dátum: 00.12.28. fájl:EGYEB/P.SZABO C.6502

Magyar Nemzet cikk

MŰTEREMBE ZÁRT HATÁRTALAN VILÁG

CD-romra vett életmű, kétmilliós leütés az aukción – beszélgetés Váli Dezső festőművésszel

P. Szabó Ernő

– Ha kiváló, művészetüket évtizedek óta gyakorló alkotók is, a képzőművészek manapság ritkán kerülnek a nagy nyilvánosság figyelmének középpontjába. A karácsony körüli napokban – reméljük nem kivétel erősíti a szabályt alapon – ez történt néhány kortárs magyar festővel, akiknek alkotásai iránt igen nagy érdeklődés nyilvánult meg a Kieselbach Galéria aukcióján. Különösen Váli Dezső festőművész egyik munkájáért folyt erős licit, új tulajdonosa végül kétmillió forintért vásárolta meg a művet. A művésszel kapcsolatos másik hír, hogy a karácsonyi könyvvásárra jelentette meg azt a CD-romot, amelyen minden, 1959 óta készült alkotása látható. Természetesen az is, amely most kelt el az aukción, s amelyet természetesen nem ő adott el. Mégis, önkéntelenül is felvetődik ilyenkor a kérdés: a mű alkotóját foglalkoztatja-e a pénz?

– Nem nagyon. Könnyen beszélek, van mit ennünk, és a műterem meleg. A pénz egyszer környékezett meg igazán, akkor beméretem, nem tudnék vele intelligensen bánni. 1984 körül történt ez, amikor zsidó temetőket festettem. Budapesten nemzetközi kongresszust rendeztek, egyszerre öt orvos látogatott meg, három tolmáccsal, de azt mondtam nekik, hogy nézni lehet a képeimet, de külföldre vinni nem. Munkáimat saját unokáinknak szánom.

– Számítógépén pontos a lista, amellyel számon tartja a változásokat. Itt már vannak külföldi helynevek is, hiszen a képek egy idő után önálló életet élnek, bár a festmény hátuljára ragasztott cédulán megkéri a tulajdonost: ne vigye külföldre a képet. Kinek adja el, kinek adja el szívesen - festményeit?

– Annak adom, aik viszi. Szívesen?! Akinek fontos, aki csakugyan használja... Korábban sok munkám került állami tulajdonba is. Voltak, amelyekért díjat kaptam, aztán megvásárolták őket, hiszen működött egy bújtatott mecénálási rendszer is. Ezek ma múzeumi raktárak mélyén vannak. Más része lakásokban, így aztán képeim kilencvenöt százalékát alig pár ember láthatja. Míg egy Babits-összest bárki leemelheti a polcról. Ezért is csináltam ezt a CD-romot másfél év munkával, tessék, itt van, kedves Utókor... Ma állam nem, múzeumok alig, inkább csak gyűjtők vesznek képet. Visszatérve a CD-romra, tényleg minden képem rákerült, az összes grafikám, művészfotóm, felvételeim a zsidó temetőkről, két és fél könyvem. Van rajta van egy teljes műkatalógus, egy „szerepléslista” is, amelyen a művek sorsát követem: kiállítások, díjak, reprodukálások, tulajdonosváltozások. Valóban naprakész vagyok: levelet kaptam Hollandiából, egy ügyvéd a Sotheby-nél megvette két képemet. Estére rögzítettem az új adatokat.

– Azt is tudja, hová került az a festménye, amelyet karácsony előtt kétmillió forintért vettek meg a Kieselbach Galéria árverésén?

– A Galéria, ha tudja is, nem mondhatja meg, a dolog szigorúan titkos. Viszont a kép hátán ott van angolul is, hogy kérem, jelentkezzék a tulajdonos.

– Mit szólt a meglehetősen szenzációsnak számító eredményhez?

– A Lukácsban, ahol tíz éve úszom, hatalmas ovációval fogadtak az öltözőben. Mondtam, ugyan, ez az idei legszerényebb áram... Komolyra fordítva a szót: meg voltam lepve. Úgy látszik, van Magyarországon három vagy négy ember, akinek a műveim ennyit érnek. Dicsekvés: van egy képem, amelyért évek óta ennél többet ígér egy gyűjtő, kitartóan fölkeres, de nem adom, igaz, nem is adhatom, mert pár éve a fiamnak ajándékoztam.

– Ez az esemény törekvései igazolását is jelenti, s erről azért is érdemes szólni, mert 1978-ban meglehetősen provokatív módon kockákra szabdalva elrontott műveit állította ki, arra bíztatva a kritikusokat, hogy állítsanak össze jobb műveket a töredékekből.

– Nem bosszút akartam állni a kritikusokon akkor, fricskának szántam. Sok csacsiságot leírtak akkoriban (is), ami talán nem is lett volna baj, ha a kormányhoz közel álló lapoknak nem lett volna rejtett – vagy nem is olyan rejtett – hatalmuk. Egy henye mondat elég volt ahhoz, hogy többéves kiállítási tilalom következzék. A kritika nem volt ártatlan akkoriban. Erre céloztam, s nem személyes sértettségemet fogalmaztam meg. Megsértődni nincs időm. Egyébként is, rólam csak jót írtak.

– Nem bírálták, mondja - nonfiguratív korszaka után. 1984-ben mégis váltott, figurális képeket kezdett festeni.

– Mert észrevettem, hogy romlanak a képeim. Elvesztettem a hitem és a reményem a nonfiguratívban (népnyelven: absztraktban). Iszonyú teher volt: a képet percről percre, korlátok nélkül, tökéletesen meg lehet változtatni; ennyi döntés szinte elviselhetetlen. A figuratívitás, az ábrázolás mégiscsak határokat szab: egy sámli mégsem lehet nagyobb, mint az ablak. Aztán, ami ettől fontosabb, hiába tagadjuk, a téma a kép befogadásához tartozik, annak az előszobája. Az ott hátul egy hegylánc, milyen messze van... s már ott repülök én is. Egy gyenge figurális kép elindíthat egy gondolatot, egy közepes nonfiguratív kép tökéletes nulla.

– Hogyan jutott el a zsidó temető témájához?

– A hetvenes években két évig szociofotózásból is éltem. Az országot jártuk, s a munkavezetőmet érdekelték a falusi zsidó temetők is. Kezdő fotós lévén mindent lefotóztam, ami az orrom elé került, s úgy összejött egy anyag ötvenöt temetőről, észre se vettem. Itt feküdt a polcomon tíz évig, aztán egyszer lerajzoltam az egyik fotót, s azonnal kiderült, megnyílt előttem egy ajtó, egy új világ. Valaha belsőépítészként indultam, s így különösen megragadtak a temetők terei, vagy például Bukovinában a fantasztikus erejű domborművek a régi köveken. Vonzott a temetők istenes áhitata is, valamint a kötődés, hogy katolikusként reggelente ószövetségi zsidó zsoltárokat mondok. A halál témája. A csend. Vonzottak a kompozíciós lehetőségek, az, hogy madárperspektívából nézve eltűnik a horizont, és egy jól kezelhető formálási lehetőséget kaptam.

– Három és fél év után azután újra váltott, nyilván újra gyöngülni látván képeit. Ekkor még szűkebbre vonta világa hartárait, hogy még mélyebb, intenzívebb lehessen. Képein a nyolcvanas évek vége óta csak műterembelsők láthatók.

– Ezen az úton is egy fotó indított el, kiállítási plakátjaimhoz sokat fényképeztem műtermemet. Szokták kérdezni, még a barátaim is, hogy mikor hagyom már abba ezt a témát. De – legalábbis számomra – minden mű másról beszél, az egyik képnek alig van köze a másikhoz. Fiktív műtermeket festek, a valódiból legfeljebb egy-egy motívumot veszek kölcsön.

–Ki lehet-e tekinteni ebből a képzeletbeli műteremből a kortárs művészeti élet általános kérdései, problémái felé?

– Nem igazán tudom, mi történik odakinn. Azt tudom, hogy azok, akikkel a kecskeméti alkotóházban találkozni szoktam, örülnek, hogy egyáltalán ki tudják fizetni az ott-tartózkodást egy-két hónapra, ami létfontosságú a számukra, lévén, hogy sokuknak nincs saját műterme. Az is kétségtelen viszont, hogy a művész napi ezerötszáz forintot fizet, de a ráeső költség négyezer forint, s a különbözetet valakinek vállalnia kell. Talán Kecskemét városának, aki most a Magyar Alkotóművészek Egyesületétől átvette a házat, jelent valamit, hogy művek megszületését segítheti elő.

Nagyon rég nem járok a művészeti szövetség összejöveteleire, korábban kialakult bennünk, hogy nem érdemes, hiszen központilag irányítják a dolgokat. Ma új a helyzet, megkaptuk a szabadságot, (persze remekművek a legsötétebb években is születtek) de a művészet virágzásához egy fizetőképes rétegre is szükség lenne.

– Ehhez az is kell, hogy a műalkotások megjelenjenek a széles nyilvánosság előtt. Számít-e valamit ebből a szempontból a Műcsarnokban jelenleg látható nagy festészeti kiállítás?

– Ez egy jó kiállítás. Ezt nem értik a fejesek, szükség lenne ilyen bemutatókra évente, kétévente, hogy akit a dolgot érdekel, tudja, mi kép készült itt tavaly, s hogy újabb rétegekben támadjon föl az érdeklődés. Hogy tudatosuljon az is, hogy az új eszközök, technikák megjelenésével nem vált avulttá a festészet. Nem fog az olajfestés kihalni, hiszen a kép 200 ezer éve ugyanarról, a legfontosabb dolgokról beszél: mi az élet, mi a halál, a szeretet, hogyan éljünk, hogyan kell meghalni. Egy jó kép ma is erről beszél. Hogy azután a következő generációk mihez kezdenek az örökséggel, az már az ő dolguk.

(A CD-rom anyaga interneten is elérhető: www.vali-oeuvre.c3.hu)

a kép alá: fotó: Surányi Miklós