94.2.10. PAULAINT 4290

Kaáli NagyPaula 10 éve közösségi tag, beszélgetésünk interjúba fordult, magnóm kéznél volt.

/műtermemben/

K.N.P.: Szerinted az etikai kérdés, hogy valaki nem ‚érzi jól magát? Hogy nem tud örülni?

V.D.: Vannak teológiai iskolák, akik úgy tartják, hogy igen. Egyszerüsítve ezt úgy fogalmazzák meg, hogy lelki állapotod Istentől való távolságodtól függ, egyszerűen. Én megengedőbb vagyok‚ s bizonytalanabb, mert a bélműködés például súlyosan befolyásolja az érzelmi állapotot; a test állapota, a meteorológia, egyebek. Gyerekkorom óta hipermeteoropata vagyok, évek óta előfordul egy-egy délután, hogy összeadás és kivonás után egyértelműen bebizonyítom, nincs értelme az életemnek, másnap mindig megered az eső. Mennyi a felelősségem a rosszkedvemben. Mint minden, ez is arányok kérdése. Mérője a lelkiismeret, ami persze szintén nem hibátlan. A döntő a pillanatnyi mérlegelés, tehát nem csak a nagy elvek. Akinek van lelki ereje, van rutinja, körülbelüli pontossággal el tudja végezni. Én őszinte embernek sikerültem, nekem ez egy könnyű és eredményes terület, ennek ellenére tudom magamról, hogy az őszinteségért óráról órára véresen meg kell küzdenem, mert ami először eszembe jut, az természetesen hazugság. Az őszinteséghez el kell jutni. Nem tudom, hogy ennek mi a módja, koncentrálás, ima... Palátsik Jutkát irigyelem, mielőtt kutyája gyógyulásáért imádkozott, húsz percig könyörgött hitért, hogy ő ezt az egészet elhiggye. Én egy ilyen témáért képtelen lennék kettő percnél tovább imádkozni. Tehát nyilván a koncentrálókészség is segíti, a rutin az őszinteséghez való eljutást. És utána tulajdonképpen az ember szabad, mert ha a hozzáállása jószándékú, ha odáig eljutott, hogy jószándékú, akkor nem tartom fontosnak, hogy az eredmény nem hibátlan.

K.N.P.: Azt elképzelhetőnek tartod bizonyos dolgokban, hogy az ember lelkiismerete szerint jól dönt és az eredmény mégis fals lesz?

V.D.: A sikertelenség hozzátartozik egy élethez. Ha felelősek vagyunk benne, gyakran az jóval korábbi történet. Ha megcsalom a feleségemet, nem akkor vétkezem, hanem előtte 10 évvel, amikor elkezdtem megfordulni a nők után, akár csak gondolatban. Lehet, hogy egy rossz vírus valamit tönkretesz; de ha a jószándék működik, tudjuk, Isten azt méri. No most Isten mellettünk áll, mi jószándékúak vagyunk, és a dolgoknak egy része természetszerűleg sikertelen. Ez előfordul. Az ember az egyetlen gép, ami rossz programokat betáplálva jó eredményt is tud produkálni. Akkor nyilván fordítva is előfordul, hogy minden szép és minden jó, csak az ifjú férj az ara szájszagát nem bírja el, és ezen fölborul minden.

K.N.P.: És te nyugodt vagy az életed tekintetében?

V.D.: Mire vonatkozóan?

K.N.P.: Amit csinálsz, amit gondolsz, ahogy vagy ...

V.D.: Sajnos nyugodt, talán nem is kellene ennyire nyugodtnak lenni, bár tudom, hogy jófelé megyek, tudom, hogy jószándékú vagyok, s ha mégsem, félórán belül korrigálom. Tudom, amit csinálok az hasznos, a selejt- és bűn rátám megfelelő, ha ilyet ki lehet mondani, azt hiszem, ki lehet mondani. Kényes pontja az életemnek, hogy nem szeretek eléggé élni, tehát a melankolikus rezignált énem sokszor uralkodik - ezt adottságnak tekintem, amit jól kell kezelni - de ez a teher valószínűleg munkaeszköz, tehát segítség is.

K.N.P.: És neked az nem konfliktus, hogy másként képzelted az életed?

V.D.: Sohasem éltem képzeletben az életet, és nincsen jövőképem. Ifjúkoromban különösen nem tudtam, mit akarok, amíg a festést meg nem találtam, ha nem hazudok és nem felejtettem el 30 év távlatából, de úgy emlékszem, sohasem volt jövőképzetem. Soha sem képzeltem magamnak egy boldog családot. Mindig hiányérzetem van, de ez nem a világon múlik, tudom, ilyen alkattal születtem.

K.N.P.: És az, hogy úgy érzed, hogy víz alatt vagy és nem kapsz levegőt,...ha sikerült egy kép, az teljesen mindegy?

V.D.: Átmenetileg jól érzem magam, - ez egy félóra, egy-két nap, ha egy kép sikerül. Ha nagyon rosszul megy sokáig, akkor nyugodt leszek, mert annak a terhéhez vagyok szokva, az egy ismerős terep, és a statisztika szerint onnan sokkal mélyebbre nem zuhanhatok. A festéssel nem vagyok baráti viszonyban, az én vállamra túl nehéz teher mindennap. Nemcsak így élem meg, így is van.

K.N.P.: És az, hogy sikerül valami, nagyon sok energia?

V.D.: Nem, nem, az nagy, ritka ajándék és öröm. Most egy hónapja, befejeztem ezt a sötét műterem-sorozatot, még mindig melegít. Igaz, ha nem melegítene, arra is fütyülnék, mert most szerelmes vagyok a kompjúterezésbe. Évente egy-két tehetséges napom van a szakmában. Öt képet befejezek váratlanul, több hónapos, több éves képeket. Mire az ötödiket befejezem, képtelen vagyok vissazemlékezni nemcsak az elsőre, de az előzőre is.Tehát itt a munka az, ami élmény, a csinálás szenvedélye.

K.N.P.: Nekem ez az egyik alapvető, hogy én azért akarok olyan munkát, miben benne vagyok, hogy igazoljam azt, hogy valamiért vagyok.

V.D.: Én ezt nem tudom szétválasztani, bár lehet, hogy nem ilyen szép a kép, - ezért is üzente most valamelyik igazhitű karizmatikus, hogy pogány vagyok, merthogy a munka olyan fontosságú az életemben, az tart össze. Úgy szoktam fogalmazni, a munka a napi inzulinom.Ez a nyaralás dilemmája nálam. A munka tart össze, de talán a teológiai értelemben vett életcélom felől nézve inkább hátráltat az életemben. És más életcélt nem szabad elfogadnom, amit a hit ad. Ezt még csak bátorságom sem lenne fölrúgni, ebben a félelem is benne van.

K.N.P.: Ennek a hit kérdésnek az elejét veszed, hogy nyilván Isten kezébe zuhanunk, de hogy miért születtünk, ezt soha nem tetted fel? Miért nem?

V.D.: Ha az öreganyámnak kereke lett volna... szóval ezekkel nincs értelme foglalkozni, mi a játékhatár...

K.N.P.: ... jó, hogy evvel nincs értelme foglalkozni, és ez engem mégis foglalkoztat... V.D.: Igaz, ez a filozófia, a végső kérdések, de ez nekem valóban nem volt probléma, mintegy érdekes, visszavonhatatlan tényként kezeltem magamat mindig.Talán a hited hiányzik, pogány vagy ezen a területen,... igen, hát ez teher, ez teher. Vannak elegáns ellenpéldák, de azok elfogadásához is hit kell. A 40-es években a Szaharában, aki elment téríteni és egész életében másfél embert térített meg, s aztán lelőtte egy kisfiú, s ebből nőtt ki a Focolaré mozgalom. Én ezt udvariasságból is és alaptételként is, Isten alaptételeként elfogadom, hogy minden élet egyenlően értékes.

K.N.P.: Másokkal szemben én is, csak magammal szemben... Most, hogy nem találok olyan munkát, ami én magam is vagyok egy kicsit, amit szívesen csinálok, amihez úgy érzem, tehetségem van.

V.D.: Igen, ez gyötrő lehet. Ezen gondolkodtam, a XVIII. században egy Kecskemét melletti tanyán élsz, 3 kilométerre - akkor még hüvelyk volt meg láb - a legközelebbi tanyától, akkor elég valószínű, hogy nem írástudó leszel, hanem pontosan determinált lesz az egész életed, az ünnepélyes siratásig; de valószínűleg ez is hamis és olcsó gondolat. Igen, most egy átlagos képzettségű, egy átlagos képességű ember x terület között választhat.

K.N.P.: Végülis ettől függetlennek kéne lenni, mint ahogy te is független vagy attól, hogy sikerül-e, vagy nem, egy kép...

V.D.: Igen, igen, itt nem tudom, mit lehet tanácsolni, az ember ösztönösen azt mondaná, hogy ilyenkor kötelesség megteremteni egy titkos belső életet, amint Franz Kafka, aki hazament a hivatalból, meggyújtotta a petróleumlámpáját a pici asztalán, s elkezdett írni magának. Vagy a beteg nagymama, aki ragaszkodik ahhoz, hogy még jövőre a családnak 20 üveg barackbefőttet eltegyen. Most nyáron a Shakespeare drámákat kezdtem 51 éves fejjel, mert ezt eddig nem ismertem, s ez a nyár elment erre. Minden nap 60 perc. Nekem is mindig voltak hiányérzeteim; a festés mellett marad lekötetetlen szellemi kapacitásom -úgyhogy mindig voltak olyan szerelmeim, hogy 4 évig angoloztam napi egy órát vagy hogy pár évig intenzíven fényképeztem. Belső kerteket teremtettem magamnak.

K.N.P.: És nem érzed időnként üresnek?...

V.D.: Időnként igen, de én nagyon szeretek játszani. Ma már fanyarabban örülök a kompjúterezésnek, tudom, mi lesz a menete, hogy fog elhalni, hogy válik egy szerszámmá a sok közül. Vagy ha fölöslegesnek látom, akkor egy tételben el fogom ajándékozni. Amit csinálok, arra a Remington írógépem is alkalmas, 25 éve megvan, csak kissé ferdén írja a sorokat.

K.N.P.: Mi az oka, hogy az egész tekintetében nyugodt, stabil vagy?

V.D.: Nyugodt, nyugodt... egy kicsit úgy, mint József Attila, hogy szétnéz, bólint és nem remél, én az élettől nem várok jobbat. Akkor vártam, amikor nyomdaipari segédmunkás voltam érettségivel. Tudtam, hogy ez átmeneti állapot. Aztán a főiskolán, bár nagyon beleszerelmesedtem egy időre az építészetbe. Már akkor festőnek készültem. De tudtam, hogy most félre kell tenni a festést, nyugodtan, a főiskola éveire. Ruhatárba tettem, le is írtam, előre leírtam, hogy egy most a feladatom, a ruhatári jegyre vigyázni. Hibátlanul pontos, tudtam, hogy most valami meghalt, de csak időlegesen. Ezt vártam, persze. A másodéves várja a diplomát. Pozícióra nem vágytam, ebben a szakmában, ekkora konkurrenciával, mint Paul Klee és George Braque, akik jobbak nálam, és jobbak is maradnak,...végez 500 festő egy főiskolán és egyből lesz utcanév.

K.N.P.: És Klee-t miért szereted?

V.D.: A fene tudja, hogy ez hogy van, illetve tudom. A tehetség egyik fajtáját, a képekre való érzékenységet is megkaptam. Hiába az azóta 30 éves tanultságom, kezdetekben újak voltak a csodák. 14 éves koromban engem óvó és segítő emberek, felnőttek a kezembe adtak egy Klee albumot és olyan intenzitással csodálkoztam rá a Szindbad képre, mint ma, sőt. Tulajdonképpen mindegy, mondja Pilinszky is, hogy én a Klee-képekkel kaptam meg az inditást. A kiskacsának az a Mama, akit az elsőnek meglát, ahogy kibújik a tojásból, arra csipog. Kondrad Lorenz kacsájának tehát Konrád Lorenz lett. Nekem a Klee sikerült, de ma visszanézve, Antonello de La Messina, Pierro della Francesca vagy Nagy Balogh János is alkalmas lett volna erre. Majdnem véletlen.

K.N.P.: És Vermeer?

V.D.: Vermeer ügyes...Az ő csöndje néha már kevés nekem. Gyönyörű és tökéletes ez a csönd és biztonság, nyugalom, de az én világképem más...

K.N.P.: Ezt úgy érted, hogy szirupos?

V.D.: A legkevésbé sem, biztos a világképe, tudja, hogy merre-meddig. Hogy egyik reggel futnom kellett hajnalban a misére, feltétlenül oda kellett érnem, jutott eszembe, évtizedekig futva jártam az utcán. Az én alkatom nem nyugodt, mint Vermeeré, bár időnként a képeimben előjön a tudatos énem fölött vagy alatt egy nyugodt és magabiztos világ. Persze, én vagyok az egyetlen, aki alkalmatlan mérni a képeimből kisugárzó információkat, ez nyilvánvaló. Nem tudhatom, mi megy át a zenekari árkon, ahogy szokták mondani. Annyi minden belekerül a múltamból, amiről nem is tudok, az egész énem. Nem tudom, milyen vagyok , egyébként erre nincs is szükség, és az eredménnyel sem tudnék igazán mit kezdeni.

K.N.P.: S a zene?

V.D.: A zene az nincs, sajnos nincs, az nem működik.

K.N.P.: Nem hallgattad meg a H-moll misét?

V.D.: Nem. Talán eljutottam volna hozzá, talán működött volna, ha nem is 300-szor, mint Pilinszky, de 10-szer meghallgatom. De nincs türelmem tartósan másra figyelni. Szembesülök ezzel. Van néhány kedves 30 éves slágerem, szerelmeimre emlékeztetnek. Fontos emlékeim. Nagyon ritkán jönnek elő, mert hála Istennek nem tárolom őket, így mindig csoda, ha a rádióban hallom. És ennek ellenére még nem fordult elő, hogy végig tudjak egy ilyet hallgatni, azt hiszem 3 és fél perc. Hogy bármit is csinálok, azt 3 és fél percig hajlandó legyek félbehagyni. Ezek a nagyon kedves és éles emlékek rendszerint kalapálásba fulladnak.

K.N.P.: Ezért nem nézel meg egy filmet sem?

V.D.: Azt nem azért, az egy más terület.

K.N.P.: A misére is azt mondod, hogy egy-két mondatra emlékszel vissza...

V.D.: ... a mise, az feladat, az baromi egyszerű. Rémes lenne, ha nekem reggelente ki kellene találni, hogy menjek-e úszni. Hogyha 5.23-kor szól a vekker, hogy mennyi idő alatt keljek fel, már az is a pokol lenne. Tehát ezt egyszer eldöntöttem és tartom. Azért ilyen merevek a rendjeim, akkor könnyebb.

K.N.P.: És amikor Bartókot hallgattál, az feladat volt?

V.D.: Nem, azt hallottam, Bartókot hallom valami miatt. Bartóknak a nagy részét hallom, igaz, sokat hallgattam. Halálosan ismerős a szaga. Egyébként nem a kétségbeesettsége, hanem az életidegensége, a kérdései, a nyugtalansága, a gőgje, a magabiztossága, a fájdalmassága, ez nagyon ismerős frekvencia.

K.N.P.: És az ötletessége?

V.D.: Igen, igen, a keménysége, pontossága - ezt kissé fellengzősen mondom, mert nem tudom megítélni igazán...

K.N.P.: S volt olyan dolog, amit Pilinszkyért vagy bárki másért elolvastál, mert beszélt róla...Simone Weil...

V.D.: Pilinszky mindig nyafog, hogy miért nem halljuk meg őt, nekem tűrhetetlen. Próbálkoztam, túl okos nekem, nem értem, nincs hozzá türelmem, illetve ezeken a kérdéseken, amivel ő foglalkozik, túl vagyok. Nem olyan értelemben, hogy mindent tudok, hanem hogy azokat a problémákat a saját szintemen én is megoldottam magamnak. Hallatlan nagy appararátussal dolgozik és nem érdekel. Mi érdekel? Most olvasok a kertművészet ideológiájáról egy kis tanulmányt, azt mondja, hogy a kert az egyetlen művészeti terület, ahol az ember meg tudja valósítani a természettel való művészi kapcsolatát. Ez most baromira érdekel, el fogom felejteni, félő, de még az is lehet, hogy másodszor is elolvasom, hogy ne felejtsem el. A József és testvéreit most írom kompjuterbe, gyakorlásként. Már a sokezredik szót írom le. Ezt a könyvet majdnem mondatról mondatra tudom. Rejtett hülyéskedései, iróniái és problémái, amit egy-egy mondatban megold magának vagy a világnak, ez így, lassan olvasva, gyönyörűen kitárul. Szeretném, ha az olvasás stabil napi programommá válna...ezt egy biztos menedéknek remélem.

K.N.P.: És filmet miért nem nézel?

V.D.: Ez egy technikai kérdés, az egész... el kell fojtanom a vágyaimat a nagymellű csajok iránt, a Riviéra gyönyörű tájai iránt....

K.N.P.: De hát ez egytípusú film...

V.D.: Nem, nem a film legtöbbje hamis vágyak világa, amihez én gyenge vagyok, hogy azonnal elvessem, ami ebből hamis és olcsó, hat rám, és csak elgyengít és lehangol. Lehangol a film közepéről való kijövetel és az esti villanyoltás közti időre. Ezt a szenvedést nem kívánom magamnak. A Stalker.., igazán jó film, elbűvölve néztem, de az is ingoványos, érelmetlen vágyakat ébresztő hangulatba vitt ...Klee ezen elmeditál valamikor 1920-30-ban, hogy ez nem művészeti műfaj. Nem tudom, igaza van-e, és ha eldöntjük, akkor sincs ennek a mondatnak sok értelme, de kétségkívül való, hogy a film egyszerűen olyan drága dolog, annyira ki van szolgáltatva a kasszasikernek. Szolgai a kapcsolata a közönséggel. Nem mint a könyv, ami jól elvan egy polcon évekig, és bármikor leteheted. Erről Pilinszky mesél, hogy ez a legsemlegesebb baráti szféra. A kép is elvan magában, mint egy jól feltöltött élelmiszertár, bármikor elővehető. Talán a video, otthon, ha első varázsán túl lesz, hogy közben eheted a vacsorát, újraforgathatod a kedvenc jelenetet, nem tudom, így sose próbáltam a filmet. De egyébként belevisz érzékeim teljes lebénításába, amputál, belekényszerít egyetlen csatornába, ahonnan nem lehet kilépni. Nincs időm, hogy átgondoljam az adott szituációt, nem tudom leállítani a történetet, nem tudom behelyettesíteni a saját képeimmel, fogalmaimmal, nem tudom módosítani saját ízlésem szerint a szituációt, mert egyszerűen nincs rá idő. Tehát kényszerpálya, s itt furcsa módon a tervezett és a nőtt város analógiája jön be. Hogy ugyanis nem emberléptékű feladat, nem lehetséges, hogy egy ember, vagy egy munkacsoport egy várost jól megtervezzen. Ehhez évszázadok kellenek, azok a rendetlenségek és történetek, amik évszázadok során... Ez lesz egy jó város. S valami módon a film is, mint egy egyszemélyesen megtervezett város, úgy hat. Nem egészen idetartozik, mégis idetartozik, /mondja Pilinszky,/ húgom mesélte, hogy első apátnője májrákos volt. És mikor megtudta, hogy egy-két hete van hátra, kérte, hogy szervezzék meg neki az orvosok, hogy egy hétig még munkaképes legyen, mert a kolostor 100 évenként újraírja működési szabályzatát, és ő ezt csinálja éppen, gyorsírással. Sikerült befejeznie, aztán meg is halt nagyon hamar. Húgom fanyar mosollyal meséli, jött az új rendfőnöknő, aki beleolvasott és aztán nem vette figyelembe. Az élet nem olyan, hogy a munkánkat befejezzük. Bár tévedés, egy regényt be lehet fejezni, egy képet is...

K.N.P.: És a színház ugyanolyan, mint a film?

V.D.: Nem tudom, a színházon nem gondolkodtam. 16 éve egyszer meghívtak, csinálnék díszletet a Madách Színháznak, kapásból azt válaszoltam, hogy azért nem tetszik a feladat, mert nekem a színház mindig porszagú. Már akkor sem jártam színházba, 2 évenként elvittek, mindíg otthagytam az első felvonás után. Elhiszem, hogy a színház egy szabadabb, emberibb és ezért örök játék, - nekem nem működik.

K.N.P.: Mi a véleményed Kiergegaardról? Hogyan vagy vele?

V.D.: Arra a barátságos megállapodásra jutottam vele 79 körül, mikor megkaptam ajándékba a nagy kötetét, hogy azt azonnal bedobtam a Dunába , ez a fontos és szeretetteljes kapcsolatom vele. Túl nehéz nekem az a szöveg, nem értem egy részét, egy része pedig nem érdekel, valószínűleg zseni, biztos nagyon sokat tud. Ma már nyugodt lélekkel fogadom az ilyen csonkaságaimat. Induló életemnek álma volt a filozófiával való flört, no lám, mégiscsak vágyak. Hát ez mégsem sikerült. Pilinszky a maga vonatkozásában sokkal elegánsabban intézte ezt el, azt mondta, hogy hajlamom volt a teoretikus gondolkodásra, de rájöttem, hogy ez nem az én utam.

K.N.P.: És mi jut eszedbe a halálról?

V.D.: A Macsu-Pikcsu, nem tudom, hogy kell kiejteni, a perui romváros. Az autótemetőről nem jut eszembe halál, sőt, a zsidótemetőről sem, pedig az közelebb van, arról a zsidótemető festményeim jutnak eszembe. A halál gyakori gondolatom, ennek több szintje van. Az egyik az életunalom rendetlen pillanataimban, egy másik dolgaim elvarrásának ügye, amikor szervezem a halálomat, ahogy a naplómat, az életművemet megfelelő pályára állítom. Az elmúlt hónapban az opuszjegyzékemnek, bár ha még csak a kézzel írt változatát, a Nemzeti Galéria Adattárába letettem, egy apró tégla, de helyén való tégla.

K.N.P.: Ezzel a halálodat szervezed?

V.D.: Persze, néhány művészettörténésznek munkát spórolok. A kultúra majd képeimet kezeli, mozgatja, s könnyebb, ha rend van. A Tudományos Akadémia Kézirattárában is lesz egy példány, nagyobb biztosíték.

K.N.P.: S magára, mint tényre, nem gondoltál?

V.D.: Ez eddig két szintje a halál ügynek, a harmadik a halálfélelem, ami még mindig többsíkú dolog, mert a nemlétre való gondolás, a földi lét hiányának az állapota az egyik szférája, ez nem foglalkoztat. Hanem a haldoklástól, a fájdalomtól, a végső öregségtől való félelem, - ez időnként fölbukkan.

K.N.P.: Emberek elvesztésére szoktál gondolni? Vagy a félelem, hogyha valaki nem élne, akit szeretsz?

V.D.: Ez túl bizalmas kérdés, mit lehet erről elmondani? Nem nagyon jönnek elő ilyen gondolatok, és még annyit, hogyha rendetlenül, tehát kísértés formában jönnek elő, amik önsajnálatra sarkallnának, azokat hamar rendbe tudom tenni. Érdekes módon időnként elkezdtem vízionálni Mikica szörnyhalálait, villamosszerencsétlenség, ilyesmi, Isten tudja miért. Keményen elfojtom. Nem is elfojtom, rendbe teszem, ez pontosabb.

K.N.P.: Köszönöm szépen.