dátum: 04.02. cím: interjú. fájl: PU/POGONYI C.7608-09

Népszabadság 04. 2. 23.,Pogonyi Lajos interjúja a Lukácsisták sorozatban.

(A kérdéseket írásban kértem.)

Templomos lovaggá szelídültem

A reggel úszni járó csapat állandó, mit egy jó család - mondja a csaknem másfél évtizede

lukácsista Váli Dezső (62 éves), Munkácsy-díjas festőművész

- A Lukács-időszámítás szerint tizenhárom éves vagyok, úgy is kezelnek. Igaz, a kezdetek nekik is nehezek voltak, az első években még stopperrel, időre úsztam. Ezerkétszáz méter, háromötede gyors, a többi mell. Akkoriban, ha nyugdíjas barátnőim közül a nagy igyekezetben meg-megrúgtam valakit, csak avval tudtam védekezni, hogy kérem, vegyék figyelembe, igaz, rúgok, viszont soha nem harapok. Vizi szörnynek becéztek sokáig, ez mára Templomos Lovaggá szelídült. Merthogy a ferences templomból érkezem ide reggelenként, hét óra tízkor. Ha három perccel később, csóválják a fejüket. A reggeli csapat állandó. Mint egy jó család. Egymás a háta mögött csak a rosszat... Bocs, ez olcsó poén volt. És nem is igaz. (Bár Magáról azt mesélték nekem, hogy kissé szélesen úszik.) Csakugyan nagy az összetartás. Erzsébet asszony, hetven fölött, pár éve infarktuson esett át, ami egy lukácsostól ízléstelenség. Naponta öten-hatan hívták föl közülünk, hogy érzi magát, van-e szüksége valamire. Igen hamar visszatért közénk. Napi másfél órát úszik, ha kevesebbet, pironkodik.

Az öltözői percek, s aztán a zuhany alatt, egy külön világ. Egyszer elkiáltottam magam, hogy három hétre nyaralni kell mennem a Balatonra, mit csináljak én ott; ki tudna egy note-bookot kölcsönadni, az enyém hibás. A strandon a lángossütő konnektorába be tudnék kéredzkedni. Ketten is jelentkeztek. A kilencvenes évek elején Rumcájsz barátunk (csak az itteni nevét ismerem) az öltözőben: Megyek le Fehérvárra, ott kiváló a pacal, kinek hozzak? Én ugyan nem tudom, mi az, de többen nagyon megörültek. Zuhanyozás közben Berszán Gábor barátommal - élelmiszer-ipari gépészmérnök és Babits-szakértő - évek óta főleg verseket emlegetünk a zuhany alatt. Mindent tud a nyugatos generációról. Ha megjelenik valami Babitsról, tollat fog és igen udvarias szavak kíséretében mellékel a műről egy hibajegyzéket. (Illetve már nem tollat fog. Soká csúfoltam, hogy a tintát is maga főzi. Sikerült rábeszélnem, és 66 évesen áttért a kompjuterre.) Egy időben mindketten Illyés Gyula naplóit olvastunk, aztán a Márai naplókat. Sokat beszélgettünk erről (is), egyeztettük az olvasottakat, hogyan értékelte e két nagy elme írótársait, kire haragudott. Gábor mára ebből könyvet szerkesztett össze. (Most vittem el egy kiadóba, elfogadták.) Amikor ez a téma lefutott, a mellettem vetkőző főorvos szekrényét kinyittattam, és betettem a nyolc kötet Illyés-napló példányomat; én nem-, ő szereti, ha sok jó könyv veszi körül. Máig meg vagyok sértve: másnap nem úszott, s így nem tudta rögtön megköszönni. Igaz, egyszer magával vitt egy bakonyi vadászatra, mert ilyet még nem láttam. Állat ugyan nem volt, de üldögélhettem éjszakai lesen kölcsönkapott kezeslábasban minusz ötven fokban, másnap pedig vérnyomokat kerestünk a hóban. Örökké hálás vagyok neki. Amúgy tőle is kapok kötelező olvasmányokat. Mástól meg saját fordítású Heinrich Böll-novellákat, amik soha nem jelentek meg magyarul. Naponta internetre kerülő naplómban (deske.hu) sokat foglalkozom a Lukáccsal, másnap aztán hallgathatom az igen szigorú dorgálásokat. Tavaly föltettem egy félkész képemet is, jött a vélemény, hogy túl piros. Átfestettem. (Még pirosabbra, úgy lett jó.) De jött már e-mailen püspöki pásztorlevél is, hogy ugye szép, milyen fennkölt fogalmazású szöveg?! A hölgykoszú pedig időnként megszán, ha kritikusan alacsony a vércsokoládé-szintem, és ellát édességgel. A bizalom olyan nagy, hogy még azt is eltűrik, ha e készítményeket néha megbírálom. Viszont többéves munkával sikerült a hölgyeknél kiirtanom a fekete fürdőruhát: Kérem, ezt inkább csak temetésekre vegye fel! Nézze csak meg a Sacin azt a gyönyörű kékvirágos dresszt!

Utóbbi Ernst-múzeumi kiállításomat a Klubból több mint húszan megnézték, a vendégkönyvből tudom. Igaz, számukra külön plakátot szoktam csinálni, vizes, tehát beazonosítható fotóval. Elnézést, hogy mindig magamról beszélek, de úszni is azért csak fél órát úszom, mert annyit bírok ki hencegés nélkül. A medencében ugyanis nincs dumcsi. Illetve ritkán. Ha B. asszony több napig elmarad, csak a vízben tudom tőle megkérdezni, mi van, megint kilovagolt a kávéültetvényeire?! Csak nincs valami nyugtalanság szerecsen rabszolgái körében?! Amúgy ő az egyetlen, hetven fölött, aki hajlik rá, hogy megtanítsam a bukófordulóra. Pedig milyen szép lenne, ha mindnyájan...

Hogy milyen ez a Lukács-közösség? Anyácskám kicsiket tanított világéletében. Negyven éve egyszer bevitte kedvenc mesekönyvünket, ami aztán ottveszett. Fájó emlék. Szerettem volna valahogy megszerezni a 83. születésnapjára, de az antikváriumokban még csak nem is ismerték. Mesélem én ezt egy reggel Poprády Gézának, a Széchenyi Könyvtárból. Egy hét múlva egy keménybe kötött példányt hozott, lemásolta az egészet, még a borító grafikáját is. Csak dadogni tudtam.

Két dologról nem illik beszélni az öltözőben. Legalábbis reggel hét és nyolc óra között. Ha valaki netán mégis megteszi, szemérmesen, zavartan elhallgatunk. A politikáról és a fociról. A nőkről tán lehetne, de hát könyörgöm..., nyugdíjas korosztály vagyunk. Valaki egyszer megjegyezte, te, hogy van ez, amikor fiatalok voltunk, ez a Lukács tele volt jó csajokkal, emlékszel?! Hol vannak?!- Nézz körül barátom! Itt vannak! Egyébként a női öltöző belvilágáról is tudok valamit, néhányszor sikerült feleségemet lecsábítani. Elámulva mesélte otthon, már a reggelinél: Te, tudod, ezek miről beszélgettek?! Hogy Buda melyik szobrát ki miért szereti! És le akartam vágni a lábkörmömet, de halkan rám szóltak, hogy ezt itt nem illik.

Igen. Aki télen-hóban, évek óta minden nap ide jár... ezek kiváló öregasszonyok! (A szó nem bántó, számukra sem, ismerem őket.) Egyébként csak meg kell nézni ezeket az arcokat, látni a karaktert. Ezek nem nyafogással kezdik a napot. Sokszor nagy családok fő lelki támaszai, háttérből segítői. Micsoda terheket cipelnek, mosolyogva! Az öregurak pedig... Több évig kerülgettem egy négyfős csoportot, körbeguggolva traccsoltak reggelente, csak a fejük volt kint a vízből. Haragudtam rájuk, aztán megismertem, és nagyon megszerettem őket. Egy bankvezető, egy pilóta, egy sebészprof., és az Autóklub nyugdíjas elnöke. Most, nyolcvan fölött, még ketten járnak le.Postabank-botrányok körül kérdezgettem a bankos I. bácsit. Pár világos szóval elmagyarázta az egészet. Olyat is elmondott a témából, amit az újságok soha nem fognak leírni.

Micsoda csapat! Mellettem öltözött egy görög katolikus lelkész, úszónadrágban letérdeltem elé, hogy megyek Ámerikába, kérek tőle úti áldást. Persze volt ebben egy kis provokáció is. Egy ezredes többször viccet faragott jelenlétünkben a csuhásokra. Másik barátom még csak alezredes, mikor segítségével sikerült a Hadtörténeti Könyvtárnak ajándékoznom két festményemet, így az olvasótermükben most egy Mednyánszky, két Nagy István és két Váli lóg. Múltkoriban megdicsértem a lábát, talán ezért aznap meghívott egy kakaóra az automatába. Ami forró vizet lövellt ki hetven forintért. Egy arra haladó sporttárs megjegyezte, kevés sót bele, és lehet gargalizálni... A dicséret különben annak szólt, hogy gerincfájdalmai után a lábát már jobban tudja mozgatni.

Egyszer egy tatarozás után a medence falában felejtett csempeszilánk megszúrta a talpamat. Végigúsztam a hosszomat, de kifelé menet már minden csurom vér volt, később egy ujjam le is bénult. Az akkoriban mellettem vetkőző ügyvédnek fölcsillant a szeme, te ebből csinálunk egy pert! Ettől nem tudsz rendesen járni, hamar elfárad a lábad, kevesebbet tudsz festeni, tehát el fogsz szegényedni! Sántíts egy kicsit a bíróságon! Ebből életjáradék lesz! A hecc kedvéért belementem, becsületesen el is vesztettük a pert, viszonylag kevés kártérítést kellett fizetnem, hogy az uszodát ilyesmikkel zargattam. Jót nevettünk a végén, bár ő nem hagyta volna: fellebezünk! Mondom neki, kösz, ez eddig tízezer, szép volt, elég volt...

Mit meséljek még? Múltkor feleségem Litvániában járt. Ennek kapcsán leemeltem egy könyvet az antikváriumban a polcról: Levitan, azt hittem erről az országról szól. Kiderült, hogy Isaak Levitan egy fantasztikus életművű, litvániai orosz zsidó festő (1860-1900), helyenként Monet színvonalán. Napokig csak erről tudtam mesélni. És kiderült, mindenki, érti, rajtam kívül mindenki ismerte az uszodában! (Az egyik művészettörténész kivételével.)

Fotók: Móricz Simon 2004, és a vizes: Váli Miklós 1999.