dátum: 98.11. cím: interjú fájl: PU/ POGANY-VALI C.7600

Pogány Gábor és Cseicsner Endréné, Hegedüs Erika magnósinterjúja a Korpusz c. kiállítás kapcsán Váli Dezsővel.

(Utólag kissé átgereblyézve, az élőbeszéd zavarai.)

Erika: Mindenkinél ott kezdjük a beszélgetést, hogy gyerekkori élmények, eszmélés, családi háttér, hogyan találkozott a vallással.

Váli:- Katolikus családba nőttem bele, anyám tanítónő volt, teljesen regurálisan nevelt ebbe bele. 23 évesen özvegyen maradt két kisbabájával, apám a háborúban meghalt. Anyám 15 évig siratta imádott férjét, az ő számára a hit kapaszkodó is volt.

Erika:- Abban a korban másfajta ideológiai elvárások voltak az iskolákban. Hogyan tudta feloldani ezt a kettősséget?

Váli: Feltétel nélkül hittem azt a világnézetet, amit kaptam, semmi problémát nem jelentett, hogy az iskolában hazudnak.

Erika:- Jelentett-e valami hátrányt, hogy tudták az iskolában, hogy mélyen hivő gyermek?

Váli: Nem.

Erika:- Toleránsan kezelték.

Váli:- Nincs erről emlékem.

Erika:- Művészi pályáján mikor kezdett ezzel a gondolattal foglalkozni, hogy vallási témájú képeket, munkákat alkot?

Váli:- Egyáltalán szerettem volna ilyet alkotni, a véletlen hozta. 30 évesen jutottam ki Nyugatra. Nagyon nehezen sikerült bejutnom a Riviérán a Matisse-kápolnába. Belsőépítész végzettségem van. Áhítattal tiszteltem a mestert, de belsőépítészetileg dilettáns a kápolna, viszont nagyszerű a dilettantizmusával együtt. Volt az a híres csempefal a keresztút ábrázolással, ami faltól falig ért, ismertem már repróról. Itthon pár hónap után be mertem magamnak vallani, hogy nem tartom jónak. Megérett az ötlet, hogy megpróbálnám én is. Nonfiguratív periódusomban voltam. Elkezdtem kis ceruzarajzokon, nonfiguratív-, , piktogram környéki jelekkel. Közben megtanultam a stációkat is. Emlékszem, a 6-os villamoson utaztam éjjel, és rajzoltam, nagyon sok változatát megrajzoltam. Aztán egy tusrajz változat, majd elkezdtem festeni. Kitaláltam a struktúráját, hogy 14 kocka egy fekvő táblaképben, a kereszthalál stáció négyszeres méretű. Többször nekirugaszkodtam, a negyedik változat kisiklott, erősebb volt a kép nálam, nonfiguratív kompozíció lett. Utoljára elkészült a Nagy keresztút (A/71/10), 1971, és úgy gondoltam, evvel megoldottam a feladatot. Húsz évvel később egy Ausztráliában élő ferences-rendi barátom egy magyar kolóniából megkért, küldenék neki egy keresztutat. Régi grafikámat újra rajzoltam, föliratokkal kiegészítve, ami érthetőbbé tette. Elküldtem neki postán, de közben elkezdett a dolog újra érdekelni, csináltam még néhány változatot. A szöveget hosszan fogalmaztam, hogy körülbelül azonos hosszúak legyenek. Közben jött ez a bizarr ötlet, hogy újságpapír legyen a háttér. Rájöttem, hogy e téma alá nem akvarell papír való, hanem valami rusztikusabb felület kellene, és - anekdota - kaptam egy vietnami ösztöndíjat, de két nappal az indulás előtt táviratoztak, hogy mégsem fogadnak, pénzügyi okokból. Akkor lementem helyette egy pécsi barátomhoz pár napra. Nála láttam a falon egy grafikasorozatot, rusztikus papíron. Az adta az ötletet, hogy szerzek 14 cipődobozt, de aztán eszembe jutott az újságpapír, és az volt az igazi. Először halálosan megijedtem, hogy nem lépek-e túl valami határt evvel, amikor a papírt először már nem fejjel lefelé használtam. Olvasható lett a szövege, hogy Arafat, meg gyilkosság Izraelben, árdrágítás. Kiderült, hogy ez a témámmal valami furcsa interferenciába lép, s ez mások számára is megrázóvá tette az egészet. Akkor ebből is csináltam még variációkat. Ezeket katolikus iskoláknak ajándékoztam. Ez 91-92-ben volt. Akkor meg fölbuggyant bennem, ami évekig lappangott, hogy a mai életre vonatkoztatva kellene megcsinálni ezt a témát. A National Geograpich képeiből egy keresztút, ez volt az első ötlet, éhező gyerekek, orkán elől menekülő parasztok. De ez túl politikus lett volna. Innét indult, hogy ezt koldusokkal kell megcsinálni. Külön engedéllyel eljutottam a Munkásmozgalmi Múzeum fotótárába, 30-as évekből munkásfotók, megdöbbentőek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy ebből vagy hónapokig kell válogatni, vagy egy délelőtt megcsinálni az egészet; az utóbbit választottam. Estére kész volt az egész, keretben, a Koldus keresztút. A Téli tárlaton kiállítottam a Műcsarnokban, onnét a Nemzeti Galériába került. Túl jónak találtam, hogy végleg eltűnjék egy raktárban, csináltam talán 3 példányt, csináltam egy angol változatot a pápának, magyarországi látogatása alkalmából, de az véletlenül itthon maradt, elkallódott Esztergomban, elfelejtették odaadni, végül a pesti CEU-nak, a Középeurópai Egyetemnek ajándékoztam. Azt sem tudták mi az, kértek hozzá egy legendát, hogy magyarázzam el, mi az a keresztút, de az aulában falon van, ma is. Öregkoromban még esetleg egyszer megcsinálom portréfotókból, emberpiac a Moszkva téren.

Erika: A korai keresztutak azok valahol láthatóak voltak, voltak kiállítások...

Váli: Rögtön kezdettől, amint a Fiatal Művészek Stúdió fölvett, kezdtem kiállításokon szerepelni. Meg lehetne nézni a kompjuterben, hol-merre voltak ezek kiállítva. A négyméteres nagy keresztutat először pofátlanul bevittem a Nemzeti Galériába, a kétmilliós vásárlások egyikére, nyilvánvaló volt, hogy egy ismeretlentől nem fognak egy négyméteres képet megvenni, de elértem, amit akartam, többen gratuláltak, és sokan megismertek.

Erika: Hova került?

Váli : Itthon volt sokáig, aztán a Nemzeti Galéria letétbe elkérte, ott is hagytam volna nekik, mert ilyen értékű képeket oda szoktam ajándékozni, ahova való; de aztán úgy gondoltam, egy állandó kiállításra nagy mérete miatt soha nem tennék ki. Akkor a Pázmány Péter Tudományegyetemnek adtam. Már nyolc éve, azzal a feltétellel, hogy a hallgatók is láthassák.

Erika: A többi?

Váli: A barna változatot a szentendrei Ferences Gimnáziumnak ajándékoztam, tetszett nekik, bár az egyik atya megkérte, nem lehetne-e azokat a stációk kis tábláit lecsavarozni róla. A feketét a budai Ciszterci templomnak ajándékoztam a 70-es évek elején, ott is volt a plébánián, amíg el nem tűnt, és 20 éve lappang. A fehér változatot megsemmisítettem, nem tartottam jónak. A rajzokból az 1970-es tusváltozat lappang, egy pap vette meg még a 70-es évek elején, ő meghalt, nyomoztam, de nem tudják, a kép hova került. A szegedi Iskolanővéreknél vagy egy, Pannonhalmán a diákkápolnában van egy újságpapíros változat. A budapesti Piarista Gimnáziumban is van, amit nem raknak ki a falra, sőt a kecskeméti piarista gimnázium lépcsőházában is van egy sorozat, nagyon örülök, hogy ott van. Ennyire emlékszem. A Koldus keresztútból Pannonhalmán van egy, használják lelkigyakorlatnál...

Erika: Említette, fehér, fekete, barna... mit jelent?

Váli: Ilyen színűek voltak a képek, a fekete az fekete-arany, a fehér, fehér-világosszürke és világoskék. A végső változat egyébként tompa mélykék és szürkés...

Erika: Miért ilyen színekhez nyúlt?

Váli: Az első a Barna keresztút volt, a barnák mellett egy-egy intenzívebb színnel. A fehér: akkoriban voltak nekem fehér, világos képeim, nagyon szerettem fehérből indítani a képeket, alig van belőle valami. A fekete-arany nem tudom honnan jött, a piszkos kék is egy otthonos szín volt.

Erika: említette, hogy nem ismerte igazán a 14 stációt, ugyanakkor azt mondta, hogy hivő ember, vallását gyakorló. Ez hogy jön össze?

Váli: A keresztút eredete, hogy a középkorban olyan penitenciát is adtak, hogy zarándokoljon el Jeruzsálembe. Ez akár két év, nem mindenkinek volt erre lehetősége. Akkor a ferencesek - 1200-as évek -, kitalálták, hogy 14 részre bontották a történetet, Pilátustól a sírbatételig, s az ábrázolását templomokban, temetők környékén elhelyezték. Ma is van, aki ezen kétnaponta végigballag. Ez egy bűnbánati-, vagy közbenjáró cselekmény, nem a kötelező vallásgyakorlat területébe tartozik. Minden falusi srácnak természetes, hogy ott a falu szélén a 14 stációfülke, és a dombtetőn a kápolna. Pesti lévén, én ebből kimaradtam, ez nem épült bele kultúrámba, nem tanultam meg.

Pogány: A stációkon kívül te keresztény-, katolikus témához nyúltál-e még?

Váli: Úgy emlékszem, hogy nem. 1969-ben egy nonfiguratív képem Angyali üdvözlet lett, atmoszférája miatt. Egyszer rajzoltam egy Krisztust tussal, egy méteres portrét, anyám zokog, hogy eltéptem -, de hát nem szerettem. Egy Golgotát rajzoltam egy elvadult, majdnem hisztériás pillanatomban, annak nem a hithez volt köze, hanem a munkámhoz való zavart viszonynak.

Pogány: Valami emlék, hogy a zsidó témaköröd környékén lehetett egy hegyoldal, amin egy útszéli kereszt volt.

Váli: Nem. Csak ez a Golgota-jelenet, de ezt nem láthattad, nagyon hamar kidobtam. Szántó Piroska, akivel összekeversz...

Pogány: Dehogy keverlek össze. Egyszer beszélgettünk egy évtizede egy elpusztított képedről...

Elérkeztünk ahhoz a kérdéssorhoz, hogy a stáció sorozat akkor jött elő belőled, amikor egyébként amúgy meglehetősen keményen nonfiguratív festészetet csináltál. Az újabb-, a 90-es évek elején lévő sorozat a 70-es évekbeli stációihoz kötődik formailag, és nem a 90-es években gyakorolt gondolkodásmódodhoz. Akkor itt egy hármas ellentmondásra szeretnék választ kapni, hogy ez a két dolog hogy lehetett, közben már a műtermed festetted. És hozzányúltál a stációhoz, és hogy lehet, hogy ebben a .... oldott festői megoldásban, ami szinte kívánna nem feltétlenül stációt, hanem áhítatosságot tartalmazó, konkrétan keresztény tematikához illőnek tartanám én, most a műtermeid előadásmódját. Tudsz e valamit arról mondani, hogy miért igen az előző ellentmondás és ez a másik miért nem.

Váli: Valamit halványan tudok. Egyszer kaptam egy gyönyörű faragott szekrényajtót, arra festettem egy korpuszt, kb. egyméteres volt. A keresztut témát húsz év után egy kérésre kezdtem el újra. Nem emlékszem az egy évtizeddel ezelőttre, de valószínűsítem, hogy egyszerűen nem volt erről új gondolatom. Ésszerűnek látszott, hogy egy régi gondolatomat vegyem elő. Elkezdtem vele foglalkozni. Grafika kellett,mert papírra kellett csinálni, ami postázható Ausztráliába. Sínen voltam, eszembe nem jutott akkori képvilágom formai, színelemeit, vagy technikáját belevinni. Nem szoktam grafikázni, nem is szeretek. Ezt a keresztutat megoldottnak tartottam, nem tekintettem további témának. Másik oldalról megközelítve pedig, a műtermeimet szakrálisnak tartom. A hitem nem abban jelenik meg, hogy vallásos témával foglalkozom.

Erika: A montázsra visszatérve, miért pont a harmincas évek koldusait választottad?

Váli: Nem emlékszem, honnan jött az ötlet, hogy létezik egy archívum, hogy abból lehet választani. Lehet, ha múlt századi indiánfotókhoz lehet hozzájutni, abból csinálom meg. A 30-as évek Magyarországával még közvetlen szellemi kapcsolatunk van. Az egyik fotón a hatos villamos jól kivehető, a másikon a kettes villamos aluljárója, a Duna-parti korláttal. Így ez óhatatlanul kapcsolódik a mi életünkhöz, anyáink életéhez, alkalmassá válik, hogy összevessük a saját életünk stációival.

Erika: Motiválhatta önt a korpusz választásban az, hogy a inkubátorház szocializmusunk után olymértékű elszegényedés volt, ami esetleg önt zavarta?

Váli: Kamaszkoromtól tudtam, hogy gazdag vagyok, mióta olvastam Steinbeck Érik a szüret könyvét. Pofán csapja az embert minden nap a koldusok látványa.

Erika: Tudatos választás volt, hogy a koldust választja...

Váli: Nem, az úgy jött. Egy iszonyúan szerencsés együttállása a csillagoknak egy olyan fotó, ahol egy karját széttáró ember áll az utcasarkon, és a Keresztre Feszített pózára emlékeztet. Egy koldus, zakójába akasztva a fehér botja, ugyanakkor fehér inge van és zakója. És áll a Nagykörút sarkán, árván, számomra élő fáklya volt.

Erika: A szellemi társak...

Pogány: Nekem egyfelől, de megválaszoltál, hogy ami egy jó ideig olyan furának tűnt, amikor már ábrázoló irányban kezdtél festeni, hogy itt van egy vallását mélyen hívő és gyakorló festőművész, aki ráadásul jól is ismeri a szakrális művészet ikonográfiáját, egyszerűen ezen a keresztúton kívül indítást nem érez...

Váli. Számomra ha egy kép nem szakrális, akkor az nem kép. Én így képzelem.

Pogány: Kíváncsi lennék arra, hogy a te igen kemény avangerdiádból hogy jött elő egy annak festészeti kivitelével is homlokegyenest ellenkező lágy és oldott ábrázolás? Nálad az ábrázolás a zsidótemetőkkel kezdődik?

Váli: Igen, azzal kezdődik...

Pogány: Azokat rögtön kiállítottad, szakmai sikereid voltak, nekem valaki a Madách tér és a Deák tér sarkán szólt, hogy menj, és nézd meg, ha nem láttad. Ezzel egy időben a korábbi avantgard megoldást kidobtad a hajóból, egyik napról a másikra, tudsz-e erről a folyamatról valamit mondani?!

Váli: Keveset. Egy festőnek ingadozó az önbizalma. Hol túlértékeli magát, hol túl alul, lelkiállapotától és a pillanatnyi sikereitől függően. De azt biztosan tudtam, hogy voltak nagyon jó nonfiguratív műveim.

Pogány: Pld. a Harangvölgy. Nem sikerült teljesen megsemmisíteni, mert egy rólad szóló cikkben benne van, s így a művészettörténetben is, ma már.

Váli: Voltak annál jobbak is, a munkámnak egy szűkebb csoportjával elégedett vagyok, megvan a pontos helye a magyar kultúrában. 82-ben pár nagyon jó képeket csináltam. Aztán 83-ban majdnem egy évig nem tudtam festeni, mert született egy gyermekünk, és szobát kellett építeni a padlástérből, ilyenkor rettenetesen be vagyok tojva, hogy fogom folytatni. És akkor kalimpálva, - erre mondtam a hisztériás szót -, egy nap alatt négy képet megcsináltam, a negyedik egy zsidótemető volt. Egy héten belül kiderült, hogy valamit nagyon megtaláltam. Mivel volt erről 2400 saját fotófelvételem, ez a téma alaposan ismert volt, formailag is, háttér, hangulat. Persze ez nem indokolja, hogy a nonfiguratívot miért hagytam ott, de úgy éltem meg, hogy a nonfiguratívba belefáradtam, hogy egyre rosszabbak lettek a képeim, üresek, unom, nem megy.

A zsidótemetőknél láttam, hogy ez működik. A figurális; ma ebben otthon vagyok, mint egy öregedő ember, aki beköltözik egy lakásba és aztán nem akar kimozdulni. Nem a nonfiguratív, nagy különbség ugyan nincsen, de nem érzem, hogy abban így ki tudnám magam fejezni. Nincs nosztalgiám. Egyre kevesebb nonfiguratív művet látok jónak. Alig-alig.

Pogány: Általad az előbb elmondottak alapján kizárhatjuk, hogy a nonfigurációt azért hagytad abba, hogy abban nincs több lehetőség, hogy az most nem időszerű.

Váli: Igen. Csak nem tetszett ami csinálok. Persze, van ott jó kép is.

Pogány: Nem volt érdekes, hogy mintha közben a világban is a nonfiguráció kiszorulóban lett volna.

Váli: Nem nagyon ismerem, hogy mi történik a világban. Ötven évre visszamenőleg alig ismerem a külföldi festőket.

Erika: Vannak-e, akivel lelki vívódásait meg tudta beszélni? Nem kollegákat gondolok.

Váli: Lelki probléma nem ebbe a mezőbe tartozik.

Erika: Ami a festészeti témaválasztás...

Váli: Szakmai kérdésben valóban van barátom, Szüts Miklós festőművész, 20-22 éves barátság. Vele minden dolgot ötvenszeresen átbeszéltünk. Világosan lát, és művelt ember, nagyon hasonló a gondolkodásunk. Van, amit írásban, a naplómban, de kérdéseimet leginkább vele oldom meg. Van még néhány barátom, akitől tanácsot kapok. Például most egy ajándékba kapott Rippl-Rónai keret gondja, szeretném használni, már kilencszer festettem át. A Strindberg- önéletrajz is konfliktus volt, elvállaljam-e, még sohasem illusztráltam. Addig beszélgettünk róla, míg kaptam egy jó ötletet. Így működik ez a háló, sok ember segít. Például egy klubtársam a Lukács-uszodában, egy élelmiszeripari mérnök, aki magánéletében Babits kutató, mérnöki kiindulásai ragyogóak a festészet területén.

Pogány: Ez az a kép, téglalap alakú műterem...

Váli: Kaptam ezt a régi keretet, egy Rippl kép volt benne. Talán tíz képet festettem antik keretbe életemben, mindig érdekes kihívás volt. Csak csapdaveszély, az ember stílusparódiába csúszhat.

Pogány: A kihíváson túl mennyire volt kompozicionálisan rázós a négyzetből átlépni egy szinte nagyságrenddel kisebb téglalapba, az adott témába.

Váli: Rázós volt. Ehhez a Rippl-kerethez kerestem a képeim közül egyet, belevágtam, és azt festettem tovább, megúsztam a téglalapba-komponálás indítását. Nem tudom miért, de 82 óta négyzetet használok.

Pogány: Azok a kis nonfiguratív képeid, mintha Kaposváron is lenne...

Váli: 35 vagy 40 centisek lehetnek. Szüts-csel elosztottuk egymás között a méreteket, hogy ne egyformák legyenek. 20 éve együtt dolgozunk, szinte mindegyik képünket márciusban, a kecskeméti Alkotóházban kezdjük el. A négyzet-formát korábban megvetettem, hülyeségnek tartottam. 82-ben áttértem, nem tudom miért, nem is kívánok kilépni belőle, nem is mernék. Mert már a méret is szabványos, döntően 60 centit használok.

Pogány: Ez különösen pikánssá teszi, hogy rátetted a kezedet. Az eredeti méret is benne van a komputerben. Lehet hogy nem is antipublikus az, amit itt fölvettünk, lehet, hogy ebből valamit ki is fogunk hozni.

Váli: Nem szégyellem.

Erika: Akinek ilyen jó dokumentációja van, a korábbi korpuszoknak a fotóját, keresztútnak...

Váli: Minden megvan a kompjuterben, meg tudom mutatni.

Pogány: Látni jó volt ezt a 82-es képedet, itt valami nekem kiesett, 82-ben Hódmezővásárhelyen éltem, nem láttam sok Váli képet és a tudatomig nem jutott el, hogy az erősen sarkos Váli képek és a zsidótemetők között volt egy olyan amikor a ..... nem nagyon emlékszem.

Váli: Erős a gyanúm, hogy a legelső képek egyike lehet, amiről kérdezel, ahol elkezdtem ecset helyett ujjal és ronggyal festeni. Nem vettem észre az átmenetet, ma szinte ujjal festek, évek óta. Ha kérdezik, miért, azt szoktam mondani, hogy drága az ecset.

Pogány: Miért nincs... más téma?

Váli: Vagy, mert nem jut eszembe semmi, vagy, mert ez jó, és nem kívánok belőle kilépni. Vagy én üresedtem ki annyira, hogy kielégít. Ugyanolyan szakrális ez a műterem, mint a zsidótemető volt, mondták is, hogy zsidó műtermek. Ugyanaz a képi világ, a ritmusrendszere, stb.

Elkezdtem 3-4 éve verseket olvasni, a magyar költőkkel nagyon szoros barátságban vagyok, főleg Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel, és Zelkkel. Napi beszélgetés, igazi kapcsolat. Mindennap olvasok. Már régen nem sznobizmusból, hanem dialógus éhségből.