolgot tovább taglalni. Az embernek arra kell gondolnia, maradt volna inkább alkoholista.
Késői, gyógyult fotóin is olyan szomorúan néz ránk. Tudta, hogy az üdvösségén kívül mindent elveszített az életében?